A mi kis családunk

Egy kis baleset

2019. november 22. - gchg

Megint történt valami, amit annyiszor kellene elmondani, hogy inkább leírom egyszer rendesen, és körbeküldöm.  

Szóval amikor csak van egy kis időm és épp nem esik az eső (már megint), akkor a délelőttjeimet kint töltöm a kertben, hogy minél több mindent el tudjak végezni, még mielőtt jönnének a fagyok. Ha ültetni kell valamit, azt jobb ősszel, jobban, könnyebben befakad. Ahhoz viszont, hogy ültethessek bármit is, előbb meg kell csinálni a helyét. A holland rózsáim már úton vannak, a holland posta szerint jövő hét hétfő és szerda között meg is érkeznek, még a fagyok előtt földbe kerülnek. A férjem a múlt hét végén kiszedte a leendő rózsaágyásból a maradék pünkösdi rózsát, az elvadult nőszirmot és a kiöregedett rózsatövet. A fanyarka leendő helyén azonban hatalmas bokrok vannak, a rézsűt meg kecskerágó takarja. Hát ennek ugrottam neki szerdán.

69946167_2534223873312181_8681523575586291712_n.jpg

A kecskerágó nem jó név. Jobb lenne inkább kecskerugónak hívni. Fiatal korában teljesen zöld az ága, ez azonban kb 25 éves, és már fásodott a szára. Metszőollóval kiszabadítottam a bokrokat meg a fákat alóla, aztán nekiláttam a rézsűnek, hogy azt is megtisztítsam a kecskerágótól. Könnyű munka, hajolni se kell hozzá, olyan meredek a rézsű. De a kecskerágó rugós, és az egyik ága a bal szemembe csapott, amikor kihúztam. Kicsit fájt, de semmi gáz, csináltam tovább. Délután még simán összeszedtem autóval a gyerekeket. Estére azonban már szúrt, fájt, vadul könnyeztem, és a legjobb volt lehunyva tartanom a szemem.

Gyanítottam, hogy a szaruhártya sérült egy picit. Idegentest-érzésem nem volt, csak szúrt. Akkor volt utoljára ilyen érzésem, amikor a lézeres szemműtétből lábadoztam. Reggelre már fényérzékeny is lett, vezetni is alig bírtam, mert folyton elöntötte a könny a szememet. Szerencsére nem kellett sokat vezetni. A reggeli kör (suli, bölcsi, ovi) után valahogy elkecmeregtem az autóval a szemészetre. Gondoltam, ha jókor reggel időpontot kérek, majd csak sorra kerülök emberi időben.

Tévedtem.

Reggel negyed kilenckor megkaptam a 27. sorszámot a 13-as szobába. A kijelzőn pedig a 2. sorszám állt. Jó sokáig. NAGYON lassan haladt a sor, és most nem túlzok. Fél 11-kor a 7. sorszám állt a kijelzőn. A betegek hangosan háborogtak, hogy miért nem halad a sor, és nem ok nélkül. Volt egy néni, aki már fél hétkor sorba állt, fél nyolckor osztottak sorszámot, akkor kapta meg a maga 8. számát, és azt látni, hogy a kijelzőn a 7. szám áll már másfél órája, az orvoshoz meg folyamatosan hívják be név szerint az ismerősöket, borítékosokat, magánbetegeket, ki tudja kiket… Volt ott egy anyuka is egy hároméves gyerekkel. Ha valakit, hát őket biztosan behívtam volna korábban, de nekik se volt irgalom, ők fél 12-kor jutottak be. Pedig ez az orvos se így kezdte gondolom, hanem ő is azért ment a pályára, hogy segíthessen a betegeken. Aztán szépen beállt ő is a sorba, alkalmazkodott a magyar urambátyám-világhoz, ahol akinek van pénze/ismeretsége, mindig egyenlőbb egy kicsit, mint a többi. Miközben a 14. szobában elkezdődött egy másik szemészeti rendelés fél tízkor, és ott nem állt ám a sor. Aki később érkezett és oda kapott/kért időpontot, az minimális várakozás után szépen bejutott és végzett. Mi meg közben információ nélkül, cserben hagyva ültünk és forrongtunk. Én ráadásul nem szemüvegre vagy receptre vártam, hanem intenzíven fájt a szemem, és az unalmat még csak olvasással se tudtam elűzni. Megpróbáltam átkérni a sorszámomat a másik rendelésre, de nem lehetett. Ennyit a szabad orvosválasztásról Csak az tartotta bennünk a lelket, hogy a rendelés fél egyig tart, addig valahogy csak bejutunk, ha már egyszer kaptunk sorszámot.

Végül a magánbetegek után lassan meglódult a sor, elkezdtek pörögni a sorszámok a kijelzőn, és délben sorra kerültem én is. Igazam lett, tényleg a szaruhártyám sérült, de nem nagyon. Ha nem fertőződött el, akkor pár nap alatt teljesen rendbe is jön. Kaptam rá hámosító gélt, két nap táppénzt, meg egy kötést a bal szememre, hogy ne pislogjak, és a szemhéjam ne súrolja a sebet. Kétóránként hajtsam le a kötést, és kenjem le a géllel a szemem. A parkolóban szépen teljesen leszedtem a kötést, mert fél szemmel nem mertem vezetni, aztán itthon visszatettem, és bevettem magam az ágyba a nap hátralévő részére. A logisztikát gyorsan átszerveztük: a fiúkat hazahozta a férjem, Veronikát elvitte úszni anyósom, Ádámnak szerencsére épp elmaradt az úszás (egy gonddal kevesebb). Este csukott szemmel hevertem, és kétóránként kentem a szemem. Ma, pénteken a kicsik itthon maradnak velem. Egyszerűbb így, hogy nem kell őket hozni-vinni.

És ma reggel úgy ébredtem, hogy végre nem szúr, nem fáj, nem duzzadt, nem ömlik a könnyem, mint egy szökőkút. Jó ez a gél, gyorsan hat. Azért még ma is sokat fogom pihentetni (azaz csukva tartom a szemem; rám is fér). Egyelőre úgy néz ki, hogy nem fertőződött el, és nem lesz belőle kötőhártya-gyulladás. Istennek legyen hála érte!

Lelki kert

Több, mint három éve költöztünk ebbe a házba, részemről terhesen (pont, mint hét évvel azelőtt az előző házunkba). Rengeteg érv szólt amellett, hogy pont ezt a házat válasszuk. A két legfontosabb, hogy belülről nem kellett felújítani, átalakítani, csak kifesteni. Az is épp elég macera volt egy ilyen nagy háznál. Valamint hogy készen volt a kertje, tele növényekkel. Az előző házunk kertjét ugyanis nekünk magunknak kellett felépíteni, és nem ám a nulláról. Rosszabb. Kb. −273,15°C fokról. Volt abban a kertben minden, ami nem odavaló: gaz, vasszög, építési törmelék, a földbe ásott téglák (jókora kupacot szedtünk fel, több száz darabot), meg egy hatalmas, ronda, kibetonozott gödör, amire csodálatos kilátás nyílt a hátsó ablakokból, és nagyobb esők idején telement vízzel, meg beleköltöztek a békák, lehetetlenné téve a nyitott ablak melletti alvást. Évekbe és több millió forintba került, mire minden elrontott dolgot kijavítottunk, a gödröt elbontottuk, a gazt kiirtottuk, a terepet rendeztük, építtettünk támfalat, járdát, virágágyást, autóbeállót, hozattunk friss földet, telepítettünk füvet, fákat, sövényt, virágokat, málnát. Iszonyú nagy meló volt, Istenem, iszonyú nagy meló. Az első gyerekem még a gazba letett kiskádból bámulhatta a törmeléket az udvarban, a másodiknak-harmadiknak már jutott felfújható pancsoló, pázsit, fű, málna és homokozó. Döbbenet, de egy ház hamarabb felépül, mint egy kert, ezt nem gondoltuk volna korábban. Többek között ez is egy érv volt az építkezés ellen: nem akartuk, hogy csak akkorra legyen értékelhető kertünk, mire a gyerekek felnőnek és kirepülnek. 
clipboard2.jpg
No de térjünk vissza a mostani házunkhoz és ennek a kertjéhez. Alapvetően jól átgondolt volt a koncepció. Az előkertben gyönyörű magnóliafa áll, tavasszal csodálatos rózsaszínben pompázik, fenséges látvány. A kerítés elé tujákat ültettek, amik gátolják a belátást. A lejtős telket igyekeztek feltölteni, így keletkezett egy akkora négyszögletes tér, amin lehet focizni. Ezt a teret sövénynövényekkel határolták: smaragdtujával, orgonával és lombhullató sövénnyel, tehát a hátsó szomszédok se látnak be. Nagyon intim hanglatú ettől a kert. A keletkezett rézsűre bukszust ültettek, hogy megfogja a földet. A szomszéd ház mellé virágzó évelőket ültettek: íriszt, rózsát, pünkösdi rózsát, japán teltvirágú boglárkát, hóvirágot. Hátul termetes cseresznyefa és vadszilvafa vet árnyékot a teraszra. De volt a kertben sokféle más bokor és dísznövény is, meg ugye oldalt és hátul a hatalmas gyep, ami a gyerekeknek ideális játszótér. Első látásra tökéletes kert: esztétikus, arányos, zöld, kevés gondozást igényel. 
74835938_2502568173144418_6393006868171587584_o.jpg
Aztán egy-két év után, amikor elmúltak a terhesség megsokasított kínjai (1 Móz 3:16), majd Balázs növekedtével felbukkantam a csecsemőgondozás végetnemérő taposómalmából, és alaposan szét tudtam nézni a kertben, már nem ez volt a véleményem. A kert valójában tele volt mérgező és tüskés növényekkel, elhalt növények ott maradt tuskóival, rossz helyre ültetett és/vagy nem gondozott bokrokkal, fákkal. A konyhai teraszlépcső melletti madárbirs bogyói mérgezőek. A bejárati kapu mellé ültetett tiszafának minden része mérgező, levele-ága-bogyója, minden. Úgyszintén a tuja is mérgező növény. A garázst csak egy tüskés bokron át (!) lehetett megközelíteni a bejárati ajtó felől. A rézsűre ültetett bukszusokat elpusztította a selyemfényű puszpángmoly pár éve az egész környéken, tőből kivágták őket, de a gyökerük ott maradt, folyton fel lehetett bukni bennük. Ugyanitt találtam két fát, amit szintén tőből kivágtak, de a tuskót nem szedték ki. Na, azok meg újrahajtottak: az egyik négytörzses gyümölcstermő kajszivá nőtt idén nyárra (remek lekvárt főztem belőle, a férjem szerint ez a legjobb baracklekvár, amit vala evett, pedig ő elég finnyás rá), a másik azonban inkább tűnik elburjánzott bokornak a sok vadsarj miatt. A kihalt bukszusok helyén elszaporodott az erdei aljnövényzet, főleg a vadszeder meg a csalán. A sütögető hely mellett csipkebokor és japánbirs nőtt, mindkettő tüskés. A szilvafát szerintem húsz éve nem metszette senki, ennek megfelelően annyira elburjánzott, hogy alig termett pár szemet, ellenben alatta az elszórt magokból egész szilvasarj-erdő nőtt már. A cseresznyefa beteg. Az évelők szintén kiöregedtek és annyira elburjánzottak, hogy óriási, egybefüggő telepet alkotnak. Az orgonát nagy ügyesen sikerült teljesen árnyékba ültetni, aztán hagyni elburjánzani, úgyhogy sose virágzott, csak a levele árulta el a faját. A lombhullató sövény ész nélkül nő, folyton nyírni kellene, hogy valami formája legyen, de kinek van arra ideje? A virágágyás helyén egy hatalmas kő- és földhalom volt, sűrűn benőve fűvel. Talán még a 25 évvel ezelőtti építkezésből maradt ott. A két rózsabokor teljesen ki van öregedve, rosszul metszve, az egyiknek illata sincs (olyan fajta). Márpedig mit ér a rózsa illat nélkül? És ahogy keresem a kertben helyeket, ahová málnát, epret, áfonyát vagy virágot ültetnék, mindenütt ott foglalta a helyet egy olyan növény, ami vagy tüskés volt, vagy mérgező, vagy nem termett semmilyen gyümölcsöt, csak szimplán zöldült. Pedig ha belegondolunk, egy gyerek számára a kert egyik varázsa az, hogy ott gyümölcsöket szedhet magának. A tuja semmi érdekeset nem tartogat egy gyereknek. Ami azt illeti, egy felnőttnek se.

Hát ezt a kertet szeretném én átépíteni tüskés díszkertből virágos- és gyümöcstermő kertté. És ez se megy gyorsabban, mint az abszolút nulla fokról fokról eljutni az előző házunk kertjéig. 

Zsoltárok 141:1-2  Hozzád kiáltok, Uram, siess segítségemre, figyelj szavamra, ha kiáltok hozzád! Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat, imára emelt kezem, mint esti áldozat!

De azért sokat haladtunk már. Főleg én, mert az én mániám, az én ötletem, engem hajt a vágy, hogy haladjunk már vele, legyen szebb, jobb, termőbb, virágosabb. Az utóbbi időben minden szabad percemet, amikor nem esett az eső és elég világos volt a kerti munkához, kint töltöttem. De ehhez nem elég a női akarat, ehhez bizony karizma kell. Egy férfi karizma. :) Úgyhogy nem tagadom le: rengeteget dolgozott az elképzelésem miatt a férjem és az apám is. Gyuri folyton morogva, mert nem érti, minek kivágni, ami megvan. Apuval kiástuk a csipkebokrot, mert tüskés, és 100 méterre a házunktól az út mentén úgyis vagy egy, ha épp feltétlenül igazi csipkebogyót szeretnénk szedni. A férjemmel megmetszettük a szilvafát tavasszal (ő fent metszett, én lent dirigáltam), minek következtében rekordtermést hozott, én meg finom lekvárt főztem belőle. Kiszedtem a japánbirset, mert nem terem semmi hasznosat, ellenben jó tüskés, és mert pont oda képzeltem el a gyerekek új homokozóját: árnyékban van, és közel a házhoz és a sütögetőhöz, hogy szemmel tarthassuk a gyerekeket. Felcsákányoztuk és elhordtuk a kupac földet a leendő virágágyás mellett. (Két évig próbálkoztam egynyári virágokat ültetni bele, soha semmi nem kelt ki, jövőre rózsakertet telepítek oda, előkészítésként felástam és kiszedtem a gyökereket.) Kiástam a pünkösdi rózsákat, a csipkebokor helyén fognak nyílni ezután. Az írisz-telep keményebb dió, azt rábízom a férjemre, ha végre eláll az eső. Az egyik rózsabokor és két kerítésmenti tuja helyén áfonya fog nőni ezután, a belátást meg futórózsa gátolja majd terveim szerint. A két tuját nagyon nehéz volt kiszedni: előbb Gyuri legallyazta, aztán tőből nagy nehezen elfűrészelte, a tövét én alaposan körbeástam, végül apu stílfűrésszel talajszint alá vágta. A rézsűn burjánzó vadszedresnek azonban nekimentem egyedül is, véres harci sérüléseket szereztem közben, és rengeteg spirituális tapasztalatot. Ha ennek már tavasszal vagy még tavaly nekikezdünk, akkor nem vadult volna el ennyire. Akkor még csak pár inda volt, az aljnövényzet java részét vérehulló fecskefű tette ki. Őszre azonban ezek az indák befásodtak, rengeteg helyen a földbe gyökereztek, új sarjakat hajtottak, és elindultak a lombhullató sövények alatt a gyep felé. Ha most nem tennénk semmit, két-három év múlva a gyepünk helyén áthatolhatatlan tüskebokor nőne.

Mire tanított ez az egész kertészkedés engem? Miért lelki kert az, amin családilag dolgozunk?  Miféle spirituális tapasztalatokról beszélek én? Mikor azt is mondhatnánk, hogy csak annyi történt, hogy az őszi szünetben pihenés helyett jól elfáradtunk...

Nagyon sok mindent tanultam. Amikor a szederindákkal küzdöttem, eszembe jutott, hogy pont olyan ez, mint a bűn. Ha nem figyelünk oda, a szeder egykettőre elburjánzik, áthatolhatatlan és szinte kiirthatatlan lesz. Ekkor mondhatjuk azt, hogy mit küszködjünk vele, jobb dolgunk is lenne odabent, ez túl fárasztó, már csupa vér és karmolás az alkarom, pihenni szeretnék, a szeder úgyis idevaló a fák alá a rézsűre, erdei aljnövényzet, az erdő meg itt van 50 méterre, még gyümölcse is akad, jó fekete. De a szeder nem marad meg a rézsűn a fák alatt, hanem indáival már elindult a gyep felé, ahol a gyerekek játszanak. Nem választhatjuk a pihenést. Nem választhatjuk azt, hogy nem teszünk semmit. Tenni kell, küzdeni kell, még akkor is, ha fárasztó, ha véres, ha nemszeretem. És akkor is, ha újra meg újra meg újra előbukkan, és még évekig kell lemetszeni a gyökérről kibukkanó sarjakat, meg ásáskor lehajolni és egyenként kiszedegetni a gyökereket. A bűnre se mondhatom, hogy hát ez hozzátartozik az emberi természethez, nem érdemes küzdeni ellene, inkább élvezzük az életet. Ha így teszek, nagyon hamar nem fogom élvezni az életet, mert a bűn irtózatosan hamar befonja, átszövi, és ha elburjánzik, akkor sokkal nehezebb lesz megszabadulni tőle, mint az első jelek idején. Ráadásul számíthatok rá, hogy visszajön. Mindaddig újra ki fog nőni, amíg a gyökerét nyom nélkül ki nem irtom a földből. 

A kiszáradt bukszustövekből azt tanultam, hogy nem elég annyit eltüntetni, ami látszik. Azzal is foglalkozni kell, ami nem látszik. És ne keressünk kifogásokat, hogy ezek a gyökerek tartják egyben a rézsűt, és ha kiszednénk, lemosná a talajt a víz. Ez nem igaz. Ezek a gyökerek halottak, és folyton csak felbukunk bennük. Ki kell ásni őket, és a helyére élőt ültetni. 

A megmetszetlen szilvafától azt tanultam, hogy a metszés fáj. Nem értjük, minek kell levágni azt, ami élő és lombos? Hát azért, hogy gyümölcsöt teremjen, mégpedig nem keveset, hanem nagyon sokat és édeset. (Mellékesen csomó tűzifa is keletkezik ilyenkor, aminek a lángjánál jókat lehet főzni.) A gyümölcstermés nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Az egy folyamat. A szilvafa olyan a mi kertünkben, mint mi Isten kertjében. A bölcs kertész jobban látja a növényt, mint maga a növény önmagát. Amikor megmetszettük a szilvafát, sokkal többet vágtunk le róla, mint ami feltétlenül szükséges volt. Mondhatnánk, hogy miért vágsz le olyan sokat, miért vágod le, ami még jó? Hát azért, mert a szilvafa már terem ugyan egy kicsit, de képessé akarjuk tenni arra, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Erről beszélt Jim Murphy 2018 októberében a Katolikus Karizmatikus Konferencián, akinek vagy 50 perce, érdemes megnézni, meghallgatni. 

A tujáktól és a tüskés bokroktól azt tanultam, hogy nem elég az, ha valami dekoratív. Sem növényben, sem emberben. Hány embert látok, aki csinos, jóalakú, jól öltözött, arca kisminkelt, haja-körme megcsinált, megfelel az aktuális szépségideálnak - és gyümölcstelen az élete. Zöldebb koromban irigyeltem őket, hogy milyen jó nekik, bárcsak olyan lehetnék, mint ők. Ma már nem irigylem őket. Ugyanakkor látok másokat kivirulni, kivirágozni, sok gyümölcsöt teremni. Sok esetben olyan embereket, akikből középiskolás vagy egyetemista korukban senki ki nem nézte volna, hogy viszik valamire. Szürke kis egerek voltak, most pedig felelősségteljes, boldog férfiak és nők, családanyák és családapák. 

Magamról pedig azt tanultam, hogy legyen türelmes. Ne akarjak azonnal eredményt látni. Gondolkozzam távlatokban, hosszú távon, előrelátóan. Dolgozzam kitartóan, ne ijedjek meg a munkától, az erőfeszítéstől, a fáradságtól. Mindig a célt tartsam a szemem előtt, és akkor nem fogom eltéveszteni az irányt. Csináljam akkor is tovább, ha újra meg újra visszatér a gaz, a gyom, az inda, mert megéri. Reménykedjek és bízzam, hogy ha kellő kitartással, szeretettel és bölcsességgel nevelgetjük a gyerekeinket, belőlük is tudunk gyümölcstermő, gazdagon virágzó, messziről illatozó felnőtteket nevelni. Ne adjam fel azért, mert épp elfáradtam vagy kudarc ért, vagy mert nem látom az eredményét rövid idő után. A kertészkedés - ahogy a gyereknevelés is - nem sprint, hanem maraton. 

Ján 15:5,8 „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. [...] Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek.”

Idén ősszel ültettünk kajszit, ribizlit, áfonyát, és egy diófát. A fagyokig, illetve jövő tavasszal tervezek ültetni folytontermő málnát, a virágágyásba vadul illatozó rózsákat, a tuják helyére a kerítéshez illatos, tüskétlen futórózsát, hogy ne akadjon bele a járdán haladókba, a lombhullató sövény helyére fanyarkát, a díszfüvek helyére két mézbogyó-bokrot, a gyepbe krókuszt, a csalán helyére mentát. A járda mellé évelő pázsitviolát, hogy eső esetén megfogja a talajt, és ne menjen tele sárral a járda. Szeretném, ha ez a kert az elkövetkezendő években virágozna, illatozna és bőven teremne mindenféle gyümölcsöt. Jólesik odakint dolgozni, látni a lassú haladást, a kezünk munkájának eredményét. Tudni azt, hogy nem magamnak ültetek (a diófát pláne nem), és bízni abban, hogy az eredmény egy olyan, gazdagon termő gyümölcskert lesz, amibe a gyerekek örömmel mennek ki és sokáig időznek, a rózsák illata pedig betölti majd a levegőt. 

Valójában a földművelés a legősibb foglalkozás, nem a prostitúció. 1 Móz 2:14 "És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze."

 

 

Kirándulás

Azt mondod, Ádám, hogy ez a legborzasztóbb nap az életedben. Hogy veled már megint ki akarnak szúrni, azt akarják, ami neked rossz. Folyton olyanokat mondanak neked, hogy csináld meg a házidat, edd meg a vacsorádat, meg pakold el a koszos zoknijaidat. Most meg azt találtuk ki, hogy munkaszüneti napon, ilyen szép időben még az erdőbe is elviszünk. Ahelyett, hogy egész nap a képernyő előtt ülhetnél, a te gonosz, kegyetlen szüleid el akarnak téged vinni kirándulni. Ez nem igazság.

Az a helyzet, hogy igazad van, Ádám. Tényleg ilyen rossz, gonosz, borzasztó szüleid vannak. Meg is értem, ha másikat szeretnél helyettük. Tudod, tegnap este pont azon gondolkodtunk anyával, hogy hogyan tudnánk kiszúrni a gyerekeinkkel. Mert mi ilyenek vagyunk, hogy nem szeretjük őket, ezért folyton ki akarunk velük szúrni. De leginkább azon töprengtünk el, hogy hogyan tudnánk veled a legjobban kiszúrni. Ez volt az első, amit eldöntöttünk. Elkezdtünk gondolkodni, hogy oké, Ádámmal kell a legjobban kiszúrni. Ő a célpont, egyértelmű.

De hogy tudnánk vele a legjobban kiszúrni? Felmerült, hogy csináltassunk vele egész nap házi feladatot. Á, az nem jó, ennél azért rosszabbat is ki tudunk neki gondolni. Akkor mi lenne, ha az összes testvére képernyőzhetne, őt meg bezárnánk az egyik szobába? Ezzel is kiszúrhatnánk vele. De valami jobbat találjunk ki, ezzel nem szúrunk ki vele eléggé. Találjunk ki valami olyat, ami tényleg rosszul érinti.

És akkor megnéztük az időjárás-előrejelzést. Rossz idő lesz? Mert ha rossz időben kihajtanánk őket kirándulni, az is kiszúrás lenne. De azt láttuk, hogy jó idő lesz. És akkor jött az ötlet. Figyelj ide, ha jó idő lesz, akkor még jobban kiszúrunk vele. Úgy fogunk menni kirándulni, hogy jó idő lesz, hogy még jobban kiszúrjunk vele.

Hát ez igazán jó ötlet, ennél jobbat egyelőre én se tudtam kitalálni, mondta anya. Utána meg azt mondta, hogy figyelj, csináljuk azt, hogy egy 20 km-es távon föl meg le, hegyre fel, hegyről le. Elindulunk hajnali ötkor, és este tizenegyig fogunk menni. De én mondtam neki, hogy figyelj ide, nekem ennél jobb ötletem van. Csináljuk azt, hogy tízig el se indulunk. Utána fölmegyünk libegővel, és aztán már csak lefele kell jönni.

De ennyire ki akarsz vele szúrni? Azért ez már sok, nem? kérdezte anya.

Nem. Ezt én elterveztem, hogy ennyire ki fogunk vele szúrni. Mert lehet, hogy ha egész nap, hajnaltól késő estig kellene neki gyalogolni, akkor talán még kedvet is kapna hozzá, és akkor nem érezné, hogy ennyire ki van szúrva vele. De ilyen rövid idő alatt egyszerűen rá se fog jönni, hogy kirándulni mennyire jó lehet, hanem csak azt fogja érzékelni, hogy mennyire ki van szúrva vele, és így lesz igazán kiszúrva vele. Ezt is így kigondoltunk tegnap este.

És most egyelőre jól alakulnak a dolgok, mert látjuk, hogy Ádám észrevette, hogy tényleg vele van a legjobban kiszúrva. Igen. Ilyen szüleid vannak neked, Ádám, hogy rengeteget terveznek és gondolkoznak azon, hogy lehetne a gyerekeikkel – de különösen veled, Ádám – kiszúrni. Általában különösen veled akarunk kiszúrni. Így van Ádám, jól látod. Megoldottad a rejtvényt. Látszik, hogy már másodikos vagy az iskolában, ezeket jól végig tudod gondolni, most már értesz a dolgokhoz, és most már látod, észreveszed, hogy na, most akarnak velem kiszúrni, és ennek hangot is adsz. Jól van, Ádám. Már csak az van hátra, hogy egész kirándulás alatt kellően hangosan és kitartóan puffogj, hogy veled mennyire kiszúrtak, amikor elvittek kirándulni ebben a gyönyörű időben, hogy neked egész nap fákat kell nézegetned, amiben nincs semmi érdekes, és akkor a mi kis tervünk, amit jól kifőztünk anyával, tökéletesen beválik, és úgy igazán, alaposan ki lesz veled szúrva.

 

75485942_2473383272729575_430534286324531200_n.jpg

 

Dzsungelharc

Nem mintha nem lenne amúgy is elég munkám. Nem. Én még direkt csinálok magamnak pluszmunkát. Most épp dzsungelt irtok. Igen, van saját, különbejáratú dzsungelünk, nem kell hozzá repülőre se ülni, elég elmenni a kerítésig. 

74431996_2467101323357770_7089031298018181120_n.jpg


Ja, nem. Azt nem lehet, annyira be van nőve vadszederrel. Machete kellene hozzá, hogy az ember utat vágjon ott magának. Nekem azonban nincs machetém, csak egy Lidl kerti ollóm (Isten áldja meg, aki feltalálta, remek szerszám), azzal irtom az aljnövényzetet. Ami az elmúlt három évben iszonyatosan elvadult. Amikor ideköltöztünk, épp terhes voltam, örültem, hogy kapok levegőt, hát nem sokat kertészkedtem. Aztán megszületett Balázs, és egy csecsemő meg három kisgyerek épp elég munkát adott. A következő nyáron Balázs még nem járt, csak mászott, hát nem nagyon lehetett vele kimenni kerti munkát végezni. Idén meg tavasszal megmetszettük Gyurival a szilvafát (rég ideje volt már), aztán elkezdett esni az eső, és csak esett, esett és esett. Meg még esett is egy kicsit. Hónapokig ki se tudtunk jönni, mert MINDEN EGYES ÁLDOTT NAP esett az eső. 


Aztán nyáron is rengeteget szakadt az eső, a pincébe be is jött. Úgyhogy rekordméretű bozótos nőtt a kerítés mentén. Kb 200 m2-ről van szó, ami teljesen elvadult. Nyáron pedig a méter magas csalán meg a rengeteg szúnyog miatt nem lehetett ide bejönni. Pedig hasznosítani is lehetne. Be lehetne kapcsolni a kert vérkeringésébe. Járhatnának ide a gyerekek bújócskázni, felfedezni, bogyókat szedegetni, kertészkedni. 


A felfedezésről jut eszembe: kicsit olyan érzésem is volt, mintha amazóniai ásatáson járnék és kincseket találnék. Találtam egy idei tujapalántát  (idefújhatta a szél a magját), két ismeretlen fajtájú sötétzöld díszbokor-palántát, rengeteg madárpirs-palántát (szintén magról kelhetett ki), valamint két gyümölcsfát, amiket valamikor tőből kivágtak, de újrasarjadtak, és rengeteg bukszustövet, amik elszáradtak, kivágták őket, és most jól hasra lehet esni bennük.

A terv az, hogy itt málnás lesz, esetleg áfonyás meg mézbogyós, meg főzni való kukorica, meg menta és citromfű. Jelenleg a kutya se jár erre. Bögre is ma csodálkozott rá, hogy jé, van itt két tökismeretlen kutya, akiket eddig sose látott, de most jól megugathatja őket. A célom az, hogy a kert könnyebben művelhető legyen, a gyerekek pedig többet legyenek kint. A folytontermő málna elég könnyen művelhető: júliustól a fagyokig szüretelhető, lombhullás után pedig tarra kell vágni, és kb ennyi. Ha építenénk néhány lépcsőt zsaludeszkából, könnyebben le lehetne menni oda. Jelenleg könnyebb csúszni meg gurulni, mint két lábon járni itt. Ha még az is sikerülne, hogy a mindenfelé növő és rengeteg lombot hullató sövényünk helyett örökzöld vagy legalább gyümölcstermő sövényünk lenne... De az már nem ennek az ősznek-tavasznak a feladata. 


Most bőven megelégednék azzal, ha a rézsűn ki tudnánk irtani a szedret, tarackot, csalánt, fel tudnánk ásni a földet, és el tudnánk benne ültetni pár vessző málnát. Remélem, a szép idő kitart, amíg végzünk. 

 

72999532_2467100616691174_4215903961762234368_n.jpg

Ádám

Egy átlagos hétköznap

16:30

- Anya! - Odaszalad elém, átölel. 

- Szia, kisfiam! Milyen napod volt?

- Hát, piros karika-piros karika. De nem tudom, miért. Mire visszajöttem zongoraóráról, már le volt húzva a gombom. (Ezen értékelik az egész napos magatartást és szorgalmat.)

- Mi az, hogy nem tudod? Márti néni biztosan mondta. De ha nem, akkor meg kell kérdezni tőle. Házi feladat van? Az üzenőd nálad van? Megvan a tíz szós füzeted? És az olvasás-füzeted?

- Van egy kis házi. Itt van az üzenőm.

- Hadd lássam. Keresd elő, hogy tényleg itt van-e. És az olvasás?

- A fenébe, azt nem találom. 

- Akkor menj be, és keresd meg a padban. 

 


16:35

- Nem lehet bemenni, korrepetálás van. 

- Akkor is menj be, kérj elnézést, és hozd ki a padodból mindent, ami benne van. Nézd meg a szomszédod padjában is. Meg előtte-utána. Mondd, hogy én mondtam. Siess!

 


16:55

- Anya, nem találom sehol!

- (Hogy az a... de jólesne most egy káromkodás. De nem szoktam.) Majd megnézzük otthon, gyere, induljunk haza. Fáradt vagyok. Mi ez itt a hajadban? Mitől ragad? Odahaza hajmosás is lesz.

- Anya, gyere, mutatok valamit. 

- Mit?

- Majd meglátod. Erre gyere. - Elindul hátul a kerítés mentén. 

- De erre hosszabb.

- Nem baj, erre gyere. - Megáll. - Ezt nézd.

- Igen? - Azt hiszem, a szomszédos épületet kell nézni, aminek belátni az ablakán. A könyvtár az. 

 Áhítatosan felnéz egy hatalmas, kb. 10 m magas, idős fára. - Ez egy tiszafa. - Tényleg az. - A piros bogyóiról ismertem fel.

Nekünk is van otthon ilyen a kertkapu mellett, de az csak egy kb két méteres fácska. Elsőre nem is hasonlít erre a hatalmas famatuzsálemre, csak ha közelebbről megnézzük a leveleit meg a bogyóit. Másnak fel se tűnik, hogy ez nem egy fenyőfa például. Pár nappal ezelőttig azt se tudtam, mi ez a növény, de aztán utánanéztem, mi nő a kertünkben. Elmeséltem neki, hogy nagyon hosszú életű, akár több ezer évet is megérhet, dugványozással lehet szaporítani, és minden része mérgező. És ő felismerte ezt az iskola kertjében. 8 évesen.

 


17:10

- Ádám, láss neki a házinak.

- De éhes vagyok!!! Anya, hogy kell tejberizst csinálni?

- Úgy, mint a tejbegrízt, csak épp 20 percig kell kavargatni. De nézz csak, van egy doboz bolti tejberizs a hűtőben.

- De az nem jó.

- Miért?

- Mert van rajta meggyszósz. Azt nem szeretem. Inkább főzök tejbegrízt.

- !!!! (Mindjárt ordítok.) De az sokáig tart, és el kell pakolni utána. Meg beáztatni az edényt. Ugye nem felejted el?

- Persze, hogy nem! Beáztatom. 

- Én is kéjek!

- Jó, főzök neked is, Balázs. 

 


17:40

Majdnem hanyattesek, amikor a papucsom megcsúszik a padlón

- Ádám! Mi ez itt? Gríz? - Kristálycukor.

- Feltakarítom, anya, összeszedem!

- És ez itt mi? Kint hagytad a grízes zacskót. Meg a cukrosat is. A cukrosban benne van a kanál, annak hol a helye? Az asztalon meg ott van a tányér, azt nem kellene beáztatni? Ideje házi feladatot csinálni végre. Mennyi van? 

- Csak egy kis olvasás, meg tíz szó. Anya, hol van ragasztó? Nem találom.

- Most a házi feladatodat kell megcsinálni, szedd elő, láss neki. 

- De anya!!!!

 


18:05

- Anya, nézd csak! - Egy körteleves tetrapack dobozt mutat, amin ablakot vágott, és arra alufóliát ragasztott. - Hangszer! - És belefúj. Borzasztó hangja van, és nagyon hangos. - Hogy tetszik?

- Érdekes.

- De nem működik! Miért nem működik?

- Mert nem tudtál légmentesen ragasztani.

- Apa, hol van a másik körteleves doboz?

- Összegyűrtem, kidobtam, amikor kivittem a szemetet. 

- Ááááá! Brühühü! Nekem KELLETT az a doboz! 

- Nagyon sajnálom, kisfiam, de nem mondtad, hogy neked kell az a doboz. És a házi feladattal hol tartasz? 

- De én most ragasztani akarok!

- Én meg azt mondom neked, hogy láss neki a házi feladatnak, de gyorsan. Első a kötelesség. Ezt most elveszem, majd ha megírtad a házidat, visszakapod. És még hajat is kell mosnod ma este. 

 


18:10 

- Anya, nézd? Megvan az olvasás-füzetem! Itt van a szekrényben. - Én meg aláírom neki a feketepontot, amit azért kapott, mert aznap nem volt olvasás-füzete. 

 


18:15

- Anya, szép? És mutat két szót leírva az olvasás-füzetében.

- Igen, kisfiam. 

 


18:20
- Anya, ez is szép? (újabb két szó)

- Igen, kisfiam. 

 


18:25

- Anya, nézd, ez is szép? (Újabb két szó.)

- Igen, szép, örülök, hogy most már ilyen szépen írsz. Még mindig az írás a kedvenc órád?

- Igen. Anya, mutatsz nekem videót a maghasadásról? (Igen, arról.) Megígérted! Anya, mi történik, ha összeütközik két atom?

- Nem tudom, fiam, majd utánanézek. De előbb a házi feladat.

 


18:40

- Balázs, hagyd abba a zajongást, így nem lehet írni!

- Ádám, ez egy étkezőasztal. Van ebben a házban 3 íróasztal, ahol lehet tanulni. Fogd a cuccodat, menj oda és ott írd meg a házidat. 

 


19:10

- Anya, hol van a körteleves doboz, amit elvettél?

- Előbb még bepakolunk a táskádba holnapra.

- De anya! 

- Irány-surány!

 


19:20

- Anya, most már tényleg kérem azt a körteleves dobozt.

- Én pedig megnézem, hogyan pakoltál be.  

- De anya!

- Ádám! Gyere, hozd ide a táskádat. Pakoljunk ki mindent. Legyünk szisztematikusak.

- Az mi?

- Haladjunk pontról pontra, lépésről lépésre, és nézzünk végig mindent. Nézzük az órarendet. Holnap nem is lesz ének! Akkor ezt miért tetted be? Olvasás, matek. A kulacsodat tedd ki a konyhapultra. Hol az uzsis dobozod? 

- A táskában.

- Itt nincs.

- De hát én betettem!

- Akkor sincs. És ez már a pótdoboz, mert tegnap sem hoztad haza az uzsis dobozod. (Az agyamba felvésem, hogy másnap délután, amikor elhozom őket az iskolából, keresni kell rajta KÉT uzsis dobozt.) Hol az üzenőd? Aláírom. Most szedjük össze a könyveket. Aztán a hozzájuk tartozó füzeteket. Az ellenőrzőt is. Itt az üzenőd. Most már mehetsz fürödni. Szólj, ha vizes a hajad, megyek és megmosom samponnal.

 


20:30

- Ádám, te nem szóltál!

- Megmostam a hajam.

- Mivel, samponnal?

- Nem, csak vízzel.

- Még mindig ragad... De már nem megyünk vissza a kádba. Majd kifésülöm. 

- Áááá! Anya, ez fáj, ne fésüld, hagyd abba!

- Mondtam, hogy valami bele van ragadva a hajadba. Vízzel nem jön ki, csak samponnal. Meg most fésűvel. 

- Sok van még?

- Itt is van... Ez az utolsó. Na még egy legutolsó. Pizsama, fogmosás!

- Anya, nézd? Most csináltam. Ki is vágtam papírból. Hogy tetszik? Kiragaszthatom az ajtóra?

- Pizsama, fogmosás!

- De én még éhes vagyok!!!

- !!!!!!!!! (Hogy az a...)

Ez a gyerek olyan, mint a higany. Aki tört már el régi higanyos hőmérőt, az tudja, miről beszélek. Hiába próbálod, sehogy se lehet megfogni. 

 


21:00

- Pizsama, fogmosás!

- Jó, anya. De hogy tetszik, amit építettem legóból? Egy miniatűr kávézó. Itt az asztal, ott vannak a székek. Ez itt az ajtó, ott van az ablak. Na, hogy tetszik? 

- Egy gyönyörű, Ádám. Tényleg. Neked építésznek kellene menned. Nagyon ügyes vagy. Még napernyőt is tettél oda. És milyen pici az egész! Igazán nagyon szép. Le is fotózom. De most már nagyon késő van. Pizsama, fogmosás!

- De anya!!!

 


02:00

- Anya! Elfelejtettem megcsinálni az egyik házimat! Csak most jutott eszembe! Most mi lesz? Megint feketepontot fogok kapni! - Keservesen sír.

- Semmi baj, kisfiam. Most feküdj vissza, majd reggel felkelsz és megcsinálod.

- Jó. De lekísérsz, anya?

- Lekísérlek.

 

6:30

- Ádám, ébresztő! Még meg kell csinálnod a házidat. Mi maradt ki?

- Nem emlékszem! Olvasásból volt valami. De nem találom. Most mi lesz? -Mindjárt sír.

Bekapcsolom a számítógépet, előkeresem az osztály zárt csoportját, előkotrom a házi feladatot. - Olvasás munkafüzet 18/1,2,3,4a. - Szerencsére majdnem kész, csak kicsi hiányzik. - Csináld, addig én készítek reggelit, meg előszedem a ruhádat. Itt a bérleted, ez az ebédbefizetős boríték. Ne felejtsd el visszatenni a könyveket a táskádba, különben megint feketepontot kapsz.

 


7:01

- Gyerekek, indulás, idő van. A busz nem vár. Eltettétek az uzsit? Cipő, meleg felső, kabát. Ádám, itt a bérleted. Hol a kabátod?

- Nem találom! Pedig ide tettem... Nincs sehol... Biztos bent felejtettem. Hupsz.

- !!!!!!! (Hogy az a... Ez a gyerek a fejét is elhagyná, ha nem lenne odanőve a nyakára.)

 

 


Utóhang: szombat délelőtt 

10:00

- Anya, hogy kell tiszafát dugványozni? Megmutatod? Segíthetek? Csinálhatom én? Mi kell hozzá? Majd én vágom, jó? Mutasd meg az elsőt, a többit megtisztítom én. Így kell? Jól csinálom? 

 

13:00

- Apa, nézd, ezt mind én ültettem! Tiszafát dugványoztunk anyával! Utána pedig segítettem anyának. Kiástunk egy csomó pünkösdi rózsát, én meg apróra vágtam a leveleit, és beletettem a komposztba. Még meg is kotortam. Meg még epret is találtunk, képzeld. Át fogjuk ültetni, és lesz gyümölcsöskertünk! Egész délelőtt dolgoztam. Örülsz, apa?

Megzabálom ezt a gyereket. 

73231254_2464907216910514_5582565712150396928_n.jpg

Cica

Nehéz éjszaka volt a hétfői. Veronika felfázott, 5-10 percenként járt ki éjjel pisilni, és folyton panaszkodott, hogy viszket a puncija. Lehetetlen volt mellette aludni. Aztán éjjel kettő körül elkezdett ugatni Bögre, és nem hagyta abba. De az volt az érdekes, hogy nem az utcafronton ugatott, ahol rendszerint szokott, hanem hátul. Gyuri felkelt, kinézett, erre a kutya abbahagyta az ugatást. Visszament, a kutya megint rákezdte. Gyuri megnézte jobban, és egy pici cica kuporgott a pinceablakban. Bögre megehette volna (az idegen macskákat rendszeresen hajkurássza, űzi), de nem tette, csak szólt. 


Behoztuk. Nagyon ki volt hűlve, nem bírt ülni se, csak hevert kiterülve. Nagyon sovány volt, úgy értem, NAGYON, és rettenetesen bolhás. Ki tudja, mióta kószálhatott már, honnan jöhetett. Kapott melegvizes palackot, dobozt, takarót, lefetyelt egy pici tejet, és imádkoztunk, hogy megérje a reggelt. 


Megérte. Reggel még evett is: mohón, éhesen egy kis májkrémet. A gyerekeket ezúttal nem kellett nyaggatni: arra a hírre, hogy éjjel lett egy cicánk, azonnal felkeltek. Veronika járt a legjobban, ugyanis neki nem kellett oviba mennie: ovi helyett orvoshoz készültem vele, szóval arra számíthatott, hogy az egész napot a cicával töltheti. 


Így is lett. A reggeli bölcsis kör után gyorsan megjártuk az orvost (antibiotikum, sok folyadék, egy hét betegszabi), aztán felpakoltuk a macskát egy cipősdobozba, és irány a legközelebbi állatorvos. Az orvos lemérte (31 deka), megvizsgálta, ellátta. Kapott féregtelenítőt, antibiotikumot, étvágyjavítót, bolhairtó sprayt, hoztunk neki haza féregtelenítőt és alutasakos fincsi macskakaját is. Jó áras volt az ellátása: kedvezményesen is több, mint 8000 Ft-ba került. Idehaza aztán a cica az egész délelőttöt Veronika karjában töltötte békésen. 

 
Nekem a kedd a hosszú napom, este hat után értem haza, és egy gyors vacsi után azonnal nekiláttam Gyuri táskájának, hogy még aznap este be tudjam fejezni, és másnap már abba pakolhasson a régi szakadt helyett. (Nem éri meg boltban táskát venni, amikor iszonyú drága és semeddig se tart, konkrétan volt olyan bolti táskája Gyurinak, ami három nap alatt rommá foszlott, úgyhogy inkább varrok neki én.) Közben a gyerekek felváltva játszottak a macskával, majd hoztak neki egy zenélő babajátékot, és annak a zenéjével elaltatták. Mire én végeztem a táskavarrással és a macska után néztem, hogy kapjon végre alomtálcát is, ne az újságpapírra piszkítson, az már nem volt olyan jól, mint napközben: nem gubózott össze, mint egy egészséges macska, hanem kiterülve hevert a dobozban, és hideg volt megint. Kapott melegvizes palackot ismét, ezúttal kettőt, és egyenesen arra fektettem, polárba bebugyolálva. Kapott fecskendőből vizet is, szépen nyelte. Amikor elmentem a gyerekeket altatni, kézbe vettem még egyszer: felemelte a fejét, a szemembe nézett, és panaszosan nyávogott. 

 
Hajnal négykor már nem élt. 

 
Nem tudni, mitől pusztult el. Valószínűleg már napok óta kószált étlen-szomjan (Gyuri két éjszakával azelőtt is hallott már nyávogást), éjjel pedig 10 fok alá hűlt odakint a levegő. Az orvos 6-8 hetesre becsülte a korát: ilyen pici korban még összebújnak a tesók az anyjukkal, és osztoznak egymás testmelegén. Talán felfázott, hashártyagyulladást kapott, vagy egyszerűen csak az éhség és a kiszáradás végzett vele. 

 
Ma reggel a gyerekek arra a szomorú hírre ébredtek, hogy a cica nem élte túl az éjszakát, és apa már el is temette. Dávid, a nagyfiú elbújt, nem merte megmutatni a kivörösödött szemeit, elfordult, hogy ne lássa senki, de Ádám leplezetlenül zokogott. Sokáig öleltem őt és simogattam a hátát. Ma reggel nem volt veszekedés, se sürgetés, se nyafogás. Ma reggel sírás volt és gyász. Azzal vigasztaltuk a gyerekeket, hogy bár a cicát nem tudtuk meggyógyítani, az utolsó napját mégis úgy töltötte el, hogy nem fázott, melegben volt, simogatták, szerették, megtömhette a pocakját, és nem kellett egyedül lennie. Veronika könnyebben viseli, kicsit szomorkodott miatta, de napirendre tért a történtek fölött. Balázs pedig észre se vette, hogy már nincs cicánk, ő még nemigen érti, mit jelent a halál. 

 
Nem tudom, miért adta nekünk Isten ezt a cicát egy napra. Nem tudom, a gyerekek mit visznek magukkal ebből a napból. Ha a gyakorlati oldalát nézem: tiszta pénzkidobás. Több, mint 8000 Ft elment egy macskára, ami aztán mégis elpusztult. Sajnos sok ember él ma Magyarországon, akinek ez a 8000 Ft hatalmas pénz. 10 napi gyes. Kétharmad családi pótlék. Sok helyen a hónap utolsó hetének teljes kosztköltsége. Utalhattuk volna egy beteg gyereknek. Mi meg elköltöttük egy beteg macskára. Az érem másik oldala azonban az, hogy segítettünk egy védtelen, szenvedő lénynek. Úgy segítettünk, hogy ebből nekünk semmi hasznunk nem származott. Segítettünk, mert ez volt a helyes cselekedet. Remélem, a mi gyerekeinknek mindig ez lesz a normális. 

 
 Ádám sírva kérdezte, hogy ugye lehet még cicánk. Tavasszal talán. Amikor nincs kint hideg. 

Szegény cica, olyan kevés időt töltött velünk, ráadásul olyan sűrű, elfoglalt napon, hogy még egy fénykép se készült róla. :(

 

cica.jpg

Ne maradj le az életedről

Valamelyik nap épp a reggeli kört fejeztem be, és a bölcsiből hazaindulva a Bartók Rádiót hallgattam az autóban. A műsorvezető különféle hangfelvételekről beszélgetett valakivel. Gondolom, nem emlékezetből nyomták az egészet, hanem volt előttük internetes segítség, amit a zenei szerkesztő állított össze nekik, mégis: csak úgy röpködtek a megjegyzések a különféle felvételekről, stúdiókról, zeneműkiadókról, előadókról és művekről, amikről én még csak nem is hallottam. Eléggé lemaradva éreztem magam. Mint aki tíz éve kiesett a vérkeringésből, és most csak kapkodja a fejét, hogy mennyire elszaladt mellette a világ. Vajon mennyi IDŐ kellene hozzá, hogy utolérjem őket? 

Egyáltalán: utol kell? Az életem nagyrészt nem a zenéről szól, de nem ám, hanem a gyerekeimről, a családomról. Olyan prózai dolgokról, hogy mit készítsek reggelire, Gyuri mit vegyen délben a hentesnél, és el ne felejtsem, hogy a héten fogorvos, szülői értekezlet, osztálykirándulás, gyerekzsúr, zongoraóra, meg a kazánszerelő is jön. Meg olyan, nem is annyira prózai dolgokról, mint hogy hogyan tanítsuk meg a gyerekeinknek az önzetlen segítségnyújtást, az adás örömét, vagy a türelmet és a kitartást, meg hogy a koszos zokni eljusson a szennyestartóba. A zene nem az életem, hanem annak csak egy szelete. 

Aztán ahogy ott ültem az autóban, eszembe jutott az egyik randifilmünk pár héttel azelőttről, a Yesterday. Adott egy mérsékelten sikeres popzenész, aki egy baleset után arra ébred a kómából, hogy a világ alapvetően megváltozott: bizonyos események itt nem történtek meg. Például nem találták fel a cigit, nincs Coca Cola, se Harry Potter. És őrajta kívül senki sem emlékszik a Beatlesre. Ezt kihasználva megpróbál azzal sikeressé válni, hogy emlékezetből felidézi a Beatles életművét, majd a sajátjaként adja elő, és bejön neki. A filmkészítés törvényei szerint ezzel párhuzamosan a magánélete fordul a csőd felé. Aztán találkozik a 78 éves John Lennonnal, aki nem futott be a Beatles-szel, hanem egy kis tengerparti házikóban éldegél a kutyájával, és a kutya se tudja, hogy kicsoda.  Zenészünk megkérdezi őt a sikerről, hiszen nyilvánvalóan nem volt sikeres zenész. Mire ő azt válaszolja, hogy boldog volt, ez azt jelenti, hogy sikeres is volt. Napról napra olyan munkája volt, amit szeretett. Olyan dolgokért harcolt, amikben hitt, és néha győzött is. Megtalálta azt a nőt, akit szeretett, őérte is keményen küzdött, és leélte vele az életét. Jó életet akarsz? Nem bonyolult. Mondd meg annak, akit szeretsz, hogy szereted, és mondj igazat, amikor csak tudsz. Ezt a három percet érdemes megnézni. Az egész film egy egyszerű, kiszámítható, szerethető romkom, de ez a három perc nagyot ütött. 

64681072_1154130034770713_4177768319295036396_n.jpg

Az alternatív Lennonhoz hasonlóan én se futottam be nagy karriert. A szakmámban nem tettem le semmi nagyot az asztalra, és már nem is fogok. Azok közül, akikkel együtt jártam középiskolába, egyetemre, vagy akár akiket pályám kezdetén tanítottam, sokan nagy karriert futottak be. Van közöttük iskolaigazgató, koncertszervező, régizenész, zeneszerző, zenekarvezető, karnagy, viszonylag sokan koncerteznek kisebb-nagyobb formációkban, nyernek versenyeket, készítenek felvételeket, és aratnak helyi vagy akár nemzetközi sikereket is. Én mondjuk nem szeretek színpadon csillogni; megvolt az is, a kiöltözés, a taps, az ünnepi vacsorák - de jobban érzem magam a karzaton, az orgona mögött elbújva. A zenei tehetségem java része azonban parlagon hever, kihasználatlanul. Sokkal többre van tehetségem, többet adott Isten, mint amit végül is a szakmámban használok. Mégis sikeres embernek tarthatom magamat - egy másik szempontrendszer szerint, ahogy az alternatív Lennon is: olyan munkát végzek, amit szeretek, megtaláltam a férfit, akit szeretek, harcolok azért, amiben hiszek, boldog vagyok. 

És vannak más képességeim is, nem csak a zenei tehetségem, azokat meg alaposan kihasználom. Fejlődök én, csak másban. Megtanultam kötni, horgolni, varrni, kenyeret sütni. Rengeteget megtanultam a terhességről, szülésről, szoptatásról, babahordozásról, gyermeknevelésről, gyermeklélektanról. Még többet megtudtam önmagamról. A gyerekek kihozzák az emberből azt, ami benne van, a rosszat és a jót is. Az ember kénytelen szembesülni a saját önzésével, türelmetlenségével, a határaival. Ugyanakkor megtanulhat dolgozni, tűrni, kitartani, akár olyan mértékben is, amit korábban el se tudott volna képzelni magáról. Megtanulhatja, hogyan kell másokat szolgálni, önmagán átlépni, önmagát feladni. Nem kis feladat ebben fejlődni. És merem állítani, hogy ez fontosabb, mint mondjuk a zeneirodalmi ismereteimet bővíteni. 

Nagyon szeretek zenét hallgatni, élőben és felvételről is. Tudom, hogy a látszólag könnyed előadás mögött mennyi munka van. Köszönettel tartozom az előadóknak, hogy olyan sokat beletesznek önmagukból, az lelkükből, az energiáikból, effektíve az életükből abba, hogy megmutassák nekünk azt, amit a kottaképből megértettek és megéreztek. Ahogy elnézem ezeket a kollégákat, amint előadják azokat a csodálatos műveket, tudom, milyen az életük: tele van próbával, gyakorlással, utazással, adott esetben kutatással is. Kevés idejük jut a családjukra, ha van egyáltalán. Nem is tudok olyan zenészről, aki több gyerek mellett tudna sikeres lenni a szakmájában. Főleg, ha nő. Választani kell. Ha azokra a tanáraimra gondolok, akiket hazai vagy akár nemzetközi viszonylatban is számontartanak, és hívnak, várnak oktatni, nos: jellemzően ők sem több gyereket vállaltak. Én azonban már a pályám kezdeti szakaszán a családot választottam: azt az állásajánlatot vállaltam el, ami közel volt a szüleimhez, nem pedig azt, ami nagyobb szakmai karrierrel, nagyobb ismertséggel, több lehetőséggel kecsegtetett. 

18 éve robogok ezen a sínpáron, és nem bántam meg. Feleség lettem és anya - fiak anyja, meg egy kislányé -, pont olyan zenészre van szüksége a gyülekezetemnek, amilyen én vagyok, és félállásban tanítok néhány diákot. Semmi világrengető. És mégis: ha csak a gyerekeimet számolom is, négy élet van a kezemben, amiért felelős vagyok. Négy világ. Ha hozzászámítom az ő gyerekeiket, unokáikat is, rengeteg életre vagyok hatással, ráadásul sokkal nagyobb hatással, mint a színpadról lennék bárkire is. Cserébe sok lemondással és áldozattal is jár ez az életforma. Vannak, akik tudatosan azért nem vállalnak egyetlen gyereket sem, hogy több idejük legyen magukra, a párjukra, a hobbijukra, az időtöltéseikre, utazni például. Mások azért vállalnak csak egy vagy két gyereket, mert ennyi fér nekik bele: időbe, energiába, pénzbe, lakásba. Nem ítélkezem. Legyen mindenkinek az ő hite szerint. Mi annyi gyereket vállaltunk, amennyit eddig adott az Úr. Ez is egyfajta karrier. :) Értelemszerűen a skála másik oldalán ez sokkal kevesebb szabadidővel és sokkal több munkával jár. Hiába szeretnék kórusban énekelni, vagy táncolni járni, nagycsaládos anyaként ezt (jelenleg, most még) nem tehetem meg. És anyaként most nagyobb szükség van rám, mint zenészként vagy tanárként.

Kérdés, hogy jó helyen vagyok-e. Ott vagyok-e, ahol Isten látni szeretne engem. Lehetnék teljesen máshol is, teljesen más emberek között, teljesen más életet élve. De ha visszanézek az életemre, világosan látom a fordulópontokat. Voltak pontok az életemben, ahol én dönthettem két vagy több lehetőség közül, de voltak olyan pontok is, ahol Isten minden más lehetőséget bezárt, csak egyet hagyva nyitva. Elmerenghetek rajta, hogy "mi lett volna, ha", de ennek nincs semmi értelme. Itt vagyok, ahol vagyok, mert erre vezetett az utam, ami mindenütt az Úr kézjegyét viseli magán. Jó helyen vagyok. 

Eszembe jut egy délután, amikor épp erről beszélgettünk Gyurival: munkáról, karrierről, családról. Fent ültünk a teraszon, a gyerekek pedig lent játszottak az udvaron. Felidéztem, amikor pár éve nagy döntést hozott: a karrierjében visszalépett egyet, ami kevesebb fizetéssel, de egyúttal kevesebb stresszel, kevesebb túlórával és kevesebb utazással is járt. Így időben haza tudott érni, hogy ne csak az ágyba zuhanjon este hullafáradtan, hanem együtt lehessen a családjával. Nagyon tisztelem őt ezért a döntéséért. Ő sem futott be nagy karriert a szakmájában, tudatosan. Jó apa, jó férj, és jó ember. Ennél nagyobb karrier nem is kell. Megmutattam neki ezt a dalt, ami ott van az autóban a lejátszáslistán, évek óta együtt énekelem a felvétellel, valahányszor meghallom, de ő még sosem figyelt oda a szövegére.

Phil Vassar: Don' miss your life

A nyugati partra repültem épp, laptop a tálcámon,
Papírok mindenfelé az ülésemen, fontos határidő előttem.
Egy idősebb férfi ült mellettem, és megszólított.
- Bocsánat, hogy megzavarom, elfoglalt barátom,
de harminc éve épp olyan voltam, mint maga.
Rengeteg pénzt kerestem, kapaszkodtam felfelé a ranglétrán,
Igen, én voltam Superman, de ma már mit számít?
Lemaradtam a lányom első lépéseiről,
Amikor a fiam Hook kapitányt játszotta a Peter Pan-ben, én New York-ban voltam
És csak azt mondtam: "bocs, fiam, apának dolgoznia kell".
[...]
A pillanat elmúlt, és már túl késő.
A hírnévnek és a sikernek nagy ára van.
Fiam, ne maradj le az életedről.
[...]
Mindannyian tudjuk, hogy az idő gyorsan elszáll,
Kapaszkodj erősen, mert a dolgok nem történnek meg kétszer.
Ne maradj le az életedről.

Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond

Magam is megtapasztaltam, és sok kisgyerekes barátomon, ismerősömön láttam, mennyire ki tudja az embert meríteni egy újszülött. Még ki se pihented a szülés fáradalmait, fel sem épültél a fájdalomból és a vérzésből, máris elvárják tőled, hogy minden előképzettség nélkül, napi 24 órában, heti hét nap, pihenés és szabadság nélkül életben tarts egy újszülöttet. Folyamatosan. Szünet nélkül. A baba sír, éhes, álmos, nyűgös, elmondani se tudja, mi baja, időnként szó szerint letehetetlen, csak akkor alszik, ha valaki ölbe fogja és sétál vele. Mintha ezekben a babákban beépített mozgásérzékelő és beépített vízszintjelző lenne: amint leülsz, felébred, amint letennéd, ordítani kezd. Egy perced sincs magadra, alig eszel, lelkiismeret-furdalással jársz vécére, egy kétperces villámzuhany felér egy komplett wellness-hétvégével, a hajad mosatlan, még délben is pizsamában vagy, a ház szalad, és nem is tudod, mikor folytattál utoljára értelmes beszélgetést egy másik felnőttel, aki nem a védőnő vagy a gyerekorvos. Mindenki elvárja tőled, hogy 30 centivel a föld fölött lebegve ragyogj a boldogságtól, amiért gyermeked született, de te közben esel össze a fáradtságtól, bármit megadnál egy óra alvásért bármilyen testhelyzetben, és úgy érzed, ez már örökké így marad, sose lesz vége. 

Hogy lehet olyat mondani, hogy kis gyerek, kis gond? Aki ezt kitalálta, annak biztos nincs gyereke. 

Aztán felnő a baba, kis gyerek lesz belőle, majd nagy gyerek. És visszanézve már teljesen másnak látszik az egész. Egy baba 24 órás gondozást igényel, ez igaz. Ez piszkosul fárasztó. Ráadásul nemigen passzolhatod le másnak. De a feladat viszonylag egyszerű, nem atomfizika: legyen tele a pocakja, tiszta a pelusa, ne fázzon, ne legyen melege, és ami a legfontosabb, és mindent felülír: legyen meg a szükséges testközelség anyával. Ha anya ott van, akkor minden jó. Nem csilivili játékok kellenek, méregdrága kókuszmatrac meg hat nyelven beszélő körforgó, hanem anya. Csak anya. Meg esetleg cici és kendő. 

Amikor felnő a baba, kis gyerek lesz belőle, majd nagy gyerek, egyszerre kiderül, mennyire igaz a fenti mondás. Kis gyerek: kis gond, nagy gyerek: nagy gond. Bárcsak minden olyan egyszerű lenne ismét, hogy cicivel és kendővel meg lehetne oldani! De ide már több kell. 

Az egyik gyerekünk egyszerre makacs, lusta és türelmetlen. A legrosszabb kombináció. Szülőként igazi kihívás. Ahhoz, hogy sikerélménye legyen bármiben, energiát kellene befektetnie huzamosabb ideig, kitartóan. Mivel erre lustaságból nem hajlandó, hamar elveszti a lelkesedését, és mivel a frusztrációját nem tudja kezelni, nem tud önmagát uralkodni, ezért robban: puffog, kiabál, időnként odacsap. Legyen minden könnyű, kellemes, és kapja meg azonnal. Pedig az élet nagyon nem ilyen. Ott van pl az írás. Senki sem születik úgy, hogy tudna írni, pláne szépen írni. Egy kevesebb kalligráfiai tehetséggel megáldott fiúnak különösen nehéz lehet szép, gömbölyű betűket rajzolni megfelelő sebességben, hogy még a vonalból se menjen ki, és egy betűt se hagyjon ki. Akinek könnyen megy, annak jó. Akinek nehezebben, annak több gyakorlás kellene... és a problémák itt kezdődnek. A gyakorláshoz ugyanis nem fűlik foga, mert az munka, nem pedig szórakozás. És mégis meg kell csinálni, mert tanítónéni és anya megköveteli. Igazságtalan az élet. Ha csúnya, ki is radírozzák, és kezdheti elölről. Két mondat leírása így eltarthat két óra hosszáig is. Hajaj. Kinek van ehhez kedve, amikor kütyüzni is lehetne helyette? Vagy ott van a rendrakás kérdése. Mivel lehet ránevelni ugyanezt a lusta, figyelmetlen, önmagán uralkodni nagyon nehezen tudó, folyton csak szórakozni vágyó fiút arra, hogy a koszos zokniját ne az étkezőasztal alatt hagyja, hogy ha előveszi a müzlis dobozt, akkor rakja is vissza, ha széthányja a játékait, pakoljon el maga után, hogy ha főz magának tejbegrízt, ne szórja tele a konyhát búzadarával, kristálycukorral meg kakaóporral, ellenben utána áztassa be az edényt? (Este örömmel, reggel körömmel, mondta mindig anyai nagymamám.) Hogy az osztályban a padja környéke ne úgy nézzek ki, mint egy disznóól? Példaadással? Következetességgel? Rászánt, minőségi idővel? Következményekkel? Szeretettel, türelemmel? Büntetéssel? Szigorral? Mind meg volt, évek óta. És ha egyik se válik be, ha a gyerek továbbra is csak puffog és ellenáll, bármit kérünk vagy várunk el tőle, akkor mit csináljunk?

 

20191002_165545.jpg

Bárcsak minden olyan könnyű lenne, mint babakorában, amikor elég volt a cici és a kendő. 24 órás gondozást igényelt, és rengeteg munkát, energiát, hogy ne ordítson nonstop, de legalább nem fájt miatta a fejem. Most már egyedül öltözik, fürdik, közlekedik, vécézik, eszik, alszik, játszik, nem szorul állandó gondozásra és felügyeletre - mégis: napi 24 órás fejfájást okoz, napi 24 órás töprengést, gondolkozást, aggódást és imádságot, hogy hogyan legyünk felelős szülei. Hogyan ne rontsuk el a nevelését, hogyan neveljük belőle egészséges, felelős felnőttet? Hogyan? 

Bölcsességért imádkozom. 

Alvás

Ez a téma is megér egy posztot. 

Ma reggel a bölcsiben Balázs büszkén újságolta a gondozó nénijének, hogy meleg szendvicset evett reggelire. Történt ez reggel háromnegyed nyolckor. Igen. Háromnegyed nyolcra már annyi mindenen túl voltam aznap - pl megsütöttem 3 adag, azaz 12 db melegszendvicset -, hogy a húsz évvel ezelőtti énem elismerően ciccentett volna. Ha épp ébren van. Mennyit változtam, Istenem! 

Ovis koromban még nem szerettem aludni. Legalábbis délben és este bizonyosan nem, erre jól emlékszem. Az óvodai délben alvást kimondottan rühelltem, mert sose tudtam elaludni, így az alvásidő másfél órányi masszív unatkozást jelentett, amit értelmesen is eltölthettem volna, pl játékkal. Helyette én mondtam mesét a többieknek, kiállítva a csoportszoba közepére - ugyanis a nagymamámnak köszönhetően, aki sokat olvasott nekem, rengeteg magyar népmesét tudtam szóról szóra, kívülről, könyv nélkül (by Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok, fordította Mészöly Dezső). Az esti lefekvést sem szerettem, az is nehezen és lassan ment. Emlékszem, mindig a Világszép nádszál kisasszonyt kértem, mert az volt a leghosszabb (7 oldal) a mesekönyvben. És az esti mese után még sokáig ébren voltam, mire elnyomott az álom. Nem is szeretett velem aludni a nagymamám, nem nagyon engedte, hogy vele aludjak, mert folyton mocorogtam az ágyban, kerestem a helyem. Reggel bezzeg... aludtam volna még sokáig, nagyon sokáig. Nem értettem, hogy ha az oviba elég 9-re beérni, akkor nekem miért kell odaérni már fél nyolcra. (Hát mert a szüleim is időre jártak dolgozni, azért.) 

A tendencia nem változott később se. Bagoly típus voltam, este nagyon hatékonyan tudtam dolgozni, tanulni, reggel meg szerettem jó sokáig aludni. Az este tíz órai lefekvések meg se kottyantak általános iskolában, reggel azonban olyan lassan ébredtem, hogy körülbelül délelőtt tízre tértem magamhoz. Emlékszem a rendszeres veszekedésekre anyuval, aki szerint reggeli nélkül nem indulhatok el otthonról, és nem akarta megérteni, hogy én majd csak a tízórai szünetre fogok megéhezni.  

Úgy alakult, hogy olyan szakmám lett, amihez nem kell korán kelni, zenetanárként ugyanis javarészt délután tanítok. Ez odáig fajult, hogy éjjel hajlamos voltam fennmaradni kettőig, fél háromig, ellenben délelőtt volt, hogy csak 11 körül másztam ki az ágyból. Hát igen. Boldogult lánykorom.

A dolog akkor kezdett változni, amikor férjhez mentem. A férjem ugyanis nem 11-re járt dolgozni, hanem nyolcra. Ennek megfelelően hétkor fel is kelt, amihez legkésőbb éjfélkor le kellett feküdnie. És mivel egy egyszobás garzonban kezdtük a közös életünket, ez azt jelentette, hogy nekem is le kellett feküdnöm éjfélkor. Way too early. Nincs több hajnalig tartó olvasás, netezés vagy tévézés. De a házasság ezzel jár. Aki egyedülálló, az mindent úgy csinál, ahogy neki tetszik, arra költ, amire akar, oda megy és akkor, ahová és amikor akar. Ez a szinglilét előnye (amiről az egyedülállók gyakran elfeledkeznek, amikor a házasokat irigylik): a tiéd az időd, a pénzed, nagyobb a szabadságod, sokkal több mindenre ráérsz, nem kell folyamatosan alkalmazkodnod. Házasságban azonban nagyon is kell. Aki házasságban él, ott minden közös (jó esetben). Nem csak fizikailag lettünk egy test - ami szuper -, hanem onnantól közös a kassza, és bizony közös a szabadidő is - ami korlátokat jelent. Nem a magaméból költök, hanem a közöset költöm, akár pénzről van szó, akár időről. A házasság első pár hónapjában ez a felismerés csapott pofon. Ezt nem szokták mondogatni a párkapcsolati könyvek. A Biblia azonban mondja, 1 Korinthus 7:4 "A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje, hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége." 1 Korinthus 7:32-34 "A nőtlen embernek az Úr dolgaira van gondja, arra, hogyan tessék az Úrnak. A házasembernek pedig a világ dolgaira van gondja, arra, hogy hogyan tessék a feleségének, és élete megosztott. A nem férjes asszony és a hajadon az Úr dolgaira visel gondot, arra, hogy szent legyen mind testében, mind lelkében, aki pedig férjhez ment, a világiakra visel gondot, hogy hogyan tessék a férjének." Aki egyedülálló, annak több ideje és energiája marad önmagára vagy a számára fontos dolgokra, legyen az szórakozás, közélet, jótékonyság, gyülekezeti szolgálat vagy bármi. A házasnak azonban elsődleges kötelessége a házastársa és a családja. Van egy-két egyedülálló ismerősöm - szerencsére a többségük nem ilyen -, aki ezt nem érti, és vagy csak a hátrányokat látja az egyedülállóságban és csak az előnyöket a házaséletben, vagy furcsállja, hogy egy feleség elsődleges gondja a férje és a gyerekei, nem pedig a barátai és az érdeklődési köre, mint neki. 

Na szóval, a házasságkötéssel együtt le kellett szoknom az éjszakába nyúló virrasztásokról. Aztán jött az első terhesség, vele együtt a mindent elborító, egész napos, estére még fokozódó hányinger, amiből csak akkor volt pillanatnyi fellélegzés, amikor ettem vagy aludtam. Aludtam hát rengeteget. Az első hónapokkal ráadásul korai álmosság is együtt járt. Én, aki régebben hajnali fél háromkor kényszerítettem magam ágyba, most este hétkor már aludtam...volna, ha  nincs még 1-2-3 gyerek is, akit egész nap el kell látni, szórakoztatni, este ágyba kell tenni, hiába voltam pocsékul, és voltam olyan álmos, hogy hétkor már durmoltam volna. 

No és az éjszakák... az átaludt éjszakáknak hosszú időre vége szakadt. Helyette jobb esetben jött az, hogy háromóránként felébredt mellettem az aktuális kicsi, betömtem a száját cicivel, és próbáltam tovább aludni. (Az együttalvás életmentő volt; nem is tudom, hogy lehet ezt az időszakot kibírni külön ágyban, pláne külön szobában, elvárni magadtól, hogy addig ringasd a kicsit, amíg letehető a gyerekágyba, ahol azonnal felébred, amint matracot ér a feneke, és kezdheted az egészet elölről... Értelmetlen kínzás.) Rosszabb esetben hányt-fájt a hasa-nem szelelt az orra-jött a foga-rosszat álmodott, és fel kellett vele kelni, ápolni kellett, ringatni kellett, akár órákon át, hol ölben, hol kendőben. Muszáj volt, hogy a család többi tagja aludni tudjon. Igen, ehhez képest a háromóránkénti ébredés maga volt a Kánaán. A déli altatás pedig mennyországi boldogság, a nap fémpontya (by irigy Hónaljmirigy), mert én is bealhattam a kicsivel együtt. Ráadásul legálisan, mert rendszerint fekve szoptattam.

Ha ovis koromban én tudtam volna, milyen jó a déli alvás! De nem tudtam. És most visszakapom a saját gyerekeimtől, aki szintén nem hajlandóak délben aludni. És ők vélhetőleg majd visszakapják ugyanezt a saját gyerekeiktől. 

A helyzet tovább fokozódott, amikor a gyerekek intézményesültek, és nem értünk rá a magunk tempójában felkelni reggel, hanem időre be kellett érni. Előbb fél kilencre az oviba, majd fél nyolcra a suliba. Ez bizony reggel hat órás kelést jelent. Amire egy három műszakba járó vagy vidékről ingázó csak legyint, ám nekem ez a hajnalok hajnala.... volt egykoron. De az ember mindenhez hozzá tud szokni. Olyannyira, hogy most már ébresztőóra se kell, reggel hat előtt minden nap felébredek, még hétvégén és a nyári szünetben is, amikor nem kellene. Este gyakran a gyerekekkel dőlök ágyba én is, és hiába próbálok ébren maradni, hogy olvassak vagy Gyurival beszélgessünk, filmet nézzünk, nem tudok. Győz az álmosság. És ha választani kell az alvás és a szex között, bizony gyakran az előbbit választjuk. Ez van. Én, az egykori bagoly, a tyúkokkal fekszem. 

Kedves alvás! Tudom, amikor kicsi voltam, akadt néhány nézeteltérésünk. De hidd el: őszintén, szívből szeretlek. És hiányzol. 

kedves_alvas.jpg

Logisztika


Ez is egy külön szakma. Tényleg. Ráadásul nem mindegy, hogy kiszállítok, vagy begyűjtök. 


A reggel viszonylag egyszerű. 4 gyereket kell három helyre elvinni, és erre van két felnőtt meg egy autó. A fiúknak 7:25-ig kell beérni a suliba, Balázsnak 8-ig bölcsibe, Veronikának pedig 8:30-ig oviba. A suli azonban nehezített helyzet autóval. Az iskolaépület egyik oldalán 2x2 sávos út van, ott megállni nem lehet. A másik oldalán 1x1 sávos, csillapított forgalmú út van, mindkét oldalán parkolókkal, és ott közlekedik a 69-es busz is, valamint van egy gödör, amit hónapokig nem sikerült betömnie valamelyik szolgáltatónak. És persze mindig van, aki tilosban parkol: kanyarban, hídon, zebra előtt, menetiránnyal szemben a másik oldalon, parkolni tilos-táblánál, útszűkületben. Pedig egyik szabályt sem hasraütés-szerűen hozták, egyik tábla sem öncélúan van kirakva: aki tilosban parkol, amellett nem lehet elférni, az a közlekedést lehetetleníti el. Egy tilosban parkoló húsz másik autót+ a buszt képes percekre feltartani, mert ő pont leszarja a többit, neki az a fontos, hogy minél közelebb állhasson meg az iskola bejáratához. Ez maga a rémálom. Bemész, de nem tudod, hogy jössz ki. Koccanásom is volt már itt kettő, szerencsére nem keletkezett kár. Mindenesetre a hátam közepére kívánom, hogy ebbe a káoszba a tanítási idő eleje és vége környékén önszántamból bemenjek a mi hétszemélyes, széles, hosszú, szürke bálnánkkal. 

 
Az, hogy a júniusi villámárvíz által felszabdalt út legneccesebb részét végre elkezdték helyreállítani, alapvetően remek dolog. (Az meg, hogy az egész okozójához, az elégtelen vízelvezetéshez még hozzá se kezdtek, alapvetően rossz.) Hamarosan talán újra a régi útvonalán járhat a busz, házhoz járhat a kukásautó, nem kell levinni a kukákat az útkereszteződéshez minden vasárnap este, és a hepehupák sem szedik szét az autót alattunk. (Eddig egy gömbcsapágy bánta.) Azonban most már második hete nem lehet behajtani az utcánkba autóval; egy utcával lejjebb állunk le, ahogy mindenki más is, és odáig bizony le kell sétálni, ami reggelente plusz öt perc. De nem sírok, röhejes is lenne. Azon sírni, hogy nem a kapunk előtt van az autónk, hanem 300 méterrel arrébb, first world problem. Nonszensz. VAN autónk, ami évekig nem volt, nekem konkrétan egész életemben nem volt, és VAN tömegközlekedés, ráadásul nem is messze a házunktól. És építik az utunkat! Hogy örülne ezek közül BÁRMELYIKNEK egy-egy észak-magyarországi zsákfalu lakója! Mindenesetre most nem sokkal kell kevesebbet menni az autónkig, mint a buszmegállóig, szóval adja magát a megoldás: apa vigye a fiúkat busszal, és csak a kicsik mennek autóval, így elkerülhetjük az iskola előtti káoszt. Hozzánk a buszmegálló 5 percre van, az iskolához szintén közel van. Hátránya, hogy a busz 7:10-kor elmegy. Oda kell érni, nincs mese. Hatékonyan kell kezelni az olyan reggeli helyzeteket, mint "kelj már ki az ágyból, vedd fel a pulcsidat, tedd el a tízórait, hol a kabátod, de igen, kell kabát, nem arra van az ajtó, 7 perc múlva indul a busz, igyekezzetek már"!

utepites.jpg


A kicsikkel már könnyű. Balázs kifejezetten szeret bölcsibe járni, könnyen elmarad, Veronikával meg pláne sose volt gond, szó szerint az első naptól szereti az óvodát. Nem csoda, ő pocak korától bejáratos volt oda, és amikortól tudott járni, simán betotyogott a csoportszobákba, almaszeleteket kunyerált, leült színezni, felvette a kapcsolatot az óvónénikkel. Balázs is ezen az úton jár, és gyanítom, hogy az ő ovis beszoktatása is kb két perc lesz. :)


A délután már sokkal nehezebb. Alapvetően délután 4 és 5 között kell összeszednem 4 gyereket 3 helyről, néha 4 helyről (a +1 a zeneiskola), és egyedül. Mindezt úgy, hogy az iskola utcáját fél ötig igyekszem elkerülni, mert a reggeli őrület 4 órakor megismétlődik, mindenki egyszerre jön a gyerekéért, és igyekszik minél előbb letudni. De tömegközlekedéssel lehetetlen megoldani, hogy eljussak 3 (vagy 4) helyre egy óra alatt, szóval kell az autó. Hát ebben bizony elkél a segítség. Főleg akkor, ha 4 és 5 között órám van, vagy ha fél ötre uszodába viszek kettőt a négyből. Vagy ha plusz elfoglaltságot szerveznek nekünk, pl szülői értekezletet. Lehetőleg fél ötre, és ezzel aztán pont telibe találják azt az amúgy sem túl széles idősávot, amikor a gyerekeket egyáltalán haza lehet vinni. Mert hogy most kötelezően bent vannak 4-ig, ha tetszik, ha nem. És légy észnél, tartsd észben és ellenőrizd, hogy a gyerek hozza haza 1) az üzenőjét 2) a tolltartóját 3) a kabátját, ami délután nem kell, de másnap reggel majd igen 4) a sapkáját, ami délután nem kell, de másnap reggel majd igen 5) a házi feladatot 6) a zongorakottát 7) az uzsis dobozt 8) pénteken a tornazsákot is. Az a szerencse, hogy Veronikának a balett és Ádám zeneiskolája helyben van, ennyivel is kevesebb a szállítás.

Az időzítés se mindegy. Hiába végzek én már háromkor a tanítással; ha Dávid ötig zeneiskolában ül, nincs értelme negyed négykor elmenni Balázsért a bölcsibe, hazavinni, majd ötkor visszamenni a fiúkért az iskolába. Pláne nem mostanában, hogy az út fel van túrva. Nem könnyű ezzel a bálnával megfordulni és irányba állni abban a szűk utcában. Meg Balázst ki-be kötni, vele baktatni is idő, egyedül nem hagyhatom ott az autóban, amíg beugrom mondjuk az oviba, csak tesókkal, nyári melegben meg még tesókkal se, mert hőgutát kapnának. Egy-egy délutáni kanyarban - főleg, ha esik az eső - alaposan meg kell gondolnom, mikor és milyen sorrendben megyek a gyerekekért, és hogy fogok-e tudni ott parkolni.

Bevallom, kicsit már várom azt az időt, amikor el lehet őket engedni egyedül, amikor már egyedül el tudnak villamosozni az uszodába, át tudnak ballagni a zeneiskolába, és simán hazabuszoznak az iskolából. Neadjisten a kistesót is el tudják hozni. Ugyanis mire Balázs 4 év múlva elkezdi az iskolát, Dávid hetedikes lesz, Ádám hatodikos, Veronika meg negyedikes. A nagyok körülbelül önjáróak lesznek. Én meg talán visszamehetek egész állásba dolgozni.


De már jövőre is sokkal könnyebb lesz, mint idén. Jövőre Balázs ovis lesz, Veronika meg elkezdi az iskolát. Reggelente csak két kanyar lesz, illetve ha sikerül kitartani a buszos iskolába járás jó szokása mellett, akkor a kettőből csak egyhez kell autó. 

 
Változik a világ. Annak idején én már nagycsoportos koromban egyedül jártam haza az oviból (15-20 perc gyalog). Elsős koromban egyedül jártam haza az iskolából (30 perc gyalog), nem is volt kérdés. A tanító néni páros sorba állított minket a iskolaudvaron, a kapu előtt, aztán köszöntünk: "ví-szont-lá-tás-ra, szer-vusz-tok, paj-tások", majd hazamentünk ebédelni. Semmi kötelező napközi. Harmadikos koromtól pedig biciklivel jártam iskolába, át a vasúti síneken, át a főúton, egyedül. Soha semmi bajom nem lett. Igaz, akkoriban nem is járt ennyi autó az utakon, mint most. 2019-ben városon fel se merül, hogy alsós gyereket egyedül merjek elengedni iskolába, vagy onnan haza. Pedig Dávid (9 és fél éves) már kérdezi, hogy mikor kaphat saját kulcsot...