A mi kis családunk

Ne maradj le az életedről

2019. október 06. - gchg

Valamelyik nap épp a reggeli kört fejeztem be, és a bölcsiből hazaindulva a Bartók Rádiót hallgattam az autóban. A műsorvezető különféle hangfelvételekről beszélgetett valakivel. Gondolom, nem emlékezetből nyomták az egészet, hanem volt előttük internetes segítség, amit a zenei szerkesztő állított össze nekik, mégis: csak úgy röpködtek a megjegyzések a különféle felvételekről, stúdiókról, zeneműkiadókról, előadókról és művekről, amikről én még csak nem is hallottam. Eléggé lemaradva éreztem magam. Mint aki tíz éve kiesett a vérkeringésből, és most csak kapkodja a fejét, hogy mennyire elszaladt mellette a világ. Vajon mennyi IDŐ kellene hozzá, hogy utolérjem őket? 

Egyáltalán: utol kell? Az életem nagyrészt nem a zenéről szól, de nem ám, hanem a gyerekeimről, a családomról. Olyan prózai dolgokról, hogy mit készítsek reggelire, Gyuri mit vegyen délben a hentesnél, és el ne felejtsem, hogy a héten fogorvos, szülői értekezlet, osztálykirándulás, gyerekzsúr, zongoraóra, meg a kazánszerelő is jön. Meg olyan, nem is annyira prózai dolgokról, mint hogy hogyan tanítsuk meg a gyerekeinknek az önzetlen segítségnyújtást, az adás örömét, vagy a türelmet és a kitartást, meg hogy a koszos zokni eljusson a szennyestartóba. A zene nem az életem, hanem annak csak egy szelete. 

Aztán ahogy ott ültem az autóban, eszembe jutott az egyik randifilmünk pár héttel azelőttről, a Yesterday. Adott egy mérsékelten sikeres popzenész, aki egy baleset után arra ébred a kómából, hogy a világ alapvetően megváltozott: bizonyos események itt nem történtek meg. Például nem találták fel a cigit, nincs Coca Cola, se Harry Potter. És őrajta kívül senki sem emlékszik a Beatlesre. Ezt kihasználva megpróbál azzal sikeressé válni, hogy emlékezetből felidézi a Beatles életművét, majd a sajátjaként adja elő, és bejön neki. A filmkészítés törvényei szerint ezzel párhuzamosan a magánélete fordul a csőd felé. Aztán találkozik a 78 éves John Lennonnal, aki nem futott be a Beatles-szel, hanem egy kis tengerparti házikóban éldegél a kutyájával, és a kutya se tudja, hogy kicsoda.  Zenészünk megkérdezi őt a sikerről, hiszen nyilvánvalóan nem volt sikeres zenész. Mire ő azt válaszolja, hogy boldog volt, ez azt jelenti, hogy sikeres is volt. Napról napra olyan munkája volt, amit szeretett. Olyan dolgokért harcolt, amikben hitt, és néha győzött is. Megtalálta azt a nőt, akit szeretett, őérte is keményen küzdött, és leélte vele az életét. Jó életet akarsz? Nem bonyolult. Mondd meg annak, akit szeretsz, hogy szereted, és mondj igazat, amikor csak tudsz. Ezt a három percet érdemes megnézni. Az egész film egy egyszerű, kiszámítható, szerethető romkom, de ez a három perc nagyot ütött. 

64681072_1154130034770713_4177768319295036396_n.jpg

Az alternatív Lennonhoz hasonlóan én se futottam be nagy karriert. A szakmámban nem tettem le semmi nagyot az asztalra, és már nem is fogok. Azok közül, akikkel együtt jártam középiskolába, egyetemre, vagy akár akiket pályám kezdetén tanítottam, sokan nagy karriert futottak be. Van közöttük iskolaigazgató, koncertszervező, régizenész, zeneszerző, zenekarvezető, karnagy, viszonylag sokan koncerteznek kisebb-nagyobb formációkban, nyernek versenyeket, készítenek felvételeket, és aratnak helyi vagy akár nemzetközi sikereket is. Én mondjuk nem szeretek színpadon csillogni; megvolt az is, a kiöltözés, a taps, az ünnepi vacsorák - de jobban érzem magam a karzaton, az orgona mögött elbújva. A zenei tehetségem java része azonban parlagon hever, kihasználatlanul. Sokkal többre van tehetségem, többet adott Isten, mint amit végül is a szakmámban használok. Mégis sikeres embernek tarthatom magamat - egy másik szempontrendszer szerint, ahogy az alternatív Lennon is: olyan munkát végzek, amit szeretek, megtaláltam a férfit, akit szeretek, harcolok azért, amiben hiszek, boldog vagyok. 

És vannak más képességeim is, nem csak a zenei tehetségem, azokat meg alaposan kihasználom. Fejlődök én, csak másban. Megtanultam kötni, horgolni, varrni, kenyeret sütni. Rengeteget megtanultam a terhességről, szülésről, szoptatásról, babahordozásról, gyermeknevelésről, gyermeklélektanról. Még többet megtudtam önmagamról. A gyerekek kihozzák az emberből azt, ami benne van, a rosszat és a jót is. Az ember kénytelen szembesülni a saját önzésével, türelmetlenségével, a határaival. Ugyanakkor megtanulhat dolgozni, tűrni, kitartani, akár olyan mértékben is, amit korábban el se tudott volna képzelni magáról. Megtanulhatja, hogyan kell másokat szolgálni, önmagán átlépni, önmagát feladni. Nem kis feladat ebben fejlődni. És merem állítani, hogy ez fontosabb, mint mondjuk a zeneirodalmi ismereteimet bővíteni. 

Nagyon szeretek zenét hallgatni, élőben és felvételről is. Tudom, hogy a látszólag könnyed előadás mögött mennyi munka van. Köszönettel tartozom az előadóknak, hogy olyan sokat beletesznek önmagukból, az lelkükből, az energiáikból, effektíve az életükből abba, hogy megmutassák nekünk azt, amit a kottaképből megértettek és megéreztek. Ahogy elnézem ezeket a kollégákat, amint előadják azokat a csodálatos műveket, tudom, milyen az életük: tele van próbával, gyakorlással, utazással, adott esetben kutatással is. Kevés idejük jut a családjukra, ha van egyáltalán. Nem is tudok olyan zenészről, aki több gyerek mellett tudna sikeres lenni a szakmájában. Főleg, ha nő. Választani kell. Ha azokra a tanáraimra gondolok, akiket hazai vagy akár nemzetközi viszonylatban is számontartanak, és hívnak, várnak oktatni, nos: jellemzően ők sem több gyereket vállaltak. Én azonban már a pályám kezdeti szakaszán a családot választottam: azt az állásajánlatot vállaltam el, ami közel volt a szüleimhez, nem pedig azt, ami nagyobb szakmai karrierrel, nagyobb ismertséggel, több lehetőséggel kecsegtetett. 

18 éve robogok ezen a sínpáron, és nem bántam meg. Feleség lettem és anya - fiak anyja, meg egy kislányé -, pont olyan zenészre van szüksége a gyülekezetemnek, amilyen én vagyok, és félállásban tanítok néhány diákot. Semmi világrengető. És mégis: ha csak a gyerekeimet számolom is, négy élet van a kezemben, amiért felelős vagyok. Négy világ. Ha hozzászámítom az ő gyerekeiket, unokáikat is, rengeteg életre vagyok hatással, ráadásul sokkal nagyobb hatással, mint a színpadról lennék bárkire is. Cserébe sok lemondással és áldozattal is jár ez az életforma. Vannak, akik tudatosan azért nem vállalnak egyetlen gyereket sem, hogy több idejük legyen magukra, a párjukra, a hobbijukra, az időtöltéseikre, utazni például. Mások azért vállalnak csak egy vagy két gyereket, mert ennyi fér nekik bele: időbe, energiába, pénzbe, lakásba. Nem ítélkezem. Legyen mindenkinek az ő hite szerint. Mi annyi gyereket vállaltunk, amennyit eddig adott az Úr. Ez is egyfajta karrier. :) Értelemszerűen a skála másik oldalán ez sokkal kevesebb szabadidővel és sokkal több munkával jár. Hiába szeretnék kórusban énekelni, vagy táncolni járni, nagycsaládos anyaként ezt (jelenleg, most még) nem tehetem meg. És anyaként most nagyobb szükség van rám, mint zenészként vagy tanárként.

Kérdés, hogy jó helyen vagyok-e. Ott vagyok-e, ahol Isten látni szeretne engem. Lehetnék teljesen máshol is, teljesen más emberek között, teljesen más életet élve. De ha visszanézek az életemre, világosan látom a fordulópontokat. Voltak pontok az életemben, ahol én dönthettem két vagy több lehetőség közül, de voltak olyan pontok is, ahol Isten minden más lehetőséget bezárt, csak egyet hagyva nyitva. Elmerenghetek rajta, hogy "mi lett volna, ha", de ennek nincs semmi értelme. Itt vagyok, ahol vagyok, mert erre vezetett az utam, ami mindenütt az Úr kézjegyét viseli magán. Jó helyen vagyok. 

Eszembe jut egy délután, amikor épp erről beszélgettünk Gyurival: munkáról, karrierről, családról. Fent ültünk a teraszon, a gyerekek pedig lent játszottak az udvaron. Felidéztem, amikor pár éve nagy döntést hozott: a karrierjében visszalépett egyet, ami kevesebb fizetéssel, de egyúttal kevesebb stresszel, kevesebb túlórával és kevesebb utazással is járt. Így időben haza tudott érni, hogy ne csak az ágyba zuhanjon este hullafáradtan, hanem együtt lehessen a családjával. Nagyon tisztelem őt ezért a döntéséért. Ő sem futott be nagy karriert a szakmájában, tudatosan. Jó apa, jó férj, és jó ember. Ennél nagyobb karrier nem is kell. Megmutattam neki ezt a dalt, ami ott van az autóban a lejátszáslistán, évek óta együtt énekelem a felvétellel, valahányszor meghallom, de ő még sosem figyelt oda a szövegére.

Phil Vassar: Don' miss your life

A nyugati partra repültem épp, laptop a tálcámon,
Papírok mindenfelé az ülésemen, fontos határidő előttem.
Egy idősebb férfi ült mellettem, és megszólított.
- Bocsánat, hogy megzavarom, elfoglalt barátom,
de harminc éve épp olyan voltam, mint maga.
Rengeteg pénzt kerestem, kapaszkodtam felfelé a ranglétrán,
Igen, én voltam Superman, de ma már mit számít?
Lemaradtam a lányom első lépéseiről,
Amikor a fiam Hook kapitányt játszotta a Peter Pan-ben, én New York-ban voltam
És csak azt mondtam: "bocs, fiam, apának dolgoznia kell".
[...]
A pillanat elmúlt, és már túl késő.
A hírnévnek és a sikernek nagy ára van.
Fiam, ne maradj le az életedről.
[...]
Mindannyian tudjuk, hogy az idő gyorsan elszáll,
Kapaszkodj erősen, mert a dolgok nem történnek meg kétszer.
Ne maradj le az életedről.

A bejegyzés trackback címe:

https://mikiscsaladunk.blog.hu/api/trackback/id/tr2615201356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.