Zsófi immár elmúlt három hónapos. Naponta kapom a kérdéseket, bármikor bárkivel találkozom, vagy amikor rám írnak, hogy hogy vagyunk. Hát: jól. Tényleg. Zsófi szépen hízik, jó az étvágya, korrigált korának megfelelően fejlődik: már tartja a fejét, és mosolyog. Hasfájós volt ugyan, de amióta lemondtam a tehéntejről, már nem tekereg, nem emelgeti a lábát és nem ordít egész nap. (Ha kísértésbe esnék - masszív kakaófüggő vagyok -, csak elég elmondanom magamnak, hogy vagy tej, vagy alvás, és egyből az alvást választom.) Eléggé kézbe való kislány, nem nagyon lehet letenni, de ez is normális, még ha megterhelő is. Néha nehezen altatható, de majd elmúlik ez is. Egy panaszom van csak: nem szopik. Tejem, az van bőven. Elektromos mellszívóval fejem, az jobban kiszedi, mint a kézi, és használtan nem is olyan drága. Van egy kis feleslegem is, napi 300-400 ml tej, azt el szoktam adni olyanoknak, akiknek nincs, de kellene. Minden tiszteletem azoké, akik pénzt és energiát áldoznak arra, hogy tápszer helyett anyatejet adhassanak a gyermeküknek akkor is, ha valami okból nincs saját tejük, vagy nem elég. (Ha Zsófi nagyobb lesz és több tejet igényel, a mostani felesleget is ő fogja majd meginni.)

Csináltam már ilyet: az első gyerekkel, Dáviddal, 10 éve. Neki 15 hónapig fejtem, mert cumizavarral hoztuk haza a kórházból, és nem volt hajlandó szopni. Elég nagy mennyiséget fejtem naponta, bőven jutott belőle leadásra az anyatejgyűjtőbe, meg még külön tejtesóknak is. Akkor még nem volt semmi szakismeretem. Se szaksegítségem. Vele három hétig sikerült kitartani cumisüveg és játszócumi nélkül, abban a reményben, hogy majdcsak elkezd szopni. Aztán feladtam, és elfogadtam, hogy üvegből adom neki a tejet. Zsófival már három hónapja küzdök a szoptatásért, egyelőre mérhető eredmény nélkül.

Hallom innen-is, onnan is, hogy nem baj, felnő az a gyerek így is. És nem tudom, mitévő legyek. Mert tényleg felnő a gyerek így is. Dávid is felnőtt. Én is felnőttem, nem is rosszul. Meg aztán: lehetne ennél sokkal nagyobb problémánk is. Zsófi lehetne halott, lehetne súlyosan sérült, és lehetne nemlétező is. De nem az, hanem egy egészséges, jól fejlődő, élő, lélegző csecsemő. Nem kellene azon sírnom, hogy nem szopik, amikor VAN kisbabám, míg másoknak nincs. Nekem VAN gyerekem, ráadásul él és egészséges. Akkor miért sírok?

Azért, mert a második-harmadik-negyedik gyerekkel sikerült megélnem, milyen áldás az igény szerinti szoptatás. Nem csak a gyereknek, hanem az egész családnak. Milyen jó az, hogy amikor a gyereket meg akarom etetni, vagy meg akarom vígasztalni, vagy mindkettő, akkor egyszerűen mellre teszem, és kész. Akárhol, akármikor. Erdő közepén, külföldön, éjszaka. Sír a gyerek, kéznél van a mellem, mellre teszem, ő megnyugszik, megtömi a pociját, elalszik, és az egész család békében pihenhet. Hogy milyen jó ez a szimbiózis, mennyire természetes, hogy nem kell néznem az órát, nem kell mosogatni, méricskélni, melegíteni, nem kell felszerelés, nem kell semmi, csak én meg a gyerek. Ha éppen éjjel van, amikor megéhezik, akkor fel se kell kelnem, csak mellre teszem, majd egyszerűen visszaalszom, miközben a gyerek kiszolgálja magát. A többiek fel se ébrednek. A világ legegyszerűbb és legnagyszerűbb dolga a szoptatás - amikor megy. 

De most nem megy. Most ahelyett, hogy megvigasztalnám és megetetném, ELŐBB le kell fejnem a tejet. Az egy félóra, minimum. Jó esetben alszik közben, vagy van VALAKI MÁS, aki megvígasztalja, ölbe veszi, ringatja addig, amíg én megérkezem a tejjel. Rossz esetben nincs senki, és lábbal ringatom szegényt az autós hordozóban, amíg végzek. Nekem sok pluszmunka, de ami még rosszabb, Zsófinak sok kétségbeejtő várakozás. Pedig itt van kéznél a mellem, tele tejjel, de neki nem kell...

Zsófi koraszülött lett, és ahhoz, hogy hazaadják a kórházból, önállóan kellett ennie. Próbáltam én szoptatni bent is, de nem nagyon evett mérhető mennyiségeket, túl gyenge volt hozzá. Már az is nagy öröm volt, amikor a szondáról át tudtunk állni azokra az óriási lyukú, piszok régi kórházi cumisüvegekre, amikből úgy ömlött a tej, hogy külön ki kellett képezni az anyukákat, hogyan NE fojtsák meg a saját gyereküket, miközben azzal etetnek. Emlékszem, micsoda nagy lépés volt, amikor Zsófi először evett szonda nélkül, először nyelt anyatejet üvegből. Majd amikor először telt el úgy 24 óra, hogy nem kellett megszondázni, mert volt benne elég erő ahhoz, hogy megszívja a cumisüveget, és utána ne dőljön ki a kimerültségtől fél napra. Hogy milyen nagy újság volt ez, amit a viziten örömmel újságolt az orvosnak az ügyeletes ápoló. Ezért jöhettünk haza a születése után alig 3 héttel, mert tudott önállóan enni üvegből. És bíztam benne, hogy előbb-utóbb rászokik majd a mellemre is. Elvégre tejem van elég, a Dáviddal történtekkel ellentétben most van szaksegítségem is (a védőnőm IBCLC szoptatási tanácsadó), olvastam a szakirodalmat magyar és angol nyelven is, sokakkal ellentétben nekem megvan a támogató hátterem, és elszánt és makacs vagyok. 

De úgy tűnik, még ez sem elég. Zsófi ugyanis szintén elszánt és makacs, és velem ellentétben ő nem olvasta a szakirodalmat, se magyarul, se angolul. És nem és nem és nem hajlandó megszívni a mellemet. Se ébren, e félálomban. Se éhesen, se félig tele hassal, se tele hassal, komfortszopizáshoz. Se bölcsőtartásban, se kereszttartásban, se hónaljtartásban, se ülve, se fekve. Csak a cumisüveg kell neki. Próbáltam kispohárból is etetni, szoptatásbarát módon: sok tej félrement, így aztán nem jutott elég ennivalóhoz, és nem hízott megfelelően. Sok levegőt nyelt vele, amitől nagyon fájt a hasa és sokat sírt. Ráadásul nagyon lassú módszer: rettenetesen oda kell figyelni a pohárra, hogy ne menjen ki belőle a tej, és ne is öntsem félre. Lassan halad vele az etetés. Nappal még csak-csak hagyján, de éjjel, csíkszemmel, le-lebukó fejjel embert próbáló feladat. Próbáltam fecskendővel is: sok mellémegy. Próbáltam bimbóvédővel, mert az a szakirodalom szerint úgymond "átmenetet képez" a cumisüveg és a mellem között. Az ismerősnek tűnt neki, néha megszívta, de úgy meg a mellem nem jutott elég ingerhez, egyszerűen nem jött belőle a tej. Próbáltam úgy, hogy gyomorszondát vezettem a mellbimbóhoz, a szonda másik vége egy cumisüvegnyi tejben volt, abból szívta a gyerek. Már amikor éppen nem ordított a mellem láttán. 

Próbáltam Szoptaníttal is, amiről csodákat olvastam. Hát én legszívesebben a falhoz vágtam volna, annyira nem jött be. Kezdve onnan, hogy a takarítása kínszenvedés, összerakni nehéz, elrontani meg végtelenül könnyű (elég, ha rossz helyen húzod meg a csövet, szétszakad a cucc, és egy húszezer forintos ketyere megy a kukába), a használata az őrületbe kerget. Miután nagy nehezen összerakom és feltöltöm - közben a gyerek sír a háttérben -, és felragasztom a csövet a megfelelő helyre - ami hol csöpög, hol nem -, jönne az a lehetetlen feladat, hogy a mellemet és a csövet EGYSZERRE tegyem a csecsemő szájába, mégpedig úgy, hogy a cső a szájpadlásához érjen, középen. Hát ez nekem nem megy. A mellem olyan alakú és olyan nagy, hogy jó alaposan meg kell fogni, nehogy beterítse a gyerek fejét. Megfogom, ezzel a mozdulattal azonban a cső kilendül - az ellenkező irányba. Egyszerűen túl rugalmas. Én nem tudom, más hogy csinálja, de nekem NEM MEGY. Pont. 

A védőnőm azt javasolta, hogy Szoptanít helyett használjunk gyomorszondát, az ugyanis merevebb. Egyik vége egy cumisüvegnyi anyatejben van, a másik végét könnyebb a gyerek szájába tenni a mellbimbóval együtt, mint a Szoptanít csövét. Hát így is bűvészkedtem pár napig. De csak nappal. (Éjjel alszom. Ha tejszaporítás vagy bármi más miatt éjjel rendszeresen nem tudok aludni, akkor nagymértékben csökken a tejem, szóval annyit nem ér meg az egész, mert amit nyerek a réven, elveszítem a vámon.) Odáig eljutottam, hogy a gyerek hajlandó volt az esetek felében a szájába venni a mellemet, és a szokásos adagja FELÉT elfogyasztani a szondán át. Csakhogy a szonda meg túl vastag, azon keresztül ömlik a tej (épp ez a dolga, ugyebár), ezt Zsófi nem tűrte, kb a felénél elvesztette a türelmét, és ordítani kezdett. Szóval a "szoptatás" második felét mégiscsak üvegből kellett befejeznem.

És a gyerek még nem tartott ott, hogy elaludjon, vagy akár csak ellazuljon a szopitól, még csak a közelében sem. Tehát következett az altatás hosszas művelete. Utána mossam ki azt az átok Szoptanítot, szárítsam meg, fejjek, hogy legközelebbre is legyen tej... és még van négy másik gyerekem, egy férjem, meg a háztartás (minimum ebéfőzés, mosás meg mosogatás), magamról nem is szólva. Pár napig bírtam, aztán abbahagytam, amikor Dáviddal kellett a kisgimis felvételijére készülni. Odaadtam Zsófit apunak, hogy ringassa meg etesse, én meg ültem Dáviddal a feladatlapok felett. 

Most azt csinálom, hogy amikor Zsófi olyan állapotban van, hogy nem túl éhes, nem túl zaklatott, nincs bedugulva az orra annyira, hogy szívni kelljen, és ez egybeesik azzal, hogy van korábbról lefejve tartalék tej, meg a mellem se üres, akkor mellre teszem, és várom a csodát. Amióta hazahoztuk a kórházból, Medela Calma cumisüveget használtam vele, aminek az a jellegzetessége, hogy a végét nem tudja befogni a nyelvével, mert az egy vastag cső. De nem is kell neki, mert van benne egy szelep, aminek köszönhetően csak akkor jön belőle a tej, ha megszívja. Így nem alakul ki az a technika, ami a hagyományos cumisüvegeknél ki szokott alakulni, hogy a baba a nyelvével kénytelen befogni a cumisüveg lyukait, és leállítani a tej folyását, amíg levegőt vesz, ha nem akar félrenyelni és megfulladni. Zsófinak a Calmával erre nincs szüksége, mert abból nem ömlik a tej, és megszívni is jó erősen kell. Ennek köszönhető, hogy amikor mellre teszem, akkor helyesen, jól kap rá, nem csak a bimbót morzsolgatja az ínyével, hanem mélyre beszippantja az egész bimbóudvart, és az állkapcsával is rendes, szabályos szopómozgást végez - kb fél percig. Egyszerűen nem várja meg, hogy kiváltódjon a tejleadó reflex, és elkezdjen ömleni a szájába a tej. És ezen eddig nem tudtam segíteni, se a Szoptaníttal, se a gyomorszondával, se semmivel. Nincs összezavarodva, megvan a megfelelő technikája is a mellből történő táplálkozáshoz. A gyerek a mellem helyett mégis az üveget preferálja.  

Ebből az következik, hogy az egész napom egy nagy időbeosztás, számolgatás meg rohanás: mikor fejtem utoljára, mikor kell megint, mikor várható, hogy Zsófi megéhezik, mikorra kell mennem a gyerekekért, mikorra legyen kész az ebéd, vajon meg tudjuk-e enni sírás nélkül? És sose érek oda időben sehova. Mivel igény szerint etetek, nem időre, szeretek mindig kéznél tartani egy üveg tejet "csőre töltve", hogy ha megéhezik a gyerek, azonnal tudjam a szájába nyomni. Ám az anyatej csak három órát tölthet el szobahőmérsékleten, utána nagyon gyorsan megromlik, be kell tenni a hűtőbe. A hűtős tejet macerás melegíteni (meleg vízbe állítva kellene... :/ ), és ha nem issza meg, már nem lehet még egyszer visszatenni a hűtőbe, hanem mehet a csapba. De szeretém a mellemet is kéznél tartani, szintén "tele", hogy meg tudjam kínálni Zsófit abból is, hátha elfogadja. Ugyanakkor meg folyamatosan fejnem kell, kb háromóránként, egyrészt hogy fenntartsam a tejtermelést és tudjam etetni a kislányomat, másrészt hogy elkerüljem a mellgyulladást, amivel Zsófi egyhónapos kora táján már megbirkóztam egyszer (39,2 fokos láz, DRASZTIKUS tejmennyiség-csökkenés, mellenként csak 20 milit tudtam egy óra nyüstöléssel leszívni, alig bírtam visszahozni a tejet onnan, nagyon durva volt), azt nem akarom még egyszer. Plusz 12 és 13 óra között van a férjem ebédideje, akkorra meleg ebédet kellene prezentálnom. Délután meg különböző időpontokban hazahozni a gyerekeket az iskolából, óvodából, illetve elvinni Veronikát úszni. Este Ádámmal kell foglalkoznom, mert kell, mert szüksége van rá, ő nem olyan gyerek, aki magától elvégezné a feladatait. Gyakran előfordul, hogy este a gyerekekkel ágyba dőlök én is, és kimarad az éjféli fejés, mert bealszom. Éjszaka már fel se kelek fejni, egyszerűen nincs erőm hozzá. Épp elég fárasztó éjszaka a tejet melegíteni, meg a cumisüveget tartani. 

Számtalanszor vagyok kénytelen úgy fejni, hogy közben felébred Zsófi, és legszívesebben felvenném, hogy megvigasztaljam, de nem lehet, mert fejni kell, itt az ideje. Hát vigasztalás helyett beleteszem az autósülésbe, és lábbal ringatom, hátha megnyugszik. Nem az igazi, messze nem az. Egyfolytában stresszelek meg számolgatom az időt. Mennyivel jobb lenne egyszerúen csak a gyerekre figyelni és csak mellre tenni, ha éhes vagy zaklatott, ahogy a többieket! És mivel még nem mondtam le arról, hogy egyszer szopni fog a mellemből, még nem adtam neki játszócumit se, hogy a szopizási igényét azon élje ki, mert az rontja a technikáját. Bárcsak legalább komfortszopizni mellre tudnám tenni! Bárcsak ne utasítaná el a mellemet! Bárcsak meg tudnánk élni azt a szimbiózist, amit a szoptatás jelent.

Bárcsak...

És akkor eszembe jut, akinek meghalt a gyereke. Sőt, akinek meg se született a gyereke. Aki nem bánná, ha üvegből, tápszerrel kellene etetnie a kisbabáját, csak lenne neki kisbabája. Innen nézve nem tűnik olyan nagy problémának, hogy van egy egészséges gyerekem, akivel csak annyi a gond, hogy nem szopik. 

Igyekszem elengedni a dolgot. Nem tudom, hogy ez egy próba Istentől, és Ő tette keresztként a vállamra, vagy magam vettem magamra. Lehet, hogy van valami lényeges célja Istennek azzal, hogy Zsófinak fejni kell a tejet, és üvegből issza. De lehet, hogy azzal van célja Istennek, hogy Zsófi esetében a szoptatás nem magától értetődő dolog, hanem küzdeni kell érte. Bárcsak tudnám, mi az Ő akarata, hogy azt tegyem!

Van egy barátnőm, koraszülött ikrei vannak. Egyikük enyhén, másikuk középsúlyosan sérült. Ő nem adta fel három hét múlva, mint én anno Dáviddal, de még három hónap múlva sem. Az enyhén sérült kislánya 8,5 hónaposan szopott életében először mérhető mennyiséget. 9,5 hósan tudta átállítani a szoptatásra és a 10 hót töltötték, amikortól nem fejt már nekik. 10 hónapig próbálkozott, mire sikerült - de sikerült! Ők az én sikertörténetem, amiből erőt és reményt szoktam meríteni. 

Amikor ezeket a sorokat írom, Zsófi az autós hordozóban alszik mellettem, sikerült elringatni. 4 órája fejtem utoljára, pedig háromóránként kellene, szóval már eléggé feszül a mellem. Fejnem kellene, hogy ne gyulladjon be a mellem, és ne csökkenjen a tejmennyiség se. De itt a lehetőség, hogy megpróbáljak szoptatni is: a mellem tele van tejjel, és ha nem sikerülne, van kéznél egy töltött cumisüveg is. Ugyanakkor meg Dávid azt kérte, hogy menjek érte az iskolába. 40 perc múlva ott kellene lennem érte. Annyi idő alatt esélytelen, hogy sikeresen megszoptassam Zsófit, sőt, még csak üvegből megetetni és elaltatni se tudnám ennyi idő alatt. Az apja dolgozik, neki se tudom lepasszolni. Ekkora szélben meg magammal vinni sem akarom, főleg, mivel az overálján elromlott az egyik cipzár, nem lehet felhúzni, meg kellene javítani, vagy teljesen kicserélni a cipzárat. Na, most mit tegyek? 

u.i. Dávid telefonált, hogy indulhatok érte. Zsófit itt hagytam a hordozóban, és még akkor is aludt, amikor hazaértünk Dáviddal. Utána mellre tettem. Zsófi 5 percig elnyammogott a mellemen, de sajnos nem szívta meg rendesen, aztán elkezdte rázni a fejét és ordított. Üvegből megetettem, azon bealudt. Utána elmentem a másik három gyerekért.