Egyszer régen, amikor a mi kis családunkban még csak három gyerek volt, és mind a három egyszerre volt ovis, az oviban kitört a bárányhimlő-járvány. Hazahozta az egyik gyerek, két hétig vakarózott vele. Mire kigyógyult, elkapta a másik, újabb két hét. Utána jött a harmadik, szintén két hét. Majdnem kútba esett emiatt a balatoni nyaralásunk, nem sokon múllott; fertőző beteggel nem indulhattunk volna el. Miért nem tudtak egyszerre megbetegedni, hogy két hét alatt letudhattuk volna az egész betegséget? 

Most nagyon hasonló a helyzet. November 16-án, kedden pozitív lett Dávid gyorstesztje, szerdán Ádám gyorstesztje és Zsófi PCR tesztje. 10 nap karantén a betegeknek, plusz az oltatlan negatívoknak is (Veronika, Balázs), mivel szoros kontaktnak számítanak, és ilyen minőségben fertőzhetnek is. Vasárnap azonban az apjuk is tünetes lett, hétfő estére a szaglását, ízlelését is elvesztette (előbb azt hitte, hogy megromlott a kolbászos bableves, csak utána kapcsolt, hogy talán mégsem azzal van a baj).  Tesztet kértünk, amit csütörtökön vettek le. Közben egy hányós-fosós betegség is végigment a családon, csak hogy ne unatkozzunk. Két napig teát főztem ebédre ropival. Szombatra (november 27.) az EESZT-ből kiderült, hogy Gyuri is pozitív. Karantén újraindul a tünetmentes oltatlanoknak, a céldátum ezúttal november 4, szombat. Ha addig nem lesz újabb tünetes családtag, akkor másnap meg tudjuk tartani Ádám és Veronika összevont szülinapját családostul.

Nem volt ilyen szerencsénk. Kedden Balász is elkezdett köhécselni. Még aznap délelőtt letesztelte gyorsteszttel a gyerekorvos: egyértelműen pozitív. Újabb tíz nap karantén neki, és vele együtt a továbbra is tünetmentes Veronikának, aki őrjöngött frusztráltságában, de nincs mit tenni. Bármennyire kellemetlen tünetmentesen itthon, bezárva lenni, nagyon is hasznos óvintézkedés. Ennek hiányában hétfőn Balázs simán visszament volna oviba és összefertőzhetett volna bárkit, miközben kedden már pozitív tesztet produkált. 

Most itt tartunk. Nincs két ember, akinek egyforma lenne az immunrendszere, ez a mi családunkon gyönyörűen lemérhető. Én három Pfizerrel teljesen tünetmentes maradtam. A gyerekeken enyhe tünetekkel ment át a covid, Gyuri két Szputnyikkal és egy Pfizerrel megúszta egy férfináthával: némi hőemelkedéssel, taknyolással. Legjobban a szaglás- és ízlelésvesztés viselte meg, napokig alig evett emiatt. Három oltás mellett is megfertőződött és megbetegedett; bele se merek gondolni, mi lett volna, ha oltatlanul kapja el a covidot. Tavasszal (meg most ősszel is) rengeteg egészséges, alapbetegség nélküli, negyvenes családapát vitt el a betegség. :( Balázs még köhécsel, de van még másfél hete meggyógyulni. Ha több tünetesünk nem lesz, akkor a karantén jövő csütörtökön lejár. A gyerekek közben sokat vesztettek: Dávid iskolai közösségi napot, hajnali misét, a karácsonyra kihúzott osztálytársának való kedveskedést titokban, a kisebbek az óvodai, iskolai Mikulást, a karácsonyi műsorra való felkészülést, fogorvosi ellenőrzést. Zsófinak rengeteg gyógytornája, az egyéves státuszvizsgálata és egy kardiológiai vizsgálata maradt el az elmúlt egy hónapban. Ha nem lesz több beteg, akkor Balázs és Veronika november 16-tól december 9-ig, majdnem négy hétig lesznek itthon egyhuzamban. Veronika a Kréta alapján tanul, online vesz részt a jazztánc órákon, zeneórái egyáltalán nincsenek. Én kivagyok, mint az akciós liba, mert bolttól autószervízig mindent én intéztek egyedül, és a hányós-fosós vírus engem se kímélt, még egy hét után is vacakol a gyomrom. De mindannyian élünk, egyikünk se került kórházba, lélegeztetőre vagy a temetőbe, a nagyszülők se kapták el a gyerekektől még november 13-án, amikor a gyerekek náluk töltöttek egy délutánt, amíg mi bibliakörön voltunk. Ha Isten is megsegít, mindenki hamarosan felgyógyul, a karantén letelik, és december 12-én végre megüljük a decemberi szülinapokat is. 

UPDATE:

December 6-án megjött Ádám és Zsófi, majd 7-én Veronika számára is határozat, amiben otthoni karantént rendelnek el a számukra - most kapaszkodj meg - november 17-26 között. Megérteném, ha tértivevényes levélben küldték volna. De e-mailben érkezett. A családban elsőként, ráadásul gyorsteszttel igazolt Dávid karanténhatározatát a mai napig nem kaptuk meg, bár Dávid és Zsófi védettségi igazolványa december 13-án megérkezett. Az oltás működik, ezt tapasztaltuk. De hogy Magyarország is működik-e, afelől erős kétségeim vannak. 

Hétfő reggel útnak indítottam a gyerekeket, mint rendszerint. Nem gondoltam volna, hogy ez a hétfő más lesz, mint a többi. Dávid kicsit fáradt volt, de ezt betudtam annak, hogy az új iskola nagyobb követelményeket támaszt, mint a régi. Ádámon sem látszott semmi különös reggel, menni akart iskolába, jól érezte magát. Minden ordítás nélkül, időben el is indultunk, meg is köszöntem nekik, hogy milyen együttműködőek voltak. 

Aztán délután kettőkor jött a messenger-üzenet, hogy Ádámnak tegnap (!) hőemelkedése volt (nem volt), meg hányt, menjek érte. Még válaszolni se értem rá, hívott az iskolai védőnő, hogy Ádámnak hőemelkedése van meg hányingere, menjek érte. Összekaptam magam és mentem érte azonnal. Ádámmal beszélve kiderült, hogy a harmadik órán lett rosszul, de csak ebéd után kért segítséget. Ekkor derült ki, hogy hőemelkedése van.  Hányingere nem volt, ellenben tényleg vacakul érzi magát. Hazavittem Veronikával együtt, azonnal lefeküdt. Veronika a fejét fájlalta és szédült. Az orvossal telefonon konzultáltam, szerinte ha csak hőemelkedése van, akkor ez valami vírus, ami mostanában terjed a gyerekek között. Tüneti kezelés, ágynyugalom, beszéljünk csütörtökön telefonon. Dávid is hazaérkezett délután négykor a suliból, ő se volt jól. Jó, akkor holnap neki se lesz suli. Estére mindkét fiú belázasodott, rázta őket a hideg, Ádámnak a hangja is elment, ami szürreális élmény volt, lévén a gyereknek születése óta be nem áll a szája, koraszülött létére úgy ordított a szülőszobán, mint a fába szorult féreg, élete első négy hónapját szó szerint végigordította, és amióta megtanult beszélni, nem áll le vele. Most meg csak hevert a nappaliban a takaró alatt lázasan, és suttogott. Dávid ugyanez pepitában odafent a szobájában, mert ő már kamaszodik, folyton elbújik a barlangjában, és nehezményezi, ha rányitják az ajtót. Sose láttam még, hogy egy betegség ilyen gyorsan leterítette volna a gyerekeket. Elhatároztuk Gyurival, hogy másnap azok a gyerekek se mennek intézménybe, akik tünetmentesek. Eddig sok betegségre hitte már a férjem, hogy covid, én most először adtam neki igazat. 

Kedden délelőtt rendel a gyerekorvos. Felhívtam (ez alatt azt kell érteni, hogy 20 másodpercenként tárcsázok, majd amikor végre nem foglalt, akkor felveszik, végighallgatom, amint a másik telefonon és/vagy az ablakban rendel a doktornő és ellátja a többi beteget, aztán sorra kerülünk mi), és ezúttal nem elégedtem meg a telefonos konzultációval, hanem személyes megjelenést és tesztet kértem. Nem kellett sokat könyörögnöm érte, azonnal rávágta, hogy akkor menjünk be 10:30-ra. A rendelőbe, nem a tesztelőpontra. Biztos azokból a gyorstesztekből kapott a rendelő is, amit a a kormány nemrég szórt ki a háziorvosok között, mielőtt december 2-án lejárna a szavatosságuk. Dávidnak pozitív lett. Gyorsan telefon a férjemnek, hogy mondja le a tetőácsot, aki aznap készült hozzánk a tetőszerkezetet felmérni. Másik telefon a szüleimnek, hogy ne süssenek-főzzenek, most inkább ne jöjjenek hozzánk, hiába vannak beoltva (anyum pláne két kínaival, aminek a hatékonyságáról a magyar kormány kitartóan titkolózik, de a szerbektől sikerült kiperelni a lesújtó adatokat; szerencsére harmadiknak már Pfizert kapott.) Harmadik telefon az apai nagyszülőknek, ahol a gyerekek a szombat délutánt töltötték, hogy figyeljenek magukra. E-mail Dávid osztályfőnökének, hogy a gyerek covid-pozitív. Igen, kérünk PCR-tesztet is, mi a telefonszámom, majd a mentőszolgálat fog adni időpontot. A mentőszolgálat délután telefonál is. Majd öt perc múlva még egyszer. A második telefonnál rá is jönnek, hogy a négy azonos családnevű, azonos lakcímű gyerek valószínűleg egyszerre jönne a tesztre, úgyhogy elég lenne csak egyszer felhívni az anyjukat... Heves levelezésbe kezdek, mert meg kell írni az összes gyerek osztályfőnökének, óvónénijének, zeneiskola hangszer- és szolfézstanárjának, jazztánc-edzőjének, valamint a gyerekek facebook-os csoportjának, hogy mi a helyzet. 

Kedd estére a fiúk jobban lettek, Zsófi azonban belázasodott és taknyos lett. Veronikának csak a feje fájt, Balázs pedig továbbra is tünetmentes maradt. 

Szerda délután a gyorsteszt Ádámnál is pozitivitást jelzett, Balázsnak és Veronikának negatív lett, szóval levették a PCR-t is. Aki Zsófit tesztelte, fordítva volt bekötve. Előbb levette a PCR tesztet gond nélkül, aminek várni kell az eredményére, aztán levette a gyorstesztet is, ami értékelhetetlen lett, de legalább félóráig vérzett tőle a gyerek orra. :( 

Péntek délután fél négykor még nem volt feltöltve az eredmény az EESZT-be, hiába telefonáltam az orvosnak (a szokásos módszerrel, 20 másodpercenként tárcsázva). Fél ötkor aztán visszahívott az orvos: a tünetes Zsófi pozitív, a tünetmentes Veronika és Balázs negatív. 

Miért? Korábban talán átestek rajta? Érdemes lenne megnézetni az ellenanyag-szintjüket, ha lemegy ez az egész. 

Mi, szülők, oltva vagyunk. A férjem két Szputnyikra kapott egy Pfizert, jómagam a szoptatás miatt két Pfizerre egy harmadik Pfizert, már több mint egy hónapja. Ez azt jelenti, hogy a második oltás után fél évvel erősen leesett ellenanyagszint a harmadik oltás után két héttel ismét magasra szökik. Mi éppen ebben az időszakban vagyunk. Még épp időben kértük a harmadik oltást. És amint a mellékelt ábra mutatja: az oltás működik. És két fejünk se nőtt tőle.

Hívő keresztényként a védőoltásban Isten ajándékát ismerem föl (Jakab1:17), a sátán munkáját pedig abban látom, hogy minden erővel igyekszik megakadályozni, hogy a járvány véget érjen. Az ősellenség, ha lehet, meg akarja téveszteni még Isten népét is (Mt 24,24). Hálás vagyok Istennek, hogy arra indított embereket, hogy a betegségek ellen szenvedélyesen küzdjenek, és adott nekik bölcsességet hozzá. Hálás vagyok Istennek, hogy a védőoltások léteznek - már 300 éve használják őket, jóval azelőtt, hogy az ember megpillantotta volna az első kórokozót, vagy egyáltalán tudott volna róla.  Hálás vagyok Istennek az elmúlt háromszáz év orvosi eredményeiért, a fertőtlenítéstől kezdve antibioikumokon és fájdalomcsillapításon át a röntgenig. Hálás vagyok Istennek, hogy az mRns technológia már 60 éves, és a felhalmozott tudással rövid idő alatt hatékony védőoltásokat sikerült létrehozni. Hálás vagyok Istennek, hogy a kifejlesztéséig megóvott a vírustól, és hogy nekem csak annyit kellett tennem, hogy elmegyek és beoltatom magamat. Hálás vagyok Istennek, hogy életben maradhatok, nem kell árván hagynom a gyermekeimet. 

Már csak a jövő hetet kell valahogy kihúzni itthon dolgozó férjjel, itthon dekkoló gyerekekkel, online oktatással. Naponta hat főre kell főznöm, mert a házhozszállítás áfája ismét megemelkedett, egy adag ebéd majdnem kétszer annyiba kerül, mint tavaly ilyenkor. Szorozd be ezt hattal. Nem vagyunk szegények, de napi tíz-tizenkét ezer forintot akkor sem fogok ebédre költeni, inkább főzök. 

5:30 csörög az ébresztő. Először nem értem, miért ilyen korán, aztán rájövök: ma hétfő reggel van, Dávid a nulladik órában úszik. 6:20-kor el kell indulnunk, különben belecsúszunk a reggeli dugóba a belvárosban, és Dávid nem ér oda időben. Én meg nem érek vissza a második körre, a többi gyerekért. Dávidnak tízórait kell csomagolnom. És még fejni is kell. Ezúttal sajnos kézzel, mert tegnap bedöglött a harmadik (!) elektromos mellszívó is. Én ezt nem értem. 11 éve vettem egy Avent elektromos mellszívót, az kiszolgált három gyereket, most meg Zsófi első egy éve alatt tönkrement két Avent Comfort és egy Medela Swing... Régen minden jobb volt. 

7:02 Sikerült időben elindulni, elkerülni a dugót, és időben visszaérni. Még reggelizni is sikerül. Gyuri már ébredezik, Zsófi még mélyen alszik, Úgy döntök, hogy úgy is hagyom, hadd aludjon. A többieket ébresztem, keltem, pakolom az ovis zsákot, öltöztetem Balázst, aki reggel, álmosan nagyon nyűgös is tud lenni, érteni kell a nyelvén, hogy vidáman induljon az oviba. Visszafutok az ovis zsákért, már az ajtót zárnám, amikor kiabálva jönnek a gyerekek, és hozzák a kiscicákat. Az autónk alól halászták ki őket. Áttrappolunk velük a házon a hátsó teraszig, bezárjuk őket a boxukba, nehogy 1) elüssük őket az autóval 2) utánunk jöjjenek és megint eltévedjenek, mint a múlt héten. Péntek reggel a kiscicáink elindultak Dávid után az iskolába. Egészen a keresztútig mentek, ahol Dávid barátjának az apja felvette őt autóval. Mikor utánuk mentem, én már nem találtam őket ott. Egy nap kódorgás után, szombat reggel Gombóc úgy került haza, hogy nem terhelte a bal első lábát. Halász Judit-koncert helyett irány az állatorvos: a röntgen kimutatja, hogy kificamodott szegénynek a bal mellső könyöke. Szombati ügyeleti díj+röntgen díja+fájdalomcsillapító=21 ezer Ft. És ez még csak a diagnózis. Ők megműteni nem tudják, máshová irányítanak, annak még utána kell járni, hogy hol fogadják és az mennyibe fog nekünk kerülni - a kötelező biztosítás, a Casco és Zsófi keresztelőjének hónapjában. Abban egyezünk meg a családdal, hogy szó szerint kiböjtöljük a műtét árát: ebben a hónapban nincs gyorsétterem, se pizzarendelés, se fánk a Lidl-ből, se Túró Rudi, se fagyi, se süti, se csoki, se csipsz, se kóla. Szerintem költünk egy hónapban annyit ezekre a luxuscikkekre, hogy kifutja belőle egy százezres műtét. Gyuri 7:25-kor elindul a buszhoz.

7:30 Ordítás nélkül, időben indulunk az iskolába, óvodába. A nagyokkal nem merészkedem az iskola közvetlen közelébe, hanem egy sarokkal korábban teszem ki őket, aztán átkísérem őket az iskolaoldali járdára, onnantól már eltalálnak egyedül. Még így is óvatosnak kell lennem a rengeteg szabálytalanul (kanyarban, hídon, parkolni tilos tábla után, vagy ami a legszebb: menetirány szerinti bal oldalon, hogy ne is lássa a parkolni tilos táblát) parkoló miatt, pedig húsz méterrel odébb rengeteg üres helyen parkolhatnának szabályosan is, de az nekik már túl messze van. Balázst pedig beadom az oviba. Valakinek a pólója belekeveredett a zsákjába, azt reggel fotóztam, feltöltöttem az ovis csoportba, hogy meglegyen a gazdája. A múlt héten Balázs két nadrágja keveredett ugyanígy valaki más zsákjába. Oda kell figyelni. 

7:48 Hazaérek a reggeli körből. Zsófi még mindig mélyen alszik, benyitottam hozzá, aztán felhívtam az apját, hogy megnyugodjon: jól döntöttünk, amikor nem háborgattuk őt reggel. Már több, mint két órája talpon vagyok, a reggeli logisztikai kör másfél órát és 28 km-nyi vezetést jelentett. Most pedig vár rám a nap. Mosogatás, mosás, rendrakás mindenki után, ruhahajtogatás, a felhamozódott rendetlenség ledolgozása, tornáznom is kellene, hogy az összevarrt hasizmom megerősödjön, a héten iskolai papírgyűjtés, arra az újságokat rendezni, összekötözni, ebédre rittyentenem kell valamit, egyelőre fogalmam sincs, hogy mit, aztán fejés, altatás, és fél négykor indul a délutáni kör. Mindeközben két állatkórházzal kell kommunikálnom, a levelezésemet intéznem, Zsófit tornáztatni, meg a macskáknak enni adni...

9:05 felhívtam a közelebbi (30-40 perc autóval), olcsóbbik rendelőt. A műtétet végző állatorvos sajnos egész héten továbbképzésen van, a helyettese nem vállal ilyen bonyolult műtétet. De hátha helyre lehet tenni műtét nélkül is. Éhgyomorra menjen a cica, fél öt előtt érjünk oda, de a legjobb 11 és délután kettő között, olyankor vannak a legkevesebben. Hát jó. Bezártam a beteg macskát a boxba, a másik hadd egyen nyugodtan. 

14:00 most értem haza az állatorvostól. Tizenegykor ettem gyorsan rántott sajtot sült krumplival, aztán megetettem Zsófit, bepakoltam őt, a macskát, a babakocsit és két szatyor cuccot (egyiket a macskának, a másikat Zsófinak) az autóba, majd pontban délben nekiindultunk. A helyszínen Zsófi miatt VIP ellátásban részesültünk: azonnal jött valaki, aki átvette a macskát, bevitte a rendelőbe, és folyamatosan tájékoztatott. A macskának valószínűleg beakadt a lába valahová, és miközben megpróbálta kiszabadítani, szabályszerűen kirántotta a két mellső csontot az ízületből, és elszakadtak az ízületet tartó szalagok is. A leírás reális lehet, a megtalálók egy fán látták a két macskát, onnan szedték le  az egyiket. A másik akkor már sántított. Az egyszerűbb megoldás, ha bódításban gyorsan helyreteszik a ficamot, kötéssel rögzítik a könyökízületet, aztán reménykedünk, hogy az elkövetkező két-három hétben nem ugrik ki megint. Ha nem, akkor sínen vagyunk, és ez csak 10-15 ezer Ft. Ha kiugrik, akkor altatásos, feltáró műtét kell, és szegecsekkel kell rögzíteni a csontokat, ami 60-70 ezer Ft+az utazási költség a legközelebbi nagyváros állatkórházába. Az első változatot választottam. Az orvos szerint egy-másfél óra, meg tudom-e várni a gyerekkel? Hát persze, mindenre felkészültem. Épp akkor toltak ki a műtőből egy böhöm nagy kutyát, és próbálták beemelni az ott álló autóba. Én meg közben telefonon próbáltam átszervezni a délutánomat, levelet írtam, naptárt nézegettem, amikor jött az orvos, hogy már készen is vannak, a böhöm nagy kutya után gyorsan megcsinálták Gombóc lábát is. 12.500 Ft volt gyógyszerrel együtt. Reméljük, hogy beválik. Imádkozni fogunk a gyerekekkel együtt. Valamit ki kell találni, hogy a macska megüljön a fenekén az elkövetkező három hétben. Az biztos, hogy a reggeli indulásnál mindkettőt bezárom a boxba, nehogy még egyszer utánunk jöjjenek és megint eltévedjenek. Miután kipakoltam Zsófit, a babakocsit, a macskát és a két szatyor cuccot, most gyorsan fejek, eszek valamit, röviden altatom Zsófit, aztán már mennem is kell a délutáni körre. Ma délben 30 km-t vezettem, 2x40 percet. 

16:55 Már majdnem befejeztem a második kört. Fél négykor hazaért Ádám a suliból, gyalog. Én is felkerekedtem, és Zsófival együtt elmentem Dávidért a gimibe, a város másik végébe. Ő beszállt 15:55-kor. Robogtunk tovább Balázsért az oviba, onnan át Veronikáért az általánosba. Ott sorba álltam vagy negyedórát a gyerekért, mert a portás bácsi jó érzékkel azt a rendkívül hatékony módszert alkalmazta, hogy egyenként ment ki a hátsó udvarra a gyerekekért, nem várt be vagy három-négy nevet, hogy egyszerre hívja ki őket a szülőkhöz. Már majdnem lekéstük a szolfézsórát. Veronikát kitettem a zeneiskola előtt háromnegyed öt előtt egy perccel, és robogtunk haza. Megint vezettem 30 km-t az elmúlt másfél óra alatt. És még nincs vége. 

17:45 Még félóra logisztikával és öt kilométerrel később végre végeztem, hazahoztam Veronikát is a zeneiskolából. A mai napi végeredmény: reggel másfél óra vezetés, 28 km, délután két és fél óra vezetés, 35 km. Plusz a bónusz macskás kör délben, ami 80 perc vezetés és 30 km volt. Az az érzésem, hogy lassan elmehetnék hivatásos sofőrnek. Lehet, hogy többet is keresnék, mint középiskolai tanárként...

Alapos közvélemény-kutatás után felütöttem 22 tojást, gépi habverővel felvertem, aztán Gyurira bíztam, hogy süssön belőle rántottát, annak ő a mestere. Ebből már Zsófi is kapni fog, korábban már teszteltük, nem allergiás a tojásra, és ízlett is neki. Gyuri matekházit csinál Ádámmal, valószínűség-számítás alsós szinten (hány négyjegyű számot lehet alkotni négy különböző számjegyből), egész jól el tudta magyarázni, Ádám meg élvezte a közös munkát. Közben Veronikával és Balázzsal megfestjük a fát, amit megígértem mára, tegnap készítettük el a hátteret, holnap meg a virágokat festjük meg rá. (Ne felejtsek el temperát venni másnap, mert igencsak megfogyatkozott a készlet. Ha már ott vagyok, kottafüzet is kell. Meg Ádámnak tartalék füzeteket.)  Utána hajvágás lesz, majd sorozatban zuhanyozás. 

21:00 Az elmélet az volt, hogy mindenki alsónadrágra vetkőzik, odajárul elém a konyhába, én meg gyorsan levágom a hajukat a hajvágógéppel, aztán ollóval körbenyírom a fülüket és a tarkójukat, majd nullás géppel letolom a nyakukról a szőrt, és mehet mindenki zuhanyozni. Hát az elméletem csúfosan megbukott, ugyanis nem járultak elém, hanem úgy kellett egyenként összevadászni őket. Gyurival egyszerű volt a helyzet, őt tette, amit kértem tőle, és vele viszonylag gyorsan végeztem is. Balázs (4,5 éves) azonban még nem tud egyedül zuhanyozni, őt hajvágás után én zuhanyoztattam le. Veronikának (8 éves) nem kellett vágni, ő már korábban elintézte magának. Vagy két hete egy este sírva jött oda hozzám, hogy a haja beleakadt Balázs autójának kerekébe. Ő meg levágta.  Mármint a haját. Hajigazítás este fél tízkor, meg a vörösre sírt szemű gyerek vígasztalása, hogy ugyan később lesz derékig érő haja, mint várta, de legalább most nem kell olyan rövidre vágni, mint három éve, amikor zavarta a fufruja, és egy (!) centisre vágta.... Egy héttel azelőtt, hogy koszorúslány leend volt (van ilyen igeidő még a magyarban egyáltalán?)  a keresztanyja esküvőjén. Szóval ő most csak zuhanyozott. Dávid (12 éves) nem akart rövid hajat, őt előbb elküldtem hajat mosni - szokás szerint nem siette el a dolgokat, elég komótosan szokott zuhanyozni -, csak aztán nyírtam körbe a fejét ollóval. Ádám (10 éves) ugyanezt akarta; aztán amikor már ott ült - félórás törölközés után - meggondolta magát, és mégis rövid hajat kért. Minek következtében mehetett még egyszer zuhanyozni. Zsófit is lefürdettük, de a babakád alja meg van repedve és eresztett, úgyhogy a fürdőszoba vízben úszott a végére, fel kellett mosni a fürdőt. Este kilencre (!) jutottam oda, hogy én is lezuhanyozzam, aztán még jött a fejés, és a mosogatógép-bepakolás. Pedig minden esély megvolt arra, hogy ma este korán ágyba kerüljünk, és sok mesét olvassak nekik lefekvés előtt. 

05:55 reggel arra ébredtem, hogy a nap vezető híre az, hogy 7 óra hosszat nem volt elérhető sem a facebook, sem a messenger, sem az instagram, sem a whatsapp, és emiatt Mark Zuckerberg 7 milliárd dollárt veszített a vagyonából. Vajon mihez kezdtünk ez idő alatt, hogy bírtuk ki fészbúk nélkül ilyen sokáig, ez volt a kérdés szinte minden híroldalon ma reggel. Hát nekem fel se tűnt, hogy nincs Facebook, abszolút nem hiányzott az éjjel, én elvoltam Zsófival. Szegény gyereket az apja próbálta volna altatni este kilenctől egy üveg anyatejjel. Nem aludt el, viszont tízkor az egészet kihányta. Meg még a tojást is. Ez nem bukás volt, hanem masszív hányás, erőteljes hányásszaggal. Szóval este tízkor lepedőcsere a franciaágyon, Zsófinak eresztettünk vizet és lefürdettük őt is még egyszer, ezúttal már a zuhanyozóba téve a kiskádat, aztán tettem a gyerek alá egy polár plédet, hogy egy esetleges újabb balesetnél csak azt kelljen cserélni, ne az egész ágyneműt. Úgy döntöttem, hogy erre az éjszakára cserélünk: én leszek Zsófival, és Gyuri alszik a gyerekekkel a nagy gyerekszobában. Jó döntés volt. Zsófi öklendezett még párszor, elég kellemetlen lehetett neki, mert sírva panaszkodott miatta. Utána elutasította a cumisüveget és szó szerint álomba forgolódta magát. Ezt éjfélig még eljátszotta kétszer. Hajnali háromkor végre elfogadta az üveget, megette, bealudt. Reggel hatkor hívtam az apját telefonon, hogy jöjjön le Zsófihoz és etesse meg megint, mert nekem kezdődik az új nap: fejés, tízórai-készítés, Aztán a reggeli kör, vízszerelő, ebédfőzés stb. A vízszerelő érdekes eset. Alapvetően egy nagyon becsületes, megbízható emberről van szó, aki ha azt mondja, hogy ott lesz kettőre, akkor ott is lesz kettőre. Három hete hívtam, akkor azt kérte, hívjam egy héttel később, annyira tele van. Hívtam egy héttel később, akkor azt mondta, hogy rákövetkező héten pénteken ki tud jönni. Péntek délben hívtam, hogy hol van. Nem vette fel. De visszahívott nemsoká, hogy a telefonhívásomból eszmélt rá, hogy ide ígérte magát - csak éppen elfelejtette beírni a naptárába. Ezen a héten kedden jó lesz-e. Hát így lesz nekünk vízszerelőnk ma, ha minden igaz, három hét várakozás és négy telefonhívás után. 

De szeretnék már egy olyan unalmas hétköznapot, amikor nincs semmi extra, nem kell menni sehova, nem jön semmilyen szerelő, és nem is kell semmit intézni, "csak" elvinni reggel a gyerekeket, és délután értük menni...

Amikor újraindult az általános iskolák alsó tagozatában a jelenléti oktatás, nem engedtük vissza a gyerekeket az iskolába, mivel mi, szülők még nem szereztünk védettséget a covid ellen. Kérvényeztük, hogy itthon maradhassanak még egy ideig. Az engedélyt gond nélkül megkaptuk, az igazgató nagyon támogató ebben a kérdésben. A gyerekek hiányzása igazolt lesz ugyan, azonban a tanításukról nekünk kell gondoskodni. A gyerekek egyfajta hibrid oktatásban vesznek részt: bár hivatalosan hiányzók, az órák egy részét online közvetítik a számukra. A tanár a jelen lévő gyerekkel foglalkozik, őket kérdezi, az ő tempójukban halad, a közvetítés csupán egy segítség az otthon maradóknak. Na, egy ilyen óráról Ádámot a szigorúbbik tanító nénije (akit 3 éve pont azért választottunk, mert tudtuk, hogy Ádámnak nagyon kellenek a következetes keretek) „kiküldte”, mondván a gyerek nem figyel, nincs is jelen, állandóan fegyelmezni kell, miközben a többi 28 osztálytársa aktív és együttműködő, és szívesen vesz részt az órán. Ott voltam a konyhában, onnan figyeltem: Ádám óra közben kétszer kiment a konyhába enni, egyszer meg föltette a lábát a székre. És a tanára kiléptette az online óráról, ahol amúgy csak szívességből volt bent, mert ugye igazoltan hiányzik. Mindezt azok után, hogy már hónapokkal azelőtt elmondtuk neki, mire gyanakszunk, kapott róla leírást, linkeket, és segítséget kértünk az iskolán keresztül a nevelési tanácsadóban. De nem ment át az üzenet. Az ő szemében Ádám csak egy rossz gyerek, aki nem tud, nem akar viselkedni…

Nem tud, vagy nem akar? 

Bennem egy világ omlott össze. Teljesen összetörtem. Egész este szavamat se lehetett venni, annyira magam alá kerültem. Én elhiszem, hogy egy folyton izgő-mozgó, a székről majd lefolyó, oda se figyelő gyerek nagyon idegesítő. Hogy az osztály figyelmét elterelheti a tananyagról Ádám látványa a laptopon. Kétségkívül pedagógiai kihívást jelent normál (tantermi) oktatás esetében is Ádám viselkedése. A többi gyermekkel szembefordított laptop képernyőjén Ádám folyamatos fészkelődése elterelhette a jelenléti oktatásban részt vevő többség figyelmét és ezáltal zavarhatta az oktatást. Ugyanakkor Ádám végleges kitiltása helyett megoldást jelenthetett volna az is, ha ő egyszerűen kikapcsolva tartja a kamerát. Azonban kiléptették. Nyűg és kellemetlenség lett a tanára szemében, aki látni se szerette volna őt addig, amíg jogilag nem kötelezik erre. Nehéz ezek után elhitetni ugyanezzel a gyerekkel, hogy a tanára szereti, jót akar neki és nem pikkel rá, amikor a külvilág - a tanára, a nagymamája - gyakorlatilag elkönyvelte, hogy ő egy rossz gyerek. 

A kívülálló csak annyit lát, hogy a gyerek izeg-mozog, nem tud megülni, nem tud odafigyelni, közbeszól, amikor nem kellene, agresszív, hamar indulatba jön, unatkozik órán, sosem találja a felszerelését, folyton elhagyja a ruhadarabjait. Való igaz: benne felejti a táskájában a rothadó almát, penészes szendvicset, korhadt levelek keverednek morzsává mállott keksszel, felrobban benne a romlott dobozos tej. Sose tudja, mi a házi, de ha tudja is, felér egy harmadik világháborúval rávenni, hogy nekikezdjen. Ceruzája, radírja, füzete soha nincs, a kesztyűjét, sapkáját is folyton elveszíti. Folyton mindenki mindennek elmondja őt, sorozatban kapja a leszidásokat, a fekete pontokat, és mivel tényleg rengeteg probléma van vele, egyfolytában csak azt hallja, hogy ő mennyi mindent csinál rosszul, vagy épp meg se csinál. Bezzeg a testvérei. Miért nem olyan, mint a nagytesója, Dávid, akinek mindig rend van a tolltartójában, önállóan megold mindent, majd fel is tölti a Classroom-ba. "Bezzeg az én időmben minden gyereket megtanítottak viselkedni, az én időmben minden gyerek hátratett kézzel ült a padban, nem izgett-mozgott." Én azonban biztos vagyok benne, hogy a nagymama idejében is volt minden osztályban legalább egy sajtkukac, aki nem ült hátratett kézzel, hanem a sarokban térdepeltették kukoricán, mert nem tudta tartani a száját, és nem vigyázott az ábécés könyvére sem. A jelenség nem új. 

Ádám születése óta viselkedésében "más", azt mi is láttuk és tapasztaltuk, hiszen vannak testvérei, így volt és van összehasonlítási alapunk, csak sokáig nem állt össze nekünk magunknak sem, hogy pontosan milyen zavar írja le a rá jellemző tünetek jelentős részét. Most, a karantén alatt, az online oktatás idején a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy Ádám a testvéreivel ellentétben egyszerűen képtelen volt az önálló tanulásra. Amíg a negyedikes Dávid és az elsős Veronika mindent szépen elvégeznek, addig Ádám feladatai legjobb esetben is összecsapottak és olvashatatlanok, már ha egyáltalán elkészülnek, sok vita és halasztgatás után. Nem és nem értettem, miért van ez, miért nehezebb vele ennyire. Aztán egyszer olvastam egy cikket a neten. Az édesanya leírta a tapasztalatait a karanténról. Hogy az egyik gyermekének nagyon bejött az online oktatás, de a másik adhd-s, ő nem tud egyedül felkészülni, vele le kell ülni tanulni.

Mintha egy reflektort gyújtottak volna fel a fejemben. Ez az édesanya a mi családunkat írta le! Rákerestem az adhd, azaz a figyelemhiányos hiperaktivitás tüneteire. Minden stimmelt. A problémák három területen jelentkeznek: figyelemzavar, hiperaktivitás, impulzivitás. 

 

Figyelemzavar

- Nehézséget okoz a figyelmet megtartani, különösen, ha az illető számára nem érdekes az adott foglalatosság (pl. adminisztrációs feladatok, lecke írása)

- A figyelem könnyen terelődik külső stimulusok hatására, nehezen tudja kiszűrni, figyelmen kívül hagyni a zavaró külső tényezőket (pl. ha mások beszélgetnek a háttérben, utcai zaj beszűrődése)

- Sokszor követ el figyelmetlenségből eredő hibákat feladatok elvégzésénél, mivel hajlamos összecsapni a mentálisan megterhelő, tartós figyelmet igénylő feladatokat

- Társalgás közben úgy tűnik, mint aki egyáltalán nem figyel, gondolatai elkalandoznak, felszólításra gyakran nem reagál

- Gyakran kerüli, halogatja azon feladatokat, amelyek mentális kitartást igényelnek

Hiperaktivitás

- Állandóan „pörög”, mindig elfoglalja magát valamivel. 

- A monoton, rutinszerű munkáktól elfárad, folyamatosan új ingerekre, változatosságra van szüksége

- Jellemző egyfajta „belső nyugtalanság” érzése, nehezen tud ellazulni

- Folyton babrál valamivel (pl. toll, kulcs), mozgatja a lábát, nem tud egyhelyben nyugodtan ülni vagy állni (pl sorban állni a pénztárnál)

- Általában verbálisan is hiperaktív, azaz sokat beszél

- Megállás nélkül pörögnek a gondolatok a fejében, azonban gyakran felesleges dolgokon gondolkodik, nem konstruktív a gondolkodás

- Impulzivitás

- Hiányzó vagy alulműködő önkontroll: nem gondolja át, mielőtt csinál vagy mond valamit

- Sokat eszik vagy sokat iszik, nehezére esik mértéket tartani

- Gyakran „rizikózik”, gondolkodás nélkül belemegy veszélyes szituációkba

- Beszéd közben gyakran félbeszakít másokat

- Indulatait nehezen tartja kordában, nem ritkán dühkitöréssel reagál („felmegy benne a pumpa” egy pillanat alatt)

Egyéb jellegzetes nehézségek

- A feladatok elkezdésének nehézsége, gyakran halogatja főként az unalmas feladatokat

- Jellemzően több dologba belekezd, de nem fejezi be őket

- Rossz időérzék, gyakran elkésik

- Nehezére esik előre megtervezni, megszervezni a mindennapok teendőit

- Feledékenység, szétszórtság, gyakran hagyja el a dolgait (pl. kulcs, telefon, stb.)

- Egyenetlen, hullámzó energiaszint és hangulat, mely akár óráról órára változik

De ami a legmegdöbbentőbb volt, az az a felismerés, hogy ezek szerint ez nem nevelési probléma, hanem neurológiai természetű veleszületett vagy fejlődési rendellenesség. Ádám nem azért ilyen, mert mi rosszul neveltük volna, mert valamit nagyon elrontottunk, vagy mert nem szerettük eléggé. Ádám egyszerűen csak ilyen. Más. Nem neurotipikus. És attól, hogy elvárom tőle, hogy neurotipikus legyen, még nem lesz az. Ennyi erővel azt is elvárhatnám tőle, hogy kék helyett barna legyen a szeme színe. Nem az akaratától függ. 

Ádám 33 hétre született a megyei kórházban. Amikor megszületett, csak felmutatták, majd azonnal elvitték egy másik épületbe, a koraszülött intenzívre (PIC). Két napig nem is láttuk egymást, és csak három nap múlva tehettem mellre először. Utána két hétig háromóránként bemehettem hozzá szoptatni frissen szülten, gátsebbel. Otthonról, a 21 hónapos nagytesó mellől, busszal. Minden álló nap könyörögni kellett a személyzetnek, hogy éjjel a saját tejemet adják neki, ne tápszert, és a váltás személyzetnek sajnos „elfelejtették” ezt megmondani. Tizennyolc naposan hoztuk haza; az első hetek pótolhatatlanul kimaradtak. 

Már odabent a PIC-en is sokat sírt. Miután hazahoztuk, 4 hónapos koráig egész nap vigasztalhatatlanul sírt, csak a szoros testközelség (hordozókendő) nyugtatta meg, az is csak akkor, ha egyenes vonalú egyenletes mozgást végeztem vele (lendületesen körbe-körbe sétáltam a nappaliban). Leülni vele megenni egy tányér levest esélytelen volt. Letenni bárhová, vagy átadni őt bárki másnak még esélytelenebb. Nagyon-nagyon sokáig (több, mint egy éves koráig) nem is maradt el más kezében, csak nálam. Hihetetlenül bizalmatlan és elutasító volt minden új dologgal szemben: ha vendég jött, elbújt a takaró alá vagy a szekrénybe, ha vendégségbe mentünk, nem volt hajlandó bemenni az udvarra se, ha új pizsamát, törölközőt, ágyneműt, bármit kapott, nem volt hajlandó használni. Neki csak a régi kellett, akkor is, ha az már kopott, lyukas, szakadt, használhatatlan volt. Míg a kétéves húga már vígan játszott a vízi játszótéren és sorozatban csúszott le a kis vízicsúszdán, a négyéves Ádámot a közelébe se lehetett vontatni, mert félt lecsúszni. Az óvodai közösségbe nagyon nehezen szokott be, az egész első tanévben nem tudták bevonni semmilyen csoportfoglalkozásba. Egy egész évig nem vett részt az óvodai kézműves dolgokban, nem ült oda játszani, ragasztgatni, kifesteni. Nem evett, hátat fordított az asztalnál, és inkább éhen maradt. Nem tornázott tornaórán. Óriási előrelépés volt, amikor végre leült ebédelni, és magától elkezdett részt venni a foglalkozásokon.

Ugyanakkor meg egy rendkívül okos, ügyes, éleseszű, tehetséges gyerek. Folyton tele van kérdésekkel, és szívja magába az információkat. Hihetetlenül erős kíváncsiság él benne, hatalmas a természettudományos érdeklődése, és korát erősen meghaladóak az ezirányú ismeretei. A nyelvi képességei kiemelkedően jók. Két évesen már összetett mondatokban beszélt, tisztán, beszédhiba nélkül, múlt és jövő időt használva, helyesen ragozva, nagy és választékos (!) szókinccsel. Körülbelül mint egy középsős vagy nagycsoportos ovis. (A tesói ebben a nyomába se értek, Balázs szókincse pl kétévesen kb ötven volt, közte számos helytelen, mint autó helyett tautó, víz helyett zíz, és egyáltalán nem beszélt mondatokban.) Négyévesen komplett ismeretterjesztő dokumentumfilmet forgatott egy repülő alakú, sípoló gumi fürdőjátékról, részletesen elmagyarázva rajta, hogy van a függőleges vezérsík, a futómű, és hol vannak a hajtóművek. 

Minden gyerekünket a saját életkori szintjén arra biztatjuk és tanítjuk, hogy amit tud, azt csinálja meg, mi pedig lassan, fokozatosan lépünk egyre hátrébb. Na, Ádám mögül nem lehet kihátrálni, mert abból őskáosz lesz. Ha rábízom az önálló öltözést, akkor benyúl a szekrénybe és alaposan felforgatja azt, a pizsamáját meg a padlóra dobja. Ha rábízom a bepakolást az iskolatáskába, garantáltan kimarad valami. Minden egyes áldott nap. Ha rábízom a házi feladat elkészítését, vagy nem emlékszik rá, vagy elfelejti megcsinálni, vagy addig halogatja, ameddig lehet (akár este tízig is), vagy azt se tudja, mi volt, szóval a házija mellett is ott kell lenni. Az a legkevesebb, hogy a ruháját folyton összekeni, leeszi, elszaggatja, fehér zokniban mászkál a kertben cipő nélkül és hasonlók. De a szennyes ruháját, a cukros papírokat és a tanszereit szanaszét hagyja a ház legkülönbözőbb pontjain, és hiába veszem a fáradtságot évek óta, hogy minden egyes alkalommal odahívjam, felhívjam a figyelmét a szanaszét hagyott cuccokra és vele pakoltassam el, nem érek el eredményt. Írhatok én táblázatot a mindennapi teendőkről, adhatok az elvégzett házimunkáért változatos jutalmat, nála nem értem el eredményt.  Ha megkérem egy kis minimális (!) házimunkára, akkor csak sokadik felszólításra, dühösen, morogva, gyűlölködő arccal csinálja meg, amikor már nem talál több kifogást (éhes, épp eszik, fáradt, más dolga van, pisilnie kell). Választhatok, hogy vagy elpakolom utána a romokat, de ezzel még további trehányságra nevelem, vagy igyekszem vele elvégeztetni a szükséges minimumot, de ez meg gyakorlatilag örökös hadakozást jelent. Ugyanez a többi testvérével nem ilyen folyamatos háborúzás. Ádám azonban soha, de tényleg soha nem fogad szót, hanem azonnal kifogást keres, hárít, menekül a feladat elől, minden beszélőkéjét beveti, hogy kidumálja magát, és amikor már nincs több kifogás, akkor gyűlölködve, kiabálva, tessék-lássék összecsapja. Amikor ételt szed magának, hiába figyelmeztetjük rá, hogy ez túl sok, nem fogja megenni; és a végén tényleg nem eszi meg, ott hagyja, mert túl sok. Nem tud ebben sem mértéket tartani. 

Ugyanez a helyzet az iskolai feladataival is. Semmilyen erőfeszítést nem tesz bele abba, hogy ami valahogy megyeget, az jobban menjen, ami meg sehogyse megy, az menjen már legalább valahogy. Csak ha én rugdosom, erőltetem. Minek a szépírás, ha a szülei se gyöngybetűkkel írnak. Minek a hangos olvasás, meg úgy egyáltalán az olvasás, ha videókból is mindent meg lehet tanulni. Minden nap le kell írniuk tíz szót egy füzetbe, nyomtatottról írottra, hibátlanul. Ez neki elsőben egyáltalán nem ment, szavanként több (!) hibát is ejtett a másolásban, betűket hagyott ki, és olvashatatlanul, kifejezetten rondán, igénytelenül írt. Egyszer két órába telt, hogy leírja ezt a tíz szót hibátlanul, mert én minden hiba után kiradíroztam a hibás szót, ő meg képes volt újra leírni hibásan vagy rondán, annyira nem figyelt oda. 

Ami érdekli, azt képes egész nap csinálni (playstation), ami nem érdekli, abba minimális energiát sem hajlandó beletolni. Ami a többi testvérénél magától megy, vagy egy kérésre, az Ádámnál nem, vagy csak rimánkodásra, nógatásra, nyaggatásra, és akkor is csúnyán vagy sehogyse. Se erőfeszítésre ne hajlandó, se igénye nincs, se türelme, de amit ő kér, azt természetesen azonnal akarja, de inkább rögtön. Az ő olvasatában mi rossz szülők vagyunk, és rosszat akarunk neki, rosszat csinálunk vele, mert nem hagyjuk neki azt tenni, ami szerinte a legjobb a világon: képernyőzni. El kell ismerni, Ádám képernyőfüggő. És nem nagyon tudunk mit kezdeni a helyzettel, részben a pandémia miatt, mivel sok minden, ami eddig élőben működött, most az online térbe helyeződött át. Az iskolában például elvárnák, hogy Ádám minden nap nézze az email fiókját, belépjen a google classroom-ba, online megnézze az oktatóvideókat vagy az oktató játékokat, de a valóságban ha kettesben hagyom őt egy számítógéppel, akkor lehetetlen benne megbízni: az iskolai feladatairól villámgyorsan elterelődik a figyelme, és vagy videojétákozni, vagy youtube-ozni kezd. 

Amikor offline tanulok Ádámmal a könyvei és a munkafüzete felett, vagy amikor online zongoraórán ül, akkor is nehezen koncentrál, folyton babrál valamivel, izeg-mozog, nem tud megülni a fenekén, szó szerint lefolyik a székről. A felszerelése gyakran nincs meg, nem találja, hiányos. Igyekszik összecsapni a feladatot, minél előbb túllenni rajta, folyton elterelődik a figyelme, ezer dolgot kérdez, és nem tud arra összpontosítani, hogy az adott feladatot oldjuk meg, lépésről lépésre. Nagyon hamar indulatba jön, nehezen tűri az azzal járó frusztrációt, hogy még nincs kész a feladat, tehát még nem állhat fel mellőle. Kemény küzdelem a figyelmét megtartani a hatékony sávban. Arról már nem is beszélve, mit művel a padban, amikor hetente egyszer családilag elmegyünk a templomba.

Nem értettük, miért van ez, hogy ennyire mások a gyerekeink, hogy Ádámmal miért ennyire nehéz, míg a többiekkel sokkal könnyebb. Most már értem. Ha tényleg ez a helyzet, és Ádám tényleg adhd-s, akkor az nem nevelési probléma, hanem a magatartása hátterében idegrendszeri eltérés áll, az agyi hormonháztartás egyensúlyzavara. Van egy bizonyos anyag az agyban, a dopamin, ami ahhoz kell, hogy összpontosítani tudjunk, képesek legyünk kontrollálni magunkat és fenntartani a figyelmünket. Ennek a szintje túlságosan hamar lecsökken a hiperaktív gyerekek agyában. Ha jól ítéljük meg a helyzetet Ádám esetében, akkor ezeket a tüneteket nem fogja kinőni, mivel az adhd születési rendellenesség, eltérő idegrendszeri működés. És ha valóban így van, akkor Ádám nem azért viselkedik úgy, ahogy, mert neveletlen vagy tiszteletlen, vagy mert "nem akar részt venni az órában", hanem mert pusztán akaraterővel nem tudja szabályozni az agya dopaminszintjét, ugyanúgy, ahogy egy cukorbeteg sem tudja pusztán akaraterővel szabályozni az inzulinszintjét, vagy egy magas vérnyomással küszködő beteg a vérnyomását. Régebben könnyebben sütötték rá az ADHD-s gyerekekre, hogy szimplán „rosszak” vagy „figyelmetlenek”, hiszen 40 évvel ezelőtt még nem is léteztek azok a kritériumok, amik alapján ma megállapítják a hiperaktivitást és a figyelemzavart. "Korábban fel sem merült, hogy ez olyasmi, amin sem a szülő, sem a gyerek nem tud változtatni. Ha ez az egész csak azon múlna, hogy a gyerek kontrollálja magát, megtenné" - magyarázza Dr. Nagy Péter, a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia kórházigazgatója. A Ritalin ebben segít, segít magasan tartani a dopaminszintet, fenntartani a figyelmet, a koncentrációt. 

A kezeletlen adhd nagyon veszélyes.  „Ha a gyerek kiskorától kezdődően azt éli meg, hogy soha nem tud figyelni, és mindig csak szidják, az iskolában pedig csak kudarcot él át, akkor ösztönösen elkezdi majd keresni azokat a szituációkat, ahol elfogadást és pozitív visszajelzést kap. [...] Ha pedig az iskolában nem találják a helyüket, gyakran az utcán keresnek megerősítést. [...] Előbb-utóbb drogok is előkerülhetnek, ha pedig ezek történetesen stimuláló hatású szerek, akkor a gyerek életében először azt tapasztalja, hogy végre tud figyelni, végre képes végighallgatni egy beszélgetést. Ezt pedig aztán nagyon nehéz ott hagyni.”  Vajon véletlen, hogy Ádám régóta azt állítja: őt a kávé nem felpörgeti, hanem jobban tud tőle koncentrálni? 

Felnőttkorban diagnosztizált adhd-nál pedig már rég nem csak az ADHD a probléma, hanem jó nagy a puttony... Az ADHD felnőttkorban ritkán jár egyedül, az érzelemszabályozás zavara miatt megjelenhet mellette a szorongás, depresszió, oppozíciós zavar, bipoláris zavar... Gyakran együtt jár tanulási nehézséggel, a végrehajtó funkciók zavarával, motoros nehézségekkel. Az addikciók (alkohol, drog, szerencsejáték, pornó) is színesítik a képet... A nem kezelt ADHD például kötődési zavarokat is okoz, ami felnőttkorban párkapcsolati nehézségek formájában jelenik meg és a gyermeknevelést is nagyon megnehezíti.

Tényleg rossz gyerek Ádám? Tehet róla, hogy egy neurológiai eltérés miatt nagyon gyorsan lecsökken az agyában a dopamin szintje? Tehet róla, hogy emiatt sokkal nehezebben tudja megtartani a figyelmét és az önuralmát, mint mások? Tehet róla bárki, hogy így született? Mit mond erről Jézus? 

Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. (János 9:2-3)

Jézus maga mondja, hogy nem Ádám hibája, és nem is a szülei hibája, hogy ő rendellenességgel született. Nem Ádám hibája, hogy ő problémásabb, mint egy átlagos gyerek. Jézus emellett arra is felhívja a követőit, hogy ne csak azokat szeressék, akiket könnyű, hanem azokat is, akiket nehéz. (Lukács 6) Jób azt mondta, hogy "ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk" (Jób 2:10) "Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik" (Róma 8:28). Minden, tehát még ez is. A férjemmel együtt hisszük, hogy a legnehezebb helyzeteket is arra használja Isten, hogy tanuljunk belőle. Szülőként óriási kihívást kaptunk Ádámban. Őt nem könnyű nevelni, nem könnyű vele kijönni, és nem könnyű szeretni sem. De ha mindenki más le is mond róla, én nem fogok.

Ádám egész környezete - és a legutóbbi időkig én is - abban a hitben él, hogy Ádám egy trehány, neveletlen, rossz gyerek, és ha eleget korholják, eleget fegyelmezik, eleget mondják neki, mit kellene tennie, akkor majd "megjavul". Hogy ez csak nevelési probléma, rosszabb esetben öröklött trehányság, de példaadással, következetességgel, kitartással meg tudom őt változtatni, hogy szelíd, pontos, odafigyelő, a környezetére igényes ember legyen belőle. És ez az, ami megváltozott bennem: már nem gondolom, hogy Ádámot meg tudom változtatni. Ami nem azt jelenti, hogy nem nevelem, hogy lemondok róla, hogy csak legyintek, hadd csinálja a hülyeségeit, mert ő úgyis ilyen, és kész. Nem. Biztos vagyok benne, hogy ő is formálható, alakítható, nevelhető. Csak éppen nem olyan eszközökkel és nem olyan mértékben, mint a testvérei. Annyi nyilvánvaló, hogy az elvárások és a büntetés őrá nem hatnak. Hiába mondom, mit kellene tennie, hogyan kellene viselkednie, ő ettől nem képes azt tenni és úgy viselkedni. Hiába mondom, mire kellene figyelnie, ez folyamatosan kimegy a fejéből, nem képes észben tartani. Hiába adunk büntetést, hiába lesz negatív következménye Ádám rossz magatartásának, ő ebből nem tanul. Az ilyen nevelési módszerekből Ádám csak azt szűri le, hogy a környezete, a szülei ellene vannak, nem pedig mellette. Én folyamatosan magyarázok meg követelek, ő folyamatosan kitér, hárít és ellenáll, a kapcsolatunk pedig megromlik, a bizalom összetörik. Ez - így - nem működik. 

Ha belegondolok, itt van ez a rendkívül okos, tehetséges gyerek, aki évek óta mást se hall, mint hogy ő milyen hülye, rossz, neveletlen, idétlen, igénytelen, trehány, mennyire nem tud semmit se megcsinálni, és őt látni se akarják. Nem csoda, ha semmi önbizalma sincs. Nem csoda, ha szorongásában véresre rágja az ujját és a száját. Van egy svéd kisfilm, ami művészi eszközökkel szemlélteti és nagyon érzékenyen ábrázolja, milyen érzés a gyereknek figyelemzavarral élni, így felnőni. Amióta szembesültem azzal, hogy ez valószínűleg születési rendellenesség, nem pedig nevelési probléma, már nem haragszom magamra, és nem haragszom Ádámra sem. Ő a fiam, és arra van szüksége, hogy szeressék. Hát szeretem. Átölelem, amikor csak érem, főleg mivel tudom, hogy a testi érintés az elsődleges szeretetnyelve. Megdicsérem, amikor csak lehet. Türelmesebb vagyok vele, akár erőn felül is. A korholásból, kritikából visszaveszek 90%-ot, a maradék 10% is épp elég sok. Nem megkövetelek tőle dolgokat, hanem segítek neki megcsinálni azokat. Nem várom el, hogy olyan legyen, mint a testvérei: szervezett, összeszedett, pedáns, pontos.  Nem szembeszállok vele, hanem melléállok, hogy ne érezze magára hagyva magát. Neki több segítségre van - és lesz - szüksége a mindennapok menedzselésében, ráadásul nem csak most, hanem élete végéig, ez van. Mire idáig eljutottam, amit most tudok és értek, addigra rengeteget romlott a kapcsolatunk. És nem csak velem romlott meg a kapcsolata, hanem az apjával, a testvéreivel, a nagymamájával, a tanáraival is. Most ott tartunk, hogy próbálom felszámolni a károkat, és visszacsinálni dolgokat. Újra felépíteni a bizalmat. Továbbra is nagyon nehéz, hiszen a gyerek nem változott meg. Továbbra is nehezére esik figyelni, nehezére esik nekilátni erőfeszítést igénylő dolgoknak, továbbra is könnyen indulatba jön stb. De nyomon vagyok, vannak eredmények. Már le tudunk ülni tanulni, például. Vannak napok, amikor háborúzás nélkül sikerül megcsinálni a háziját. Már nem félóra ellenkezés jut egy ötperces feladatra, hanem esetleg csak öt vagy tíz perc. Megélheti, milyen jó érzés az elvégzett, befejezett feladat tudata. Végig tudom kísérni, segíteni őt az egész napon, hogy el tudja végezni a feladatait, és aztán megkapja az annyira vágyott képernyőidejét is. De más még mindig csak szenved vele és miatta, és rengeteg ebből a konfliktus. Én nem lehetek mindig, mindenütt mellette, hogy ütközőzóna legyek közte és a környezete között. Őt pedig valahogy el kell juttatni egy olyan szintre, olyan állapotba legkésőbb fiatal felnőtt korára, hogy önállóan menedzselni tudja az életét (pl odaérjen időben a munkahelyére, el tudja végezni a napi nyolc órányi munkát, be tudja fizetni időben a számlákat), és kijöjjön a körülötte élőkkel. 

Most azon töröm a fejemet, hogyan tovább. A nevelési tanácsadó korábban se volt gyors, de most a covid miatt tetszhalott állapotba merevedett. Megoldjuk magánban is, kifizetjük, de akkor meg kell egy jó gyermekpszichiáter. A mi városunkban és 100 km-es körzetében azonban nincs, messzebb kell menni érte. Ha találunk gyermekpszichiátert, és igazolja a gyanúnkat, akkor még mindig ott a kérdés, hogy kapjon-e plecsnit (SNI besorolás), vagy ne. Kapjon-e gyógyszert, ami segít neki koncentrálni, sikereket elérni a munkájában és beilleszkedni a közösségbe, vagy ne. Nem lesz könnyű menet. Kihívás lesz, sok munka lesz, kemény lesz. Viszont hiszem, hogy van megoldás. Csak meg kell találni. 

A médiából tájékozódva azt hinné az ember, hogy a pedagógusok és a szoptató anyák mind jogosultak az oltásra. A rokonaim és a barátaim, de még az igazgatóm és az iskolatitkár is sorban ezt kérdezik tőlem, hogy tudom-e, hogy szoptató anyaként be fognak oltani, menjek a háziorvosomhoz, és kérjem. Ha-ha. Ha tudnák azt, amit én! Én aztán igazán utánajártam a dolognak, amennyire csak Magyarországon lehetséges. Az eredmény pedig pontosan nulla.   

2020. szeptember 17, csütörtök. "Mindenki megnyugodhat, mert ha elkapja a betegséget, meg fogják gyógyítani." (Orbán Viktor)

2020. december 8, kedd. Elindult a regisztráció a koronavírus elleni oltásra. A férjemmel mindketten regisztrálunk, mindjárt az első nap, ahogy megnyílt rá a lehetőség. 

2020. December 18, péntek:  „az operatív törzs már hónapokkal ezelőtt megalkotta, hogy ha egy hétvége alatt kellene mindenkit beoltani, arra képesek lennének. Ma egy általános, országos, egy-két nap alatt történő, teljes átoltásnak a föltételei megvannak, az oltási tervünk rendelkezésre áll, az ehhez szükséges eszközökkel, számítógépes nyilvántartással, adatbázissal, helyszínkijelöléssel." (Orbán Viktor)

2020. december 21, hétfő. Leállt a teherforgalom Anglia és Franciaország között a koronavírus új, brit mutánsa miatt. Kamionsofőrök ezrei ragadtak karácsonyra Angliában. Az új mutáns 70%-kal fertőzőbb, és halálosabb is az eredeti vuhaninál. 

2021. január 17, vasárnap. Újból elindul felfelé a napi esetszám Magyarországon.

2021. február 4, csütörtök. Elindul felfelé a napi halálozások száma is: 98. 300 felett a lélegeztetőn lévők száma, és folyamatosan nő. 

Február 18, csütörtök: a kormány online nemzeti konzultációt indít a nyitásról. Ugyanezen a napon Müller Cecília bejelenti, hogy a harmadik hullám felszálló ágában vagyunk, amit akkor már egy hónapja látni az egyre romló adatokból. 

2021. február 19, péntek. "Akik eddig regisztráltak, azokat húsvétra be fogjuk oltani." (Orbán Viktor) Én nagyon bíztam benne, hogy igaza lesz. Nem lett. 

2021. február 21, vasárnap. Egy hatéves kislány egy nap alatt mindkét szülőjét (46 éves édesapját és 34 éves édesanyját is) elvesztette a covid miatt. Az új brit mutáns egyre több egészséges, életerős fiatalt és középkorút visz el. Ez nem szubjektív érzés, hanem a statisztikai adatok is alátámasztják, hogy áprilisra négyszeresére nőtt az alapbetegség nélkül covidban elhunytak száma.

2021. február 25, csütörtök: "Az egész eddig tapasztalt járvány legnehezebb két hete előtt állunk." (Orbán Viktor)

2021. március 1, hétfő. „Nagyon nehéz 2-3 hét vár ránk.” (Szlávik János)

2021. március 4, csütörtök. Bejelentik, hogy jövő hétfőtől, március 8-tól bezár az ország. Keddtől a virágboltok is. 

2021. március 5, péntek: „Tisztelt Oltásra Regisztrált! Tájékoztatjuk, hogy az AstraZeneca vakcinával hétvégére tervezett oltás technikai problémák miatt elmarad. Így az Ön oltására is egy későbbi időpontban, de rövidesen sor kerül. Kérjük, hogy a csütörtökön SMS-ben kapott meghívóját vegye tárgytalannak. Az esetleges kellemetlenségekért elnézést kérünk. Üdvözlettel: Vakcinainfo” - ez áll abban az SMS-ben, amit nagyjából 74 ezren kaptak meg pénteken. Az sms-ben szervezett hétvégi tömeges oltás épp akkora fiaskónak bizonyult, mint a Belügyminisztérium emlékezetes sms-e 2013. március 15-én (üljön át egy másik gépjárműbe), amit a meleg szobában ülve kaptam meg, és másnapig nem is tudtam hova tenni...

2021. március 7, vasárnap. "A következő két hét nehéz lesz, de senkit sem hagyunk az út szélén." (Orbán Viktor)

2021. március 11, csütörtök. "A 60 vagy 65 év feletti korosztályt húsvétig be tudjuk oltani." (Gulyás Gergely) A fertőzések 95%-át már a brit mutáns okozza, ez vált dominánssá Magyarországon. 

Szóval eddig megígérték, hogy az egész országot beoltják két nap alatt, aztán 74 ezret sem sikerült beoltani egy hétvége alatt. Majd megígérték, hogy mindenkit beoltanak húsvétig, aki regisztrált, majd azt, hogy minden 65 év felettit beoltanak húsvétig, aki regisztrált. Jelenleg elmúlt már húsvét, de a 65 éves, cukorbeteg anyám sincs beoltva, pedig sikeresen regisztrált. A háziorvosa ezen a héten oltóanyagot se kapott. Valamint hetente bejelentik, hogy már csak két nehéz hetet kell kibírni. Olyan ez, mint a fogyókúra: az is mindig holnap kezdődik...

És most lássuk, mi történt az elmúlt két hétben a pedagógusok és a szoptató anyák oltásának területén. Én ugye mindkettő vagyok, tehát amikor bejelentették, hogy amelyik pedagógus március 24. előtt regisztrált, azt húsvétig beoltják, aztán azt, hogy a szoptatós anyák is soron kívül kaphatnak oltást, örültem, mint macska a farkának, hogy valamelyik jogcímen majdcsak sorra kerülök. Természetesen ezek az ígéretek sem teljesültek. :(

2021. március 25, csütörtök: Bejelentik, hogy beoltják a pedagógusokat is, hogy április 19-én újraindulhasson a jelenléti oktatás, kinyithassák az iskolákat. Én is pedagógus vagyok. Anno a decemberi és januári tömeges pedagógus-tesztelésre én is kaptam meghívót, ebből kiindulva bíztam benne, hogy most sem maradok ki a körből. Az igazgatóm posztol az iskolai fészbúk-csoportban, és leírja a teendőket, valamint kéri, hogy jelentkezzen, aki már kapott oltást, vagy átesett a covidon és ezért nem oltható. Én tartós távollévőként (CSED) is bejelentkezem az oltásért, az igazgatóm megígéri, hogy az én nevemet is lejelenti. A kormány azt ígéri, hogy minden pedagógus sms-ben kap majd tájékoztatást arról, mikor és hová menjen az oltást megkapni jövő hét csütörtöktől. Én ugye a minden pedagógus halmazba esem, azon belül is abba a részhalmazba, amelyik március 24. előtt regisztrált. De a márciusi sms-es fiaskóból kiindulva eléggé szkeptikus vagyok, hogy tényleg meg fog-e érkezni nekem is az az sms...

2021. március 26, péntek: A  Nemzeti Népegészségügyi Központ engedélyezte a várandósok koronavírus elleni oltását. Emellett azt is írták, hogy a szoptató édesanyák az előírások szerint bármikor a szoptatás alatt felvehetik az első oltást, majd 5 héttel később az ismétlő vakcinát. Ínségből bőség, hirtelen két jogcímen is oltható lettem.  De arról semmi hír, hogy ennek mi a menete. 

2021. március 27, szombat. A várandós és szoptató anyák megrohanják az oltópontokat az oltásért. Mivel én utálok sorban állni, és főznöm is kell, inkább telefonálok. A 1818-as kormányzati telefonszám másik végén az ügyintézőnek halvány lila gőze sincs, hogy hogyan igényelhetem az oltást szoptató anyaként. Időt kér, majd azzal jön vissza, hogy keressem a háziorvosomat. Jó vicc. Hétvégén. Felhívom a kórházi oltópontot is. Ők ugyanazt mondják: háziorvos. Az esélytelen nyugalmával többször is hívom a háziorvosom rendelőjét, persze nem veszi fel senki. Várnom kell hétfőig.

2021. március 29. hétfő. Sikerül elérni a háziorvosomat. Ő azonban semmiféle végrehajtási utasítást nem kapott a terhes és szoptató anyák oltásához, tehát nem tud mást tenni, mint széttárja a kezét, és arra kér, hogy várjak. Szerdára majdcsak kiderül valami. 

Még hétfőn késő este felkerül a netre az az igazolásminta, amit a védőnőknek kell kiállítani a szoptató anyák részére. Elküldöm a védőnőmnek e-mailben. 

2021. március 30. kedd. A védőnőm reggel felhív, hogy megkapta a levelet, de központilag arra utasították őket, hogy ne adjanak ki ilyen igazolást egyelőre. Várjak. Kicsivel később már nem elérhető az igazolásminta, amelyet a szoptatós nőknek kellene bemutatniuk az oltásért.

2021. március 31. szerda. A Másállapot a szülészetben nevű Facebook-csoportban elkapok egy posztot, ami szerint mégsem oltják a szoptató anyákat, csak annyi történt, hogy a szoptatás már nem jelent kontraindikációt. Délutánra a hírt már az internetes portálok is lehozzák. De azért nem esem kétségbe, mivel ugye pedagógusként is kaphatok oltást. Várom az sms-t. Ami nem érkezik meg. Pedig a többiek az iskolámban már kedden megkapták. Az aznapi halálozás 302 fő, szomorú negatív rekord. 12.346 covidos beteget kezelnek kórházban, közülük 1492-en vannak lélegeztetőgépen. 

"A győzelem kapujában állunk. Lesz még két-három nehéz hetünk." (Orbán Viktor)

2021. április 2, Nagypéntek. "2-3 nehéz hét jön." (Orbán Viktor)

Árván maradt két besenyszögi iskolás lány. Előbb a 48 éves apa, majd a 41 éves anya is pozitív lett, és meghalt. Egy budapesti testvérpár is árván maradt: tavaly nyáron az édesanyjukat veszették el, most áprilisban az édesapjukat vitte el a covid. Nyilvánvaló, hogy ez a vírus más, mint a tavaly tavaszi: sokkal halálosabb, és sokkal jobban támadja a fiatalokat meg a középkorúakat. Pont a mi korosztályunkat a férjemmel. Egyáltalán nem olyan kézenfekvő, hogy aki elkapja, az túl is éli. Van, ahol mindkét szülőt elviszi a kór. Nekünk meg van öt gyerekünk, akiket fel kell nevelni. És december 18. óta csak várunk, várunk, hogy mikor kerülünk mi is sorra a - szerintem nemlétező - oltási rendben. 

2021. április 3. Nagyszombat. Délelőtt a férjemet felhívja a háziorvosa, hogy az egyik betege lebetegedett, az időpontja felszabadult az oltóponton, kéri-e helyette az oltást. Hát persze! Szputnyikot kap. Pár napig picit gyengébb a szokásosnál, más mellékhatás nincs. Sírok örömömben, hogy ő legalább nem fog meghalni, életet kapott. Lesz, aki felnevelje a gyerekeinket. 

Én még mindig nem kaptam sms-t, miközben a kollégáimat már mind beoltották Pfizer-rel. Nyilvánvaló, hogy a pedagógus-oltás első körébe nem kerültem bele, de azért még reménykedem benne, hogy majd a másodikban sorra kerülök. Mindenesetre szólok az igazgatómnak, hogy nem kaptam sms-t. Türelemre int. Alig várom a jövő keddet, hátha akkor megjön az értesítés. Ilyenkor bezzeg csak vánszorog az idő. 

Ezen a napon György István államtitkár, az országos oltási munkacsoport vezetője arra kérte a kismamákat és a gyermeküket anyatejjel táplálókat, hogy a háziorvosuktól igényeljék a Pfizer-, illetve a Moderna-oltásokat, amelyeket vagy a háziorvosi rendelőben, vagy az oltópontok egyikén vehetnek fel. A kismamák esetében a második trimesztertől ajánlott az első oltás, míg a második a szülés után, a gyermeküket anyatejjel tápláló édesanyák pedig a baba egyéves koráig kérhetik az oltást, amelynek beadásával kapcsolatban a háziorvosoknak egyéni mérlegelési lehetőségük van. (MTI) Tök jó, hogy az ilyeneket mindig a fészbúkon jelentik be, és mindig hétvégén. Most megint várhatok keddig. 

2021. április 6, kedd: Egész délután a háziorvosomat próbáltam hívni, sikertelenül. Rengetegszer foglalt volt, kétszer kicsengett, de nem vette fel senki, utána pedig hálózati hibát jelzett végig. Így este ötkor vettem a bátorságot, és bementem személyesen a rendelőbe. Ott kiderült, hogy bármit is mondott az államtitkár, az arra vonatkozó eljárásrend nincs kidolgozva, és nem juttatták el a háziorvosokhoz. Az orvosom nem olthat be csak azért, mert anyatejjel táplálom a gyermekemet, nincs erre felhatalmazása, nem adhat rá időpontot. Ez nem úgy megy, hogy akit akar, előrevesz a sorban. Csak felírni tudja a nevemet, telefonszámomat. Majd ha kap fentről lehetőséget, hogy beolthasson vagy oltópontra irányíthasson mondjuk 15 várandós és szoptatós anyukát, akkor szól. Elpanaszolja, hogy a kormány előbb mindent bejelent a Facebook-on, aztán utóbb vagy kidolgozza a menetét, vagy nem, de legutoljára mindenképp azzal szokta közölni, akinek végre kellene hajtania. Nem érti, hogy miért jó nagy bejelentéseket tenni, ha nincs átgondolva a mögöttes folyamat, és nincs kialakítva az átlátható és követhető szakmai protokoll.  Szóval hiába táplálom anyatejjel az öthónapos, koraszülött babámat, és hiába lesz egy hónap múlva hasi sérvműtétem, nem kaphatok oltást. A kormány csak hitegetni tudott, rendesen tájékoztatni nem.

Este a neten megtalálom a PDSZ közleményét, ami már egyhetes. Ebben közlik, hogy a gyed-en, gyes-en lévők (hacsak nem mennek vissza tanítani még ebben az évben) majd csak nyáron lesznek beoltva. Szóval a pedagógus-oltásról is lemaradok, nem csak a szoptatósról. Erről persze sem a kormányzat, sem az igazgatóm nem tájékoztatott; ha tök véletlenül nem futok bele a PDSZ Facebook-posztjába, most is bambán várnám az értesítést sms-ben. Pedig 120 milliárdból tartjuk el a közmédiát, abból igazán futhatta volna egy cikkre a témában, van rá vagy 500 sajtótermékük. 

Sírni tudnék.  Az első kőrben sms-t kapott 78 ezer pedagógusból TÖBB, mint 11 ezer nem jelent meg az oltóponton. Én megjelennék, de nem kapok behívót. A kormány szerint oltanak, nem oltanak, mégis oltanak, mégsem oltanak. Európa legdrágább államháztartását tartjuk fenn, milliárdokat költünk arra, hogy a külföldi bevándorlókat óriásplakátokon tájékoztassuk arról magyarul, hogy nem vehetik el a magyarok munkáját, de a saját állampolgáraink rendes tájékoztatására már nem futja. 

UPDATE1: április 16-án e-mailt kaptam a NEAK-tól azzal, hogy a regisztrációm sikeres volt. Nem tudom, milyen regisztrációról írtak, én ugyanis adategyeztetést kértem a 1818-on.. azt írták még, hogy a  pedagógusok esetében a munkáltatónál kell jelezni, ha nem kaptak SMS értesítést, vagy egyéb probléma van. Nézzek utána, hogy az Oktatási Hivatal átadta-e adataimat a NEAK részére. Ez mind rég megtörtént, ennek ellenére sem kaptam sms-t, ezt próbáltam jelezni minden lehetséges úton-módon, hiába. Újfent semmi, nulla, nyista, niente tájékoztatás arról, hogy pedagógusként miért nem hajlandók beoltani engem.

UPDATE2: a háziorvosom felhívott, hogy kap három ampulla Pfizert a kismamáinak, kérek-e oltást. Hát hogy a fenébe ne! Április 20-án, kedden megkaptam a Pfizer-vakcina első adagját.

Zsófi immár elmúlt három hónapos. Naponta kapom a kérdéseket, bármikor bárkivel találkozom, vagy amikor rám írnak, hogy hogy vagyunk. Hát: jól. Tényleg. Zsófi szépen hízik, jó az étvágya, korrigált korának megfelelően fejlődik: már tartja a fejét, és mosolyog. Hasfájós volt ugyan, de amióta lemondtam a tehéntejről, már nem tekereg, nem emelgeti a lábát és nem ordít egész nap. (Ha kísértésbe esnék - masszív kakaófüggő vagyok -, csak elég elmondanom magamnak, hogy vagy tej, vagy alvás, és egyből az alvást választom.) Eléggé kézbe való kislány, nem nagyon lehet letenni, de ez is normális, még ha megterhelő is. Néha nehezen altatható, de majd elmúlik ez is. Egy panaszom van csak: nem szopik. Tejem, az van bőven. Elektromos mellszívóval fejem, az jobban kiszedi, mint a kézi, és használtan nem is olyan drága. Van egy kis feleslegem is, napi 300-400 ml tej, azt el szoktam adni olyanoknak, akiknek nincs, de kellene. Minden tiszteletem azoké, akik pénzt és energiát áldoznak arra, hogy tápszer helyett anyatejet adhassanak a gyermeküknek akkor is, ha valami okból nincs saját tejük, vagy nem elég. (Ha Zsófi nagyobb lesz és több tejet igényel, a mostani felesleget is ő fogja majd meginni.)

Csináltam már ilyet: az első gyerekkel, Dáviddal, 10 éve. Neki 15 hónapig fejtem, mert cumizavarral hoztuk haza a kórházból, és nem volt hajlandó szopni. Elég nagy mennyiséget fejtem naponta, bőven jutott belőle leadásra az anyatejgyűjtőbe, meg még külön tejtesóknak is. Akkor még nem volt semmi szakismeretem. Se szaksegítségem. Vele három hétig sikerült kitartani cumisüveg és játszócumi nélkül, abban a reményben, hogy majdcsak elkezd szopni. Aztán feladtam, és elfogadtam, hogy üvegből adom neki a tejet. Zsófival már három hónapja küzdök a szoptatásért, egyelőre mérhető eredmény nélkül.

Hallom innen-is, onnan is, hogy nem baj, felnő az a gyerek így is. És nem tudom, mitévő legyek. Mert tényleg felnő a gyerek így is. Dávid is felnőtt. Én is felnőttem, nem is rosszul. Meg aztán: lehetne ennél sokkal nagyobb problémánk is. Zsófi lehetne halott, lehetne súlyosan sérült, és lehetne nemlétező is. De nem az, hanem egy egészséges, jól fejlődő, élő, lélegző csecsemő. Nem kellene azon sírnom, hogy nem szopik, amikor VAN kisbabám, míg másoknak nincs. Nekem VAN gyerekem, ráadásul él és egészséges. Akkor miért sírok?

Azért, mert a második-harmadik-negyedik gyerekkel sikerült megélnem, milyen áldás az igény szerinti szoptatás. Nem csak a gyereknek, hanem az egész családnak. Milyen jó az, hogy amikor a gyereket meg akarom etetni, vagy meg akarom vígasztalni, vagy mindkettő, akkor egyszerűen mellre teszem, és kész. Akárhol, akármikor. Erdő közepén, külföldön, éjszaka. Sír a gyerek, kéznél van a mellem, mellre teszem, ő megnyugszik, megtömi a pociját, elalszik, és az egész család békében pihenhet. Hogy milyen jó ez a szimbiózis, mennyire természetes, hogy nem kell néznem az órát, nem kell mosogatni, méricskélni, melegíteni, nem kell felszerelés, nem kell semmi, csak én meg a gyerek. Ha éppen éjjel van, amikor megéhezik, akkor fel se kell kelnem, csak mellre teszem, majd egyszerűen visszaalszom, miközben a gyerek kiszolgálja magát. A többiek fel se ébrednek. A világ legegyszerűbb és legnagyszerűbb dolga a szoptatás - amikor megy. 

De most nem megy. Most ahelyett, hogy megvigasztalnám és megetetném, ELŐBB le kell fejnem a tejet. Az egy félóra, minimum. Jó esetben alszik közben, vagy van VALAKI MÁS, aki megvígasztalja, ölbe veszi, ringatja addig, amíg én megérkezem a tejjel. Rossz esetben nincs senki, és lábbal ringatom szegényt az autós hordozóban, amíg végzek. Nekem sok pluszmunka, de ami még rosszabb, Zsófinak sok kétségbeejtő várakozás. Pedig itt van kéznél a mellem, tele tejjel, de neki nem kell...

Zsófi koraszülött lett, és ahhoz, hogy hazaadják a kórházból, önállóan kellett ennie. Próbáltam én szoptatni bent is, de nem nagyon evett mérhető mennyiségeket, túl gyenge volt hozzá. Már az is nagy öröm volt, amikor a szondáról át tudtunk állni azokra az óriási lyukú, piszok régi kórházi cumisüvegekre, amikből úgy ömlött a tej, hogy külön ki kellett képezni az anyukákat, hogyan NE fojtsák meg a saját gyereküket, miközben azzal etetnek. Emlékszem, micsoda nagy lépés volt, amikor Zsófi először evett szonda nélkül, először nyelt anyatejet üvegből. Majd amikor először telt el úgy 24 óra, hogy nem kellett megszondázni, mert volt benne elég erő ahhoz, hogy megszívja a cumisüveget, és utána ne dőljön ki a kimerültségtől fél napra. Hogy milyen nagy újság volt ez, amit a viziten örömmel újságolt az orvosnak az ügyeletes ápoló. Ezért jöhettünk haza a születése után alig 3 héttel, mert tudott önállóan enni üvegből. És bíztam benne, hogy előbb-utóbb rászokik majd a mellemre is. Elvégre tejem van elég, a Dáviddal történtekkel ellentétben most van szaksegítségem is (a védőnőm IBCLC szoptatási tanácsadó), olvastam a szakirodalmat magyar és angol nyelven is, sokakkal ellentétben nekem megvan a támogató hátterem, és elszánt és makacs vagyok. 

De úgy tűnik, még ez sem elég. Zsófi ugyanis szintén elszánt és makacs, és velem ellentétben ő nem olvasta a szakirodalmat, se magyarul, se angolul. És nem és nem és nem hajlandó megszívni a mellemet. Se ébren, e félálomban. Se éhesen, se félig tele hassal, se tele hassal, komfortszopizáshoz. Se bölcsőtartásban, se kereszttartásban, se hónaljtartásban, se ülve, se fekve. Csak a cumisüveg kell neki. Próbáltam kispohárból is etetni, szoptatásbarát módon: sok tej félrement, így aztán nem jutott elég ennivalóhoz, és nem hízott megfelelően. Sok levegőt nyelt vele, amitől nagyon fájt a hasa és sokat sírt. Ráadásul nagyon lassú módszer: rettenetesen oda kell figyelni a pohárra, hogy ne menjen ki belőle a tej, és ne is öntsem félre. Lassan halad vele az etetés. Nappal még csak-csak hagyján, de éjjel, csíkszemmel, le-lebukó fejjel embert próbáló feladat. Próbáltam fecskendővel is: sok mellémegy. Próbáltam bimbóvédővel, mert az a szakirodalom szerint úgymond "átmenetet képez" a cumisüveg és a mellem között. Az ismerősnek tűnt neki, néha megszívta, de úgy meg a mellem nem jutott elég ingerhez, egyszerűen nem jött belőle a tej. Próbáltam úgy, hogy gyomorszondát vezettem a mellbimbóhoz, a szonda másik vége egy cumisüvegnyi tejben volt, abból szívta a gyerek. Már amikor éppen nem ordított a mellem láttán. 

Próbáltam Szoptaníttal is, amiről csodákat olvastam. Hát én legszívesebben a falhoz vágtam volna, annyira nem jött be. Kezdve onnan, hogy a takarítása kínszenvedés, összerakni nehéz, elrontani meg végtelenül könnyű (elég, ha rossz helyen húzod meg a csövet, szétszakad a cucc, és egy húszezer forintos ketyere megy a kukába), a használata az őrületbe kerget. Miután nagy nehezen összerakom és feltöltöm - közben a gyerek sír a háttérben -, és felragasztom a csövet a megfelelő helyre - ami hol csöpög, hol nem -, jönne az a lehetetlen feladat, hogy a mellemet és a csövet EGYSZERRE tegyem a csecsemő szájába, mégpedig úgy, hogy a cső a szájpadlásához érjen, középen. Hát ez nekem nem megy. A mellem olyan alakú és olyan nagy, hogy jó alaposan meg kell fogni, nehogy beterítse a gyerek fejét. Megfogom, ezzel a mozdulattal azonban a cső kilendül - az ellenkező irányba. Egyszerűen túl rugalmas. Én nem tudom, más hogy csinálja, de nekem NEM MEGY. Pont. 

A védőnőm azt javasolta, hogy Szoptanít helyett használjunk gyomorszondát, az ugyanis merevebb. Egyik vége egy cumisüvegnyi anyatejben van, a másik végét könnyebb a gyerek szájába tenni a mellbimbóval együtt, mint a Szoptanít csövét. Hát így is bűvészkedtem pár napig. De csak nappal. (Éjjel alszom. Ha tejszaporítás vagy bármi más miatt éjjel rendszeresen nem tudok aludni, akkor nagymértékben csökken a tejem, szóval annyit nem ér meg az egész, mert amit nyerek a réven, elveszítem a vámon.) Odáig eljutottam, hogy a gyerek hajlandó volt az esetek felében a szájába venni a mellemet, és a szokásos adagja FELÉT elfogyasztani a szondán át. Csakhogy a szonda meg túl vastag, azon keresztül ömlik a tej (épp ez a dolga, ugyebár), ezt Zsófi nem tűrte, kb a felénél elvesztette a türelmét, és ordítani kezdett. Szóval a "szoptatás" második felét mégiscsak üvegből kellett befejeznem.

És a gyerek még nem tartott ott, hogy elaludjon, vagy akár csak ellazuljon a szopitól, még csak a közelében sem. Tehát következett az altatás hosszas művelete. Utána mossam ki azt az átok Szoptanítot, szárítsam meg, fejjek, hogy legközelebbre is legyen tej... és még van négy másik gyerekem, egy férjem, meg a háztartás (minimum ebéfőzés, mosás meg mosogatás), magamról nem is szólva. Pár napig bírtam, aztán abbahagytam, amikor Dáviddal kellett a kisgimis felvételijére készülni. Odaadtam Zsófit apunak, hogy ringassa meg etesse, én meg ültem Dáviddal a feladatlapok felett. 

Most azt csinálom, hogy amikor Zsófi olyan állapotban van, hogy nem túl éhes, nem túl zaklatott, nincs bedugulva az orra annyira, hogy szívni kelljen, és ez egybeesik azzal, hogy van korábbról lefejve tartalék tej, meg a mellem se üres, akkor mellre teszem, és várom a csodát. Amióta hazahoztuk a kórházból, Medela Calma cumisüveget használtam vele, aminek az a jellegzetessége, hogy a végét nem tudja befogni a nyelvével, mert az egy vastag cső. De nem is kell neki, mert van benne egy szelep, aminek köszönhetően csak akkor jön belőle a tej, ha megszívja. Így nem alakul ki az a technika, ami a hagyományos cumisüvegeknél ki szokott alakulni, hogy a baba a nyelvével kénytelen befogni a cumisüveg lyukait, és leállítani a tej folyását, amíg levegőt vesz, ha nem akar félrenyelni és megfulladni. Zsófinak a Calmával erre nincs szüksége, mert abból nem ömlik a tej, és megszívni is jó erősen kell. Ennek köszönhető, hogy amikor mellre teszem, akkor helyesen, jól kap rá, nem csak a bimbót morzsolgatja az ínyével, hanem mélyre beszippantja az egész bimbóudvart, és az állkapcsával is rendes, szabályos szopómozgást végez - kb fél percig. Egyszerűen nem várja meg, hogy kiváltódjon a tejleadó reflex, és elkezdjen ömleni a szájába a tej. És ezen eddig nem tudtam segíteni, se a Szoptaníttal, se a gyomorszondával, se semmivel. Nincs összezavarodva, megvan a megfelelő technikája is a mellből történő táplálkozáshoz. A gyerek a mellem helyett mégis az üveget preferálja.  

Ebből az következik, hogy az egész napom egy nagy időbeosztás, számolgatás meg rohanás: mikor fejtem utoljára, mikor kell megint, mikor várható, hogy Zsófi megéhezik, mikorra kell mennem a gyerekekért, mikorra legyen kész az ebéd, vajon meg tudjuk-e enni sírás nélkül? És sose érek oda időben sehova. Mivel igény szerint etetek, nem időre, szeretek mindig kéznél tartani egy üveg tejet "csőre töltve", hogy ha megéhezik a gyerek, azonnal tudjam a szájába nyomni. Ám az anyatej csak három órát tölthet el szobahőmérsékleten, utána nagyon gyorsan megromlik, be kell tenni a hűtőbe. A hűtős tejet macerás melegíteni (meleg vízbe állítva kellene... :/ ), és ha nem issza meg, már nem lehet még egyszer visszatenni a hűtőbe, hanem mehet a csapba. De szeretém a mellemet is kéznél tartani, szintén "tele", hogy meg tudjam kínálni Zsófit abból is, hátha elfogadja. Ugyanakkor meg folyamatosan fejnem kell, kb háromóránként, egyrészt hogy fenntartsam a tejtermelést és tudjam etetni a kislányomat, másrészt hogy elkerüljem a mellgyulladást, amivel Zsófi egyhónapos kora táján már megbirkóztam egyszer (39,2 fokos láz, DRASZTIKUS tejmennyiség-csökkenés, mellenként csak 20 milit tudtam egy óra nyüstöléssel leszívni, alig bírtam visszahozni a tejet onnan, nagyon durva volt), azt nem akarom még egyszer. Plusz 12 és 13 óra között van a férjem ebédideje, akkorra meleg ebédet kellene prezentálnom. Délután meg különböző időpontokban hazahozni a gyerekeket az iskolából, óvodából, illetve elvinni Veronikát úszni. Este Ádámmal kell foglalkoznom, mert kell, mert szüksége van rá, ő nem olyan gyerek, aki magától elvégezné a feladatait. Gyakran előfordul, hogy este a gyerekekkel ágyba dőlök én is, és kimarad az éjféli fejés, mert bealszom. Éjszaka már fel se kelek fejni, egyszerűen nincs erőm hozzá. Épp elég fárasztó éjszaka a tejet melegíteni, meg a cumisüveget tartani. 

Számtalanszor vagyok kénytelen úgy fejni, hogy közben felébred Zsófi, és legszívesebben felvenném, hogy megvigasztaljam, de nem lehet, mert fejni kell, itt az ideje. Hát vigasztalás helyett beleteszem az autósülésbe, és lábbal ringatom, hátha megnyugszik. Nem az igazi, messze nem az. Egyfolytában stresszelek meg számolgatom az időt. Mennyivel jobb lenne egyszerúen csak a gyerekre figyelni és csak mellre tenni, ha éhes vagy zaklatott, ahogy a többieket! És mivel még nem mondtam le arról, hogy egyszer szopni fog a mellemből, még nem adtam neki játszócumit se, hogy a szopizási igényét azon élje ki, mert az rontja a technikáját. Bárcsak legalább komfortszopizni mellre tudnám tenni! Bárcsak ne utasítaná el a mellemet! Bárcsak meg tudnánk élni azt a szimbiózist, amit a szoptatás jelent.

Bárcsak...

És akkor eszembe jut, akinek meghalt a gyereke. Sőt, akinek meg se született a gyereke. Aki nem bánná, ha üvegből, tápszerrel kellene etetnie a kisbabáját, csak lenne neki kisbabája. Innen nézve nem tűnik olyan nagy problémának, hogy van egy egészséges gyerekem, akivel csak annyi a gond, hogy nem szopik. 

Igyekszem elengedni a dolgot. Nem tudom, hogy ez egy próba Istentől, és Ő tette keresztként a vállamra, vagy magam vettem magamra. Lehet, hogy van valami lényeges célja Istennek azzal, hogy Zsófinak fejni kell a tejet, és üvegből issza. De lehet, hogy azzal van célja Istennek, hogy Zsófi esetében a szoptatás nem magától értetődő dolog, hanem küzdeni kell érte. Bárcsak tudnám, mi az Ő akarata, hogy azt tegyem!

Van egy barátnőm, koraszülött ikrei vannak. Egyikük enyhén, másikuk középsúlyosan sérült. Ő nem adta fel három hét múlva, mint én anno Dáviddal, de még három hónap múlva sem. Az enyhén sérült kislánya 8,5 hónaposan szopott életében először mérhető mennyiséget. 9,5 hósan tudta átállítani a szoptatásra és a 10 hót töltötték, amikortól nem fejt már nekik. 10 hónapig próbálkozott, mire sikerült - de sikerült! Ők az én sikertörténetem, amiből erőt és reményt szoktam meríteni. 

Amikor ezeket a sorokat írom, Zsófi az autós hordozóban alszik mellettem, sikerült elringatni. 4 órája fejtem utoljára, pedig háromóránként kellene, szóval már eléggé feszül a mellem. Fejnem kellene, hogy ne gyulladjon be a mellem, és ne csökkenjen a tejmennyiség se. De itt a lehetőség, hogy megpróbáljak szoptatni is: a mellem tele van tejjel, és ha nem sikerülne, van kéznél egy töltött cumisüveg is. Ugyanakkor meg Dávid azt kérte, hogy menjek érte az iskolába. 40 perc múlva ott kellene lennem érte. Annyi idő alatt esélytelen, hogy sikeresen megszoptassam Zsófit, sőt, még csak üvegből megetetni és elaltatni se tudnám ennyi idő alatt. Az apja dolgozik, neki se tudom lepasszolni. Ekkora szélben meg magammal vinni sem akarom, főleg, mivel az overálján elromlott az egyik cipzár, nem lehet felhúzni, meg kellene javítani, vagy teljesen kicserélni a cipzárat. Na, most mit tegyek? 

u.i. Dávid telefonált, hogy indulhatok érte. Zsófit itt hagytam a hordozóban, és még akkor is aludt, amikor hazaértünk Dáviddal. Utána mellre tettem. Zsófi 5 percig elnyammogott a mellemen, de sajnos nem szívta meg rendesen, aztán elkezdte rázni a fejét és ordított. Üvegből megetettem, azon bealudt. Utána elmentem a másik három gyerekért.

Már a harmadik szülés után is azt mondogatták nekünk, hogy elég ennyi gyerek, minek több, ennyivel se bírunk, én se leszek már fiatalabb. Ekkor már több koraszülés és spontán vetélés volt mögöttünk. A negyedik szülés után egy ideig mi is így gondoltuk, de nem volt benne békességünk. A férjemmel imádkozni kezdtünk, hogy mi az Isten akarata, és válaszul sorban kaptuk az Úrtól a jeleket, igéket, hogy a termékeny korszakunk még nem zárult le. A pontot az i-re Mike Sámuel bizonyságtétele tette fel a 2019-es MIÉRTT fesztiválon, ahol arra biztatta a jelenlévőket, hogy ne féljenek az élettől, merjék vállalni az életadást. 

Így aztán ismét esélyt adtunk az életnek. 4 szülés után, 42 évesen, egy világjárvány kellős közepén ismét babát vártam. A többi terhességem sem volt problémamentes, de ez még nehezebb volt: rosszullétek, vérzések tarkították, ismét előjött a terhességi cukrom, keményen diétáznom kellett, hogy ne szoruljak inzulinra. Hogy elkerüljük a koraszülést, szinte egész nap feküdtem és brutális mennyiségű magnéziumot fogyasztottam, amitől gyakorlatilag folyamatosan ment a hasam. De hát valamit valamiért. Semmit nem tettem azért, hogy ha beteg a gyerekem, elvetessem (genetikai vizsgálaton se voltam épp ezért), de mindent megtettem azért, hogy a testem ki tudja hordani a babát, és egészséges legyen. Minden nap könyörögtem az Úrhoz, hogy engedje meg kihordanom a gyermeket legalább a 37. hétig, hogy ne legyen koraszülött. A családom, a barátaim és a bibliakörünk tagjai velünk együtt imaharcot indítottak ezért. 

Az Úr azonban másképpen gondolta, mert „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) A 32. héten - két hónappal a kiírt dátum előtt - beindult a szülés, megindultak a fájások, mentővel besiettünk a kórházba. Odabent elfolyt a magzatvíz, innentől fogva egyértelmű volt, hogy a szülést már nem lehet visszatartani. Ugyanakkor a magzat még nem fordult be, hanem keresztben, harántfekvésben volt. Így lehetetlen volt természetes úton megszülni. 150 éve, az életmentő császármetszés kora előtt egy ilyen szülési komplikáció a biztos halált jelentette anyának és babának egyaránt. Tudtam, még mielőtt bejelentette az orvos, hogy nincs más mód, császármetszés lesz. Most, rögtön, azonnal. Ennek is meg kell esnie rajtam, négy természetes szülés után. Meg kell történnie, különben meghal a baba odabent, és meghalhatok én is.

Nem tudtam, mi van közben a férjemmel, akit a látogatási tilalom miatt a portás visszatartott a bejáratnál. Nem tudtam, hogy beengedték-e a kórházba, vagy a hideg éjszakában kell kivárnia, mi történik velünk. Később ezt írta arról a másfél óráról, amit a folyosón töltött, a műtő előtt: "A császármetszés kimenetelére várakozva folyamatosan a következő dicsőítő ének sorai visszhangzottak ma hajnalban a fejemben az előtérben várakozva: "I’m no longer a slave to fear, for I am a child of God" vagyis: "Nem vagyok már a félelem rabszolgája, mert Isten gyermeke vagyok." Érdekes volt, hogy kb. 10-15 perc feszültség után - önnön aggályoskodó természetemet ismerve - váratlan nyugalom és bizakodás töltött el, és maradt is velem órákon keresztül. Azt hiszem, a mi családunkban lezajlott születések közül ez volt a legneccesebb, de valamiért nyugodt maradtam, és már a várakozás órái alatt is dicsőítettem - igaz, csak csendben, magamban -  Istent. Később ébredtem rá, hogy ez az ének éppen arról a bibliai versről szól a Zsidókhoz írott levélből, ami nekem az idei évben a legfontosabb volt: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket az Isten adott nekem." Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. (Zsid 2:13 -15) Szabadító Istenünk van, aki egyszerre ajándékozott nekünk új életet és szabadulást a félelmeinkből, mi pedig - nagyszülők, apák, anyák, gyermekek és azok is, akik épp ma születtek -  mind az Ő gyermekei vagyunk. Én mindezt ma megtapasztaltam egészen közvetlenül és szó szerint."

Október 28-án, 0:47 perckor sürgősségi császármetszéssel megszületett Zsófia lányunk, az ötödik gyermekünk 2340 grammal és 47 cm-rel. A műtét után számomra hosszas, fájdalmas lábadozás következett, a kicsit pedig azonnal átszállították a koraszülött intenzív osztályra. Légzéstámogatásra, keringéstámogatásra szorult, infúzión keresztül kapta a folyadékot, gyomorszondán keresztül az ennivalót. Még a méhen belül elkapott egy fertőzést, ezért antibiotikumos kezelést is kapott, és maga a császármetszés is erősen megviselte: nagyon rosszul feküdt a méhemben, nehezen tudták kiemelni, tiszta kék lett a bal karja, amit erősen fájlalt, és megzúzódott a mája is. Még két hónapot kellett volna a pocakomban töltenie, ahol készen kapta volna a meleget, az ennivalót, az oxigént, és nem kellett volna semmiért megküzdenie. Most azonban embert próbáló feladat állt előtte: meg kellett tanulnia önállóan lélegezni, elfogyasztani az ennivalót, megemészteni, üríteni, és megtartani a saját testhőjét. Meg kellett ismerkednie a fájdalommal, az éhséggel és a hideggel. Le kellett küzdenie egy fertőzést. Speciális ellátás és kezelés nélkül nem maradt volna életben. Közben engem, az édesanyját napközben háromóránként egy órára engedtek be az intenzív osztályra, alaposan bemosakodva, lefertőtlenítve, átöltözve, szájmaszkban, lábzsákban, hogy anyatejet fejjek neki és néha megsimogathassam; estére pedig hazamentem a többi gyermekemhez. Amikor pedig elég erős lett hozzá, és már nem szorult intenzív ellátásra, akkor befeküdhettem vele együtt a baba-mama szobába, hátrahagyva a családomat, hogy a pici minél előbb megtanulhasson szonda nélkül, üvegből enni, és hazaadhassák a kórházból. Kemény időszak volt ez is mindannyiunknak, de elsősorban a családomnak, akik hetekre édesanya nélkül maradtak odahaza. 

Zsófiát november 17-én hoztuk haza a kórházból, háromhetesen, épp a Koraszülöttek Világnapján.  Ekkor még mindig öt hét volt hátra a szülés kiírt időpontjáig. Még mindig nagyon pici, alig két és fél kiló, elveszik az újszülött ruhákban, de máris mennyi harc van mögötte! Miért történt mindez vele, velünk? Miért kellett átmennünk sürgősségi császármetszésen, koraszülött intenzív osztályon, annyi egészségügyi problémán és nehézségen? Miért van szenvedés a világon? Ez az örök kérdés, amit az emberiség újra meg újra feltesz. Miért kellett ezt a sok nehézséget átélnie a családunknak? Miért engedett minket bele Isten ebbe a nagyon nehéz, veszélyes helyzetbe? Miért született vakon a vakon született ember? Ő vétkezett, vagy a szülei? 

"Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei." (Ján 9:3) És nyilvánvalóvá is lettek. Ezért a pici babáért annyian imádkoztak, hogy csodálatosan gyorsan összeszedte magát, kigyógyult a fertőzésből, megtanult lélegezni, emészteni, enni, és alig három hét alatt hazaadható lett a kórházból. Azért, hogy a szülés előtt minél többet fekhessek és a baba minél tovább bent maradhasson az anyaméhben, majd később azért, hogy a szülés után minél több időt tölthessek a kicsi mellett, rengeteg ember fogott össze, hogy segítsenek bennünket. Nem csak a vér szerinti családom támogatását tapasztalhattam meg, hanem kívülállókét is, a legváratlanabb helyekről. Barátok, tanító nénik és ismerős anyukák fuvarozták a többi gyermekemet haza az óvodából, iskolából, zeneiskolából, uszodából, intézték az ügyeinket, hoztak be csomagot, ennivalót a kórházba, vettek át és szállítottak haza interneten rendelt babaholmikat. A nagymamák és a férjem összefogtak, és egymást váltva intézték idehaza a háztartást, hogy a nagyobb gyermekeim se szeretetben, se tiszta ruhában ne szenvedjenek hiányt. A segítségükben, az összefogásukban és az imáikban érezhettem a szeretetüket, és rajtuk keresztül is megnyilvánult az Úr hűsége, aki nem hagyja magára az övéit. Jób könyve óta folyamatosan aktuális a kérdés, hogy csak akkor szeretem-e az Istent, amikor minden simán megy, vagy akkor is hűséges maradok Hozzá, amikor az út nehéz és kihívásokkal teli?  "Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg." (Ézs 43:2) Nem azt ígérte meg az Úr, hogy nem kerülök tűzbe-vízbe, hanem hogy Ő tűzben is, vízben is velem lesz. Ez az, amit az ötödik gyermekemmel történtek során megmutatott és megtanított nekem az Isten, amit engedett nekünk megélni és megtapasztalni. 

Sok küzdelembe, nehézségbe, áldozatba és fájdalomba került, de Isten kegyelméből új élet született erre a világra. Boldog vagyok, hogy nem féltünk az élettől, hanem mertük fogadni azt. Ha nem tettük volna, ez a gyönyörű kis ember most nem létezne. 

November 9. Hétfő

Gyuri hozott be reggel a kórházba cuccostul, hátha áthelyezik Zsófiát a baba-mama szobába. De egyelőre nem helyezték át. Talán a héten valamikor, ha lesz hely. Majd a héten valamikor később rákérdezek, nem akarok nyomulni.

Még mindig nincs papírtörlő, a hálóing aljával törölközünk. Ez még jobb is, mint az a szürke papírvacak, mert nem tapad foszlányokban az bőrömre. Zsófiát reggel mellre tettük, nem kapta be. Utána már szondán kapta a tejet, 45 milit.
Apasztanom kellene. Túl sok a tejem.

Az orvos megint bejött, és kérés nélkül is elmagyarázta a leleteket. Zsófinak jó a májfunkciója, valószínűleg az elhúzódó parenterális (infúziós) táplálás miatt voltak rosszak a leletei. És azért aluszékony, mert még pici. Még csak 34 hetes terhes lennék holnap...

Újabb, szigorúbb korlátozásokat vezetnek be szerdától. Bezárnak az uszodák is. Veronika megint nem úszhat, szegény. :( Holnap lesz az utolsó edzése jó ideig. 

November 10. kedd

Annyira tele lett a mellem reggelre tejjel, hogy szabályosan fájt. Lett vagy 350 mili. Nem jó ez a túltermelés, tényleg apasztanom kell. Nagyon várom már, amikor Zsóficica éjjel is enni fog, én pedig nem fogok szétdurranni.

A ma éjféltől bevezetett korlátozások komoly felbolydulást okoztak a PIC-en. Reggel a főnővér eligazítást tartott. Csak ennyit hallottam belőle, mielőtt bementem volna a hatos kórterembe Zsófiához: "mindannyian nagy veszélyben vagyunk. Veszélyben vannak az ápolók."

A babák még nagyobb veszélyben vannak. Nem szabad megengedni, hogy ide is bejusson a vírus. A főorvosnő ezért szigorú szabályt hozott: ma éjféltől csak olyan anya jöhet be a babájához, aki nem jár haza, nem otthonról jár be, hanem befekszik. Hogy hová, az egy jó kérdés. Az anyaszállás két szobája tele. A Ronald McDonald Házban van még hely, esetleg a gyermekágyas részlegre fektethetnek be anyákat. Ráadásul nagyon sok intenzív ellátásra szoruló baba született az elmúlt időszakban, több, mint a doktornő harminc éves praxisa alatt bármikor. Az összes ápoló az összes szabad idejében azzal foglalkozott, hogy az anyákat próbálják elhelyezni valahová...

A két órási szoptatáskor bejött a főorvosnő, és közölte, hogy Zsófiát áthelyezik a baba-mama szobába ma délután. Ujjongtam az örömtől. :) Ugyanakkor a családnak ez kemény helyzet lesz, hiszen nem járhatok haza. Anya nélkül kell mindent megcsinálniuk. Fél háromig gyorsan lefejtem a tejet, közben láttam, hogy az egész PIC olyan, mint egy felbolydult méhkas, ahogy igyekeznek minden bejáró anyát elhelyezni, aki hajlandó befeküdni.

Aztán nekiindultam a délutánnak, ami így a tervezettnél is sűrűbb lett. Első állomás a DM. Pelenka, popsitörlő, tusfürdő, dezodor, hajsampon. Második állomás a suli, ahonnan elhoztam a három nagyot. Harmadik állomás odahaza, ahol leadtam a két fiút, és magamhoz vettem pár holmit. Pl fonalat és kötőtűt, hogy téli sapkát kössek Zsófiának, amiben majd hazahozhatjuk. Negyedik állomás a Lidl, ahol jóóó sok kaját veszünk nekem, ismervén a kórház fantasztikus konyháját. Ötödik állomás az uszoda, ahol leadjuk Veronikát; jó ideig ez az utolsó úszás neki. Szegény alig hogy októberben újrakezdte az úszóedzéseket, most megint bezárják az uszodákat. És sajnos a jazztánc is félbemarad, mint csoportos edzés. :( Hatodik állomás a kórház, ahol beköltözöm a baba-mama szobába. A hetedik állomás ismét az uszoda, ahová Gyuri már nélkülem robog, hogy összeszedje Veronikát. Utána még bemennek egy bababoltba, vesznek nekem anyatejgyűjtő kagylót, ami szükséges lesz itt bent nekem, mégpedig még ma. El is hozzák nekem, így még egyszer megölelgetem Veronikát, mielőtt bezárkózom ide Zsófiával. Utána robognak hazafelé, beiktatva még egy Mekit, mielőtt bezárnak az éttermek is. Én pedig felderítem az új hely új szabályait.

Zsófia este nyolckor egész ügyesen szopott. Ha tippelnem kellene, valahol 20 és 30 mili között. A mérleg mégis mínusz 20 milit mért. Nem bízom a technikában. :(
A csupasz súlya 2190 gr. Szépen megy felfelé.

November 11. szerda

Nagyon jó végre együtt lenni a kislányommal, de egyben nagyon kemény és fárasztó is. A napirend ugyanaz, mint odaát a PIC-en: háromóránként etetés. Csakhogy itt mindegyiket kötelezően én csinálom, éjjel is. Az ápoló szigorúan bejön éjjel kettőkor is, és kegyetlenül felkapcsolja a lámpát, hogy felébredjen a kicsi, és hajlandó legyen enni. Semmi kíméletes félhomály, vagy igény szerinti szoptatás. Eleve még annyira éretlen és gyenge Zsófia, hogy nem képes a szükséges ennivalót a mellemből saját erejéből magához venni. Még hetekig a pocakomban volna a helye, ott pedig nem kellene aktívkodnia, hanem a köldökzsinóron keresztül minden erőfeszítés nélkül hozzájutna az oxigénhez és a táplálékhoz egyaránt. Az igény szerintiséghez is éretlen még: annyira aluszékony, hogy az etetési időkben is borzasztóan nehezen ébreszthető. Ha őrá bíznánk, hogy mikor és mennyit eszik, pár napon belül éhen halna, egyszerűen nem ébredne fel enni sohasem. Szóval még nem jött el az ideje annak, hogy éjjel egyszerűen mellre tegyem és aludjak tovább, mint anno a nagyokkal. Jelenleg komoly bűvészkedést igényel Zsófiát helyesen mellre tenni, és folyamatos figyelmet, hogy ott is maradjon és egyen valamit. Gyakran még cumisüvegből enni is fáradt, olyankor szondán kapja a tejet. Amit ugyanúgy sterilen kell fejnem továbbra is, mintha odaát lennék a PIC-en, vagy anyatejleadó lennék: bemosakodás, fertőtlenítés, utána az eszközök elmosogatása és sterilizálása. Bonyolult és macerás folyamat.

Ráadásul mivel nagyon sok tejem van, minden egyes mellretétel előtt le kell fejnem egy kicsit, hogy ne ömöljön a szájába, és ne csak a laktózban gazdag, de hasfájást okozó első tejhez jusson hozzá, hanem inkább a laktató és zsírdús hátsó tejhez. Szóval az éjszaka úgy néz ki, hogy fél 11-kor felkelek, bemosakszom, fejek, mosogatok, utána tisztába teszem a kislányomat, lemérem a pisit a pelusában, feljegyzem egy táblázatba. Ekkor van kb 11 óra. Ezután vagy a szoptatással birkózom egy óra hosszat, vagy a cumisüveggel, vagy megkönyörül rajtunk az ápoló, és belenyomja Zsófiába a tejadagját szondán. És másfél óra alvás után, éjjel fél kettőkor kezdődik az egész elölről.

Amúgy megint én vagyok a csodabogár anyuka, akinek "kivételesen" sok teje van. Nonszensz. Meg vagyok róla győződve, hogy nem az a kivétel, ha valaki kizárólag anyatejjel tudja táplálni a gyermekét, hanem az, ha nem tudja, mert pl túl kevés a tejmirigye. Különben már rég kihalt volna az emberiség. Én nem tettem semmi mást, csak háromóránként fejtem, és ennyi. Most itt a baba-mama szobában találkoztam a volt szobatársammal, aki két nappal utánam szült. Már alig van teje, mert azt a "remek" tanácsot adták neki itt a csecsemősök, hogy ne fejjen minden etetés után/helyett, hanem hagyjon ki két etetést, hadd "gyűljön össze" annyi tej, amennyit érdemes lefejni és odaadni a gyereknek. Közben a teje egyre fogy, már csak 20 mili van etetésenként, a többit tápszerrel meg teával pótolják. Azt is tanácsolták neki, hogy tíz percnél tovább ne hagyja a mellén a gyereket. Mitől lenne akkor több teje, ha se nem szoptat, se nem fej helyette? Pedig egyszerű, mint a faék: a tejtermelés olyan, mint a wc tartály. Minél gyakrabban lehúzzuk, annál gyakrabban telik meg újra.

A doktornő azzal biztatott ma is, hogy az ilyen pici babák egyszer csak megtáltosodnak, és elkezdenek ügyesen, hatékonyan enni, szopni. Valamint elcsíptem, amint azt mondta az ápolónak, hogy talán a jövő hét vége felé hazamehetünk. Úgy legyen, ámen.
2220 gr

November 12. csütörtök

A mai viziten a ma ügyeletes doktornő is megerősítette, hogy a cél az önálló etethetőség, elhagyni a szondát. Ha ez sikerül, és a súlya is felfelé megy, akkor hazamehetünk. Az ilyen pici babák még nem képesek megszopni a tejadagjukat, az egyszerűen túl nagy munka nekik. A következő reális lépés a cumisüveg.

Korababát azonban nem is olyan egyszerű cumisüveből etetni. Gyakran még ehhez is gyengék. Vagy nem tudják összehangolni a szívást, nyelést és a levegővételt, és mondjuk elfelejtenek levegőt venni. Arra is figyelni kell, hogy néhány korty után elfáradnak, meg kell őket pihentetni, ha nem akarjuk, hogy félrenyeljenek. Szóval ez egy idegőrlő türelemjáték, főleg éjszaka, kómás fejjel, amikor mindketten inkább aludnánk. Zsófia jelenleg 40 milit eszik egy étkezésre, és ezt kb 20 perc alatt termeli be. Ez az ő korát és erőnlétét tekintve igen szép teljesítmény. Tegnap még a nyolc étkezésből három szondával ment. Ma egész nap egyedül evett, nem kellett szondázni. Tegnap még összevissza szörtyögött az orra, ma meg már szép tiszta volt. A tegnapi csecsemős nővér van ma éjjel, és csodájára járt, hogy Zsófia mekkorát fejlődött egy nap alatt... Mondtam neki, hogy sokan imádkoznak érte. :)



A baba-mama részleg amúgy nagyon magányos hely. Hat anya van itt a babájával, de szinte soha nem találkozunk egymással. Gyakorlatilag csak én vagyok, meg a gyerek, meg az aktuális csecsemős nővér. A covid miatt a szokásosnál is szigorúbb szabályokat hoztak. Először is: nincs látogatás, apa nem jöhet be, anya nem mehet ki, még boltba sem. Aztán a picurka étkezőben egyszerre csak egy anya étkezhet. A szobákban viszont tilos enni. Ebből az következik, hogy még ha sietünk is az evéssel, akkor is sokat kell várakozni, főleg ebédidőben. És nincs bandázás, nincs csevegés, mint odaát a PIC-en. Meg persze minden közös használatú helyiségben maszkot kell használni, még a vécén is, valamint akkor is fel kell venni, ha az eü személyzetből valaki belép a szobánkba.

Ma meg lettem dícsérve. Műszakváltáskor mondta az egyik csecsemős nővér a másiknak, amikor átadták egymásnak a babákat, hogy "anyuka kimérte a tejet, mire ideértem, ügyesen meg is etette a babát, nekem csak adminisztrálnom kellett". Hát igen. Vettem a bátorságot, és elláttam a saját gyermekemet, mindenféle engedélykérés, asszisztálás vagy külön felszólítás nélkül. "Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!" (Luk 17:10)
"A tanítványok azt kérik Jézustól, növelje a hitüket. És Jézus, miután elmondja, mire képes a mustármagnyi hit, ezzel a példázattal válaszol. Ami nagyon is világos beszéd. Nem a Hillsong-koncertek, a látványos konferenciák vagy az átrágott, polcnyi keresztyén kegyességi irodalom fogják a hitet növelni. Még a szakkommentárok sem. Hanem egyetlen dolog: a kitartó hűség; az, ha gyakorlom magam a szolgálatban, míg életformámmá nem lesz."

Az én szolgálatom és hűségem most az, hogy háromóránként teljesen felébredjek, lefejjem a tejet, és odafigyelve, gondosan megetessem a kislányomat.
2230 gr

November 13. péntek

Bele kellett néznem a naptárba, hogy hányadika van, úgy összefolynak a napok. Péntek tizenharmadika van. Kész szerencse, hogy nem vagyok babonás. :)

Ma délelőtt nem a főorvosnő vizitelt, de azért bekukkantott. Örömmel konstatálta, hogy Zsófia neve mellé egy nagy E betű van írva annak jeléül, hogy eszik, és hogy ezek szerint tényleg hazamegyünk a jövő héten. Remélem, nem jön közbe semmi, nem húzódik el semmilyen vizsgálat, mint anno Ádámnál. Zsófia tegnap RSV vírus ellen kapott oltást, ma megkapta a BCG-t, levették a sarokvért az anyagcsere-vizsgálathoz, és megcsinálták a hallásvizsgálatot is. Sűrű délelőttje volt.

Délután arról kaptunk hírt, hogy Dávid egyik osztálytársanak apukája meghalt covidban. Kb egy hete került lélegeztetőre, és onnan már nem jött le. 55 éves volt, három gyereket hagyott hátra, a legidősebb idén érettségizett, a legkisebb Dáviddal egyidős. A felesége gimnáziumi tanár, nem vetheti fel őket a pénz. És most egyedül maradt három gyerekkel. Nagyon közel jött hozzánk a halál. Mélyen érintett ez a haláleset, pedig csak látásból ismertem őket, sose beszélgettem velük. De akár az én férjem is lehetne. Én is lehetek bármikor özvegy, a gyerekeim bármikor árvák. Brutális ez a vírus. Van, aki meg sem érzi, másoknak meg pár nap alatt teljesen elpusztítja a tüdejét. És nem tudhatjuk, ki melyik kategóriába fog esni. Csak azt tudhatjuk, hogy előbb-utóbb bennünket is elér a vírus. Vajon túléljük? Vagy belehalunk? Vagy belehal valaki, akit nagyon szeretünk? Vajon megússza épségben a családunk, amíg elérhető lesz az oltás?

Zsófia szépen gyarapodik. Tegnap 2230 gr volt, ma 2250. Még 90 gramm, és visszanyeri a születési súlyát. Egyre ügyesebben és gyorsabban eszik, és úgy látom, hogy kevés neki a 40-45 mili tej, amit az orvosa előírt.

November 14. szombat

Sikeresen apasztom a tejemet. Minden alkalommal egy picivel kevesebbet fejek, mint előtte, így a következő fejésre kevesebb is termelődik. Már csak kevéssel van több, mint amennyi Zsófiának kell. Lassacskán szinkronba kerülünk végre egymással. Én se fogok szétdurranni, meg neki sem ömlik a szájába a tej.

Mondjuk az utóbbi két napban erről szó sincs, mert nem sikerült semmit se szopnia. Jobb esetben a szájában tartogatja a cicimet, de meg se szívja, rosszabb esetben rá se harap. Ugyanakkor üvegből egyre ügyesebben és gyorsabban eszik. Klasszikus cumizavar van kialakulóban. De nem tehetek ellene semmit. Ennie KELL, hogy megerősödjön, enni meg még csak üvegből tud. Annak semmi értelme nincs, hogy a mellemet szívogatva haljon éhen, mert még túl gyenge abból táplálkozni. Majd odahaza rendbehozzuk a szoptatási tanácsadóval. Csak kerüljünk végre haza.

Sapkát kötök Zsófiának, hogy legyen miben hazavinni. 33 centis a feje, a legkiseb újszülött méretű sapka is lötyögne rajta. 

Ebédre nem sok semmi volt, fél tányér zöldségleves kockatésztával, meg gyerekadag hús gyerekadag krumplival. Ha nem lenne még abból a kajából, amit kedden vettünk Gyurival, simán éheznék idebent.

Kapom a híreket. Egyre többen betegek körülöttünk: a papok a plébánián, a kántor, Balázs keresztapja... Csak idő kérdése, mi mikor kapjuk el. Remélem, túléljük.

Zsófia csupasz súlya ma este nyolckor 2300 gr volt. Tegnap még csak 2250 volt. A csecsemős szerint túl sokat hízott, nem ír be neki öt dekát, csak hármat. Egyrészt mert akkor túlságosan megugrana a görbe, másrészt hátha holnap nem hízik annyit, és akkor meg túl lapos lenne a görbe. Pedig Zsófia semmit se tud a görbékről, se a táblázatokról, amiknek meg kell(ene) felelnie. Zsófia csak éli a maga kis életét, és annyit eszik, amennyit bír. 40-45 mili tej van neki előírva: egyik etetéskor 40, aztán 45, aztán megint 40, és így tovább. De Zsófia erről se tud semmit. Nappal bevágja az ötvenet-hatvanat is, éjjel azonban a negyven is sok neki, elalszik rajta, fuldoklik benne. Én meg nem erőltetem. Nappal hagyok neki többet enni, éjjel meg kevesebbet. De annyit azért trükközöm, hogy a híg, laktózban gazdag első tejet külön lefejem, és Zsófiának a zsírban gazdag, laktató hátsó tejet adom. Ezt a módszert frakcionált fejésnek hívják. Csoda-e, hogy öt dekát hízott tegnapról mára? És ezt a főorvosnő sose tudja meg, mert nem mondjuk el neki, nehogy megugorjon az a görbe...

November 15. vasárnap

Lassú, unalmas kórházi vasárnap áll előttünk, amikor a fű se nő, és a festék se szárad. Semmi fontos döntés, se vizsgálat, se semmi. Remélem, az ebéd legalább kicsit vasárnapi lesz. Kezd elfogyni a kinti kajám, lassan nem lesz mit ennem, csak amit itt adnak, arra meg néha ránézni is rossz.

Csúnya a hegem. Nem tudom, másnak is ilyen-e, vagy csak engem varrtak össze ilyen rondán, neadjisten mindenkinek ilyen a varrat császár után 18 nappal, csak később kisimul. Most olyan göröngyös, mintha felszántották volna. Sose akartam magamnak tetoválást, de most nagyon el tudnék képzelni a hegre egy szép virágindát, vagy egy madártollat. Gyuri szerint inkább plasztikai műtétben gondolkozzam. Hm. Nem lenne rossz, ha végre rendbehoznák a szétnyílt hasizmomat, akkor legalább nem néznének hathónapos terhesnek akkor is, amikor épp nem várok babát. De egy hasi műtéttől most már jobban tartok, mint a császár előtt.

Az imént összeomlott a szomszédos szobában lakó egyik iker szaturációja. (Az ikerpárja még a PIC-en van.) Épp a csecsemős kezében volt. Akkorát ordított segítségért, hogy: - Andi! - amekkorát kórházban még nem hallottam. Összegyűlt mindenki, aki csak dolgozik most az osztályon, gyorsan oxigénpalackot meg plusz egy monitort hoztak, és akik nem a gyereket vizsgálták, azok megpróbálták beszuszakolni a plusz felszerelést a szobába, hogy lépni is lehessen, és az ember ne essen hasra a zsinórokban. Mert hogy jó érzékkel a legkisebb szobába tették az ikres anyukát, mert így logikus, ugyebár... A baba azonnal oxigént kapott, infúzióban folyadékot, enni ismét szondán kap. Egy lépés vissza. Nem éppen ilyen izgalmakra gondoltam. :(

Az ebéd egészen ehető volt. Petőfi-leves (minek nevezzelek) és rizseshús volt. Még hús is volt benne!

Az összeomlott babát estére visszavitték a PIC-re. Pechjére egy órával korábban került egy újabb baba Zsófia addig üres inkubátorába, az ikerpárja mellé, szóval az ikrek megint nem kerülhettek egy szobába. Anyuka meg holnaptól átköltözik a McDonald házba. Szegény; úgy látszik, neki az a keresztje, hogy folyton ide-oda mászkáljon.

2320 gr. Holnapra meglesz Zsófia születési súlya. Az esti előírt 40 gr helyett bevágott ötvenet, aztán tátogott, hogy neki kell még. A lefejt tej elfogyott, a mellszívó mar nem steril... Hát mellre tettem, ősi szokás szerint, mert csak az volt kéznél azonnal. A mérlegre meg nem tettem rá, mert az nem ősi szokás. :) Így aztán már sosem tudom meg, mennyit cicizett a cumisüveg után, helyes technikával, utána meg szépen bealudt rajta, ahogy egy rendes csecsemőhöz illik. Lehet, hogy cumizavaros, és az üveget előnyben részesíti a mellemmel szemben, de anyamellből még nem felejtett el szopni, Istennek legyen hála. Holnap megkérdezem a védőnőt.

November 16. hétfő

Elaludtam. Ez az átok telefon nem zörgött kettőkor. Vagy én vagyok túl fáradt hozzá, hogy meghalljam. Fél négykor arra ébredtem, hogy Zsófia nyekereg, éhes.

Ezek szerint tudja jelezni az éhségét!!! :) (És ezek szerint a csecsemős nővér felénk se nézett az éjjel.) Szegény gyerek, idejekorán fel kellett nőnie. Más gyerek az ő korában édes tudatlanságban úszkál az anyaméhben, mindent készen kap és semmiről sem tud, maximum a csuklás zavarhatja. Zsófia ellentétben már tudja, mi az éhség, a fájdalom, és hogy milyen érzés fázni. Lélegeznie kell, nyelnie, emésztenie, kakilnia, fenntartania a saját testhőjét, és jeleznie, ha valami nem oké. Micsoda felelősség és munka! Pedig még öt hétig a pocakomban volna a helye.

És megtörtént még egyszer! Fél ötkor se zörgött a telefonom. Ellenben negyed hatkor ébresztett a csecsemős, hogy készen vagyunk-e. Mi az, hogy! Még bele se kezdtünk! Megölöm ezt a telefont!

Beszéltem ma telefonon a védőnőmmel, aki egyben IBCLC szoptatási tanácsadó is. Megnyugtatott és sok jó tanácsot adott. Helyeselte azt is, hogy etetés után mellre tettem: jó, ha a baba olyan pozitív élményekkel köti össze a mellet, mint a megnyugvás, elalvás. Arra is biztatott, hogy ne adjam fel a mellretételt az etetések előtt. Azért odahaza már könnyebb lesz majd. 

Bejött a gasztroenterológus is, megvizsgálta Zsófia hasát, hümmögött egy sort, aztán elmondta, hogy nem ragaszkodik itt és most ahhoz a verejték-vizsgálathoz, az ráér később is. Ő elenged bennünket. Azaz holnap talán tényleg hazamehetünk! 

Este a csupasz súlya 2360 gr. Meghaladta a születési súlyát. 

November 17. kedd
Ma sem ébredtem fel kettőkor a telefonra. Valószínűleg túl fáradt voltam. Fél négykor ébresztett Zsófia nyekergése. Hogy ne csússzanak össze az etetések, mellre tettem, aztán amikor ebben elfáradtunk, a kisujjamat cumizta fél ötig, és ötkor megkapta a rendes adagját, 45 mili tejet. 

Ma van a Koraszülöttek Világnapja. És ma megyünk haza!!! Épp időben. Elfogyott a vécépapírom.

2020. november 3. kedd

6:00

150 ml. Ezt már sikerült sterilen fejni, nem a csapba megy, hanem a fagyóba.

8:00

Nincs elég hálóing. A szokásos. Miért nem kértek? - kérdezte az ápoló, amikor felbukkant.  - Mert nem volt kitől - morogtam a bajszom alatt. 110 ml

Az anyaszálláson az fogad, hogy hiába jelentkeztünk át/be tegnap, a kajánkat nem vezették át a kórházból ide. Azaz mára nincs ennivalónk. Én megoldom, de a szobatársam pénztárca nélkül jött be szülni négy napja... Meghívom ebédre.

11:00

Kiváltottam a behajtási engedélyt. Utána próba-cseresznye alapon benéztem az anyakönyvezőbe is. Igaz, hogy a jövő hétre ígérték, de hátha. És sikerrel jártam! Már kész volt Zsófia születési anyakönyvi kivonata meg a lakcímkártyája. Lehet kezdeni intézni az ellátásokat.

A korán az fogadott, hogy Zsófián nem volt rajta a CPAP lélegeztető! És mégis 100-at szaturált. Teljesen egyedül lélegzik! :) Reméljük, hogy így marad. Kis lépés előre. 140 ml

Jót eszünk az orvosok éttermében.

14:00

Elkéstünk kicsit a szobatársammal, kettő előtt öt perccel még csak vártuk a liftet. Mondtam neki viccesen, hogy nem baj, úgyis egész héten megvárattak, a 11-esre is húsz perc késéssel engedtek be (a takarítónő kiabált be az ápolóknak, hogy valaki engedje már be az anyukákat, szerintem vérciki volt), de amilyen pechünk van - vagy mázlink, ez nézőpont kérdése -, pont most nem fognak megváratni. Épp rohamtempóban mosakodunk és öltözünk, amikor bejön egy ápoló: - Még nincsenek készen, anyukák?

Na mit mondtam... Lottóznom kellene. Tutira nyernék.

Zsófián most sem volt rajta a lélegeztető. Ügyes kislány!

110 ml

17:00

Még mindig egyedül lélegzik!

90 ml

17:30

Indulok Veronikáért az uszodába, ahová a keresztanyja vitte el az iskolából. Közben Dávidot az osztálytársa anyja fuvarozta el a Jezsuba a felvételi előkészítőre, majd haza. Mi az uszodából a kulcsmásolót vesszük célba a plázában, hogy mind a hármunknak legyen kulcsa a szobához, és ne kelljen feltétlenül csapatostul járnunk. Aztán irány Lidl, hogy vegyek másnapra egy kis zsemlét, ezt-azt. Aztán végre haza. Este fél nyolc, mire hazaértünk.  Ez is hosszú nap volt. Logisztikai rémálom, óramű pontossággal. Köszönet a segítőknek érte!

u.i. Késő éjszakáig töltöttük Gyurival a kérvényeket a különböző ellátásokra (CSED, családi pótlék, egyszeri anyasági segély, NAV adókartya). Utána fejés, mert nagyon feszülök: 90 ml. Aztán 4 óra alvás fél hatig.

November 4. szerda

 6:00

Egy hete műtöttek... Egy hete ilyenkor a császáros őrzőben voltam, nagyon fájtam, és szinte semmit sem tudtam a kislányomról. Most itthon vagyok, van tejem, és bemehetek a kislányomhoz. :) 180 ml

Anyukám itt van nálunk péntekig, hatalmas segítség. Neki köszönhetően sikerült időben összerakni a gyerekeket és 7:05-kor elindulni, így nem fogok elkésni. A gyerekeket kiteszem az iskolánál negyed nyolckor, aztán robogok tovább a kórházba háromnegyedre. Gyuri meg Balázst viszi el busszal az oviba. Délután Ádám és Veronika osztálytársának anyja, Helga megy Balázsért az oviba, Gyuri meg a három nagyért a suliba busszal. Könnyebb lesz majd sokkal, ha már meglesz az új autó is.

8:00

25 perces késéssel engednek be. Olyan, de olyan jó érzés, hogy magasról tojnak ránk, és kb a berendezés részének néznek. Egy egymondatos magyarázattal megnyugtathatnának, hogy  miért nem engednek be, mi oka van. Megértenénk. De így csak a rossz érzés és a türelmetlenség marad.

Zsófia még mindig egyedül lélegzik!! :) És a szemét is nyitogatja. Még nem is láttam nyitott szemmel, amióta megszületett. Készítettem róla videót az apjának. 90 ml.

Az anyaszállásra tartva megállítanak a portán.

- Találkoztunk már?

- Valószínűleg. Ismerős a maszkja. (rózsaszín flamingós) :) Szomorú, hogy a maszk színe, mintája manapság jobban jellemzi az embert, mint az arca. Vajon engem megismernének-e, ha más színi maszkban érkeznék?

A folyosón az EÜ személyzet hangosan morgott a tegnap bejelentett elégtelen korlátozások miatt. Kijárási tilalom éjfél és reggel öt között... Mégis ki járkál akkor az utcákon, hogy épp olyankor tömeges lenne a fertőzésveszély?

11:00

Bejött a 24 hétre született cigány kisfiú anyukája is. Szabadkozik, hogy messze laknak, ritkán tud bejönni. De ő legalább bejön, meg érdeklődik. Az ápolók később a háta mögött gúnyolódnak azon, hogy biztosan megjött a családi pótlék. Elszomorító.

90 ml

Fejés közben odajön az ügyeletes  gyerekorvos, és csupa jó hírrel halmoz el. Jó lett a szívultrahang, Zsófia szívének semmi baja. Emelik a tejadagját is, alternálva 4x5 és 4x8 milire. A súlya megindult végre felfelé: a legutóbbi adatom 2150 gr volt, ma már 2220 gramm. Stabilan, önállóan lélegzik, bár a lélegeztető bent van még a feje mellett az inkubátorban, baj esetén azonnal rá lehet tenni. Etetés után kenguruzhatok is egy kicsit: a csupasz mellkasomra fektetik hasmánt, puha takaróval betakarva. Ott piheg 12-ig. És ez még nem minden. Az orvos megkérdezi, hogy meg tudnám-e oldani a többi gyerektől, hogy a jövő héten beköltözzek Zsófiával a baba-mama szobába. Hát persze, hogy meg! Még nem tudom, hogyan, de valahogy megoldjuk.

Ez persze nem ígéret volt, hanem csak érdeklődés, de a reménységtől két méterrel a föld felett járok örömömben. Talán mégse kell egy hónapig (vagy még tovább) itt lennünk, talán hamarosan hazamehetünk. :) Most érzem igazán, hogy milyen sokan imádkoznak értünk. 

A baba-mama szoba a hazaadás előszobája. Remélem, addig nem betegszik meg senki semmiben a családunkból. Világjárvány közepette kell egészségesnek maradnunk, hogy hazahozhassuk Zsófiát. Nem semmi kihívás.

14:00

110 ml. Utána átmegyek az anyaszállásra, és egy jót alszom.

17:00

130 ml

Hazaérve Balázs lenyom egy kemény hisztit, hogy ő nyalogatni akarja a reggel üvegbe lefagyasztott anyatejet. Tehéntejből sokszor csináltak ilyen "nyalókát" a nyáron. Hiába magyarázom, hogy a befőttes üvegből nem tudom kiszedni a belefagyott tejet, olyan zaklatott, hogy nem képes megérteni. Nagyon nehéz kibillenteni ebből az állapotból. Végül egy doboz gyurma segít, azzal elvan lefekvésig.

20:30

130 ml. Balázs mind megissza. Testvérféltékenység, pedig még nem is látta Zsófiát. Hagyom neki, hadd igya meg mindet, hadd érezze, hogy őt is ugyanúgy szeretem, mint az új kistestvérét.

November 5. csütörtök

6:00

Tegnap éjfélkor még fel akartam kelni fejni, de nem sikerült. A gyerekekkel együtt úgy elaludtam, mint akit fejbevágtak, és ugyanabban a testhelyzetben ébredtem reggel fél hatkor. Tele lettem piros csíkokkal, ahol a melltartó pántja megnyomott az éjjel. Túltermelt a mellem is. 200 ml

8:00

Ma reggel volt 1) gumikesztyű 2) hálóing 3) papírtörlő 4) és időben beengedtek minket. Hogy az élet ne legyen olyan tökéletes, elfogyott a szappan.

Élénk, nyitott szemű, tátogó szájú, egyértelműen éhségjeleket mutató Zsófia fogadott. :) Az ápoló szerint próbálkozzunk meg a cumisüveggel, és ha sikerül, akkor 11-kor jöhet a cici. Gyorsan lefejtem a tejet: 110 ml.  Félsikert értünk el: rendesen megszívni ugyan nem tudta az üveget, de néhány kortyot mégis sikerült lenyelnie. Kinti élete első nyelő mozdulatai! Viccesen csodálkozó képet vágott, hogy mi ez a micsoda itt a szájában, és most akkor ő mihez kezdjen vele. Mintha nem is ő tátogott volna az imént úgy, mint egy mindjárt éhen haló madárfióka. Utána meg csak pihegett, és bealudt. Alaposan elfáradt ebben a nem sok semmiben is. 100 éve egy ilyen koraszülött baba, ha nem volt elég erős a szopizáshoz, halálra volt ítélve. Most meg annyiféle életben tartó és támogató kezelés és eszköz van, az inkubátortól az infúzión és az antibiotikumokon át a szondával történő táplálásig, hogy ők is kapnak esélyt megérni azt a kort, amikor születtek volna. 11-kor Zsófia szondán jóllakik, aztán kettőkor megpróbálom mellre tenni.  Kíváncsi vagyok, mi lesz. Az adagját is emelni fogják 10, majd 25 milire.

Hívott Gyuri, hogy ma vehetjük át az új autót.

11:00

150 ml

Zsófia kezelőorvosa kérés nélkül is bejött, és részletesen elmagyarázta a koponya-, hasi- és szívultrahang eredményét. A májában van valami megnagyobbodás, és ez, kombinálva a kissé rosszabb májfunkciós értékekkel, kivizsgálásra ad okot. A szívében pedig van egy enyhe szívzörej, de ez valószínűleg csak azért van, mert még nem záródott neki tökéletesen a szívén az a lyuk, ami születéskor záródni szokott. Fél év után ránéznek újra, addig ne aggódjak. Olyan hálás vagyok, hogy ez az orvos mindig rászánja az időt, veszi a fáradtságot, hogy külön kérés nélkül is odajöjjön és elmagyarázzon mindent, válaszoljon a kérdésemre. Rendesen partnernek és felelős szülőnek érzi magát ettől az ember.

14:00

Az utolsó hálóinget csíptem el. Kiderült, hogy a kislány és a hordó méreten kívül létezik az extra hordó méret is; na, most ez jutott nekem. 

Zsófia annyira elfáradt a nyolc órai cumisüveges próbálkozásban, hogy még most is csak pihegett kómásan, így nem tettük mellre. Talán majd holnap. Kis lépésekkel haladunk. Ami kis lépés az emberiségnek, az óriási lépés Zsófiának. 130 ml

17:00

Odahaza Dávid tanító nénije viszi haza a két fiút az iskolából, meg Veronikát a zeneiskolából. Balázshoz Helga van beszervezve. Erre anyósom hív, hogy átvette Balázst az óvodából, most indulna a három nagyért az iskolába... Gyuri nem adta át az üzenetet, hogy ne induljon el az Avasról, mert van, aki hazavigye a gyerekeket. Lemondom Helgát telefonon. 

130 ml. Műszakátadáskor meg lettem dicsérve: "anya annyit fej, hogy egy egész koraszülött osztályt elláthatna." Ez azért lehetséges, mert sok baba eszméletlenül keveset eszik. A szobatársam kislánya 29 hétre született, és most próbálják felépíteni az étkezését. Jelenleg egy (azaz 1) ml tejjel próbálkoznak, és ezt fogják szépen, lassan emelni. 

20:00

Rájöttem, hogy Gyurival nagyjából szerepet cseréltünk: én járok el itthonról nyolctól ötig (plusz az utazás), én intézem azt, amihez ki kell mozdulni otthonról, és ő intézi a gyerekeket, az összes telefonálós ügyintézést, internetes vásárlást, meg a mosást, mosogatást, rendrakást. Amikor este hazaérek, minden vágyam egy vacsora és vagy félóra nyugi, amikor nem ugrál senki az idegeimen. Ehhez képest Balázs kitűnő időzítéssel épp ekkor kezdett el szirénázva üvölteni, hogy "nem igazság", mert nem kapott meg valamit azonnal, vagy még inkább rögtön. A többi gyerek meg nem hagyott nekem békét, amíg le nem mentem a garázsba megcsodálni az új autónkat.  Tényleg szép és tényleg jó és tényleg sok mindent tud, és alig várom, hogy vezethessem, de 40 perc csodálat éppen elég volt a mai napra. Nagyon fáradt vagyok. És a heti öt napot dolgozókkal szemben nekem hétvégén is menni kell... Amíg csak haza nem hozzuk Zsófiát.

130 ml. Balázs elkéri a felét.

November 6. péntek

 6:00

260 ml. Pont egy hete, hogy a műtét után először ki tudtam ülni egy székbe, és elkezdhettem fejni, hogy Zsófiának minél előbb legyen tej. Most napi 800-1000 ml tejem van naponta, ami bőségesen fedezi egy érett csecsemő napi szükségletét. Már csak Zsófiának kell megnőnie és megerősödnie, a kajcsi készen várja. Az orvos épp tegnap emelte a napi tejadagját 52 miliről 150-re.

8:00

Nincs se hálóing, se szappan, se lábzsák.

Odabent azzal fogad az ápoló, hogy fejjek egy kicsit, aztán tegyük mellre a babát, mert élénk és éber. Ha csak nyalogatni fogja a cicit, az is használni fog a bélflórájának. Lefejem a jobbot úgy nagyjából, hogy ne ázzak rommá a szivárgó tejtől a szoptatás alatt, a balból meg a híg, laktózban dús első tejet, hogy ne fájjon tőle a hasa. Az ápoló leméri Zsófiát: 2240 gr, aztán mellre teszem. Pici a szája, nekem meg nagy a bimbóm, megküzd vele, de ügyesen tátja a száját, ügyesen ráharap, és látom a fülén, a nyakán, hogy nyel. Kettőt, hármat. Elengedi, újra mellre teszem. Megint szív rajta néhányat, nyel, elengedi. Fárad, csukódik le a szeme, de kitartóan tátog, és vagy félóráig szopik sok kis apró részletben. Amikor látom rajta, hogy végleg elfáradt, nincs tovább, akkor lemérjük. 2260 gr, azaz 20 milit szopott! Igen becsületes mennyiség ez egy 32 hétre született, 10 napos korababától, akinek az orvos által előírt adagja 15 ml lenne. Büszke vagyok rá. :) Tudja, mi a dolga, és még nem rontotta el a technikáját a cumisüveg.

Utána lefejem a maradékot. 170 ml. Két üvegben fér csak el. Kezd túl sok lenni a tejem...

11:00

Zsófia úgy elfáradt a reggeli szopizásban, hogy most is tiszta kómás volt még. Mellre tettem, de csak aludt, nem lehetett felébreszteni. Ezért szondán kapta meg az adagját (25 ml, megint emeltek rajta), és megpróbálom kettőkor megint. Kis lépések...

150 ml. Kell is ennyi. Zsófia adagja hamarosan 30-40 ml lesz etetésenként, ha tűri, és nem hányja ki. Az naponta 320 ml. Egyelőre. De lesz majd több is. Ezt a mennyiséget kell lefejnem odabent, hogy éjjelre is elég legyen neki, amikor nem vagyok mellette.

14:03

Elaludtam. Arra ébredtem, hogy Gyuri telefonon hív. Rekordsebességgel mentem - mit mentem, szaladtam - a PIC-be, még gyorsabban öltöztem át. Mintha Isten maga indította volna Gyurit, hogy ébresszen fel, aztán gondoskodott arról, hogy ne késlekedjek tovább: a földszinten volt a lift, nyitva volt az öltöző egyébként csak belülről nyitható ajtaja, volt lábzsák, hálóing, szappan, papírtörlő és gumikesztyű is. Végül nem késtem el - ugyanis megint később engedtek be minket.

Zsófia még mindig tiszta kómás volt, láthatóan nagyon kimerült a reggeli szopiban, mélyen aludt. Megpróbáltam ugyan mellre tenni, de nem nagyon izgatta, mit teszek a szájába. Végül szondán kapta meg a tejadagját. Nem baj, napról napra egyre erősödik a tejtől. Holnap is van nap. 130 ml. 

Az öt órai szopi az anyaöltöző fertőtlenítése miatt elmarad, ezért a délutáni sulijárat az enyém. Fél négyre hazaértem, felkaptam Veronika úszáscuccát, meg magamnak egy kis uzsit, és robogtam tovább. 15:50-kor felszedtem Dávidot a zeneiskolában, 16:00-kor Ádámot és Veronikát a suliban, hazavittem a két fiút, majd Veronikát elvittem ötre az uszodába. Hatkor végez, utána beugrunk még egy játékboltba, mert Veronika szombaton szülinapi buliba hivatalos. Márti barátnőm közben hazavitte Balázst az oviból. Mindenki ott volt időben, ahol lennie kellett, klappolt minden

Anyukám még délelőtt főzött egy vagon tojást meg krumplit héjában, Gyuri reggel bevásárolt és előszedte a fagyóból a húsokat; amíg én odavagyok Veronikával, felteszi a levest főni, hogy azzal is nyerjek egy órát. Amikor hazaérek, befejezem a levest, és tepsibe készítem a rakott krumplit. Holnap már csak készre kell sütni.

20:00

200 ml. Hulla fáradt vagyok, de még főznöm kell. Húsleves lesz és rakott krumpli. Istenem, hónapok óta nem ettem krumplit a diéta miatt...

22:00

Gyuri bezöldségelte a levest, főzött hozza tésztát is, meg is kóstoltuk a levest még este. Ádámnak természetesen nem volt elég, amennyit én szedtem a tányérjába, természetesen megsértődött, természetesen szedett még magának, és természetesen nem bírta megenni. Mikor nő már be a feje lágya?

100 ml. Nem fejtem többet, nem szeretnék masszív túltermelést.

November 7. szombat

5:40

Arra ébredtem, hogy átáztam, úsztam az anyatejben. A mellem hozzászokott ahhoz, hogy nappal háromóránként ürül, és nincs tekintettel arra, hogy éjjel aludni szeretnék: termel éjszaka is, mintha itt lenne a kisbabám mellettem, hogy éjszaka is szopizzon. És ha megtelik, túlcsordul.

200 ml

Ma reggel a csütörtökön átvett új autóval jöttem a kórházba. Gondoltam, ha nincs a hétköznapi reggeli csúcsforgalom, sem az iskolába nem kell rohanni a gyerekekkel, akkor nyugodt körülmények között tudom feltérképezni az új autó vezetési tulajdonságait és kezelőszerveit. Ez magasabb, hosszabb, szélesebb és nehezebb is, mint a Mazda, és dízel. Vezettem már dízelt egyszer egy próbakörön, és nem nevezném sikerélménynek, folyton lefulladtam vele. Gyuri éppen ezért felkelt reggel, és eljött velem, biztos ami biztos. Szerencsére minden rendben ment, ezt a Fordot rendkívül könnyű és élvezetes vezetni. Gyuri hazavitte az autót, délután a gyerekekkel együtt jön értem, hogy ők is kipróbálhassák. :)

8:00

Zsófia megint éber volt reggel, ezért megint mellre tettük. Most nem volt annyira ügyes, mint tegnap reggel, de azért úgy tűnt nekem, hogy ha kevesebbet is, de szopik és nyel. A mérleg szerint meg 20 perc alatt fogyott 10 grammot. Ez nyilván mérési hiba, de nem baj, majd megerősödik, és akkor ügyesebben fog szopni. A tejadagját tovább emelték 4x30 és 4x35 milire, amit szondán meg is kapott, és utána jóízűen bealudt. Megemlítettem az ápolónak, hogy örülök ennek, és nem hiányzik a cumisüveg. Ő meg annak örült, hogy én ennek örülök, és hogy így gondolkozom. :) Elmondta, hogy gyakran járnak továbbképzésre, és az utóbbi időben sokat változtak a szakmai ajánlások. Mar azóta is, hogy legutóbb szültem (3,5 éve). Most azt javasoljak, hogy minél előbb kerüljön melllre a baba, és ha nem tud szopni, vagy pótlás kell neki, akkor inkább szondán keresztül kapja, mint üvegből. A szondával nem fárad ki, megkapja az adagja és erősödik, és nem romlik el a technikája. De sok anyuka ezt nem érti meg, nekik a cumisüveg a cél, vagy legalábbis a következő lépcsőfok, ehhez képest a szondát visszalépésként élik meg. Én viszont szinte mindegyik gyereknél megküzdötten a szopiért, Dáviddal nem is sikerült, úgyhogy nagyon örülök ennek a szopipárti szemléletmódnak és szopipárti ápolónak. 210 ml.

11:00

150 ml. Nem sikerült a szopi. Jó a technikája, de gyenge még. Az orvos szerint még meg kell tanulnia szinkronba hozni a szopit, a nyelést és a levegővételt.

Otthonról kaptam egy ideges telefont: hogyan kell begyújtani az elektromos sütőt? Gyorsan elmagyaráztam: balról második gombot megnyomja, majd jobbról a másodikkal beállítja az időt, ameddig sütni akarja a rakott krumplit (40 percre), a tekerőn meg a hőfokot (200 fokra). Remélem, sikerül nekik.

14:00

100 ml. Zsófia úgy aludt, mint egy jóllakott óvodás. :) A rakott krumpli is sikerült, nagyon finom lett az otthoniak szerint. Majd vacsorára letesztelem én is.

17:00

130 ml. Zsófia ébren volt, és tátogott, mint egy hal. Levették az infúzióról, mostantól kezdve azon él, amit eszik.

Finom lett a rakott krumpli. Meg a leves is.

21:00

180 ml. Leírtam Zsófia születéstörténetét. Nem akarok úgy járni, mint Balázzsal, hogy a szülés után rövid időn belül nem volt időm leírni, utána meg már nehezen jönnek vissza a részletek.

November 8. vasárnap

6:00

360 ml

8:00

Keresztbe fekve találtam Zsófiát az inkubátorban. Az ápoló meg úgy hagyta, hogy én is lássam. Van humora! :) 30 milit szopizott!! 150 ml.

11:00

Nem volt papírtörlő. Se kint, se bent. A hálóingem aljával törölköztem meg. Ez még jobb is, mert nem tapadnak rám a foszlányai.

Zsófiát most is mellre tettem. Láttam, hogy szívja és nyeli, de a mérleg semmit sem mutatott. Ki van zárva, hogy a kicsi nem evett semmit, de hát a mérleg az mérleg. Visszatettük. De Zsófia nem nyugodott meg, továbbra is tátogott, keresett, majd elsírta magát. Én meg az anyja vagyok, tehát lefertőtlenítettem a kezem, öntevékenyen benyúltam az inkubátorba, kivettem a gyerekemet, és ismét mellre tettem. Kifejezetten igényelte a cicit, kérte, megnyugodott rajta, és a mérleg szerint a második menetben szopott 10 miit. Kezd úgy viselkedni, mint egy csecsemő. 120 ml.

14:00

Tátogott a kicsi most is, de nem kapta be a cicit. Túl fáradt volt hozzá. 120 ml.

Szopi után bejött az orvos. Kifaggattam Zsófia jelenlegi állapotáról. Szerinte akár már holnap átmehetünk a baba-mama szobába!!!