Leírom ezt is, mert olyan sokan kérdezgetitek, hogy mi történt, és hogy van Ádám, én meg már nem tudom, kinek mit mondtam el és mit nem... Előrebocsátom, hogy hosszú lesz.

2021 áprilisában, egy áttévézett és átvideójátékozott hétvége után (nem otthon, mi annál szigorúbbak vagyunk), amikor ráadásul keveset aludt, Ádám egy hajnalban rángógörcsöt kapott. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor azt hittem, hogy odavan a fiam, és a hátralévő életét agykárosodottan, pelenkában fogja eltölteni. Gondolatban már a házat alakítottam át a kerekesszékhez. De akkor is az én fiam marad, és tudtam, hogy örökre szeretni fogom, ha többet meg se szólal értelmesen, akkor is. Istennek hála mire kiért a mentő, magához tért, és kiderült, hogy „csak” egy epilepsziás roham volt. Öt nap múlva a roham megismétlődött, ezúttal pozitív volt az EEG is, igazolódott az epilepszia. Kapott gyógyszert (Levil 250 mg napi 2x), és a rohamok nem ismétlődtek meg. Az MR negatív volt, amin nem csodálkoztunk, mert valószínű volt a genetikai eredet, ugyanis az apai nagypapa is évtizedek óta epilepsziás, meg az egyik unokatesó is az volt gyerekkorában, de már kinőtte. Bíztunk benne, hogy Ádámnak is csak ennyi, idővel kinövi, és a gyógyszert is elhagyhatja majd. A rohamok nem ismétlődtek, annak ellenére sem, hogy néha-néha kimaradt a reggeli Levil.

Ádám közben sikerrel felvételizett egy nyolcosztályos gimnáziumba, ami a város másik végén van, ergo korábban kell kelni hozzá. Tetszett neki az új suli, az új menza, az új osztályfőnök, szépen beilleszkedett az új osztályába, talált új barátot is.

Szeptember 11, vasárnap. A férjem riadtan kiabál nekem az ebédlőasztal mellől, hogy jöjjek, mert Ádám rosszul van. Mire odaérek, elmúlt neki. Kiderült, hogy úgynevezett absence-rohama volt, rövid, pár másodperces roham, ami csak elrévedésből, bambulásból, a végzett mozgás megrekedéséből és pillanatnyi távollétből, vagyis a környezettel való kapcsolat megszakadásából áll, de nem jár tudatvesztéssel. Nem tudtam eldönteni, hogy valódi a roham, vagy csak úgy csinált.

Szeptember 20. kedd, 4:15 Ádám váratlanul epilepsziás rohamot kap, ami spontán oldódik. Nem esem kétségbe, volt már ilyen. Gondoltam, előfordul néha, nem nagy ügy.  Ami új, hogy utána hányingere van, és hány is. Az iskola szóba se jöhet. Szerdán még mindig szédül. Arra gondoltam, hogy gyomorrontása lehet, az válthatta ki a rohamot. Sebaj, amint tünetmentes, mehet újra iskolába. Csütörtök-pénteken megy is. Hétvégén sincs baj, vasárnap is részt vesz a céges családi napon. Talán tényleg csak gyomorrontás volt. Este azonban szédülésre panaszkodik. Hétfőn megint hányingerrel ébred, majd hány is. Ekkor lett gyanús a hányás, hogy talán mégse gastritis, hanem neurológiai tünet, ahogy az agyrázkódás meg a napszúrás is hányingerrel, hányással jár. De hogy lehet ezt megtudni? Próbálom elérni a neurológiát, de nem veszik fel.

Szeptember 27, kedd: Ádám még mindig szédül, nem megy iskolába. Nekem azonban aznap van egy egynapos nőgyógyászati kisműtétem, reggel hatra kell bemennem. Még a kórházból is szervezem, hogy ki kit visz haza az iskolából és mikor, valamint sikerül elérni a neurológiát is telefonon. Azt javasolják, hogy vigyük be Ádámot a sürgősségire. A kórházból kiengednek háromkor, Gyuri értem jön, utána felszedjük a gyerekeket az iskolában, hazaérünk, eszünk egyet, és nekiindulunk. Az SBO-n letoltak, hogy miért most jövünk, miért nem napközben, vagy közvetlenül a roham után még a múlt héten. Az ügyeletes orvosnak hosszasan magyarázom, hogy mikor mi történt, de egyszerűen nem érti, folyton visszakérdez, és folyton elfelejti a válaszaimat. Nagyon idegesítő. Végül arra jut, hogy szerinte a hányást gastritis okozza, mert szerinte a hányinger nem neurológiai tünet, csak a sugárban hányás, másnap pedig hozzam be a gyereket soron kívül a neurológiára. Ádám megint absence-rohamot produkál, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy valódi-e.

Szeptember 28. szerda. A neurológián nincs szakrendelés, mert a szakorvos lebetegedett. Az asszisztens is csak azért van ott, hogy az időpontos betegeknek új időpontot adjon. De mi nem időpontra és nem időpontért jöttünk. Telefonon eléri fent az osztályon a kezelőorvosunkat, aki EEG-t rendel el, ami negatív lesz, majd személyesen le is jön az osztályról a szakrendelésre csak külön Ádám miatt, pedig aznap nem is ő rendel. Megvizsgálja, és két lépcsőben felemeli a gyógyszeradagját napi 2x1,5 szemre. Ő nem tol le, amiért egy roham után nem rohantam be azonnal Ádámmal a kórházba. Beállított betegekkel nem szokás. Remélem, hogy az emelt gyógyszeradag meghozza majd a várt rohammentességet. Este bepakol Ádám a táskájába, és úgy fekszünk le, hogy másnap suli.

Szeptember 29, szerda, 6:15. Ádám újabb rohamot kap. Ezúttal van annyi lélekjelenlétem, hogy  elkezdem videózni, mert ez a orvosnak fontos információt szolgáltat arról, milyen volt a roham. Egyszerűbb és pontosabb  megmutatni, mint körülírni. A roham után jön a szokásos zavartság, kábult alvás, majd az egész napos szédülés, hányinger és hányás. Most már biztos, hogy nem gastritis. A rohamok és a hányás között kell, hogy legyen összefüggés. A hétvége csöndes, nyugodt. Ádám még az osztálymisére is eljut vasárnap reggel. Hétfőn iskola, ahonnan a negyedik óra után kikérem, hogy az ADHD-ja miatt elvigyem gyermekpszichiáterhez. Este megint absence-rohama van. Ezúttal már nem kételkedem benne, ez AZ.

Október 4. kedd 5:17 Ádám megint rohamot kapott. Utána mélyen bealszik. Aztán reggel hétkor még egy roham. Ilyen még nem volt, hogy egy nap kettő. Elkezdek rohamnaplót írni, mert már nem tudom fejben tartani, hogy mikor mi történik, olyan sok van, és olyan sokféle. Berohanok Ádámmal meg a naplóval az SBO-ra, nehogy megint letoljanak. No meg úgy hátha hamarabb beszélhetünk a neurológussal. Ott hosszas várakozás után telefonos konzíliumban jelentkezik a neurológus, hogy szedjük tovább emelt adagban a gyógyszert, aztán hazaküldenek. Ádám aznap szédül, hányingere van és hány is. Másnap is rosszul érzi magát, ezért itthon marad. Csütörtökön jól ébred, sikerült eljutnia az iskolába, nekem meg a nőgyógyászatra kontrollra. De este már megint hány. Ezt rossz jelnek vesszük, én rettegve várom a hajnalt.

Október 7. péntek, 5:50. Ádám felkel, és kimegy hányni. 6:30-kor rohama van. Számomra ezzel bizonyítást nyert, hogy a hányingerek, hányások és a rohamok között összefüggés van. Az elmúlt időszakban igen sok mindent összeolvastam az epilepsziáról, sok mindent megtudtam. Gyakorlatilag ahány beteg, annyiféle lefolyás. Roham előtt Ádám gyakran szédül, hányingere van vagy hány, utána meg minden esetben akár két napig is rosszul van. Gyakorlatilag ezek az utólagos rosszullétek lehetetlenítik el számára az iskolába járást.  Ádám ezúttal még délben is zavart. Amikor beszélni akar, nem találja a szavakat. Szombaton „másnapos”, egész nap szédeleg és hányingere van. Vasárnap jól van végre, tanulgatunk egy kicsit, aztán este hétkor megint hány. Rossz jel. Sejtjük, mi következik másnap hajnalban. Azért bepakoltatok vele másnapra, hátha. Imádkozom, hogy Isten legyen irgalmas, és Ádám mehessen iskolába. 

Október 10. hétfőn 3:15-kor rohama van, sokkal korábban, mint máskor. Utána gyakorlatilag végighányja az egész napot. A rohamnaplóból egyértelmű, hogy a rohamai sűrűsödnek. Délelőtt próbálom elérni a neurológiát, hogy meddig várjak, amíg az emelt gyógyszeradag eléri a hatását, de nem sikerül: a közvetlen szám ki se csöng, a központit meg nem veszik fel.

Október 11. kedd 6:15, megint rohammal indult a nap. Közvetlenül előtte még beszélgetek Ádámmal, hogy hogyan érzi magát, képes-e felkelni és iskolába menni. Szédülésre panaszkodik. Utána rohama indul, ébrenlétből. Ezzel az a biztonságérzet is elveszik, hogy csak alvásból indulnak a rohamai. Mostantól az ébrenlét sem garancia a rohammentességre. Egész nap másnapos, este absence-rohama is van. A kórházat sikerült végre elérni, a központban felveszik, és közlik, hogy a közvetlen szám majd csak szerdán egy órától fog élni. Nagyon lassan telik az idő szerda délután egyig. Este anyósom elviszi Ádámot a jelenlegi gyülekezetébe, hogy imádkozzanak érte. Engedem. Abból nem lehet baj. Ádámot azzal veszem rá, hogy utána elviszi a mamája gyorsétterembe, annak nem tud ellenállni. Anyósom azzal jön haza, hogy Ádám „meggyógyult”. Ádám meg azzal, hogy a gyülekezetben nagy volt a zűrzavar, mindenki egymás szavába vágva beszélt, sokszor ismeretlen nyelveken is. 

A gyerekeknek elmagyarázom, mit tanított Pál a gyülekezeten belüli nyelveken szólásról a Korinthusiakhoz írott első levelében. ("Ha tehát összejön az egész gyülekezet, és mindnyájan nyelveken szólnak, és közben bemennek oda az avatatlanok vagy a hitetlenek, nem azt fogják-e mondani, hogy őrjöngtök? Ha nyelveken szól is valaki, ketten vagy legfeljebb hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egy valaki pedig magyarázza meg.") Félreértés ne essék, én hiszek a gyógyítás ajándékában, ráadásul épp elég dokumentált eset van a világon ahhoz, hogy ne lehessen kételkedni benne. Imádkozunk is Ádám gyógyulásáért folyamatosan. De fel kell ismerni, amikor Isten "csónakot meg helikoptert" küld közvetlen és látványos beavatkozás  - az azonnali teljes gyógyulás - helyett. És van, amikor nem ad gyógyulást, ahogy Pálnak sem adott, pedig háromszor kérte. 

„Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dániel 3:17-18)

Október 12. szerda. Ádám felébred hajnalban, kimegy pisilni. Közvetlenül utána kimegyek én is. Mire visszaérek, megint rohama van, pedig garantáltan nem volt ideje visszaaludni egy perc alatt. Az utóbbi három napban mindennap volt rohama, ráadásul emelt gyógyszeradag mellett. Valami baj van, a Levil úgy tűnik, nem működik többé. Alig várom a telefonos rendelést. Fél kettőkor sikerül elérni a neurológusunkat, aki kikérdez, és arra jut, hogy a mindennapos rohamok már nem kezelhetőek ambulánsan, Ádámnak be kell feküdnie. Menjünk oda másnap reggel az SBO-ra cuccostul. Ádám kérdezget, hogy meddig leszünk bent. Nekem ugye fogalmam sincs, hogy milyen vizsgálatokat tervez végezni az orvos, esetleg új gyógyszert tervez-e adni, és hogy azt felépíteni meddig tart, de nem vígasztalom Ádámot azzal, hogy szombatra kiengedik és elmehet az osztályával osztálykirándulni. 95%-ra teszem, hogy nem jut el. Pedig gyönyörű napos, száraz, meleg az idő egész héten, erdei túrára tökéletes. Fáj a szívem érte, hogy Ádám ebből is kimarad, de az egészsége fontosabb. Izzítom a szüleimet, hogy jöjjenek, mert segítség kell, a családomat valakinek el kell látni, amíg én Ádámmal bent fekszem a kórházban. Délután elmegyek nagybevásárolni, este meg sütök-főzök magunkra előre, mert egyáltalán nem biztos, hogy az első nap jut nekünk ebéd.

Közben sorban kapom anyósomtól a leveleket, hogy be kellene merítkeznünk, mert Jézus csak akkor tud Ádámon segíteni, ha teljesen odaszánjuk magunkat. Megmondta az a gyülekezetvezető is, aki imádkozott Ádámért, hogyan kellene a betegségét "biblikus módon kezelni". Engem meg borzasztóan idegesít, megalázó és fáj is, hogy ha bármi bajunk van, ha csak eltüsszentjük magunkat, vagy eldugul a vécé, az az anyósom szemében csakis a hitetlenségünk bizonyítéka lehet.

Az órai anyagot és a házi feladatokat is próbálom megszerezni, mert Ádám már három hete hiányzik az iskolából, lassan behozhatatlan lesz a lemaradása, de a Krétába nem írnak a tanárok, a Classroom is jobbára üres, Ádám hiába kérdezi az osztálytársait a szokásos csetfelületeken, senki se reagál, és én se vagyok sokkal sikeresebb a szülői platformokon. Az osztályfőnök végül párokba rendezi a gyerekeket. Ádám egy volt osztálytársát kapja az előző iskolából, egy szorgalmas, jó tanuló lányt, akinek olvasható az bírása. Főnyeremény!

Október 13. csütörtök. Rohammentes reggel. Akár iskolába is mehetne a gyerek. Ehelyett kórházba igyekszünk. Az egész épület épp átépítés alatt van, a betegutat is sokadjára szervezik át, se a portás, se a betegfelvételt intéző nővérek nem tudják, mi a teendő, ha beutaló nélkül szeretnénk bejutni a neurológiára. Ide-oda küldözgetnek, itt is, ott is várunk egy kicsit. Végül kétórás várakozás és egy covid-teszt után bejutunk az osztályra, ahol azonban csak Ádámnak van ágy, nekem egyelőre egy hokedli jut. Teltház van. A szobában két gyerekágy és két felnőtt ágy van, van még ott egy pici baba az anyukájával, akik csak délután mennek majd haza. Addig kényelmetlenkedünk Ádámmal egy felnőtt ágyon ketten. Bár nem számítottak ránk, kerítenek valami ebédet is nekünk, de csak ránézünk, és inkább azt esszük, amit otthonról hoztunk. Végeznek pár vizsgálatot, közben Ádámnak van két absence-rohama.

Nagyon nehéz idebentről megszervezni az életet. Veronikának az iskolaudvaron maradt a tánccucca, utána kellene vinni a táncpróbára, holnapra ünneplő kell neki a matek versenyre, Balázs belázasodott, mit adjanak neki, Dávidnak magával kell vinnie a zongorakottáját péntek reggel az iskolába, meg kell szervezni, hogy ki vigye haza a gyerekeket délután, fogalmam sincs, mit eszik a családom a hétvégén, elromlott a mosogatógépünk ma reggel, lemondtam a szombati esküvőt és a vasárnapi zenei szolgálatot a templomban, és el kell hozni holnap Dávid és Veronika szemüvegét az optikustól, amihez nálam van a papír, itt bent a kórházban. Máskor ezeket mind én intézem személyesen. 

Délután fél négykor bejön Ádám kezelőorvosa, és vége tudunk beszélni. Megmutatom neki a rohamnaplót, a videókat, beszámolok a hányingerről, hányásról. Gondos, alapos, megfontolt orvos, rászánja az időt, hogy mindent részletesen elmondjak és megmutassak neki. Ritka kincs, hogy nem érzem a sürgetést a magatartásában. Egyetértünk abban, hogy nincs háromhetes gastritis, a hányinger és a hányás valóban neurológiai tünet. Helyes volt az anyai megérzésem. Az orvos úgy dönt, hogy a Levilt egyelőre meghagyja, és fokozatosan felépít mellette egy új gyógyszert (Depakine), a hétvégét így Ádám bent tölti megfigyelésen, és csak hétfőn mehet haza. Ádám eléggé lelombozódik ettől, meg talán az új gyógyszer is teszi, de este vígasztalhatatlanul sír, nagyon maga alá kerül. Eredetileg csak egy estére akartam befeküdni vele, hogy beszélhessek az orvossal, és első este felügyeljek Ádámra, hátha rohama lesz, utána pedig átadtam volna a helyemet a nagymamájának. De Ádámot elnézve tudom, hogy nem lenne jó neki egy folyton aggódó, pánikoló, könnyen kétségbe eső nagymamával, aki ráadásul egy csomó összeesküvés-elmélettől retteg. Ádámnak most egy erős személyiség kell, aki nem omlik össze, nem pánikol, nem sír, nem esik kétségbe, hanem képest támaszt nyújtani. Ki tudja, hogy kezelné Ádám hajnali rohamát? Ott kell maradnom vele a kórházban, tart, ameddig tart. A családom meg majd kibírja valahogy. Akkor is kibírták, amikor Zsófi született, akkor három hétig csinálták nélkülem.

Október 14. péntek. Terveznek Ádámnak egy hasi ultrahangot, de végül nem fér bele az időbe, túl sok a beteg. Ennek ellenére az orvos úgy tervezi, hogy ha Ádámnak ezen az éjszakán se lesz rohama, akkor szombaton – ami amúgy is munkanap – elengedi. Megírja a zárót is.

Sokan imádkoznak értünk: a lelkészeink, a barátaink, a családtagjaink, Ádám osztályfőnöke is. Összeszámoltam, egészen szép, nagy csapat lett a végeredmény. Olyan jó érzés ezt az imahátteret magunk mellett tudni!

Az éjszaka eseménytelenül telik, szombat délelőtt tényleg hazamehetünk. Gyuri jön értünk autóval. Az első utunk az ügyeletes gyógyszertárba vezet, hogy azonnal kiváltsam Ádámnak az új gyógyszerét. Nem akarom a véletlenre bízni, hogy lesz-e a város bármely másik gyógyszertárában, vagy ha nem lesz, mikorra hoznak. Estére KELL az a gyógyszer. De a gyógyszertárban nem látják a felhőben felírva. Francba! Szétválunk, Gyuri vágtat az autóval Veronikáért az iskolába a város másik végébe, hogy odaérjen érte tizenkettőre, mert neki szombaton iskola van, én meg felülök a buszra, és visszavágtatok a neurológiára, hogy adjanak pár szemet, amivel kihúzzuk hétfőig, ugyanis szombat lévén nincs bent olyan szakorvos, akinek lenne felírási jogosultsága erre a gyógyszerre. Azt javasolják, hogy hétfőn hívjam fel őket az osztályon, és írassam fel még egyszer. Szombaton hazamennek a szüleim is, akik idáig tartották nálunk a frontot.

Éjjel úgy alszom, mint a kő, hosszú idő óta először sikerül végigaludni az éjszakát egyhuzamban. Hihetetlenül örülök neki. Mostanában éjszaka rendszerint úgy alszom, mint a nyúl, és Ádám minden mozdulatára felébredek; vagy nem alszom egyáltalán, hanem vagy imádkozom, vagy az epilepsziáról olvasok. A vasárnap eseménytelenül telik, próbálok pihenni, és egyben utolérni magam a háztartásban (tudom, ez oximoron, de egy nagycsaládos háztartás nekem kész szanatórium lenne az elmúlt időszakhoz képest). Már készülünk vissza a suliba, amikor…

Október 17. hétfő. Az éjszaka folyamán négy rohama is van Ádámnak. Négy! Egész éjjel nem alszom egy szemernyit sem, Ádám minden mozdulatára ugrok. Iskola kizárva. Amikor reggel a receptért telefonálok a neurológiára, nem felejtem el megemlíteni a négy rohamot az asszisztensnek, aki megadja a szakrendelés mellékét azzal, hogy hívjam fel az orvosunkat. Az orvosunk azt kéri, hogy azonnal lépjünk a gyógyszer következő szintjére, már aznap reggel adjam a teljes adagot Ádámnak. Ha nem használ, kedden telefonáljak ismét. Közben a nagyszülők már másik orvost keresnének, meg MR-t rendelnének azonnal, magánúton, egész délelőtt ezzel bombáznak levélben és telefonon is. Totál kivagyok. A végén már fel se veszem.

Itt, ezen a ponton besokalltam, nem bírtam tovább. Nem bírtam tovább, hogy minden áldott nap helyzetjelentenem kell a nagyszülőknek, ráadásul kétszer, mindkettőjüknek külön-külön, mert hiába élnek egy lakásban, valamiért nem beszélik meg egymással, amit megtudnak. Nem bírtam tovább, hogy miközben én próbálok itt helyt állni, egyszerűen nincs időm azzal is foglalkozni, hogy ők aggódnak az unokájukért, és ezt valahogyan, a maguk módszereivel megpróbálják kezelni. 

Nem bírtam tovább, hogy minden egyes nap, ami rohammal indul, az gyakorlatilag az én kudarcom keresztényként, mert Ádám nem gyógyult meg. Megátalkodott pogány lehetek anyósom szemében, amiért még mindig református istentiszteletre meg katolikus misére járok, nem szaladtam ki a parázna babiloni katolikus egyházból, be egy random neoprotestáns kisgyülekezetbe, így aztán nem fogok elragadtatni sem, az egész családunk meg a vesztébe rohan (a véleménye szerint).

Nem bírtam tovább, hogy minden egyes nap, ami rohammal indul, gyakorlatilag az én kudarcom anyaként, mert nem kerestem másik orvost, mert nem verem az asztalt azonnal újabb MR-ért, mert nem rohanok azonnal az epilepszia-specialista sztárorvoshoz Debrecenbe háromnapos alvásos videós EEG-re, pedig a sógornőm a fiát mittudomén hová vitte. Kudarc, amiért elfogadom, hogy az epilepszia kezelése gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kezelőorvos vakon próbálgatja egyik gyógyszert a másik után, bízva abban, hogy valamelyik előbb-utóbb beválik, és meghozza a hőn áhított rohammentességet. Csalódást okozok nekik azzal, hogy én bízom Ádám kezelőorvosában, mert velük ellentétben én személyesen ismerem őt, és látom, mennyire odafigyelő, higgadt, következetes és gondos. Nem szeretném őt alapos ok nélkül lecserélni egy nagynevű ismeretlenre, akinél húszpercenként 26 ezer forintért kezdhetném elölről, hogy megismerje Ádám kórtörténetét. Pláne nem egy idegen városban, innen másfél-két órányi autóútra. Az nem működik, hogy Ádámot kezeli az egyik orvos a kórházban így, meg van egy másik orvosa magánúton, aki kezelné úgy. Diagnózist, szakvéleményt lehet kérni több helyről is, de a gyereket csak egyféleképpen lehet kezelni. Szinte láttam magam előtt a csalódott arcukat, amikor kitérő választ adtam, hogy majd megbeszélem a fiukkal. De így döntöttem. Ha ez az út nem járható, és nem jutunk semmire, akkor majd keresünk másik orvost. Addig nem.

Tudom, hogy az enyémnél, a miénknél vannak sokkal nehezebb élethelyzetek. Vannak anyák, akik az Ádámnál sokkal súlyosabb állapotú gyermekeiket ápolják 24/7, havi százezer forintból, adott esetben apa nélkül, autó nélkül, remény nélkül, hogy jobban lesz valaha is, akár évtizedek óta. Akkor én mit rinyálok itt egy nehéz hónap miatt? Isten mindig csak annyi kísértést és próbát ad, amennyit el tudunk viselni, és az erőt is megadja hozzá. Mostanában azt tanulom, hogy mit jelent napról napra élni, és a kevésért, a hétköznapokért is hálát adni. De akkor is, nagyon-nagyon a határára kerültem annak, amit még el tudok hordozni.

Kedden még szédelgett Ádám. A keddről szerdára virradó éjjelt gyakorlatilag végigimádkoztam, minden egyes rohammentes pillanatért hálát adtam, és irgalomért könyörögtem Ádám számára, hogy ismét mehessen iskolába. Szerda reggel rohammentesen ébredt, Istennek legyen hála érte! Ideje visszamenni az iskolába. Én pedig annyira, de annyira szeretnék már egy szimpla hétköznapot, amikor nem történik semmi, de semmi, csak végzem a dolgomat. Szeretnék egy eseménytelen szerdát.