Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár szerint "a pedagógusoknak a kialakult helyzetben több szabadideje van, így van lehetőségük elvégezni az alaptantervvel kapcsolatos feladatokat". Az államtitkár úr valószínűleg egy alternatív valóságban él. Hadd meséljem el, milyen a valóság, hogy néz ki az otthonoktatás élő, egyenes adásban. Nem az államtitkárság piedesztáljáról nézve, hanem közelről, színesben. 

Amikor március 13-án este negyed tízkor Orbán Viktor bejelentette, hogy az iskolákat bezárják, de nem rendelnek el oktatási szünetet, hanem mindenféle előkészület vagy átállási idő nélkül, azonnal digitális munkarendre állunk át, a késői időpont ellenére ott ültünk a gyerekekkel mindannyian a nappaliban. Apjukkal azonnal megrohamoztuk az internetet, hogy akkor ezt most mégis hogyan. Én ugye mindkét oldalról érintett vagyok: szülőként van két alsós, egy ovis és egy bölcsis gyerekem, tanárként pedig négy csoportom. Mindkét igazgatómtól - a sajátomtól és a gyerekeim igazgatójától - nagyon hamar megérkezett az első reakció és az első tájékoztató, amit még aznap este ki tudtam küldeni a diákjaimnak a Facebook-on: "Tantermen kívüli digitális munkarend lesz, tanulók nem mehetnek be az iskolába, de az igazgatók bejárnak. Diákok az iskolába nem jöhetnek be, a kollégiumba nem jöhetnek vissza, maradjanak otthon a következő rendelkezésig, ill. tartsák a kapcsolatot." Bejelentették, hogy mindkét iskola - az enyém és a gyerekeimé is - értekezlettel kezdi a hétfői napot, valamint hogy hamarosan kidolgozzák és megkapjuk a módszertani ajánlásokat a kialakult új helyzethez. 

A szombatot úgy kezdtem, hogy felmértem, melyik növendékemnek milyen felszerelése van: van-e otthon zongorája vagy bármilyen billentyűs hangszere, van-e okostelefonja, milyen programmal tudjuk tartani a kapcsolatot. Akinek nem volt eddig Facebook-accountja, most az is regisztrált. A saját igazgatóm ugyanezt tette, és elrendelte, hogy a kapcsolattartás miatt az a kolléga is regisztráljon a Facebook-on, aki eddig valamilyen fenntartás vagy ellenérzés miatt nem tette. Közben járt az agyam, hogyan valósíthatnám meg itthonról az oktatást. Mi az, ami lehetséges, és mi az, amit engedjek el. Nagyon hamar rájöttem, hogy online, valós időben nem fogok tudni órákat tartani, ahogy azt az igazgatóm szeretné. Ugyanis amíg én tanítani szoktam az iskolában, azalatt a gyerekeim iskolában, oviban, bölcsiben vagy a zeneiskolában voltak, vagy nagyszülő vigyázott rájuk. Most ezeket bezárták, a nagyszülő pedig ellenjavallt. Szóval nekem kell idehaza vigyáznom a gyerekekre. Egyedül, mert apjuk szintén home-office-ban fejleszt szoftvert itthon, a dolgozószobába zárkózva. Ki keres pénzt erre a családra, ha ő nem tud dolgozni? A pedagógus-fizetésből kábé éhen lehetne halni, félállásból pláne. Az alsósok még nem tudnak önállóan netezni, eszközük sincsen hozzá, az itthoni feladataikat én kapom meg e-mailben, én osztom ki nekik, én magyarázom el, én segítek, és én ellenőrzöm. Eddig menzán főztek a gyerekekre, mostantól nekem kell minden nap hat főre meleg ebédet rittyentenem. Miközben itthonról dolgozom, vigyázok a bölcsisre és az ovisra, tanulok az alsósokkal, végzem a házimunkát. A tavaszi kerti munkák is épp most esedékesek. A Nagy Leállás előtt rendeltem 20 tő rózsát, 20 tő fanyarkát és 30 eperpalántát. Ezek ezen a héten érkeztek meg. Mindenképpen el kellett tenni őket, mielőtt jön a beígért hidegfront csapadékkal és lehűléssel. És 21-én Dávid tizedik születésnapjára készültünk. Eredetileg anyukám jött volna segíteni gatyába rázni a házat. A járványügyi helyzet miatt azonban lemondtunk mindenféle találkozót. Maradok otthon, otthon maradok, mert ezzel tudjuk a leghatékonyabban lelassítani a járványt, akár fertőzöttek vagyunk jelenleg, akár nem. Szóval egyedül maradtam a házra, a gyerekekre, a főzésre, a kertre, az otthonoktatásra és az otthonról oktatásra. A fiaim zeneiskolájából jelentkeztek a hangszertanárok, hogy órarendi időben megtartanák az óráikat messengeren. Ilyen helyzetben elképzelhetetlen, hogy én otthonról órarendi időben online órát tartsak. Egyszerűen idehaza nincsenek meg a megfelelő feltételek. Az ovit, bölcsit például eredetileg azért találták ki, hogy ott vigyázzanak a gyerekekre, amíg a szüleik dolgoznak. Ennek hiányában hogyan tanítsak? Idehaza soha nincs CSÖND, és folyamatosan kellek a gyerekeimnek. Főleg a kicsiknek. 

Vasárnap csatlakoztam két Facebook-csoporthoz, amik pillanatok alatt nőttek ki a semmiből és lett több tízezer tagjuk. Rengeteg ötlet és tapasztalat felmerült, egy idő után már nem győztem olvasni. A beígért módszertani ajánlástól sem lettem okosabb: érjük el a gyereket akárhogyan, ha digitálisan nem megy, akkor analóg módon, telefonon vagy levélben. Hát jó. Arra jutottam, hogy amit lehet, megteszünk, amit nem lehet, azt meg elengedem. Nyilván nem lehet páros éneket kérni szolfézsból, ha egyszer a gyerekek nincsenek egyidőben egy helyen. Legyen helyette ének+zongora. Nem lehet zongorás feladatot kérni attól, akinek nincs otthon zongorája, tehát legyen helyette ének+kopogás, összhangzattan-példa zongorázása helyett pedig papíron kidolgozás. Ez az időszak az intenzív gyakorlás időszaka lesz. Én levideózom azt az anyagot, amit számon szeretnék kérni tőlük, ők odahaza feldolgozzák a legjobb tudásuk szerint, és határidőre benyújtják: felveszik videóra, amit elküldenek nekem, én pedig értékelem őket. Ez sem egyszerű azonban. Amint említettem, idehaza soha nincs csönd. Készült olyan videó, amibe belesétált Balázs, hogy bekakilt...  Vagy Ádám zongoraóráján feltétlenül szerepelni akart ő is. Ő még nem érti, hogy a maradj csöndbent hogyan kell megvalósítani, és a várj egy kicsit mit jelent. 

A Kréta rendszer -. ami Marozsa úr annyira méltat - egy lomha elefánt. Nem is, inkább egy óriáscsiga. Hulladék. Lassú és nehezen kezelhető. Fájlokat oda nem tudok feltölteni, csak linkeket. Interaktivitás nulla. Csak arra használom, hogy adminisztráljam benne a haladást, az értékelést és a házi feladatokat, egyébként rá se nézek, és egyéb platformon érem el a diákokat, meg ők engem. 

Szóval előbb összeszedtem a diákjaimat online, és megállapodtunk a közös platformban (Facebook). Közben a gyerekeim tanárai is lelkes kutatásba és szervezésbe fogtak. Sokat vártam a hétfői értekezletektől, de semmi újat nem mondtak. Érjük el a gyerekeket valahogy, a személyes találkozó tilos. A minisztériumi módszertani ajánlással el lehetett vonulni a vécére, másra nem volt jó. Gyakorlatilag szabad kezet adtak nekünk, tanároknak: két nap alatt (ráadásul hétvégén, a családunktól elvéve az időt) találjuk ki mi, mit hogyan és mivel lehet távoktatni. Normál esetben egy ilyen lépést hosszas előkészítés, majd oktatás előz meg, és adnak hozzá eszközt is. Most a semmiből kellett létrehozni valami használhatót, eszközt meg saját pénzen vettünk hozzá (pl webkamera). 

A rendkívül intenzív és sűrű hétvége alatt mindenre volt idő, csak a családomra és a háztartásra nem. Szóval a házimunkával ERŐSEN lemaradva indultam neki az új hétnek az új, digitális munkarendben. A hétfőt eleve úgy kezdtük, hogy mindent hazacuccoltunk a suliból, oviból, bölcsiből. Ágyneműt, matekdobozt, technika-dobozt, tesicuccot, benti cipőt, váltás ruhát, mindent. Igaz, hogy egyelőre csak két hétre zárták be az iskolákat, de mivel a járvány felfutása még jócskéán előttünk van, szerintem ennek a tanévnek lőttek. Idén már nem megyünk vissza, annak is örülhetünk, ha tudunk majd tanévzárót tartani. Ezzel a hazacuccolással kábé el is telt a délelőtt, és még nem volt ebédünk, nem vigyáztunk a gyerekekre, nem tanítottunk nekik semmit, nem dolgoztunk semmit otthonról. A gyerekeknek az első két napon leginkább tömbösített tornaórájuk volt: amikor csak lehetett, kicsaptam őket az udvarra. Nekünk legalább van udvarunk, Istennek legyen hála. Bele se merek gondolni, milyen lehet több gyerekkel egy panelbe bezárva. 

A gyerekeim tanárai eleinte egyesével bombáztak a házi feladatokkal, majd összefogtak - hálistennek, mert kezdtem megbolondulni és teljesen belezavarodni a rengeteg üzenetbe -, és szerdától kezdve az összes itthoni feladatot egyetlen emailben, összesítve, de napokra lebontva kaptunk meg. Szerdától tehát beindult az új, itthoni életünk. Megpróbáltunk neki keretet adni. Hagytam a gyerekeket sokáig aludni, addig elláttam a háztartást (konyha, rendrakás, mosást-szárítást betenni), elolvastam a híreket, aztán ébredés után reggeli, majd a nagyokkal együtt leültem, színessel kiszíneztem a feladatlistában az aznapi feladataikat, elmagyaráztam, amit kellett, és magukra hagytam a nagyokat a szobájukban. Délelőtt rendszerint volt valami elintéznivaló is, bevásárlás, posta vagy gyógyszertár. Utána kimentem a kertbe. A kicsik vagy a kisebbik gyerekszobában legóztak, vagy kijöttek velem a kertbe. A digitális detox értelmében hétközben ugyanis nincs képernyő. Nem szerettünk volna visszazuhanni oda, ahonnan egy hónapja elindultunk. 11 körül bejöttem, mosogatógép ki-be pakolás, gyorsan feldobtam egy egyszerű ebédet - csak második, leves nélkül -, ebéd után csendes pihenő, ami alatt a fiúk a kiadott feladataikat végezték, Veronika megpróbálta magát csöndesen elfoglalni valamivel. Csendes pihenő után ellenőriztük a fiúk feladatait, majd miután apjuk végre ki tudott szabadulni a dolgozószobából, én is bemehettem, hogy elkezdjek távoktatni: meghallgatni a diákjaim feleleteit, elolvasni az üzeneteiket, válaszolni rájuk, és elvégezni a végtelenül lassú adminisztrációt a Krétában. És természetesen közben intézni kellett a kommunikációt a gyerekeim általános és zeneiskolájával, elolvasni a hatalmas mennyiségben ömlő üzeneteket, gyakorolni hangszeren. A zeneiskolai szolfézstanárok Google Classroom-mal jelentkeztek, a matektanár Google Drive-on adja a szorgalmi házikat, a hangszertanárok messengeren tanítanak. Mivel mind a négy gyerek, plusz az apjuk is itthon volt egész nap, sokkal több mosogatnivaló és rendetlenség keletkezett, amit fel kellett számolni. Részben azért, mert a nagyok már kellően önállóak, simán megfőzik maguknak a virslit meg a tejbegrízt, de ennek mellékhatása, hogy a konyhapulton és mellette a padlón szétszóródik a gríz meg a kristálycukor... Több ember után többet kell pakolni, na. 

Ezek után jött végre a nyugis zaklatott este, amikor Gyurival már csak arra vágytunk, hogy végre beessünk az ágyba. De előbb még ellenőrizni kellett a házi feladatokat, és rendet kellett rakni a szobájukban, hogy egyáltalán létezni lehessen. Jó esetben ketten voltunk, hogy mindezek után a gyerekeket ágyba dugjuk. Rossz esetben egyedül voltam, mert Gyuri elment a szüleihez, hogy a frissen vett webkamerát beüzemelje, és bevásároljon nekik. Péntek este, hullafáradtan még megsütöttem a szülinapi torta piskótáját... 

Hát ilyen volt az első hét. Szombaton születésnap: Dávid tíz éves lett. Tíz éve lettem anya, tíz éve lettünk család. Normál esetben anyukám itt van előtte két napig, és ketten gatyába rázzuk a házat. Most egyedül voltam, délelőtt még kimentünk Gyurival, hogy eltegyük a rózsákat és a fanyarkákat (46 gödör!), mielőtt megjön a lehűlés meg az eső. Utána nekiláttam ebédet főzni meg befejezni a Dávid által áhított és megálmodott tortát (kétféle krém, összerakni az egészet, dekorálni, hűtőbe vágni). Előző hétvégén se volt idő házitündérkedni, egész héten se volt idő, szombaton se volt idő. Jobb arra nem is gondolni, hogy a tiszta ruhák halomban hevernek a galérián, hajtogatásra várva, és hogy a padlóról enni lehetne. Morzsát, kenyérhéjat. Mire sikerült lezuhanyozni és asztalhoz ülni, már teljesen kész voltam. Életem egyik legnehezebb hete volt. És az igen tisztelt államtitkár úr szerint ebben a kialakult helyzetben nekem most több szabadidőm van, mint eddig. Hogy az a *********!!!

 Inkább mondok egy viccet: 

Az angol nyelvtanár előadást tart:
- Nos, azt biztosan tudják, hogy az angolban a dupla tagadás helyeslést jelent. Sok nyelvben (a magyar is ilyen) a dupla tagadás ugyanúgy tagadást jelent. Viszont egyetlen olyan nyelv sincsen, ahol a dupla helyeslés tagadást jelentene.
Ekkor hátul megszólal valaki:
- Aha, persze...