Amikor 12-13 évesen elkezdett érdekelni a kereszténység, jártam én katolikus misén is, de annak az összetett szimbolikája és a liturgia bonyolultsága nem vonzott, sőt, elriasztott. Egy református istentiszteletre beülve azonban üstökön ragadott és szó szerint szíven ütött az igehirdetés, mintha egyenesen és pont nekem szólt volna. Ott tértem meg, ezért lettem pont református, és ezért maradtam a mai napig is az. Mégis Isten áldásának érzem, hogy minden logisztikai nehézség ellenére a férjem, és így a családom fele katolikus, mert így, a segítségükkel bepillantást nyerhetek a kereszténységnek ebbe a részébe is, hogy hogyan élik meg a hitüket, mit miért gondolnak és tesznek. Nem tartom magamat többnek és jobbnak a "pápistáknál" azért, mert én reformált keresztény vagyok. Közelebb kerülhetek hozzájuk azáltal, hogy egyikükhöz minden más embernél közelebb kerültem ezen a világon, és kitartok mellette, "ahová megy, odamegyek én is". Misére is. 

Most húsvétkor a szüleim segítségével (eljöttek vigyázni az öt gyerekre éjszaka) hosszú évek óta ismét alkalmam nyílt elmenni Gyurival a feltámadási misére. Részt vehettem valami nagyon-nagyon ősiben, ahogyan tüzet gyújtottunk, majd arról egyenként gyertyákat, és a gyertyák fényénél olyan ősi énekeket énekeltünk, mint az Exultet, ami még a gergelyi liturgikus reform előttről származik, a hatodik századi gallikán rítusból. Valamikor tanultunk erről egyházzene szakon a református (!) gregorián-tanárunktól. Énekeltük latinul, lefordítottuk, énekeltük magyarul is a protestáns Öreg Graduál-béli változatát, vizsgáztam belőle, szóval abszolút nem volt ismeretlen előttem az ének. De most nem pusztán elénekeltem, hanem átéltem azt. Bekapcsolódtam valami nagyon ősibe, valami nagyon régibe, a keresztényeknek egy ősi liturgiájába, és átélhettem, milyen lehetett a régi kőfalakon belül, gyertyafény mellett várni a pirkadatot, hallgatni az ószövetségi próféciákat egymás után, és mindegyikre közös zsoltárral felelni, amit természetesen gregorián intonációval és zsoltártónusban énekeltünk. Igen: bekapcsolódhattam valami nagyon ősi várakozásba. Ilyesmi lehetett, amiről Egeria zarándoknő írt a fennmaradt úti beszámolójában. A 4. században kelt útra Hispániából Jeruzsálembe, és ott ünnepelte a húsvétot abban a korban, amikor a kereszténység még csak nemrégen lett hivatalos államvallás. Ő még akkor járt ott, amikor a születés, a kereszthalál és a feltámadás helyszínei még nagyjából eredeti állapotukban léteztek, de annyi keresztény zarándok ment el oda megnézni ezeket a helyeket és együtt imádkozni, elmélkedni és ünnepelni, hogy a befogadásukra elkezdtek kőtemplomokat építeni az eredeti helyszínek fölé. Igen, a gyülekezés előbb volt, mint  templom... a fejünkben hajlamosak vagyunk felcserélni ezt. A húsvéti feltámadási misén ebbe a nagyon ősi gyakorlatba kapcsolódhattam bele, és lehettem társa a réges-régi keresztényeknek. 

Két éve volt az eucharisztikus kongresszus Budapesten, aminek a zárómiséjét Ferenc pápa celebrálta, ezért három óra hosszára Magyarországra érkezett. Gyuri akkor nem akart elmenni rá. Megbánta. Most, hogy Ferenc pápa apostoli látogatásra három napra Magyarországra érkezett, el akart menni a Kossuth téri misére. Elkísértem. Természetes, hogy elkísértem, hisz "ahová megy, odamegyek én is". Nem egy híres embert látni mentem, nem pápát látni mentem. Az apostoli látogatásnak nagyon régi hagyománya van a keresztény egyházban. Tele van vele az Újszövetség. Majdnem minden apostoli levél azért íródott, mert az egyik apostol nem tudott eljutni abba a városba, ahová menni szándékozott, és nem tudta meglátogatni azt a gyülekezetetet, amelyik várta őt. Szintén ezekből a levelekből meg az ApCselből tudjuk, hogy számos városba, számos gyülekezetbe viszont eljutottak, és hogy hogyan zajlottak ezek a látogatások. Pál több helyen meghatódva emlékezik vissza azokra a gyülekezetekre, amelyek befogadták őt, ellátták, sőt, ajándékokat is adtak neki. A gyülekezetek pedig emésztően kíváncsiak voltak az apostolok tanítására. Nyilván ebben a korban még nem létezett írott Újszövetség, az első evangéliumot csak Péter élete vége felé kezdte lejegyezni Márk, Péter beszédeiből összeállítva, Lukács még később kezdte az adatgyűjtését, felkutatva a szemtanúkat, János mély teológiai felismerései meg még a kanyarban sem voltak. Az apostoli leveleket kézről kézre, gyülekezetről gyülekezetre adták, egyik gyülekezetnek se volt meg mind, hiszen kánon se volt még, ami ezeknek az eredetiségét megállapította volna. Szóval ezek az apostoli látogatások elengedhetetlenek voltak, hogy a keresztény hit megmaradhasson tisztának és eredetinek, és ne alakuljon át már a kezdet kezdetén valami gnosztikus katyvasszá. Ez a hagyomány az egyházatyák idején is élő és eleven volt. Olvashatunk egy ilyenről igen részletesen a Quo Vadisban. Most pedig ilyen apostoli látogatásra jön Róma püspöke, Péter apostol kései utóda és letéteményese, a római katolikus egyház feje - akire akkor is odafigyelek, ha jómagam nem vagyok római katolikus, és nem Krisztus földi helytartójának tartom őt -, és mondanivalója van a magyar keresztények számára. Teljesen biblikus ez a látogatás. Nem egy celeb jön, egy híres ember, hanem egy apostoli utód. Nem magát mutogatni jön, hanem bátorítani és igét hirdetni. Nem volt bennem semmi averzió azzal kapcsolatban, hogy odamenjek és meghallgassam, mit mond, és református létemre én is részt vegyek a szentmiséjén. 

De csak hajnalban, a buszon, pirkadat előtt jöttem rá, hogy valójában zarándokúton vagyok, életemben először.  A hitem miatt útra keltem más keresztényekkel együtt, és - igaz nem gyalog vagy teveháton, hanem busszal, de - együtt tartunk valahová, hogy a hitünkben erősödjünk. Együtt haladunk, közben együtt imádkozunk, együtt énekelünk, zarándokételeket ettünk (szendvicset). A tavalyi Ez az a nap! is hasonló volt, de akkor idegenekkel utaztunk egy vonaton, és az előre váltott, helyre szóló jegyek miatt javarészt idegenek között ültünk egy stadionban. Most meg ismerősökkel voltunk, a plébánia tagjai ültek a buszon, akikkel hétről hétre találkozunk a szentmiséken, akikkel együtt járunk a szerdai dicsőítésekre, a kis közösségekbe, akikkel együtt voltunk a Szentlélek-szemináriumon. Velük beszélgettünk és énekeltünk. Milyen lehetett Józsefnek és Máriának útra kelni Názáretből Jeruzsálembe Jézus 12 éves korában? Vajon akkor mennyi ember hömpölygött az utcákon? Milyen volt velük együtt zarándokénekeket énekelni, bekapcsolódni a templomi istentiszteletbe? Nagyon ősi, nagyon régi gyakorlat a zarándoklat, maga Jézus és a családja is gyakorolta, meg is írta a Szentírás. És most a 21. század eszközeivel, de ugyanebben veszek részt én is. 

 

A Kossuth térre nem jutottunk be. Megálltunk pisilni egy benzinkúton, de mivel rengeteg busz tartott ugyanakkor ugyanoda, megállt pisilni még vagy nyolc másik busz is csak ugyanazon a benzinkúton. Mire odaértünk, a Váci út, mint parkoló, már betelt. 7:20-ra parkolt le a busz a Bajcsyn, több sarokra a Parlamenttől, az Arany János utcai metrómegálló előtt, miközben 8:15-kor zárták a beléptető kapukat. A papjaink is épphogy csak bejutottak koncelebrálni, nekik 7:30-ig kellett belépni a térre. Határozottabbnak kellett volna lennem Gyurival szemben, amikor odaértünk a beléptető kapuk közelébe, a kordonzárásig még volt 35 perc, bejuthatunk volna. Odabent meg csak olyanok között álltunk volna, akik mind ott akartak lenni. Így azonban folyamatos volt a vándorlás, folyton odébb kellett állni azok miatt a turisták miatt, akik el akartak jutni A-ból B-be, csak épp közbejött egy tömegrendezvény 800 busszal és 60 ezer emberrel. Veronika nővérék bejutottak, a pécsi csoport, ami ugyanakkor érkezett a buszával, mint mi, szintén bejutott. Nekünk is lett volna esélyünk, nem kellett volna feladni anélkül, hogy egyáltalán megpróbáltunk volna. De Gyuri úgy volt vele, hogy ahol álltunk, ott legalább volt kivetítő, amit jól láttunk, míg ki tudja, mi van odabent. Kicsit sajnálom, hogy nem voltam határozottabb, de úgy voltam vele, hogy elsősorban ő akart itt lenni, hát alkalmazkodom őhozzá. És jó volt így is. Hatalmas élmény volt annyi emberrel együtt imádkozni, énekelni, Istent dicsőíteni, részt venni a liturgiában.

 

Nagyon profi szervezés volt ennyi embert hibátlanul, rendbontás nélkül mozgatni és terelni. A buszokat úgy parkoltatták le halszálkában a Váci úton meg a Bajcsy-Zsilinszky úton, mint egy óriási parkolóban. Mindenütt rendőrautók álltak keresztben, amerre ne menjünk, a tömeg meg sodort magával, hogy merre az arra. A helyszínen tényleg sok kivetítő volt, remek hangosítás, kaptunk nyomtatott liturgiát, amiben minden benne volt latinul és magyarul is, még kotta is volt Kodály Magyar miséjéhez, mert azt adta elő a kórus a mise állandó részeinek gyanánt. Zseniális választás Sapszon Ferenctől, a kórus karnagyától: zeneileg magas minőség, nagyon magyar, ugyanakkor nagy tömegek által is könnyen énekelhető együtt. Annak is nagyon örültem, hogy a szentmise előtti dicsőítésen nem Szikora Robit és Tóth Gabit kellett hallgatni, hanem végre szerepet kaphattak a hazai katolikus egyház több évtizede hűségesen alkotó, szolgáló dalszerzői és előadói: Sillye Jenő, a Gável testvérek, Csiszér László, hogy csak néhányat említsek. Csak egyvalamivel nem voltunk megelégedve: a Kossuth tér egyértelműen kicsi volt ennyi ember befogadásához. A Hősök tere jobb választás lett volna. Istennek legyen hála, hogy a papok kijöttek a kordonon kívülre is áldoztatni, így Gyuri számára is megvolt a lényeg, Krisztus testét magához vehette. Ha ez kimaradt volna neki, azt tényleg nagyon sajnáltam volna. 

Kár, hogy nálunk, reformátusoknál nem szokás a zarándoklat intézménye. Nem az hiányzik, hogy szentképeket nézegessünk, vagy egykori csodák helyszínein ámuljunk, hanem az, hogy a hitünk miatt felkerekedjünk, kimozduljunk a komfortzónánkból, és együtt menjünk valahová azért, hogy kapjunk valamit egymás hitéből, és épüljünk általa. Tudom, emlékszem, le is írtam az imént, hogy azért lettem éppen református, mert a katolikus liturgia szimbolikájával és összetettségével szemben a református igehirdetés közvetlensége és egyszerűsége ragadott meg, reformátusok között tértem meg, ott lettem kereszténnyé, azt a teológiát tettem a magamévá. Ezért ülök fehérre meszelt templomban olyan istentiszteleten, aminek a központi része az igehirdetés, ezért énekelek protestáns gyülekezeti énekeket, ezért veszem magamhoz az Úrvacsorát. De hálás vagyok Istennek, hogy mivel ökumenikus házasságban élek, mégis részem lehet bizonyos mértékben a katolikus liturgia szimbolikájában,  összetettségében, és ősiségében. Megtapasztalhatok, átélhetek olyan dolgokat, amik nem ötszáz, hanem kétezer évesek. Vagy még annál is régebbiek, mint maga a zarándoklat gyakorlata, vagy a gregorián zsoltártónusok, amiknek eredete a régi zsidó énekek és felolvasó tónusok, amiken maga Jézus is énekelte a zsoltárokat, vagy olvasta az Ószövetséget. Olyan érzés, mintha belemerülhetnék picit abba a gyakorlatba, mintha bekapcsolódhatnék abba a liturgiába, ami az első keresztények életét jellemezte, amit az első keresztények végeztek. 

Egyszer pedig majd mindannyian bekapcsolódunk abba a liturgiába, ami a mennyben, Isten trónusa előtt folyik ebben a percben is. 

Múlt vasárnap éppen az istentiszteleten ültem, amikor rápillantottam a telefonomra. Gyuri hívott, levelet írt, meg sms-t is küldött. Mint kiderült, leszelt egy darabot az ujjából a szeletelővel, és nem tudta, mit tegyen. Azonnal kisurrantam a hátsó bejáraton, persze az előző lelkészt éppen akkor készültek kitüntetni. Remélem, nem vette észre, nem akartam volna megbántani őt, de mennem kellett, ki tudja, mit csinált az az ember magával odahaza... Rekordidő alatt értem haza, rosszulléttel küszködve.  Ádám látta az ablakból, amikor hazaértem, szerinte extragyorsan álltam be. Istennek legyen hála, nem történt nagy katasztrófa, amit a hazafelé úton vizionáltam, nem szelt le akkora darabot az ujjából, hogy lett volna értelme visszavarrni, vagy berohanni a balesetire bekötözni. Szerencsére vastag a bőre, gyakorlatilag csak bőrt nyisszantott le, egészen picike hús volt csak azon a darabon, amit megtalált és megmutatott nekem.  A sebfelszín viszont nagy volt, és erősen vérzett, annyira, hogy igazából nem lehetett látni a sebből semmit sem, hogy hogy néz ki. Betadine, steril kötés, elszorítás, én meg lefeküdtem a rosszulléttől, ebédre maradékot ettünk. Este kötéscsere, erre felszakadt a seb, megint erősen vérzett. Betadine, steril kötés, szorítás megint. Hétfő reggel irány a gyógyszertár, ott javasoltak valamit, ami nem ragad bele a sebbe, ha azzal kötjük be, meg javasoltál a Curiosát, amit nyílt sebbe is lehet kenni, ha már nem vérzik. Fontos volt valami megoldást találni, mert nem lehettem mellette kötözgetni a sebet,  Gyuri ugyanis kedd reggel Pestre ment dolgozni egész hétre a munkahelyével. Ráadásul egy wellness-hotelban szállásolták el őket a Margitszigeten. Mondanom se kell, a wellness-részleget kihagyta, a szimpla zuhanyozás is nagy kihívás volt ilyen kézzel. Latex kesztyűvel oldottuk meg. Utána megint sebkötözés, felszakadt, vérzés, Betadine, steril kötés, szorítás, és Pesten hagyja nyugiban, ne kösse át magának, csak ha nagyon muszáj. 

Én meg itthon maradtam a gyerekekkel egyedül egész hétre. Nagyon szerettem volna kedd este eljutni a házas bibliakörre, de már délelőtt láttam, hogy nehéz lesz. Aztán egyáltalán nem is sikerült. Ádámmal még verset kellett tanulni (János vitéz első 12 versszak), a szüleim meg csak este hétre értek ide, és még ki is kellett menni eléjük Majlátra. Lemondtam a bibliakört. Kedden este apu a helyemen aludt, anyu lent a nappaliban Ádámmal, én meg Zsófival. Eseménytelen este volt, leszámítva azt, hogy Ádámmal vérre menő harcot vívtam, hogy megtanuljuk a verset. MINDENT megtett, hogy ne kelljen tanulnia, és hogy amikor már hozzáfogott, akkor se a verset tanulja, hanem Petőfit szapulja. Pedig nem nehéz: olvasd fel hangosan mindegyik versszakot ötször, aztán próbáld elmondani könyv nélkül. Ha nem megy, olvad fel még kétszer, majd próbáld elmondani. Ha megy, ugorjunk a következő versszakra. Nem nehéz. Bárki mással. De Ádámmal kegyetlen volt. Ordítottam. De megtanulta. Szerinte a János vitéz egy fos, Petőfi meg egy idióta. Nem lesz bölcsész a gyerek, annyi már biztos. 

Szerdán paradicsomotültettem a szüleimnek (lett három tácával, most kikeltek, nem úgy, mint tavaly), meg muskátlit, közben lencse főtt sonkával.  Ádámmal kedden a déli altatás közben, meg szerdán a déli altatás közben is hosszas vitát folytattam messengeren arról, hogy ő nem akar ott maradni a délutáni foglalkozáson, haza akar jönni/mamáékhoz akar menni. Megzsaroltam, hogy akkor nincs képernyő egy hétig, erre nagy duzzogva, de ott maradt. Nagyon elegem van már ebből. Csak három dolga van a sulin kívül: gyógyúszás, csillagászati szakkör, és templom. És MINDEGYIKET  megpróbálja elszabotálni MINDEN EGYES ALKALOMMAL... A gyerekek vacsorára alaposan nekiláttak a lencsének, Ádámnak még a nadrágjára, a pulcsijára, a pólójára, a székére és a széke alá is jutott belőle. :D Szerda este lent aludtam Zsófival, a középsők meg hárman egyedül a nagy gyerekszobában. Eseménytelen este volt. Tízre már mindenki aludt. Veronika egész délután azt mondogatta, hogy neki sokkal jobb, ha alaposan megszervezi a napját, korán megcsinálja a házi feladatát, és korán ágyba bújik. Így is tett. 

Csütörtök reggel beírattam Balázst az 1 b-be. Vittem magammal Zsófit is, aki jókislányként hódított. :) Mindent jó előre előkészítettem, a papírokat géppel töltöttem ki, Gyuri már egy hete alá is írta, beszereztem a NEK adatlapot a diákigazolványhoz. Csak az anyakönyvi kivonatról feledkeztem el. Autóba be, irány haza Zsófival, hívtam Gyurit, hogy hol is tartjuk mi az anyakönyvi kivonatokat. Második körben azért azt is bemutattam. Balázs sorozatban harmadik napja nagyon sír, amikor ott hagyom az oviban. Hogy az elnyúlt tavaszi szünet miatt sír-e, vagy már nagyon akar iskolás lenni, nem tudom. Mindenesetre gyakorlatilag óránként kérdezi, hogy mikor lesz már nyár, és mondogatja, hogy nagyon szeretne már strandra menni. Ja, egyébként a múlt héten csütörtökön Szabó Lőrinc versmondó versenyen volt. Egy baromi hosszú verset tanult meg, a holló meg a rókát. Az se volt semmi. Szóltak ugyan nekem, hogy áprilisban lesz ez a verseny, és hogy az ovi Johannát meg Balázst indítaná rajta, de azt nem mondták, hogy pontosan mikor lesz. Én még csak ott tartottam, hogy próbáltam megfelelő verset keresni. Hát nem volt könnyű. Ugyanis Szabó Lőrincnek vannak ugyan gyermekeknek SZÓLÓ versei, de ezek majdnem mind az apa szemszögéből íródtak, nem lehet őket egy hatéves kisfiú szájába adni. Vagy ha igen, akkor meg egy versszakosak. Meg van a "reggel az utca, a muszka, a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter, és ráadásul a rádió mind azt kiabálja, hogy esik a hó!" De az már lerágott csont. Bár éppen aktuális lett volna, lévén hogy húsvétkor tényleg esett a hó. Szóval nehéz volt verset választani. Erre hatodikán írta a vezető óvónő, hogy tizenharmadikán elvisszük-e őt is a versenyre, mert Johannáék aznap már nem mennek oviba, mert verseny lesz. Persze, elvisszük. Azt nem mondtam neki, hogy nekünk még a vers sincs kiválasztva, és már csak hat nap van hátra, abból is hármat Balázs a szüleimnél tölt, a tavaszi szünet miatt. 

Mindenesetre kiválasztottam kettőt, a Sokat tud az én kezem-et, és A holló meg a rókát, és ebből Balázs a hosszabbikat választotta, mert meg akarta nyerni a versenyt. Naponta háromszor is elővettük a verset, meg apu is sokat mondta vele, amíg náluk volt, így aztán az utolsó pillanatban, a verseny délelőttjére sikerült megtanulnia hibátlanul. De sajnos nem nyert vele, mert az ovis korcsoportban csak hat versenyző volt, és nem osztottak helyezéseket, helyette mindenki nyert valamiben. Eléggé elhúzódott a döntés, sokat kellett várni rá. Végül azt szülték meg, hogy Balázs lett a "legjobb verses mesélő". Egyébként két másik gyerek is a Sokat tud az én kezem-et választotta. Meg volt két beszédhibás kisgyerek, és egy háromésféléves. Most melyik veszítsen? Így mindegyik nyert egy könyvet meg egy oklevelet, és boldogan távoztak. Na szóval, ezért aztán Balázs azon a héten se ment oviba, szerdán ugye tanultuk a verset, csütörtökön versenyzett, pénteken meg nevelés nélküli munkanap volt, egyszóval az ő tavaszi szünete két hétre elhúzódott. Ilyen hosszú idő után meg nehéz a visszaszokás. És mire összejött volna, most meg le is betegedett, lázas, nagyon taknyol és hányt is. 

Pénteken még Zsófinak volt egy korai fejlesztése, nemsokára elengedik, már csak a felmérése hiányzik, addig havonta egyszer jár, de az az egy éppen most volt. Balázst meg otthon kellett hagynom kettesben a youtube-bal, mert beteg gyerekkel nem mehetek a korai fejlesztőbe. Szerencsére már nagyfiú, tudja, mit nem szabad csinálni, ott maradt Bud Spencer és Terrence Hill társaságában a képernyő előtt. Na, az a fejlesztés se volt piskóta. A gyógypedagógus úgy gondolta, jó ötlet összerakni Zsófit egy hároméves kislánnyal meg annak az egyedülálló anyjával, hogy jó hatással leszünk rájuk. Anyuka bizonytalan az anyaságában, épp egy borzasztó rossz kapcsolatból jön ki, a gyerek meg sokat sír és nehezen együttműködő. Biztosan használna neki egy másik gyerek társasága, az anyukának meg én, aki nem aggódom szanaszét magamat. Csakhogy előző szombaton volt a láthatás. Apuka - egyébként italozó ember - elvitte a gyereket az új párjával, de telefonon elérhetetlennek bizonyult ez után. Négyre kellett volna visszahoznia a gyereket, de fél ötkor csak az új párja vette fel a telefont azzal, hogy nem tudja, mikor jön vissza az apuka. Anyuka ezen a napon szabadnapos lett volna, de váratlanul behívták dolgozni. Ő meg nem ment, mert az apukát próbálta elérni. Ezért kirúgták. A gyerekkel meg valami történhetett aznap apukánál, mert azóta levakarhatatlan az anyukáról, folyamatosan sír, az anyjába kapaszkodik, és már attól is elsírja magát, ha a nevén szólítják. Pechjére őt is Zsófinak hívják, így ahányszor a gyógypedagógus megszólította Zsófimat, ő elbőgte magát. A szépen eltervezett együtt játszásból az lett, hogy a gyerek az anyjára tapadva bőgött, az anyjának meg ebből már érthetően elege van így egy hét után, pláne hogy ki is rúgták, és folyton csak szidta a gyereket, hogy miért nem játszik, miért bőg. Én nem is tudom, mit lehetne-kellene tennie az anyukának egy ilyen helyzetben, kihez forduljon... A gyereket egyébként neki ítélték, már van erről bírósági határozat. Csak azt is otthon felejtette, mert totálisan maga alatt van, amiért kirúgták szombaton. A gyógypedagógus első körben pszichológust próbál intézni nekik. Remélem, nem történt semmi igazán durva azzal a kislánnyal azon a szombaton. 

Gyuri hazajött péntek este, épp odaértünk ötre a szülői értekezletre. Mert az is ezen a héten volt. Este átkötöztem Gyuri ujját. Az a gézlap, amiről a gyógyszertáros ÁLLÍTOTTA, hogy nem fog beleragadni - na, az is beleragadt. Pedig muszáj volt kötést cserélni, mert kedd óta ugyanaz volt rajta, és jó lett volna bekenni Curiosával is, hogy gyorsabban gyógyuljon. Netes utánaolvasás után úgy döntöttem, hogy leáztatjuk a gézt. Bejött, sikerült leáztatni, és végre nem vérzett a seb, ekkor készült ez a kép. Egész jól néz ki, pláne ahhoz képest, mennyire vérzett a múlt héten. Hálistennek jól végeztem az ápolónői munkámat, nem fertőződött el a seb, sőt, már látni, hogy a széleken elkezdett gyógyulni is. Nem tudom, lesz-e maradandó nyoma, de funkcionálisan ép maradt az ujja. Lehetett volna sokkal rosszabb is. Azóta mindenesetre a közelébe se megy a szeletelőnek, én lettem a hivatalosan kinevezett kezelője annak a szerkezetnek. 

2023. február 24-e van. Az egész világ arról emlékezik meg, hogy ma egy éve indult az orosz-ukrán háború. A családunknak azért fontos még a mai nap, mert ez anyukám születésnapja. Nekem személy szerint meg azért emlékezetes ez a dátum, mert pontosan egy éve döntöttem el, hogy le akarok fogyni. Olyan derekat akarok, amiről nem csúszik le a nadrág, olyan alakot, hogy ne gratuláljon boldog-boldogtalan a hatodik gyerekhez. Szeretnék önbizalommal, elégedetten a tükörbe nézni. 

Eredetileg a 60 kilós testsúlyt tűztem ki célul magam elé. Ezt még nem értem el, de látványos az eredmény: az elmúlt egy évben a testsúlyom 84 kilóról 67,2-re csökkent, azaz közel 17 kilót sikerült fogynom egy év alatt. A változás centikben is igen látványos. 44-es ruhaméretről indultam, most épp a 38-as méretbe fogyok bele, azaz a ruhatáramat lassan, de folyamatosan cserélni kell. A mellbőségem 100 centiről 94-re csökkent, a derékbőségem 100-ról 87-re, a csípőbőségem 102-ről 93-ra, a felkarom 35-ről 30,5-re, a nyakam 36,5-ről 34,5-re, a combom 62-ről 55-re, a vádlim 40-ről 38-ra. Mostanában már nem azzal szólítanak meg az ismerőseim, hogy ugye a hatodik babát várom, hanem azzal, hogy mennyire lefogytam, de ugye szándékosan? Mi csináltam, hogyan sikerült?

A rövid válasz: kalóriaszámlálás és torna, mankóként pedig továbbra is a Kalóriabázis appot használom, amibe minden étkezést és sportot felvezetek. Jelenlegi testsúlyommal 1650 kalóriát égetek naponta ülő életmód mellett. A kalóriakeretemet fixen 1300 kalóriánál húztam meg, hogy deficitben legyek, azaz kevesebbet fogyasszak el, mint amennyit elégetek. De mivel tornázom is, annyival többet ehetek. Naponta 40-45 percet szoktam cardiózni, vagy szobabiciklin tekerek lendületesen, ez körülbelül 300 kalóriát "ér". A kisétkezéseim pár szem kekszből állnak egy kis pohár tejjel, vagy joghurtot eszem, cottage cheese-t, esetleg gyümölcsöt. Reggelire, vacsorára általában max 50 gr kenyeret eszem, mellé zsírszegény tejet kakaóporral. A vajat lecseréltem zsírszegény margarinra, feltétnek szalámi helyett sonkát eszem bőségesen, és zöldségeket. Sajnos sajtot csak ritkán, mert zsírdús. A déli főétkezés levesét hajlamos vagyok tízóraira elfogyasztani. Főétkezésre rendszerint 100-200 gr sovány húst eszem (csirkemellet vagy sertés szűzet), a korábbi rizst, tésztát, sült krumplit pedig lecseréltem a kalóriaszegényebb bulgurra, zöldbabra, kelbimbóra, brokkolira, vagy egyéb bolti zöldségkeverékre. Nem sanyargatom magamat, mindennap jár egy kis édesség is, pár szem tejcsoki, pár darab csokis keksz, illetve ha sütök a családnak sütit, bizony én is megkóstolom. És ha többet sikerül megennem a kelleténél, akkor felpattanok a szobabiciklire, és letekerem.

Bár lassan fogyok ki a bőrömből, havi egy-másfél kilós sebességgel, és nincs rohamos súlyvesztés, a bőröm mégsem tudta teljes egészében lekövetni a változást, és elkezdett lógni a combomon, az alkaromon és a felkaromon. Erre most a Nutriversum kollagénjét szedem. Nagyon jó hatása van: két hét után azt vettem észre, hogy selymesebb és erősebb a hajam (ez bónusz mellékhatás), egy hónap múlva pedig már a bőröm is feszesebb volt, nem lógott úgy. Bevált. 

Az elmúlt egy év elhozta nekem azt a felismerést, hogy nem kell beletörődnöm a testalkatomba. Nem törvényszerű, hogy öt szülés után széles legyen a csípőm, nagy a hasam, és ne férjek bele többé soha a 38-as méretű ruhákba. A fogyás lehetséges. Sőt mi több: én is képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Hosszabb távon is ki tudok tartani az elhatározásom mellett. 

Fontos, hogy nem fogyókúraként, hanem életmódváltásként kell gondolni a diétára, és úgy is kell kezelni, ha nem akarom később visszahízni, amit most sikerült leadnom. Tehát olyan diétát kell követnem, amit akkor is tudok tartani, amikor már elértem az áhított súlyomat, és nem akarok tovább fogyni. Azaz ha szeretem a kolbászt és a csokis kekszet, akkor ezeket nem szabad száműznöm az étrendemből, hanem megfelelő mennyiségben be kell iktatnom már most is, hogy a diétám hosszú távon, életem végéig tartható legyen. 

Az életmódváltásnak lett néhány nem várt, pozitív mellékhatása is. A legfontosabb a pozitív testképem. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, én soha nem tetszettem magamnak, mindig találtam magamban valami kivetnivalót. Túl alacsony vagyok, túl nagy a hasam, a mellem, túl rövid a lábam... Éppen ezért mindig is utáltam a tükröket. Ez most megváltozott. Érdeklődéssel és örömmel nézek mostanában a tükörbe, és tetszik, amit látok. El se tudtam volna képzelni, hogy ez megtörténhet velem.

A másik fontos pozitív változás, hogy megszeretem a mozgást. Az iskolai testnevelés-tanáraim valamit nagyon elronthattak, mert soha, semmilyen sportot nem sikerült megszerettetniük velem. Szívből gyűlöltem a tesiórákat, pedig akkoriban még csak heti kettő volt belőlük. Csak és kizárólag a hegyi túrákat szerettem, mert könnyebben ment nekem hosszú távon közepes mennyiségű energiát beleadni valamibe, mint rövid távon sokat. És a kilátásért bőven megérte felmászni a hegyre. :)  De most örömmel tornázom, örömmel pattanok fel a szobabiciklire. Jólesik az izmaimnak a mozgás, a testemnek az átmozgatás. Ráadásul azt tervezem, hogy tavasszal kipróbálom a futást is, ami soha, de soha nem ment. Emlékszem, gyerekként sose tudtam egyhuzamban 100 méternél többet futni. Most kipróbálom, hogy hogyan menne. 

Azért gondoltam erre, mert az életmódváltás harmadik pozitív hozadéka az, hogy nagyobb lett az állóképességem. Amikor tavaly tavasszal elkezdtem tornázni, egy félórát is soknak éreztem, és a harminc másodpercenkénti szürke részeket végiglihegtem. Most naponta minimum 40-45 percet tornázom (egy sorozatepizódnyit), és a szürke részeket is áttornázom. Gyakran naponta kétszer is, mert szeretek enni... Tavaly tavasszal tíz perc szobabiciklizés után már köptem ki a tüdőmet. Most 60-70 percet is tudok lendületesen tekerni. Az iskolai tesiórákról annyi maradt meg nekem, hogy sosem bírtam szusszal, mindig én voltam a legutolsó, a tizenkét perces futásra pedig kínszevedésként emlékszem vissza. Most apránként felépítettem az erőnlétemet oda, hogy sokkal többet bírok, mint valaha. Ez egészen hihetetlen a számomra. Csak ("csak"?) meg kellett találnom azokat a mozgásformákat, amiket szeretek, és a folyamatosság elve alapján, egyéni edzésterv szerint haladni előre. 

Elmondhatom, hogy az elmúlt egy évben ha súlyban nem is, de lényegében elértem a célomat: ismét van derekam, a nadrágok nem csúsznak le rólam, és nem néznek végre terhesnek. Sőt, úton-útfélen kapom az elismeréseket, hogy mennyire lefogytam. Közben vérszemet kaptam: ha eddig ment, vajon menne tovább is? A testmagasságom és a korom szerint az ideális testsúlyom 48 és 63 kg között van. Le tudnék fogyni ennek a középértékére, mondjuk 56 kilóra? Ennyi voltam egyetemistaként, még az öt gyerek előtt. Vajon lehetne olyan alakom, hogy jól álljanak rajtam az ujjatlan nyári ruhák? Felvehetek valaha bikinit? Keresztbe tudom még valaha tenni a lábamat? Neadjisten, lehetne izmos karom, feszes vállam, vékony combom, erős hasizmom?

Meglátjuk. 

Bögre kutyánkat tavaly ősszel elveszítettük. Limfómája volt, testszerte meg voltak nagyobbodva a nyirokirigyei. Az állatorvos szerint nagyon drága kezeléssel tudnánk neki adni egy kis esélyt, de lehet, hogy még azelőtt elpusztul, hogy megjönne a biopszia eredménye. Ennek a betegségnek emberek és kutyák között is nagyon magas a halálozási rátája. Egy állatvédő alapítvány posztjában olvastam, hogy 290 ezer forintot elköltöttek egy szintén fiatal, alig öt éves, limfómás kutya kezelésére, de minden erőfeszítés ellenére elveszítették a harcot. A rezsiválság kellős közepén, a fűtési szezon előtt, létbizonytalanságban, öt gyerek mellett nem tudtunk bevállalni egy többszázezres, bizonytalan kimenetelű kezelést. Kegyetlenül nehéz döntést kellett meghoznom, ráadásul egyedül, mert a férjem épp a gyerekekkel ült az autóban a délutáni dugóban. De meg kellett hoznom. Elaltattuk Bögrét. Ott voltam vele végig, és simogattam, ahogy elaludt, akkor is, amikor már nem lélegzett, még akkor is simogattam, amikor már teljesen elernyedtek az izmai. A kertünkben temettük el.  De megígértem a gyerekeknek, hogy tavasszal lesz új kutyánk. Közepes méretű, hogy bírjuk etetni, keverék, hogy ellenálló legyen, mentett, mert szüksége van a segítségre, és felnőtt, akinek már ismertek a személyiségjegyei, a tulajdonságai, aki nem zsákbamacska. A gyerekek persze azonnal akartak volna másik kutyát, főleg a lányom, de én nem akartam kapkodni. A csontjaimban éreztem, hogy a mi kutyánkat nem kell keresni, azonnal fel fogom ismerni, amikor meglátom. 

Addig is, amíg eljött a tavasz, folyamatosan figyeltem a mentett kutyás oldalakat és posztokat. És január 15-én  szembejött velem egy kép egy szelíd, jámbor, szomorú szemű kutyáról:

Dió története elmondások és facebook-posztok alapján lassanként állt össze előttem. Még tavaly decemberben egy fiatal nő találta meg, aki egy facebook bejegyzésben látott egy segítségre váró, végtelenül szomorú tekintetű kutyust, aki egy benzinkúton kóborolt.

2022. december 12.

"Elmentem chipet nézni hozzá, de sajnos nem volt benne. A kutyus nagyon kedves, alázatos, egyből az ölembe dőlt, ahogy odahívtam magamhoz. Csont és bőr, rettenetesen kimerült, és minden apró rezzenéstől megijedt. A kúton dolgozó férfi elmondása alapján mire odaértem, már másfél órája ott kóborolt a tankoló kocsik közt. Észrevettük, hogy duzzadtak az emlői, lehet hogy kölykei vannak. Azonban azt, hogy ezek a kölykök hol vannak, élnek-e, vagy már rég széthordták őket, azt nem tudjuk. Tettünk rá egy pórázt, bízva hogy megmutatja a kicsiket. Több mint egy órán keresztül vitt minket a kutyus, bejártuk az egész környéket, a temetőt, a környező utcákat, de semmi. Végül a maradék erejével visszahúzott minket a benzinkúthoz, lefeküdt a lábunk elé és elaludt. Több állatvédővel, és állatszerető segítővel is beszéltem, a tanácsukat kértem mit tegyek. Ha az utcán hagyom ezt a kutyust, valószínű meghal, és holnap már nem találjuk meg. Ezért ideiglenes gazdihoz vittem, ahol melegben összeszedheti magát, pihenhet. Holnap ismét visszamegyünk a kölyköket keresni. Azonban lehet, hogy azért van teje a kutyusnak, mert vemhes. A pocakja nagy és kemény, egy alultáplált kutyának nem így kellene kinéznie. Egy éjszakára az ideiglenes elhelyezése megoldott, de mihamarabb átvevő szervezetet kell neki találni! Kérlek segítsetek! Kérnék minden kedves állatszerető embert, kutyasétáltatót, aki a környéken lakik, járjon nyitott szemmel! Ha kutyakölyköket találna, akkor pedig azonnal írjon nekem, és megyek érte!"

2022. december 13. 

"Auróra ma orvosnál járt. A hasi ultrahang alapján valószínű, hogy nem vemhes, vélhetően egy-két hónapja fialt. A vizsgálatokat egy szó nélkül tűrte, a rendelőben mindenkinek csóvált, kedveskedett. Annyira alázatos és barátságos természete van azok ellenére is, amiket átélhetett, hogy az hihetetlen. Találkozott más cicával, kutyussal is, de senkire sem reagált. Ja, és tud pacsit adni mindkét mancsával, behívásra egyből visszajön. Ha azt mondom, hogy ő a tökéletes kutya, finoman fogalmaztam. 2 év körüli ivaros szuka kutya, 18 kg, de jelenleg csont és bőr. Oltásai és chipje még nincsenek."

2022. december 14.

"Megvannak a kölykök! Információt kaptunk, hogy hol lehetnek a kölykei. Kis csapatunk elment a megadott címre, ahol először 5 kölyköt adnak át, aki körülbelül öt hetesek, de egyáltalán nem hasonlítanak az anyjukra. Aztán átadnak újabb négy kölyköt, akik vélhetően már Aurora kölykei. Majd körbevesznek minket, kérdik, hogy mikor megyünk legközelebb, mert még a szomszédokban is vannak kölyökkutyák, illetve rengeteg arrafele a kóbor kutya, akik oda fialnak. Elhozzuk a kilenc kölyköt. A négy kicsi Aurorához kerül, aki megismeri őket és azonnal szoptatja... Kiderült, hogy azért tud pacsit adni, és azért ismeri a vezényszavakat, mert 1 éve még gazdis kutya volt, de odaadták valaki másnak. Kb egy hónapja fialhatott le, őt pedig nagy valószínűséggel kidobták."

2023. január 15. 

Aurórának aranyból van a szíve. Folyamatosan bújik az emberhez, eldobja magát, pacsit és puszikat osztogat. Mindenkivel jól kijön, más kutyákkal közömbös, de barátságos. Nem tudom elmondani, mennyire kedves kutyus, de talán a fotók és videók valamennyire vissza adják ezt. Pórázon szépen sétál, alap vezényszavakat ismeri, testsúlya kb 20 kg lehet. Ha szeretnéd őt megismerni, kérlek írj privát üzenetet az alapítvány számára."

 

 

Írtam nekik. Ők pedig válaszoltak, és levelezés kezdődött közöttünk. (Kifejezetten kérték, hogy ne telefonon érdeklődjünk, hanem írásban, mert nagyon el vannak havazva, rengeteg a mentésük, folyamatosan csörög a telefonjuk.) Békés, jámbor kutya, minden családmodellbe beilleszthető, és azok a szomorú szemei... Meg szerettem volna ismerni személyesen, hogy tényleg ő-e a mi kutyánk. Az alapítványnak már voltak szomorú tapasztalatai felelőtlen örökbefogadókkal, így akárkinek nem adnak ki kutyát. Először is képeket kértek a tartási körülményekről, és leírást a családunkról. Utána személyesen is kijöttek ellenőrizni a tartási helyet, azaz a házunkat, az udvarunkat. Az örökbefogadás maga pedig szerződéshez kötött. A szerződésben vállalom, hogy kifizetem az állatorvos, az oltás és a chip költségeit (15.000 Ft), a kutyát két héten belül átíratom a nevemre az állatorvosomnál, megfelelően tartom, róla évente négyszer-ötször folyamatosan beszámolok, határidőig ivartalaníttatom, és bármilyen változás állna be, pl elköltözünk, vagy elpusztulna, arról értesítem az alapítványt. Ma van két hete, hogy családostul kimentünk a gyepi nyílt napjára, megismerkedtünk Aurórával, és hazahoztuk. Akkor még nem tudta szegény, hova kerül, mi lesz vele, de már akkor is osztogatta a puszikat a gyerekeknek. :)

Hazaérve nagyon szépen beilleszkedett. Azonnal belakta a kutyaházat, körbeszimatolta a telek minden sarkát. Az első este még ignorálta a macskákat, azóta már hangos ugatással kergeti őket. Nem baj, rájuk fér egy kis mozgás, amúgy is elég kövérek. Ha elkapna egy macskát, inkább a kutya szemét félteném, mint a macska bőrét.  Mivel az Auróra elég hosszú, és amúgy sem reagált rá, új nevet kapott tőlünk: Diónak hívjuk. Okos kutya, már reagál rá. További pozitív meglepetés volt, hogy milyen jólnevelt. Behívható, szépen ül, pacsit ad, nem ugrál. Valaki korábban foglalkozott vele. Azonban kiderült az is, hogy fél a felemelt kéztől (egyszer hirtelenebbül és magasabbról nyúltam felébe, és fülét-farkát behúzva lapult), meg a hosszú, botszerű dolgoktól (úgy megijedt a seprűtől, hogy azt se tudta, hova bújjon). A száraztápot megeszi, ha nagyon muszáj, de inkább ott hagyja. Ellenben a konyhai maradékot és a kutyakonzervet úgy falja, mintha egy hete nem evett volna, pedig naponta háromszor adok neki enni. Szerencsés dolog, hogy két kapun kellene átjutnia ahhoz, hogy el tudjon szökni, mert valahányszor kinyitjuk a belső kiskapukat, a lábunk mellett ő is át akar bújni. A konyhai terasz el van zárva ráccsal, oda sem engedjük fel, legalább annyi menedéke legyen a macskáknak, ahonnan nem kell menekülni. De néha azért eljut oda Dió, amikor behozzuk a tűzifát a házba, és azonnal letámadja a macskák ennivalóját, pedig mondom, ott áll előtte a száraztáp, és naponta háromszor kap enni.... Talán idővel megérti, hogy nálunk nem fog éhezni.  A környékbeli kutyákkal is jól kijön, részben azért, mert mindegyik kan. Keveset ugat, nem egy tipikus házőrző kutya, persze nem is azért hoztuk el. De most már kezdi hallatni a hangját is, reagál a többi kutyára, vagy talán a vadakra szemben az erdőben. Sokkal mélyebb, öblösebb a hangja, mint a legtöbb kutyának. Az is kiderült, hogy bár alapvetően egy nyugis természetű, békés, jámbor jószág, megvan a kilométer-igénye, örömmel fut együtt velünk az udvaron, és néha már kezdeményez is. Ugyanakkor bátran egyedül merem hagyni a kétévesemmel is, bízhatok benne, hogy nem lesz gond. Etetés közben is simogatható, a tálját is elhúzhatom előle, nem morog érte, nem kap oda. Hozzánk szépen elkezdett kötődni. Elég, ha meglát az ablakból, máris billegeti a farkát. Amikor hazaérkezünk, farokcsóválva vár mindek a kerítésnél, azután végigkísér a kerítés mentén, amíg be nem érünk a házba. Mi is kötődünk hozzá, a gyerekek különösen szeretik, a kétévesem rendszeresen sír, hogy ki akar menni Dióhoz, és alig lehet az udvarról berángatni. 

Érthetetlen, hogy ha ennyit foglalkoztak vele kicsi korában, miért nem kapott chipet és oltást. Az is érthetetlen, hogy egy ilyen jólnevelt, kedves kutyát miért dob ki valaki. Nagyon hálás vagyok ennek a fiatal nőnek, hogy összeszedte Diót, nem hagyta ott a benzinkúton, időt és energiát nem kímélve felkutatta a kölykeit is, majd pedig gondosan új gazdát keresett a számára. Dió most már velünk van, a családunk legújabb tagja, és amíg él, jó dolga lesz nálunk, ezt megígértem neki.

Pár hete írtam, hogy ahhoz képest, ami akkor volt, egy nagycsaládos háztartás vezetése maga lenne a szanatórium, és hogy nem vágyom másra, csak egy szimpla hétköznapra. Nos, leírom, milyen is egy hétköznap nálunk. 

0:40 Arra ébredek, hogy Veronika sír az ágyában. Azt gondoltam, hogy biztosan rosszat álmodott. Odamegyek, hogy megvigasztaljam. De nem rossz álom volt, hanem a hasát fájlalja, aztán minden átmenet nélkül, sugárban telibe hányja a vadiúj, extrameleg paplanát. Mentem a menthetőt, hogy legalább a matrac meg a fal megússza. Utána hasmenéssel küszködik, én meg kihámozom a paplant a huzatból, aztán a huzatot a vacsorára betermelt nagy adag rántott sajtból. Nagy nehezen újra ágyba kerülünk. Egy ideig faggatom a gyereket, hogy hol fáj a hasa, nem oldalt-e, meg nyomogatom, de semmi jele vakbélgyulladásnak, sima gyomorrontásnak tűnik. Mindegy, holnap akkor se lesz neki iskola. Veronika viszonylag hamar elalszik, de én még sokáig ébren vergődöm. Tartok tőle, hogy a betegség hanem fertőző lehet, és még az éjszaka folyamán Ádám és Balázs is telehányja az ágyát, ezért aztán éberen alszom, mint a nyúl, fülelek, nem merek igazán visszaaludni,. Balázs különösen érzékenyen érintene, mert fölöttem alszik az emeletes ágyon. Lemegyek a konyhába, és mindenkinek hozok hányós tálat, de nem sokat alszom ezen az éjszakán. 

6:20 rezeg a telefonom, ideje felkelni, elkészíteni a fiúkat a reggel hét órai induláshoz. Tízórait csomagolok, Ádámnak ruhát készítek, gyógyszert szedek össze, közben ötpercenként ránézek a fiúkra, hogy állnak, nem aludt-e vissza Ádám, felöltözött-e, kikelt-e az ágyból. Ma nincs kötekedő hangulatban, viszonylag könnyedén összekészül időben. Az úszáscuccát azért itt hagyja a házban, úgy kell visszahívni és a kezébe nyomni. A lelkére kötöm, hogy ha ezt is elhagyja, mint az előző két szett úszáscuccot, nem csak az árát vasalom be rajta, hanem a hétvégére a képrnyőidejét is elveszíti. Hátha így fontosabb lesz számára, hogy vigyázzon a holmijára. 

7:30 Veronika hányása, hasmenése nem ismétlődik, de ma akkor se mehet iskolába. Itthon hagyom az ágyban, hogy összeszedje magát, a mai nap betegszabadság lesz. Megírom az osztályfőnökének, hogy mi a helyzet. Csak Balázst kell így elvinnem oviba, meg Zsófit korai fejlesztésre. Mivel Gyuri munkahelye is útba esik, őt is elviszem, legalább addig is együtt lehetünk és beszélgethetünk. Gyuri megemlíti, hogy ma este későn jön haza, mert a munkahelye valami vacsorát szervez. Szuper. Öt gyerekkel egész nap egyedül, plusz fodrász és főzés... szép, feszített menet lesz. A múlt heti gigadugó nem ismétlődött meg, így időben odaérek a korai fejlesztésre 8:40-re. Utána még el kell mennem kabátot vásárolni Zsófinak (overálnadrágot találtam az idősebb tesókról maradt cuccok között, de a lányos télikabátokat mind elosztogattam, amikor még meg akartunk állni négy gyereknél), aztán meg egy kisebb bevásárlást kell megejtenem a Lidl-ben, mert elfogyott ez-az, meg a hétvégi ebédet is meg akarom főzni még péntek este, mert szombaton nem lesz rá idő, dolgozni akarunk Gyurival az udvaron, helyet csinálni a tűzifának. A padlásszigetelés, a tetőablakok kicserélése és az új kályhába való esténkénti befűtés megtette a hatását, a gázfogyasztásunk jelentősen mérséklődött, jelenleg nem kell attól tartanunk, hogy kifutunk a támogatott árú gázkeretből. De a tavaly kivágott szilvafa rohamosan fogy így, hogy már nem csak szalonnát sütünk meg gulyást főzünk rajta alkalmanként, hanem melegedünk is mellette minden este. Venni kellene rendes tűzifát, de nincs hová rakni. Meg kell csinálni a helyét, azaz alaposan rendet kell rakni és szelektálni kell a terasz alatt. Ez egész napos munka, nem lesz mellette időm se főzni, se gyerekezni. Anyósomat meghívtuk, hogy vigyázzon a gyerekekre, az ebédet pedig megfőzöm előre még péntek este, ez a terv. Olyan ebéd kell, amit elég lesz csak melegíteni. Húsleves, meg főzelék, valamilyen feltéttel.

12:00 Hazaérek a bevásárlásból - arra, hogy nincs víz. Kimegyek a szivattyúhoz, hozok be két vödör vizet a ciszternából, hogy a vécét le tudjuk öblíteni a kézmosást pedig egy palack ásványvízzel intézem. Ugyanis ebédet is kell főznöm hármunk számára, és az nem megy kézmosás nélkül. Ebéd után még felhívom a vízműveket, hogy bejelentsem a vízhiányt. Az egyik szomszédos utcában hatalmas csőtörés van, tájékoztat az ügyfélszolgálatos, de annak nem kellene érintenie a mi utcánkat. Pedig mégis érinti. Még a fodrászt is felhívom, hogy fél óra alatt meg tudja-e nyírni Dávidot, ugyanis négyre foglaltam nála időpontot, de fél öttől zongoraórája van. 

13:00 Megettük az ebédet, altatom Zsófit. Délután háromra oda kell érnem a suliba a fiúkért, ahhoz el kell indulnom húsz perccel korábban. Bő másfél órája maradt Zsófinak, hogy kialudja magát. Van egy régi dakota közmondás: egyél, amikor a baba eszik, aludj, amikor a baba alszik, vasalj, amikor a baba vasal. Én 12 és fél éve ehhez tartom magamat. A déli altatás számomra a nap fémpontya (jóvanna, fénypontja, tudok én helyesen írni, csak lárpurlár), mert akkor én is alhatok egy jót. Oviban még utáltam a déli alvást. Azóta megszerettem. 

14:45 elindulok a suliba a fiúkért, tíz perccel a tervezettnél később. Ugyanis nem találtam meg Dávid zongorakottáját, pedig zongoraóra előtt már nem lesz idő hazajönni, mert közben fodrászhoz is megyünk... De indulnom kell, időre megyek. Én hozom haza a két nagyobbik fiút, Dávid barátját, meg egy ikerpárt is. Kész iskolabusz. Zsófit itthon hagyom Veronikával, hadd aludjon még. Hazafelé előbb az ikreket teszem ki a házuknál, aztán Dávid barátját, aztán mégis marad elég idő hazaugrani a zongorakottáért. 

15:45 Hegyedórával korábban megérkezünk a fodrászhoz, de szerencsére már elment az előző vendég, azonnal hozzá tud látni Dávid hajához. Én meg a Philips hajvágógépem már nem elég neki, frizurát akar. Ollóval is tudok kicsit hajat vágni (hogy az ember nyomás alatt mit meg nem tanul az évek folyamán), de inkább  a fodrász. Úgyhogy az előző hajvágáskor bejelentettem egy férfi fodrászhoz, életében először. Ott kiderült, hogy amit elképzelt magának, annak neve is van: angol klasszikus. Most meg már Ádám is olyat akar magának. Hát legyen. Szerencsére van honlapjuk, azon pedig fut egy időpontfoglaló alkalmazás, így nem kell telefonálnom, amit úúúútálok. Két fiatal srác dolgozik a szalonban, az egyik fél óra alatt végez Dáviddal, aki végre elégedett, és időben át tud ballagni a zeneiskolába. Amíg a fodrász Ádámot nyírja, elugrom az oviba Balázsért. Az ovi ugyan ötig van nyitva, de péntek délután van, és nem akarom annyira kiszámolni, hogy pont zárórára érjek oda, és Balázs legyen a legutolsó gyerek. Mire visszaérek, már Ádám is majdnem készen van. nagyon boldog, tetszik neki az új frizurája. 

17:00 Hazaérünk a fodrásztól. Zsófi már ébren van. Még épp van annyi időm, hogy feltegyem főni a húslevest, aztán bekapjak egy kis uzsonnát, mielőtt elindulok Dávidért a zeneiskolába. Fél hatkor végez. Mire visszaérek, kifut a leves. A második fogás lencsefőzelék lesz vagdalttal. Még sosem csináltam vagdaltat, őzgerincformám sincsen, de holnap nem akarok fasírtsütéssel bíbelődni. A pincében nagy nehezen találok egy hosszúkás fém formát, de aztán inkább mégis szilikon kuglófformában sütöm.

17:50 Miután Dávidot hazahoztam, még tornázom egy kicsit, a fogyókúrám részeként. Jelenleg 70 kilónál tartok, kb félúton vagyok az álomsúlyom, 56 kg felé. Napi 1350 kalória a napi keretem. Amennyit tornázok, annyival többet ehetek. Napi félóra tornával megehetek 1600-at is, mégis fogyni fogok. Megnézek egy ST: Enterprise részt, közben cardiózom, 45 perc=351 kalória égetés. Utána folytatom a főzést, még meg kell főzni a levestésztát, és elkészíteni a lencsefőzeléket, meg a vagdaltat. Hogy mindehhez legyen hely, kipakolom a mosogatógépet, aztán meg be. Zsófi is "segít", szanaszét dobálja a mágnesbetűket a hűtőről, aztán a szelektíven gyűjtögetett kupakokkal folytatja. Nyolckor telefonál Gyuri, hogy eljött a buliból, de nincs busz, csak villamos, az meg nem jön fel a hegyre. le tudok-e menni érte a végállomásra autóval, 20:40-re ér oda. Persze, lemegyek, addig felteszem a lencsét főni, csak kis fokozaton, nehogy ez is kifusson, amíg odavagyok. Lassan elkészül a leves, eszünk is egy-egy tányérral vacsora gyanánt. 

22:26 A kicsit elvitte Gyuri aludni, a nagyok visszavonultak a szobáikba, és egyelőre nem is ölik egymást, csönd van. Leülök, hogy leírjam ezt a mai napot... Ma még meg se álltam (a déli altatást kivéve), és még sincs semmi látszatja. Nem tettem be mosást, nem tettem rendet sehol, nem takarítottam semmit, és holnap se fogok, mert mással leszünk elfoglalva. Nagyon elfáradtam. Megyek, lefekszem aludni. 

Utószó: szombaton sötétedésig dolgoztunk Gyurival, csak ebédelni álltunk meg egy félórára. Nagyon sokra haladtunk. Kiszelektáltuk a két terasz alól az összes lomot, kiöntöttük az uv sugárzástól szétmállott homokzsákokból a homokot, A raklapból épített tárolóládát felállítottuk, így polc lett belőle. Kirámoltuk és méret meg száradás foka szerint szortíroztuk az összes fát, így lett három láda gyújtósunk, két polcnyi vékony száraz szilva- és cseresznyefánk, egy polcnyi még száradnivaló bokor, meg egy csomó száraz tűzifa. A nappali terasz alatt jobbra felhalmoztuk az összes fánkat, az elég lesz kb még idén. A bal oldalt pedig üresen hagytuk, oda vehetünk még több tűzifát, hogy kihúzzuk tavaszig. 

Megállapítottuk Gyurival, hogy nagyon jó csapat vagyunk. Jó volt vele együtt dolgozni, hatékony és élvezetes. A végeredmény pedig igazán jól sikerült, szép rendezett lett. Dopaminlöket a javából. 

Leírom ezt is, mert olyan sokan kérdezgetitek, hogy mi történt, és hogy van Ádám, én meg már nem tudom, kinek mit mondtam el és mit nem... Előrebocsátom, hogy hosszú lesz.

2021 áprilisában, egy áttévézett és átvideójátékozott hétvége után (nem otthon, mi annál szigorúbbak vagyunk), amikor ráadásul keveset aludt, Ádám egy hajnalban rángógörcsöt kapott. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor azt hittem, hogy odavan a fiam, és a hátralévő életét agykárosodottan, pelenkában fogja eltölteni. Gondolatban már a házat alakítottam át a kerekesszékhez. De akkor is az én fiam marad, és tudtam, hogy örökre szeretni fogom, ha többet meg se szólal értelmesen, akkor is. Istennek hála mire kiért a mentő, magához tért, és kiderült, hogy „csak” egy epilepsziás roham volt. Öt nap múlva a roham megismétlődött, ezúttal pozitív volt az EEG is, igazolódott az epilepszia. Kapott gyógyszert (Levil 250 mg napi 2x), és a rohamok nem ismétlődtek meg. Az MR negatív volt, amin nem csodálkoztunk, mert valószínű volt a genetikai eredet, ugyanis az apai nagypapa is évtizedek óta epilepsziás, meg az egyik unokatesó is az volt gyerekkorában, de már kinőtte. Bíztunk benne, hogy Ádámnak is csak ennyi, idővel kinövi, és a gyógyszert is elhagyhatja majd. A rohamok nem ismétlődtek, annak ellenére sem, hogy néha-néha kimaradt a reggeli Levil.

Ádám közben sikerrel felvételizett egy nyolcosztályos gimnáziumba, ami a város másik végén van, ergo korábban kell kelni hozzá. Tetszett neki az új suli, az új menza, az új osztályfőnök, szépen beilleszkedett az új osztályába, talált új barátot is.

Szeptember 11, vasárnap. A férjem riadtan kiabál nekem az ebédlőasztal mellől, hogy jöjjek, mert Ádám rosszul van. Mire odaérek, elmúlt neki. Kiderült, hogy úgynevezett absence-rohama volt, rövid, pár másodperces roham, ami csak elrévedésből, bambulásból, a végzett mozgás megrekedéséből és pillanatnyi távollétből, vagyis a környezettel való kapcsolat megszakadásából áll, de nem jár tudatvesztéssel. Nem tudtam eldönteni, hogy valódi a roham, vagy csak úgy csinált.

Szeptember 20. kedd, 4:15 Ádám váratlanul epilepsziás rohamot kap, ami spontán oldódik. Nem esem kétségbe, volt már ilyen. Gondoltam, előfordul néha, nem nagy ügy.  Ami új, hogy utána hányingere van, és hány is. Az iskola szóba se jöhet. Szerdán még mindig szédül. Arra gondoltam, hogy gyomorrontása lehet, az válthatta ki a rohamot. Sebaj, amint tünetmentes, mehet újra iskolába. Csütörtök-pénteken megy is. Hétvégén sincs baj, vasárnap is részt vesz a céges családi napon. Talán tényleg csak gyomorrontás volt. Este azonban szédülésre panaszkodik. Hétfőn megint hányingerrel ébred, majd hány is. Ekkor lett gyanús a hányás, hogy talán mégse gastritis, hanem neurológiai tünet, ahogy az agyrázkódás meg a napszúrás is hányingerrel, hányással jár. De hogy lehet ezt megtudni? Próbálom elérni a neurológiát, de nem veszik fel.

Szeptember 27, kedd: Ádám még mindig szédül, nem megy iskolába. Nekem azonban aznap van egy egynapos nőgyógyászati kisműtétem, reggel hatra kell bemennem. Még a kórházból is szervezem, hogy ki kit visz haza az iskolából és mikor, valamint sikerül elérni a neurológiát is telefonon. Azt javasolják, hogy vigyük be Ádámot a sürgősségire. A kórházból kiengednek háromkor, Gyuri értem jön, utána felszedjük a gyerekeket az iskolában, hazaérünk, eszünk egyet, és nekiindulunk. Az SBO-n letoltak, hogy miért most jövünk, miért nem napközben, vagy közvetlenül a roham után még a múlt héten. Az ügyeletes orvosnak hosszasan magyarázom, hogy mikor mi történt, de egyszerűen nem érti, folyton visszakérdez, és folyton elfelejti a válaszaimat. Nagyon idegesítő. Végül arra jut, hogy szerinte a hányást gastritis okozza, mert szerinte a hányinger nem neurológiai tünet, csak a sugárban hányás, másnap pedig hozzam be a gyereket soron kívül a neurológiára. Ádám megint absence-rohamot produkál, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy valódi-e.

Szeptember 28. szerda. A neurológián nincs szakrendelés, mert a szakorvos lebetegedett. Az asszisztens is csak azért van ott, hogy az időpontos betegeknek új időpontot adjon. De mi nem időpontra és nem időpontért jöttünk. Telefonon eléri fent az osztályon a kezelőorvosunkat, aki EEG-t rendel el, ami negatív lesz, majd személyesen le is jön az osztályról a szakrendelésre csak külön Ádám miatt, pedig aznap nem is ő rendel. Megvizsgálja, és két lépcsőben felemeli a gyógyszeradagját napi 2x1,5 szemre. Ő nem tol le, amiért egy roham után nem rohantam be azonnal Ádámmal a kórházba. Beállított betegekkel nem szokás. Remélem, hogy az emelt gyógyszeradag meghozza majd a várt rohammentességet. Este bepakol Ádám a táskájába, és úgy fekszünk le, hogy másnap suli.

Szeptember 29, szerda, 6:15. Ádám újabb rohamot kap. Ezúttal van annyi lélekjelenlétem, hogy  elkezdem videózni, mert ez a orvosnak fontos információt szolgáltat arról, milyen volt a roham. Egyszerűbb és pontosabb  megmutatni, mint körülírni. A roham után jön a szokásos zavartság, kábult alvás, majd az egész napos szédülés, hányinger és hányás. Most már biztos, hogy nem gastritis. A rohamok és a hányás között kell, hogy legyen összefüggés. A hétvége csöndes, nyugodt. Ádám még az osztálymisére is eljut vasárnap reggel. Hétfőn iskola, ahonnan a negyedik óra után kikérem, hogy az ADHD-ja miatt elvigyem gyermekpszichiáterhez. Este megint absence-rohama van. Ezúttal már nem kételkedem benne, ez AZ.

Október 4. kedd 5:17 Ádám megint rohamot kapott. Utána mélyen bealszik. Aztán reggel hétkor még egy roham. Ilyen még nem volt, hogy egy nap kettő. Elkezdek rohamnaplót írni, mert már nem tudom fejben tartani, hogy mikor mi történik, olyan sok van, és olyan sokféle. Berohanok Ádámmal meg a naplóval az SBO-ra, nehogy megint letoljanak. No meg úgy hátha hamarabb beszélhetünk a neurológussal. Ott hosszas várakozás után telefonos konzíliumban jelentkezik a neurológus, hogy szedjük tovább emelt adagban a gyógyszert, aztán hazaküldenek. Ádám aznap szédül, hányingere van és hány is. Másnap is rosszul érzi magát, ezért itthon marad. Csütörtökön jól ébred, sikerült eljutnia az iskolába, nekem meg a nőgyógyászatra kontrollra. De este már megint hány. Ezt rossz jelnek vesszük, én rettegve várom a hajnalt.

Október 7. péntek, 5:50. Ádám felkel, és kimegy hányni. 6:30-kor rohama van. Számomra ezzel bizonyítást nyert, hogy a hányingerek, hányások és a rohamok között összefüggés van. Az elmúlt időszakban igen sok mindent összeolvastam az epilepsziáról, sok mindent megtudtam. Gyakorlatilag ahány beteg, annyiféle lefolyás. Roham előtt Ádám gyakran szédül, hányingere van vagy hány, utána meg minden esetben akár két napig is rosszul van. Gyakorlatilag ezek az utólagos rosszullétek lehetetlenítik el számára az iskolába járást.  Ádám ezúttal még délben is zavart. Amikor beszélni akar, nem találja a szavakat. Szombaton „másnapos”, egész nap szédeleg és hányingere van. Vasárnap jól van végre, tanulgatunk egy kicsit, aztán este hétkor megint hány. Rossz jel. Sejtjük, mi következik másnap hajnalban. Azért bepakoltatok vele másnapra, hátha. Imádkozom, hogy Isten legyen irgalmas, és Ádám mehessen iskolába. 

Október 10. hétfőn 3:15-kor rohama van, sokkal korábban, mint máskor. Utána gyakorlatilag végighányja az egész napot. A rohamnaplóból egyértelmű, hogy a rohamai sűrűsödnek. Délelőtt próbálom elérni a neurológiát, hogy meddig várjak, amíg az emelt gyógyszeradag eléri a hatását, de nem sikerül: a közvetlen szám ki se csöng, a központit meg nem veszik fel.

Október 11. kedd 6:15, megint rohammal indult a nap. Közvetlenül előtte még beszélgetek Ádámmal, hogy hogyan érzi magát, képes-e felkelni és iskolába menni. Szédülésre panaszkodik. Utána rohama indul, ébrenlétből. Ezzel az a biztonságérzet is elveszik, hogy csak alvásból indulnak a rohamai. Mostantól az ébrenlét sem garancia a rohammentességre. Egész nap másnapos, este absence-rohama is van. A kórházat sikerült végre elérni, a központban felveszik, és közlik, hogy a közvetlen szám majd csak szerdán egy órától fog élni. Nagyon lassan telik az idő szerda délután egyig. Este anyósom elviszi Ádámot a jelenlegi gyülekezetébe, hogy imádkozzanak érte. Engedem. Abból nem lehet baj. Ádámot azzal veszem rá, hogy utána elviszi a mamája gyorsétterembe, annak nem tud ellenállni. Anyósom azzal jön haza, hogy Ádám „meggyógyult”. Ádám meg azzal, hogy a gyülekezetben nagy volt a zűrzavar, mindenki egymás szavába vágva beszélt, sokszor ismeretlen nyelveken is. 

A gyerekeknek elmagyarázom, mit tanított Pál a gyülekezeten belüli nyelveken szólásról a Korinthusiakhoz írott első levelében. ("Ha tehát összejön az egész gyülekezet, és mindnyájan nyelveken szólnak, és közben bemennek oda az avatatlanok vagy a hitetlenek, nem azt fogják-e mondani, hogy őrjöngtök? Ha nyelveken szól is valaki, ketten vagy legfeljebb hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egy valaki pedig magyarázza meg.") Félreértés ne essék, én hiszek a gyógyítás ajándékában, ráadásul épp elég dokumentált eset van a világon ahhoz, hogy ne lehessen kételkedni benne. Imádkozunk is Ádám gyógyulásáért folyamatosan. De fel kell ismerni, amikor Isten "csónakot meg helikoptert" küld közvetlen és látványos beavatkozás  - az azonnali teljes gyógyulás - helyett. És van, amikor nem ad gyógyulást, ahogy Pálnak sem adott, pedig háromszor kérte. 

„Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dániel 3:17-18)

Október 12. szerda. Ádám felébred hajnalban, kimegy pisilni. Közvetlenül utána kimegyek én is. Mire visszaérek, megint rohama van, pedig garantáltan nem volt ideje visszaaludni egy perc alatt. Az utóbbi három napban mindennap volt rohama, ráadásul emelt gyógyszeradag mellett. Valami baj van, a Levil úgy tűnik, nem működik többé. Alig várom a telefonos rendelést. Fél kettőkor sikerül elérni a neurológusunkat, aki kikérdez, és arra jut, hogy a mindennapos rohamok már nem kezelhetőek ambulánsan, Ádámnak be kell feküdnie. Menjünk oda másnap reggel az SBO-ra cuccostul. Ádám kérdezget, hogy meddig leszünk bent. Nekem ugye fogalmam sincs, hogy milyen vizsgálatokat tervez végezni az orvos, esetleg új gyógyszert tervez-e adni, és hogy azt felépíteni meddig tart, de nem vígasztalom Ádámot azzal, hogy szombatra kiengedik és elmehet az osztályával osztálykirándulni. 95%-ra teszem, hogy nem jut el. Pedig gyönyörű napos, száraz, meleg az idő egész héten, erdei túrára tökéletes. Fáj a szívem érte, hogy Ádám ebből is kimarad, de az egészsége fontosabb. Izzítom a szüleimet, hogy jöjjenek, mert segítség kell, a családomat valakinek el kell látni, amíg én Ádámmal bent fekszem a kórházban. Délután elmegyek nagybevásárolni, este meg sütök-főzök magunkra előre, mert egyáltalán nem biztos, hogy az első nap jut nekünk ebéd.

Közben sorban kapom anyósomtól a leveleket, hogy be kellene merítkeznünk, mert Jézus csak akkor tud Ádámon segíteni, ha teljesen odaszánjuk magunkat. Megmondta az a gyülekezetvezető is, aki imádkozott Ádámért, hogyan kellene a betegségét "biblikus módon kezelni". Engem meg borzasztóan idegesít, megalázó és fáj is, hogy ha bármi bajunk van, ha csak eltüsszentjük magunkat, vagy eldugul a vécé, az az anyósom szemében csakis a hitetlenségünk bizonyítéka lehet.

Az órai anyagot és a házi feladatokat is próbálom megszerezni, mert Ádám már három hete hiányzik az iskolából, lassan behozhatatlan lesz a lemaradása, de a Krétába nem írnak a tanárok, a Classroom is jobbára üres, Ádám hiába kérdezi az osztálytársait a szokásos csetfelületeken, senki se reagál, és én se vagyok sokkal sikeresebb a szülői platformokon. Az osztályfőnök végül párokba rendezi a gyerekeket. Ádám egy volt osztálytársát kapja az előző iskolából, egy szorgalmas, jó tanuló lányt, akinek olvasható az bírása. Főnyeremény!

Október 13. csütörtök. Rohammentes reggel. Akár iskolába is mehetne a gyerek. Ehelyett kórházba igyekszünk. Az egész épület épp átépítés alatt van, a betegutat is sokadjára szervezik át, se a portás, se a betegfelvételt intéző nővérek nem tudják, mi a teendő, ha beutaló nélkül szeretnénk bejutni a neurológiára. Ide-oda küldözgetnek, itt is, ott is várunk egy kicsit. Végül kétórás várakozás és egy covid-teszt után bejutunk az osztályra, ahol azonban csak Ádámnak van ágy, nekem egyelőre egy hokedli jut. Teltház van. A szobában két gyerekágy és két felnőtt ágy van, van még ott egy pici baba az anyukájával, akik csak délután mennek majd haza. Addig kényelmetlenkedünk Ádámmal egy felnőtt ágyon ketten. Bár nem számítottak ránk, kerítenek valami ebédet is nekünk, de csak ránézünk, és inkább azt esszük, amit otthonról hoztunk. Végeznek pár vizsgálatot, közben Ádámnak van két absence-rohama.

Nagyon nehéz idebentről megszervezni az életet. Veronikának az iskolaudvaron maradt a tánccucca, utána kellene vinni a táncpróbára, holnapra ünneplő kell neki a matek versenyre, Balázs belázasodott, mit adjanak neki, Dávidnak magával kell vinnie a zongorakottáját péntek reggel az iskolába, meg kell szervezni, hogy ki vigye haza a gyerekeket délután, fogalmam sincs, mit eszik a családom a hétvégén, elromlott a mosogatógépünk ma reggel, lemondtam a szombati esküvőt és a vasárnapi zenei szolgálatot a templomban, és el kell hozni holnap Dávid és Veronika szemüvegét az optikustól, amihez nálam van a papír, itt bent a kórházban. Máskor ezeket mind én intézem személyesen. 

Délután fél négykor bejön Ádám kezelőorvosa, és vége tudunk beszélni. Megmutatom neki a rohamnaplót, a videókat, beszámolok a hányingerről, hányásról. Gondos, alapos, megfontolt orvos, rászánja az időt, hogy mindent részletesen elmondjak és megmutassak neki. Ritka kincs, hogy nem érzem a sürgetést a magatartásában. Egyetértünk abban, hogy nincs háromhetes gastritis, a hányinger és a hányás valóban neurológiai tünet. Helyes volt az anyai megérzésem. Az orvos úgy dönt, hogy a Levilt egyelőre meghagyja, és fokozatosan felépít mellette egy új gyógyszert (Depakine), a hétvégét így Ádám bent tölti megfigyelésen, és csak hétfőn mehet haza. Ádám eléggé lelombozódik ettől, meg talán az új gyógyszer is teszi, de este vígasztalhatatlanul sír, nagyon maga alá kerül. Eredetileg csak egy estére akartam befeküdni vele, hogy beszélhessek az orvossal, és első este felügyeljek Ádámra, hátha rohama lesz, utána pedig átadtam volna a helyemet a nagymamájának. De Ádámot elnézve tudom, hogy nem lenne jó neki egy folyton aggódó, pánikoló, könnyen kétségbe eső nagymamával, aki ráadásul egy csomó összeesküvés-elmélettől retteg. Ádámnak most egy erős személyiség kell, aki nem omlik össze, nem pánikol, nem sír, nem esik kétségbe, hanem képest támaszt nyújtani. Ki tudja, hogy kezelné Ádám hajnali rohamát? Ott kell maradnom vele a kórházban, tart, ameddig tart. A családom meg majd kibírja valahogy. Akkor is kibírták, amikor Zsófi született, akkor három hétig csinálták nélkülem.

Október 14. péntek. Terveznek Ádámnak egy hasi ultrahangot, de végül nem fér bele az időbe, túl sok a beteg. Ennek ellenére az orvos úgy tervezi, hogy ha Ádámnak ezen az éjszakán se lesz rohama, akkor szombaton – ami amúgy is munkanap – elengedi. Megírja a zárót is.

Sokan imádkoznak értünk: a lelkészeink, a barátaink, a családtagjaink, Ádám osztályfőnöke is. Összeszámoltam, egészen szép, nagy csapat lett a végeredmény. Olyan jó érzés ezt az imahátteret magunk mellett tudni!

Az éjszaka eseménytelenül telik, szombat délelőtt tényleg hazamehetünk. Gyuri jön értünk autóval. Az első utunk az ügyeletes gyógyszertárba vezet, hogy azonnal kiváltsam Ádámnak az új gyógyszerét. Nem akarom a véletlenre bízni, hogy lesz-e a város bármely másik gyógyszertárában, vagy ha nem lesz, mikorra hoznak. Estére KELL az a gyógyszer. De a gyógyszertárban nem látják a felhőben felírva. Francba! Szétválunk, Gyuri vágtat az autóval Veronikáért az iskolába a város másik végébe, hogy odaérjen érte tizenkettőre, mert neki szombaton iskola van, én meg felülök a buszra, és visszavágtatok a neurológiára, hogy adjanak pár szemet, amivel kihúzzuk hétfőig, ugyanis szombat lévén nincs bent olyan szakorvos, akinek lenne felírási jogosultsága erre a gyógyszerre. Azt javasolják, hogy hétfőn hívjam fel őket az osztályon, és írassam fel még egyszer. Szombaton hazamennek a szüleim is, akik idáig tartották nálunk a frontot.

Éjjel úgy alszom, mint a kő, hosszú idő óta először sikerül végigaludni az éjszakát egyhuzamban. Hihetetlenül örülök neki. Mostanában éjszaka rendszerint úgy alszom, mint a nyúl, és Ádám minden mozdulatára felébredek; vagy nem alszom egyáltalán, hanem vagy imádkozom, vagy az epilepsziáról olvasok. A vasárnap eseménytelenül telik, próbálok pihenni, és egyben utolérni magam a háztartásban (tudom, ez oximoron, de egy nagycsaládos háztartás nekem kész szanatórium lenne az elmúlt időszakhoz képest). Már készülünk vissza a suliba, amikor…

Október 17. hétfő. Az éjszaka folyamán négy rohama is van Ádámnak. Négy! Egész éjjel nem alszom egy szemernyit sem, Ádám minden mozdulatára ugrok. Iskola kizárva. Amikor reggel a receptért telefonálok a neurológiára, nem felejtem el megemlíteni a négy rohamot az asszisztensnek, aki megadja a szakrendelés mellékét azzal, hogy hívjam fel az orvosunkat. Az orvosunk azt kéri, hogy azonnal lépjünk a gyógyszer következő szintjére, már aznap reggel adjam a teljes adagot Ádámnak. Ha nem használ, kedden telefonáljak ismét. Közben a nagyszülők már másik orvost keresnének, meg MR-t rendelnének azonnal, magánúton, egész délelőtt ezzel bombáznak levélben és telefonon is. Totál kivagyok. A végén már fel se veszem.

Itt, ezen a ponton besokalltam, nem bírtam tovább. Nem bírtam tovább, hogy minden áldott nap helyzetjelentenem kell a nagyszülőknek, ráadásul kétszer, mindkettőjüknek külön-külön, mert hiába élnek egy lakásban, valamiért nem beszélik meg egymással, amit megtudnak. Nem bírtam tovább, hogy miközben én próbálok itt helyt állni, egyszerűen nincs időm azzal is foglalkozni, hogy ők aggódnak az unokájukért, és ezt valahogyan, a maguk módszereivel megpróbálják kezelni. 

Nem bírtam tovább, hogy minden egyes nap, ami rohammal indul, az gyakorlatilag az én kudarcom keresztényként, mert Ádám nem gyógyult meg. Megátalkodott pogány lehetek anyósom szemében, amiért még mindig református istentiszteletre meg katolikus misére járok, nem szaladtam ki a parázna babiloni katolikus egyházból, be egy random neoprotestáns kisgyülekezetbe, így aztán nem fogok elragadtatni sem, az egész családunk meg a vesztébe rohan (a véleménye szerint).

Nem bírtam tovább, hogy minden egyes nap, ami rohammal indul, gyakorlatilag az én kudarcom anyaként, mert nem kerestem másik orvost, mert nem verem az asztalt azonnal újabb MR-ért, mert nem rohanok azonnal az epilepszia-specialista sztárorvoshoz Debrecenbe háromnapos alvásos videós EEG-re, pedig a sógornőm a fiát mittudomén hová vitte. Kudarc, amiért elfogadom, hogy az epilepszia kezelése gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kezelőorvos vakon próbálgatja egyik gyógyszert a másik után, bízva abban, hogy valamelyik előbb-utóbb beválik, és meghozza a hőn áhított rohammentességet. Csalódást okozok nekik azzal, hogy én bízom Ádám kezelőorvosában, mert velük ellentétben én személyesen ismerem őt, és látom, mennyire odafigyelő, higgadt, következetes és gondos. Nem szeretném őt alapos ok nélkül lecserélni egy nagynevű ismeretlenre, akinél húszpercenként 26 ezer forintért kezdhetném elölről, hogy megismerje Ádám kórtörténetét. Pláne nem egy idegen városban, innen másfél-két órányi autóútra. Az nem működik, hogy Ádámot kezeli az egyik orvos a kórházban így, meg van egy másik orvosa magánúton, aki kezelné úgy. Diagnózist, szakvéleményt lehet kérni több helyről is, de a gyereket csak egyféleképpen lehet kezelni. Szinte láttam magam előtt a csalódott arcukat, amikor kitérő választ adtam, hogy majd megbeszélem a fiukkal. De így döntöttem. Ha ez az út nem járható, és nem jutunk semmire, akkor majd keresünk másik orvost. Addig nem.

Tudom, hogy az enyémnél, a miénknél vannak sokkal nehezebb élethelyzetek. Vannak anyák, akik az Ádámnál sokkal súlyosabb állapotú gyermekeiket ápolják 24/7, havi százezer forintból, adott esetben apa nélkül, autó nélkül, remény nélkül, hogy jobban lesz valaha is, akár évtizedek óta. Akkor én mit rinyálok itt egy nehéz hónap miatt? Isten mindig csak annyi kísértést és próbát ad, amennyit el tudunk viselni, és az erőt is megadja hozzá. Mostanában azt tanulom, hogy mit jelent napról napra élni, és a kevésért, a hétköznapokért is hálát adni. De akkor is, nagyon-nagyon a határára kerültem annak, amit még el tudok hordozni.

Kedden még szédelgett Ádám. A keddről szerdára virradó éjjelt gyakorlatilag végigimádkoztam, minden egyes rohammentes pillanatért hálát adtam, és irgalomért könyörögtem Ádám számára, hogy ismét mehessen iskolába. Szerda reggel rohammentesen ébredt, Istennek legyen hála érte! Ideje visszamenni az iskolába. Én pedig annyira, de annyira szeretnék már egy szimpla hétköznapot, amikor nem történik semmi, de semmi, csak végzem a dolgomat. Szeretnék egy eseménytelen szerdát. 

2019 őszén-2020 tavaszán országos roadshow és kampány hirdette, hogy 2020-ban egész napos dicsőítést rendeznek a Puskás stadionban, ahová minden keresztényt várnak. Nagyon megérintett bennünket a hívás, bár nem tudtam, hogyan jutok el oda veszélyeztetett terhesként. Budapest messze van, egész nap a hőségben ülni fárasztó dolog, az esetemben veszélyes is lett volna. Aztán a covid miatt egymás után két nyáron is elmaradt a rendezvény, végül 2022. június 23-án tartották meg. Így, hogy már nem voltam állapotos, és már nem is szoptatok, végül eljutottam. A gyerekek közül a legidősebb a Balatonnál táborozott, a legkisebbet a szüleim vállalták el egy napra, a három középső meg a barátainknál töltötte a hétvégét. Kettesben mentem Gyurival különvonattal; a helyszínen egy barátunk csatlakozott hozzánk. A gyülekezetemből egy kisbusznyian egy lépcsővel odébb ültek tőlünk.  

Nem azért mentem, hogy az első sorokban csápoljak. Se nem azért, hogy a kedvenc előadóimat hallgathassam élőben. Nem is azért, hogy a kedvenc dicsőítő dalaimat énekelhessem. Mint kiderült, a dalok felét-kétharmadát nem is ismertem; sok dicsőítésben éppen ezért részt se tudtam venni, egyszerűen csak befogadtam. Remek dalokat és fantasztikus előadókat ismertem meg így. Igazából egyáltalán nem azért mentem, mert a műsortól akartam kapni valamit. Nem is tudom, mit vártam. Egyszerűen csak húzott, vonzott valami. Mennem kellett. Ott akartam lenni.

Amikor odaértem, csak akkor értettem meg, hogy miért is mentem el: hogy közösségben legyek a keresztényekkel. Hogy megtapasztaljak valamit Isten országának, a mennyországnak a valóságából, ahol csupa olyan ember lesz majd, akik szeretik Jézust, és nem kell félnünk attól, hogy bántani fognak bennünket, hogy gúnyolódás vagy éppen közömbösség tárgyai leszünk. Isten országában mindenki kedves mindenkivel, mindenki szeret mindenkit, mindenki segít mindenkinek, mert mindenki szereti a Bárányt. Ennek az előízét tapasztalhattam meg most. 

Már akkor, amikor a vonatra várakoztunk. Nagy tömeg, békésen, vidáman, nem tülekedve. Már akkor, amikor a vonatról leszállva betértünk ebédelni a Burger Kingbe. Hiába próbáltam bejutni a mosdóba, nem sikerült, aztán észrevettem egy kis táblát, ami arról tájékoztatott, hogy  számlán lévő kóddal juthatok be a helyiségbe. A számla az étterem ellentétes sarkában volt, a tálcámon. Elindultam visszafelé, de egy fiatalember megállított, és megmondta a saját kódját. Kicsi dolog volt, de mégis olyan sokat jelent nekem. Egy ember meglátta, hogy mire van szükségem, észrevette azt, és hajlandó volt segíteni. Azt se tudom, keresztény volt-e vagy sem, hogy ő is a stadionban ment-e tovább, vagy sem. Mégis, ilyen a mennyország, nem? Amikor nem a saját szájunkba próbáljuk lapátolni az ételt hiába, hanem egymás szájába. 

A stadionhoz érve egyre jobban eltöltött ez a bizonyosság, hogy ezért jöttem ide, ezért a megtapasztalásért, hogy mi, keresztények, ilyen sokan vagyunk, és EGYÜTT vagyunk. Tényleg felemelő érzés volt egy helyen látni azt a több tízezer embert, aki pénzt, időt és fáradtságot nem kímélve eljött - akár az ország másik végéből vagy külföldről is - azért, hogy ezen a helyen együtt dicsőítse Jézust. Aki ott volt, mindenki azért volt ott, mert szerette Jézust. MINDENKI. Sok ismerősömről és barátomról tudom, hogy ott volt, bár személyesen nem találkoztam velük ott, hiszen a stadion óriási. Csak felmenni az első lelátószintről a harmadikra tizenkét emeletnyi lépcsőzést jelent. Sokakról csak annyit tudok, hogy ebben vagy abban a szektorban ült a családjával, velünk szemben a második szinten, vagy középen az első szinten, vagy a kivetítőn láttam pár pillanatig, vagy a különvonaton futottunk össze. De most nem azért mentem el, hogy azokkal legyek együtt, akikkel egyébként is együtt vagyok a miséken, istentiszteleteken, bibliakörökön. Hanem azért voltam ott, hogy része legyek egy nagy egésznek, és ebben az is benne volt, hogy csupa idegen ember között ültem - akik ugyanakkor testvérek is voltak, hiszen pont ugyanazért voltak ott, amiért én: Istent dicsőíteni. Mindegy, hogy a mennybe vezető útnak melyik szakaszában járunk, vagy hogy aktuálisan milyen a lelkiállapotunk, hogy milyen zenét szeretünk, hogy felemelt kézzel vagy lehajtott fejjel szoktunk-e imádkozni. Ennyi keresztény ember egy helyen, egy célból, egy szívvel énekelt közösen. Fantasztikus, hihetetlen érzés volt. Valami ilyesmi lehetett az Ostrianumban, csak más zenével, én legalábbis ilyennek képzelem (aki olvasta a Quo Vadist, tudja, mire gondolok). 

Sokan gyűltünk össze, sok helyről jöttünk, és sokfélék voltunk. Ezt a műsor is tükrözte. Volt keresztény rap, instrumentális zene, Illés-emlékzenekar jellegű amatőr dicsőítés, folk és gospel. Énekeltek magyarul, angolul, de még románul, szerbül, szlovákul is, egy szál gitárral és fülsiketítő zenekarral is. Volt csendes elmélyülés, táncra perdülés többféle stílusban, most láttam először dicsőítést vezetni csellóval, és volt szó szerint bolygórázó hangerő is (Planetshakers). Nem mindegyik típusú dicsőítéssel tudtam azonosulni. De nem is kell. Nem kell mindenkinek táncra perdülni, és nem kell mindenkinek felemelt kézzel imádkozni. Van, aki lehajtott fejjel vagy térden állva tud jobban. Van, aki nyitott arra, hogy amit belül érez, testileg is ki tudja fejezni, mások kevésbé. A lényeg az, hogy ott voltunk, együtt. Rövid videós ízelítő a hangulatból. 

Pedig az ördög mindent megtett, hogy minél többeket távol tartson. Aznapra jósolták az év legmelegebb napját, rekordokat döntögető hőséget és viharokat is jeleztek. A MÁV azt kérte, hogy aki csak tud, ne szálljon vonatra aznap, és hogy nem tudják garantálni a pontosságot, hiszen a sínek nagyon nagy erőhatásnak lesznek kitéve a hőség miatt. A különvonatról előre tudtuk, hogy nem lesz benne légkondi. Megfordult a fejünkben, hogy ne menjünk, mert akár ott is ragadhatunk a nyílt pályán, vagy megsülünk a stadionban a tűző napon? Megfordult. Mégis elindultunk. A különvonat pontos volt, az ablakok lehúzhatóak, a helyünk a stadionban árnyékos volt, vizet pedig vittünk eleget. A vihar az ország más részeiben fákat döntögetett, a stadionban azonban csak visszafogottan csöpörgött, a koncertet sem kellett félbeszakítani miatta. Cserébe kellemesen lehűtötte a levegőt. A hazafelé útban is volt némi bizonytalanság. Én leszálltam az utolsó előtti megállón, hogy a gyerekeket összeszedjem, és másnap hazaautózzam velük, de a férjemnek másnap reggel tízkor jelenése volt, így ő továbbment a végállomásig, ahová hajnali háromnegyed kettőre futott be a vonat. Az első busz meg hajnali háromkor indult. Amekkora tömeg volt a vonaton, abban se lehetett biztos, hogy könnyű lesz neki taxit fogni. De abban a vasúti kocsiban utazott egy testvér, aki pont arra lakott, amerre mi, és hazavitte őt is. Isten gondoskodott a hazaútról, a legapróbb részletekig.  

Kíváncsi vagyok, milyen hatást tettünk a stadionban dolgozókra, a biztonsági őrökre, a takarítókra. A szemükben tudtunk-e jel lenni? Én bízom abban, hogy igen. Egész nap nem találkoztam rendbontással, tülekedéssel, egy hangos szóval se. A vécébe mindenki beletalált, a szemetet a szemetesbe dobta, összesen két poharat hagyott ott valaki a környékünkön. Sehol nem voltak szanaszét hagyott csokipapírok, sörösüvegek, vagy szotyi. Mögöttünk egy srác véletlenül kiöntötte a vizét, és azonnal szólt nekünk, hogy helyezzük biztonságba a táskáinkat, nehogy ráfolyjon a víz. Kifelé menet elég nagy volt a tülekedés az ajándék Bibliákért, az egyik sátorból már teljesen kifogyott, míg a másikban hegyekben állt még. De itt se vettem észre, hogy bárkinek elfogyott volna a türelme, és kijött volna a béketűréséből. Hihetetlen volt azt az óriási tömeget olyan rendezettnek, egymásra figyelőnek látni. 

Ahogy Jézus mondja: Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. (János 13:35) Nem tudom, hogy a dicsőítésünk kihallatszott-e a stadionból, de bízom benne, hogy ebben - az egymásra való odafigyelésben és szeretetben - nem vallottunk szégyent ezen a napon. 

A mögöttünk lévő pár hét olyan, de olyan sűrű volt, hogy csak a túlélésre tudtam koncentrálni, és mindig csak a következő napot tartottam figyelemmel, terveztem meg, hogy azon legyünk túl valahogy. Tele voltunk anyák napjákkal, évzárókkal meg fellépésekkel. Esélyem se volt eljutni a műtétem miatti egyéves kontrollra. Majd később. Ráadásul a legsűrűbbek pont a hétvégék voltak - egymás után három is -, amikor az ember normális esetben kiengedne és feltöltődne, hogy bírja a következő hetet. Hát ez most nekünk nem igazán így alakult. Sok mindenre egyszerűen nem jutott idő, mert nem volt belőle elég. Elvégre nekem is - mint minden embernek, még a leggazdagabbnak is - csak 24 órát utal ki a Jóisten naponta, nem többet. Ráadásul amit nem használok fel, azt félretenni se tudom, nehezebb napokra. Ahogy C. S. Lewis írja: az ember azt hiszi magáról, hogy az idő az övé, pedig az időt se teremteni, se megtartani nem tudja... és ez pontosan így is van. 

Leírom most, leginkább magamnak, hogyan néztek ki ezek a napok, nehogy elfelejtsem. 

Egy szokványos napom úgy néz ki, hogy reggel hatkor felzizzenek, és kinyomom a telefont. Hat húszkor már nem halogathatom tovább a felkelést, hiszen Dávidot hat ötvenötre prezentábilis állapotba kell hozni, és el kell látni tízóraival. Márpedig ő szereti a végsőkig, sőt, még az után is halogatni a felkelést, és ha ez sikerül, akkor se dőlhetek hátra, mert egy éti csiga sebességével zuhanyozik, öltözik, pakol be, veszi a cipőjét stb. Nem reggelizik, mert még nem éhes. Megértem, mert ennyi idősen én se voltam éhes ébredés után, és kínszenvedés volt ezt megértetnem a saját anyámmal, aki nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem úgy működöm, ahogyan ő. 7:58-kor kilököm Dávidot az ajtón, hogy a barátja édesapja elvigye őket a gimibe. Utána jön a három középső. Ők még szót fogadnak nekem, tehát még előző este bepakoltak, valamint az iskola, óvoda ellátja őket tízóraival, uzsival, ezt nem kell nekem készíteni. Közben a férjem - aki együtt alszik a kicsivel, és éjszaka is ő látja el - felöltözteti Zsófit, aztán elmegy a fél nyolcas buszhoz. A belvárosba reggel meg délután kész öngyilkosság autóval járni, a tömegközlekedés az egyetlen értelmes megoldás ilyenkor. Én is csak hétfőnként vállalom be a reggeli csúcsot muszájból, mert a kicsit gyógytornára viszem a város másik végébe. Araszolásból nekem ez a heti egy alkalom is sok. Fél nyolckor indulok a négy gyerekkel, kettőt kiteszek az iskolánál, egyet az ovinál, eggyel meg hazajövök, és kezdődik a napi rutin: mosogatás, mosás, rendrakás, ruhák hajtogatása, közben hírek, levelezés intézése, és mindig van valami telefonálnivaló is, pl egy szolgáltatóval. Délben gyorsan eszek valamit (rendszerint grillezett húst zöldséggel), aztán altatom Zsófit. Úgy alszik, mint a kő - amíg mellette fekszem az ágyban. Olyan jó vevőkéi vannak, hogy amint megpróbálok felkelni mellőle, felriad ő is és sírni kezd. Szóval a délutáni altatás egyúttal nekem is egy másfél órás kényszerpihenő. Altatás után indul a délutáni kör, amikor beosztás szerint összeszedem a gyerekeket a különböző intézményekből, és elviszem őket vagy haza, vagy zeneiskolába, táncórára, majd onnan haza. Este hatra minden gyereket begyűjtök ismét, a férjem is hazaér, és kezdődhet az este: házi feladat, egy kis képernyőidő, vacsora, nekem este félóra torna, aztán az esti rutin: pizsama, fogmosás, altatás. Mire tízre az ágyba zuhanok, rendszerint hamarabb elalszom, mint a gyerekek. 

A napi rutinon felül az elmúlt hetekben volt egy csomó olyan esemény, amit nem én terveztem, nem én kértem, csak a nyakamba kaptam. 

Június 7. kedd - Ádám zongoravizsgája fél öttől volt az iskolájában. Végre nyilvános hangverseny volt, nem úgy, mint a covid alatt, ráadásul számára az utolsó, mert abbahagyja a zongorát jövőre, úgyhogy mindenképpen szerettem volna részt venni rajta. Fél hattól azonban a bátyja néptáncolt az ő iskolája művészeti gáláján a város másik végén, szóval a koncert elejére kértem Ádámot, és amint lejátszotta a darabjait, mentünk is el sajnos. Közben ötkor végzett Veronika a táncórájával, erre rászerveztem az apai nagymamát, hogy vigye haza. A másfél éves kicsire meg Balázsra apukám vigyázott odahaza, őt fél négyre hívtam. Balázst már délben elhoztam az oviból, hogy ne délután kelljen még ezzel is bajlódni. A művészeti gála jó hosszú volt, két részes, eltartott fél kilencig, utána kis szeretetvendégség, ahol megvacsoráztunk. Fél tízre értünk haza. Apukám türelmetlen volt, hogy hol vagyunk már. 

június 8., szerda - délelőtt a kazánszerelőt vártuk, hogy ellenőrizze a tavaly ilyenkor beépített kazán működését. Ezért a férjem home office-ba kérte magát aznapra. Én Ádámmal a kormányhivatalba voltam  hivatalos, hogy a lejárt személyim helyett újat csináltassak, Ádámnak pedig NEK adatlapot az új diákjához. Ezért aznapra kikértem az iskolából, egyúttal elhasználtam a harmadik, szülő által igazolható napot is, hadd legyen boldog a gyerek. Addig Zsófira apukám vigyázott, de ő délután ment is haza. Este hétre a férjem bibliaórára ment, tíz után ért haza. A szerda esték mindig ilyenek: nehezek és hosszúak. Bárcsak én is mehetnék vele a közösségbe! De addig még sokat kell nőnie a kicsiknek. 

június 11. szombat - pillanatnyi szusszanás után eljött a hétvége, ami túlzsúfoltnak ígérkezett. Mondtam, nem én szerveztem így, én csak a nyakamba kaptam. Veronika egy tánccsoportban táncol, ez elköteleződést jelent. Már év elején volt egy szülői értekezlet arról, hogy mit terveznek ebben az évben, és megkérték a szülőket, hogy csak az járjon, aki vállalni tudja, hogy ott lesz minden fellépésen, mert a koreográfiából nem lehet csak úgy kiszállni, mint egy egyéni versenyből. Aki kiszáll, az egész csapattal szúr ki, de nagyon. És még így is volt olyan lány, aki az egyik verseny előtt 10 nappal szállt ki a csapatból. Volt nagy kapkodás, hogy a versenyre át lehessen állítani a koreográfiát úgy, hogy ne legyen benne egy luk, így került Veronika a második sorból az elsőbe. Ezen a napon délelőtt fél tíztől a belvárosban volt egy fellépésük a Könyvhét alkalmából, délután pedig egy külvárosi helyi táncfesztiválon léptek fel. Ehhez oda kellett menni előtte egy órával felöltözve, hajat elkészítve (egy óráig tart a haját lenyalni, felfogni és besütni), majd ott a programot végigvárni, és utána hazavezetni. Hogy ez menjen, én a pénteki délutáni kör után még ebédet főztem a hétvégére a családnak, este tízre lett kész. A szombat délutáni fellépésről este hatkor szabadultunk. 

június 12. vasárnap - családi nap a gyülekezetben délelőtt tíztől délután kettőig. A gyerekeknek bábelőadás meg kézműves foglalkozás, a felnőtteknek az új lelkész bemutatkozása, dicsőítés és szocializálódás. Érdekelt az új lelkész, hogy hogyan prédikál, érdekelt a dicsőítés, a gyerekeket meg a kézműveskedés érdekelte, így elmentem Veronikával meg Balázzsal, majd utána még fagyiztunk is egyet. A férjem otthon maradt a három másikkal, és a két nagyot este hatra elvitte misére, majd fagyizni. 

A következő hét hétköznapjai viszonylag nyugisan teltek. Minden nap volt valami, de egyik sem volt hosszú. Aztán megint jött egy zsúfolt hétvége. 

június 18. szombat - Balázs keresztapját délelőtt tíztől szentelték pappá Egerben. Oda még el is kellett jutni, a helyszínen leparkolni, majd a helyünket megtalálni, szóval elindultunk már fél nyolckor. A kicsit nem vittük, neki ez még túl sok lett volna, őt az apai nagyszüleire bíztuk, ők egyben sztrapacskát is hoztak ebédre, HATALMAS adagot. Mi a mekiben ebédeltünk, kivételesen. Délután ötre a keresztfiunk születésnapjára voltunk hivatalosak, addigra visszaértünk. A szülinap sötétedésig tartott, este kilenckor még vadul társasoztunk. Tíz után értünk haza. 

június 19. vasárnap - délelőtt mennem KELLETT a templomba, mert a régi lelkész búcsúztatására egy éneket kellett megtanítanom a gyülekezetnek az istentisztelet előtt. Meghagytam odahaza, hogy fél 12-re Veronika ebédeljen meg, pakoljon össze és öltözzön fel. Istentisztelet után rohantam vissza neki hajat sütni (egy óra hossza ugyebár), aztán vittem őt a főpróbára. Aznap ugyanis a tánciskolájának a táncgálája volt, amire kibérelték a helyi művközpont színháztermét. Fellépett az összes csoportjuk az összes létező koreográfiával, Veronika is táncolt négyben. Szóval egy órakor leadtam őt a főpróbára, utána hazamentem, ebédeltem én is, majd altattam Zsófit, aztán négyre visszamentem az előadásra. Hatra lett vége, Veronika kikönyörgött még egy fagyit is, amihez HOSSZÚ sort kellett kiállni, mert nem csak ő gondolta azt a táncgála után, hogy megérdemel egy fagyit, hanem másik száz család is. Este hétre értünk haza. 

június 20. hétfő - a szokásosnál korábban indult a reggel, mert hétfőnként nyolcra a város másik végére kell érnem Zsófival a dugóban, gyógytornára. De ma csak egy gyógytorna lesz, a másikat áttették keddre. Szóval már hétkor elindultunk a reggeli körre. Délután öttől Dávidnak zeneiskolai évzáró és bizonyítványosztás, amiről nem lóghat el, mert a tanára most megy nyugdíjba, tőle illik azért elbúcsúzni személyesen. Ugyanekkor Ádámnak és Veronikának évzáró és bizonyítványosztás az általános iskolában, amiről szintén nem lóghatnak el, mert Ádám most ballag el az általánosból, megy a kisgimibe, Veronika meg szerepel a műsorban, verset mond. Úgy oldottuk meg, hogy a férjem ment Dáviddal, én Veronikával meg Ádámmal, aput meg elhívtam a két kicsihez. Dávidék hamarabb végeztek a zeneiskolában, az általános iskolai évzáró nagyon elnyúlt, utána meg még fagyizni akartak, természetesen. Este nyolc után értünk haza. Apukám türelmetlen volt, hogy hol vagyunk már. 

június 21. kedd - elviszem Zsófit a másik gyógytornára. Ezzel ugrott a nyugis kedd délelőtt. Megfigyeltem, hogy amit délelőtt nem végzek el, arra már egész nap nem lesz idő...

június 22. szerda - tanévzáró Te Deum Dávid gimijében délután öttől. A férjemet szerveztem be, hogy munka után üljön be, Dávid barátjának édesanyját pedig arra, hogy vigye el Dávidot a tett helyszínére, így én itthon maradhattam a kicsikkel a hőségben. Az osztályfőnök szólt, hogy a gyerekek egyenek előtte és vigyenek vizet, mert hosszú lesz. De azt nem sejtettük, hogy ennyire hosszú... Negyed hétre még csak a Te Deumnak volt vége, még akkor jöttek a versenyeredmények, a dicséretek kiosztása, és csak az után következett a zártkörű bizonyítványosztás az osztályteremben. A férjem este héttől bibliakörre szeretett volna menni, hát ez nem jött össze. Este nyolcra lett vége a banzájnak, értük mentem, összeszedtem őket autóval, aztán elmentünk a mekibe ünnepelni. Kilencre anyósom is leszállt a buszról Veronikával és Ádámmal, elvitte őket egy napra vidékre hűsölni, macskázni, málnát szedni. Visszaadtam neki a sztrapacskás fazekat. Fél tízre haza is értünk. 

június 23. csütörtök - Reggel kilenctől Dévény-kezelés Zsófinak, utána bevásárlás, ebédfőzés, altatás. Délután beiratkozás a kisgimibe. A nagyokat már simán otthon merem hagyni, de Zsófi még csak másfél éves, húsz percnél tovább nem merem rábízni még a tizenkét évesemre sem. Szóval altatás után felpakoltam őt, elvittem anyósomhoz, majd elvittem Ádámot beiratkozni a kisgimibe. Szerencsére jókor érkeztünk, nem kellett sokat várni, és hamar sorra kerültünk. Szimpatikus, fiatal, mosolygós tanárnőt fogott ki osztályfőnöknek. Utána még beugrottam a Pepcóba, hátha van ott Gyurinak lenvászon nadrág, Zsófinak meg fürdőruha, de nem volt. Majd felszedtük Zsófit anyósomtól, és húztunk haza. Este hatra értünk haza. Én ekkor még nekiálltam főzni: készítettem egy nagy adag hagymás krumplis tésztát, meg főztem egy kiló csirkecombból pörköltet. Veronika összepakolt másnapra, én csak listát írtam.  A hétvége ugyanis megint sűrűnek ígérkezett. Nagyon későn kerültünk ágyba, 11 után.

június 24. péntek - meséltem már arról, hogy a táncolás milyen elköteleződést igényel. Nos, Veronika tánccsoportja sikeresen kvalifikálta magát a balatonfüredi Európa-bajnokságra, tehát tiszta sor volt, hogy elmennek a megmérettetésre. De Veronika még csak nyolcéves, hogy engedjem el egyedül a Balatonhoz két-három napra? Vigyázni kell rá, terelgetni, meg a haját elkészíteni a koreográfiához (mondtam már, hogy egy óra a haját besütni?), szóval felvállaltam, hogy elviszem a Balatonhoz egyedül, autóval, a csoportért. Pénteken reggel kilenckor indulunk, kettőtől elfoglaljuk a szállást, délután csobbanunk a Balatonban, szombat délelőtt hajsütés, 12-re a lányok mennek a verseny helyszínére, háromtól színpadra lépnek, este fél kilenctől eredményhirdetés, tízkor meg indulunk haza, mert másnap reggel MEGINT programom van... Sűrű, nagyon sűrű. Ehhez találtam egy ismerős anyukát, aki hajlandó volt beszállni mellém az autóba és a benzinköltségbe is. A férjem az utolsó pillanatban kitalálta, hogy ő is jön, ami hatalmas megkönnyebbülést okozott, mert rettegtem az egyedül vezetéstől és közben egyedül navigálástól, akár a körgyűrűn, akár Budapesten át. Még úgy is, hogy lett volna mellettem másik felnőtt. Gyurival már összeszoktunk, a necces helyeken én vezetek, ő navigál, így minimális eltévedéssel és rendszerint mindennemű veszekedés nélkül oda szoktunk érni mindenhova. Ha meg elfáradok, cserélünk. Reggel kilenckor indultunk, előtte még összepakoltam, meg főztem tésztát a pörkölthöz. Egész héten mostam, minden szabad percemben szennyes ruhát válogattam, mosást tettem be, aztán tiszta ruhát válogattam, és tiszta mosogatóval hagytam ott a házat. Anyósom jött reggel vigyázni a gyerekekre, ebédre meg a szüleim is odaértek vidékről. Gyuri meg csinált egy csomó melegszendvicset az útra. Baleset volt a körgyűrűn, ezért Budapestet választottuk. Gyuri kezdett vezetni, félúton cseréltünk. Pontban délután kettőre értünk a szállásra, ha akartuk volna, se lehettünk volna pontosabbak. Délután csobbantunk egyet a Balatonban, NAGYON meleg volt a víz, még a gyorsan mélyülő északi parton is. Este közös szalonnasütés, majd alvás. 

június 25. szombat - délelőtt tízkor el kellett hagynunk a szállást, ezért addigra meg kellett csinálnom Veronika haját (egy óra, ugyebár). Majdnem sikerült is, tíz perccel megcsúsztunk. Fél 12-kor indultunk el a verseny helyszínére. Mivel a szülők nem mehettek be a backstage-be, ezen a ponton Veronikát a tánctanárok gondjaira bíztam és feltettem a buszra, mi meg Gyurival kihasználtuk a szabadidőt, és ebéd előtt felmentünk az Őrtorony-kilátóba Tihanyban. Majd megebédeltünk a Halsütőben, aztán háromra beültünk megnézni Veronikáék fellépését. Utána vele együtt megnéztük a tihanyi bencés apátságot, barangoltunk egyet Tihanyban, beültünk egy pici középkori templomba misére, aztán nyolcra visszavittük Veronikát az eredményhirdetésre, ami csak kilenckor kezdődött meg. Nyolckor még javában folyt a verseny, megcsúsztak picit. Fél 11-kor tudtunk elindulni autóval, negyed háromra értünk haza, és háromnegyed háromra kerültünk ágyba. 

június 26. vasárnap - A gyülekezetünk vezető lelkészét búcsúztattuk, 41 évnyi szolgálat után. Ez nem olyan alkalom, amit ki lehetne hagyni, ahhoz túl sok minden köt mindkettőnket a gyülekezethez. Negyed tíztől főpróba, amit én vezetek, tíztől istentisztelet. Az egyházkerületi énekkar is énekelt párat. A lelkész a szokásosnál is hosszabban prédikált, negyed 12-kor fejezte be, még EZUTÁN jöttek a köszöntések - köztünk a miénk -, az emléktábla leleplezése, az új parókia bejárása, és a hidegtálas fogadás. Szerettem volna, ha tudunk maradni a fogadásra is, de az már túl sok volt. Délután is programunk volt, oda kellett érni, közben még ebédelni kellett volna, meg altatni a kicsit, és prezentábilis állapotban hozni a nagyobbakat. Úgyhogy fél egykor, az istentisztelet után meglógtunk Gyurival, beugrottunk a LIDL-be készételért, amit csak melegíteni kell, mivel amit még csütörtökön főztem, már nem lett volna elég az egész családnak, öt felnőttnek és öt gyereknek. Otthon bekaptuk, altattunk, aztán fél négyre mentünk Balázs keresztapjának újmiséjére az összes gyerekkel, kivéve Zsófit, akit anyósom gondjaira bíztunk, aztán pedig tovább a fogadásra este hatra. Kilencig maradtunk. Közben a szüleim valamikor négy körül hazamentek. Este még sokáig pakoltunk, mert Gyuri másnap a céggel Németországba utazott négy napra, busszal. Vállaltam, hogy varrok neki egy szemtakarót a buszútra. És csak most értem rá megvarrni, korábban egyszerűen nem jött össze... 

június 27. hétfő - Még mindig nincs vége. Gyurit reggel fél hétre leszállítottam céghez, hogy felszálljon a buszra. Veronikát nyolcra elvittem a tánctáborba, ami ezen a héten van, aztán délelőtt még aludtam két órát Zsófival, amire nagyon szükségem volt, mert még ma is sokat kellett vezetnem. Ugyanis jelenésem volt Debrecenben, ahol egy volt tanárom hetvenedik születésnapjára szerveztek szentmisét és koncertet, amin énekelni szerettem volna, és leróni a tiszteletemet legalább egy kézfogással. A mise délután háromkor kezdődött, előtte a próba fél kettőkor, előtte kellett valahogy eljuttatnom a két fiút a szüleimhez vidékre. A szüleim vasárnap nem tudták őket elvinni a fogadás miatt, amire a gyerekek is hivatalosak voltak (nem bánták meg, jó volt a táp, haspók Ádámom emlegette is, hogy ezért megérte végigülni a misét), maradni meg nem tudtak tovább, mert nekik is van odahaza kutya-macska, akiket még pénteken ott hagytak. Ezért azt találtam ki, hogy hétfőn felrakom a fiúkat a vonatra itt, a szüleimnek megtelefonálom, hogy hol ülnek, mert telefont most nem vihetnek a fiúk magukkal, aztán a végállomáson a szüleim leszedik őket a vonatról. Ez volt az első ilyen utazásuk. Anyukám nagyon pánikolt ettől, hogy jaj mi lesz a gyerekekkel, a vonaton maradnak, vagy elrabolják őket, vagy mittudomén mitől féltette őket, hogy mi történhet velük a vonaton egy óra hosszat, végállomástól végállomásig. Majdnem lefújta a dolgot. De apukám beleegyezett. Elvégre ilyen idős koromban én már vígan vonatoztam egyedül. Ez nagyon jól jött, mert egyébként nem tudtam volna őket időben eljuttatni a nagyszülőkhöz. Fél 12-kor nekiindultunk a városnak, Balázst és Zsófit leadtam anyósomnak délben, a fiúkat fél egykor feltettem a vonatra, és fél kettőre oda is értem a próbára Debrecenbe. Este hatkor indultam vissza, a fogadást ott is kihagytam, hogy időben hazaérjek. Még így is fél kilenc lett, mire a bevásárlás után összeszedtem a kicsiket, és hazaértem. Utána gyors vacsora, mert délelőtt 11 óta nem ettem semmit, és már NAGYON éhes voltam. El se hittem, hogy megcsináltam, nagyon elfáradtam a végére. Gyuriék este tízre értek a szállásra Németországban, és ők még jól is jártak, mert a másik busz hozzájuk képest három órás késéssel érkezett. 

június 28. kedd - végre kitört a nyári szünet a számomra is!!! Végre elfogytak a különböző alkalmak, amikre ki kell öltözni, el kell jutni, részt kell venni. Megadtam Istennek, ami az Istené, és mindenki másnak is, ami az övé. Innentől fogva láblógázás lesz. Röhej, de annak idején, amikor még csak egy-két gyerekem volt, alig bírtam a teendőkkel, most meg három gyerekkel úgy érzem, mintha szabadságot vettem volna ki, olyan nyugis minden. Reggel nyolcra elviszem Veronikát táborba, a két kicsi még alszik. Zsófi délelőtt tízig fel se ébred ebben a hőségben, pedig pólóban és leggingsben altatom, hogy ne melegedjen túl. Délelőtt mosok egyet, bepakolom a mosogatógépet, adok enni a kutyának-macskának, pakolgatok, takarítok egy kicsit, aztán jön a hőség, és kidőlök én is. Ebédre főzök valami könnyűt, egyszerűt, aztán déli altatás, addig Balázs képernyőzik. Négyre elmegyek Veronikáért, aki este ötig, hatig elkézműveskedi Balázzsal MÉG EGYSZER azt, amit a táborban csináltak, hogy Balázsnak is legyen egy ugyanolyan. Este hattól vacsi, héttől meg - amikor már nincs olyan hőség -, kimegyünk az udvarra. Én a hintaágyban ejtőzöm Zsófival és olvasgatok, Balázs meg Veronika hintázik meg trambulinozik, vagy bogyókat szednek a kertben. Van málna, egres, áfonya, ribizli, fanyarka, erdei szamóca, meg josta. Nyolctól végzek egy kis kerti munkát (átültetés, elszáradt virágok metszése), fél kilenctől locsolok. Kilenckor bemegyünk, gyors vacsora, mosakodás, aztán én altatom Zsófit, Veronika meg Balázst. Saját magát sajnos nem sikerül altatnia, úgyhogy felmegyek, elaltatom őt is. Érdekes, amikor ott vagyok vele, öt perc alatt kidől. Aztán visszaosonok Zsófi mellé éjszakára. Nincs egy hangos szó, se veszekedés, se kuncsorgás képernyőidő után, meg hiszti, amiért nem ízlik a főztöm. Nyugi van, szansájn, halidéj. Nagyon rámfért már. Most ez a feladatom: alaposan ki kell pihennem magamat, mert szombat hajnalban indulunk a Balatonhoz. Megint le kell vezetni négy órát a pályán. Azt nem szabad fáradtan. 

Elhíztam. 

Nincs mit mentegetni rajta, ez van. A 160 centis testmagasságomhoz 48-63 kg közötti optimális testsúly járna, ehhez képest utoljára 13 éve, az esküvőmön voltam ennyi. Öt gyerek után 84 kilót nyomtam. Az első terhességem piszkosul kemény, szinte kibírhatatlan egész napos hányingerrel járt. Csak két esetben nem éreztem hányingert: evés és alvás közben. Mindkét módszerhez elég sokat folyamodtam, aminek következtében húsz kilót szedtem magamra az első gyerekkel. És ez igazából nem is ment le többé. A harmadik gyerek után ráadásul azt vettem észre, hogy a hasam nem megy vissza, ahogy szokott. Elkezdtem hasizmozni, erre még rosszabb lett. Kiderült, hogy szétnyílt a hasizmom... A megoldás gyógytorna, vagy műtét, de egy újabb terhességgel az egész eredménye lenullázódik, kezdhettem volna elölről. Mi meg még terveztünk gyermekeket. Szóval onnantól kezdve aztán gyakorlatilag nem sportoltam SEMMIT, néhány alkalomszerű biciklizést vagy kirándulást kivéve. A harmadik-negyedik és az ötödik terhességem terhességi cukorbetegséggel súlyosbított volt, amit szigorú diétával kellett kordában tartani: naponta maximum 160 gr szénhidrátot ehettem. Ekkor szembesültem először azzal, hogy milyen sok szénhidrát van az egyes ételekben és italokban, ráadásul hogy mennyi mindenben van, amiről nem is gondolná az ember. A GDM (gesztációs diabétesz) diéta gyakorlatilag egy teljes életmódváltás, ami meg is tette a hatását: a terhesség alatt gyakorlatilag fogytam. Például a negyedik gyerekem 5080 grammal született, de ebben a terhességben összesen öt kilót híztam. Az csak a gyerek súlya. De a terhességgel nem csak a gyerek súlyát cipeltem, hanem egy liternyi magzatvíz súlyát, a méhlepény súlyát, a megnövekedett méh súlyát, a legalább két liter plusz vér és a sok felszedett víz súlyát is, legalább hat-hét kilót. Mivel ezek a mérlegen nem látszottak, nyilvánvalóan legalább ennyit fogytam a terhesség alatt, pusztán attól, hogy korlátoztam a szénhidrátbevitelt. Éppen ezért nyúltam azonnal ehhez a diétához, amikor elhatároztam, hogy én márpedig lefogyok. Nem majd, hanem most. 

Egy éve, 2021. május 3-án volt a hasplasztika-műtétem. 84 kilósan feküdtem kés alá, 82 kilósan kerültem ki, ennyi felesleges bőrt és zsírt operált le rólam az orvos. 46-osról 42-esre csökkent a nadrágméretem pár óra alatt, ennyire húzta össze rajtam a hasizmomat. A heg nagyon lassan gyógyult, szeptember végén még mindig volt egy tályog bal oldalon, ami nem zárult be teljesen. Az egész nyarat strandostul, Balatonostul Cutiflex vízálló sebtapasszal nyomtam le (jelzem: kiválóan teljesített, TÉNYLEG vízálló, az egész napos Balatont is kibírta, steril maradt a sebem). Októberre lett végre zárt hegem. Addigra kiderült a számomra, hogy a hasizmom harmatgyenge, és épp azért fáj a hátam állás közben (pl mosogatáskor), mert a has környéki izmaim (angolul core izmok) rendkívül gyengék. Elkezdtem először hagyományos hasizom-gyakorlatokat végezni, de mintha megint csak súlyosbodott volna a helyzet, megint elkezdett kidomborodni felül a hasam, pedig most már nem volt szétnyílva a hasizmom, hiszen hosszában összevarrták. Ezért inkább visszavettem egy kicsit, és speciális gyógytornába kezdtem. Mivel 2015 óta nem tornáztam semmit, kínosan lassan haladtam előre. Arra is ráébredtem, hogy nem a semmitől vagyok ismét 84 kiló. Lehet, hogy a hasamon a bőr alatt nincs zsír, de a hasizom alatt, a zsigerek között tutira van, ahogy a testem más részein is, és feszíti kifelé a hasfalamat. Nem állnak jól rajtam a ruhák, vastag a lábam, vastag a karom, széles a hátam, tokám van, és akármilyen nadrágot veszek, lecsúszik rólam, mert nincs derekam. Ha nem akarom, hogy a hasam előre domborodjon, és a műtét ellenére mindenki folyton hat hónapos terhesnek nézzen még most is, akkor meg kell szüntetnem a hasfalam feszülését, azaz le kell adnom a zsigeri zsírt. De olyan nincs, hogy a testemnek csak egy pontjáról fogyok. Ha fogyok, mindenhonnan fogyni fogok. És eldöntöttem: megcsinálom. Lefogyok hatvan kilóra. És nem újévkor kezdem el, nem is jövő hétfőn, hanem ma. Csütörtökön. Február 24-én. 

Igen, pont azon a napon, amelyiken kitört az orosz-ukrán háború. :( Ami egyben az édesanyám születésnapja is. Véletlen egybeesés. 

Először a GDM diétát kezdtem el, mivel azt már ismertem, tudtam, hogyan kell, ráadásul finom is. Ennek az a lényege, hogy a vércukrot kell folyamatosan a megfelelő szinten tartani. Sok fehérje, sok zsír, korlátozott szénhidrát, abból is a lassan felszívódó fajta (barna rizs, teljes kiőrlésű liszt). Azonnal kiiktattam minden finomított cukrot és a fehérlisztet az étrendemből, fehér kenyér helyett szénhidrátszegény kenyeret kezdtem el enni, cukrozott instant kakaópor helyett édesítőt és holland kakakóport a mindennapi kakaómhoz. Drasztikusan visszaszorítottam a szénhidrátban gazdag köreteket (krumpli, rizs, tészta), helyette inkább fehérjében gazdag köreteket kezdtem el enni (borsó, bab, kelbimbó). De ha fogyni akarok, akkor nem csak a vércukorszintemet kell kordában tartanom a szénhidrátbevitel korlátozásával, hanem a teljes kalóriabevitelt is. Szóval elkezdtem azt is számolni, hogy mennyit eszem összesen egy nap. Ehhez a Kalóriabázist használom. Megtudtam belőle, hogy a 84 kilós testsúlyommal 1500 kalóriát égetek el egy nap akkor is, ha csak fekszem. Ülő életmóddal 1800 kalóriát égetek naponta. Ha fogyni akarok, akkor kevesebbet kell bevinnem, mint amennyit égetek, illetve többet kell égetnem, mint amennyit beviszek. Az érem két oldala... Az app letölthető telefonra is. Hát csinálom. Elkezdtem vezetni az ÖSSZES étkezésemet. Ez számomra, aki nagyon szeretem a kontrollt az élet minden területén, nem fárasztó, hanem inkább megnyugtató. 

Aztán az emberi test olyan, hogy a zsírt a végsőkre tartalékolja, és először az izmot bontja le, ha energiára van szüksége. Hogy ez ne következzen be, és hogy gyorsítsam a fogyást, elkezdtem tornázni is: naponta félóra cardiót építettem be az életembe. Hálistennek a youtube tele van tornavideókkal, könnyedén találtam köztük sok olyat is, ami felülésmentes/hasprésmentes, kíméli az ízületeket, és a porckorong-kopásos térdeimmel is könnyen végezhető, mert nincs benne se ugrálás, se guggolás. Nagyon hálás vagyok a férjemnek és a nagyobb gyerekeimnek, akik lehetővé teszik nekem minden nap, hogy félórára magamra maradjak a dolgozóban, és tornázhassak. 

Február 24-én 84 kiló voltam. Ma reggel már csak 78. Azaz eddig bő két hónap alatt leadtam hat kilót. Még előttem áll 18 kiló az áhított hatvan kilós súly eléréséig. Az legjobb esetben is minimum fél év, ha nagyon szigorú vagyok magamhoz, de a sikertörténeteket olvasva gyakran előfordul, hogy a fogyás megtorpan hosszabb-rövidebb időre, és a mérleg nyelve nem moccan sehová. Ezenkívül lesznek szülinapok, ünnepi ebédek, vendégségek és nyaralás is. Hát, majd meglátjuk, mennyi időbe kerül végül elérni a célomat. Most egyelőre nagyon elszánt vagyok. Elindultam egy úton abba az irányba, hogy egészségesebb, sportosabb és karcsúbb legyek, és örömmel nézzek a tükörbe. Hogy legyen derekam! Egész gyerek-és fiatalakoromat abban a tudatban éltem le, hogy a kortársaimhoz képest kövér vagyok, és nagy a hasam. Testképzavarom lehetett, mert a fényképeket visszanézve egyáltalán nem voltam kövér, sőt. Bárcsak még egyszer olyan testalkatom lehetne, mint akkor, amikor csak képzeltem, hogy kövér vagyok! Ez az út megtaníthat arra is, hogy mit jelent igazán kitartónak lenni. Megtaníthat arra is, hogy mit jelent megtagadni a testemet, gátat szabni a pillanatnyi vágyaimnak egy távolabbi cél érdekében. Kíváncsi vagyok, milyen leszek az utazás végén, egyáltalán kitartok-e a célomig. Sok lemondással jár. De ha meg kell hoznom azt az áldozatot, hogy lecseréljem a teljes ruhatáramat pár mérettel kisebbre... hát, ezt az áldozatot örömmel vállalom. :)

Életem néhány fordulópontja érdekes módon egybeesik egyéb fontos - néha egyenesen történelmi - eseményekkel. 2001-ben diplomáztam, kezdtem el tanítani, lett saját mobiltelefonom, számítógépem internettel - és ebben az évben dőltek össze az ikertornyok New Yorkban. 2005-ben halt meg szeretett nagymamám - már nem érhette meg, amint szintén ebben az évben saját lakást vettem és a saját lábamra álltam. 2010-ben szültem az első gyermekemet, ekkor lettem anya, azóta pedig vagy terhes voltam és szültem, vagy szoptattam és gyereket neveltem. Egy tanévet kivéve nem dolgoztam a munkahelyemen - azaz gyakorlatilag az egész NER-korszakot idehaza töltöttem. 2020. március 13-án elvetéltem, egész nap erősen véreztem, dolgozni se tudtam menni. Biológiailag ez a nap a következő ciklusom első napját jelenti, amiben megfogant a legkisebb gyermekem, szóval egyben a következő terhességem első napja is - és ezen a napon jelentette be Orbán Viktor, hogy a covid miatt bezárják az az iskolákat, óvodákat, éttermeket, szóval az egész országot. 2022. február 24-én ünnepeltük édesanyám a 66. születésnapját: nálunk, az unokái körében. Ezen a  napon tört ki az orosz-ukrán háború, és egyben a második hidegháború is. 

Az elmúlt négy hónapban sok minden történt, sűrű volt. Ádám felvételizni készült a kisgimibe, áttanultuk az évet, szinte minden estét erre szántunk. Kemény munka van benne. Ma volt a szóbelije. Az ukrán gyerekeknek is házi feladatot kellene megoldaniuk, vagy felvételit írniuk. Vajon marad-e iskolájuk, amiket most módszeresen lőnek rommá az oroszok? Vajon csak ez a tanévük megy a levesbe, vagy több is? Amikor autóval végigvezetek az úton, arra gondolok, hogy Ukrajnában most fel vannak túrva az utak, felrobbantva a hidak, felgyújtva az autók, elfogyott a benzin.  Amikor eszem, arra gondolok, hogy nekik marad-e mit enniük? Amikor elültetem a ribizlibokrokat, vagy megmetszem a málnát, arra gondolok, hogy Ukrajnában ki fogja művelni a kerteket? Ki fog ott idén ültetni, betakarítani? Amikor enni adok a kutyának, macskának, arra gondolok, vajon hány ukrajnai állat fog gazdi nélkül, ennivaló nélkül, kínok között elpusztulni?  Amikor ápolom a beteg kislányomat, arra gondolok, vajon Ukrajnában marad-e elég gyógyszer és orvos a beteg gyerekeknek? Mi lesz a lélegeztetőgépre kapcsolt koraszülöttekkel, amilyen Zsófi is volt, ha elfogy az orvosi oxigén? Mi lesz a kemoterápiára váró rákos gyerekekkel? Amikor étkezés előtt imádkozom, magamban hálát szoktam adni azért, hogy van tető a fejem fölött, ahol megegyem az ételt; hogy vannak szeretteim, akikkel megegyem; hogy békében ehetem meg, mert történetesen olyan országban élek, ahol épp béke van, és nem kell az életemet féltve menekülnöm. Soha aktuálisabb nem volt ima, mint ez most. 

Február 20-án és 21-én ünnepeltük a 13. házassági évfordulónkat. (Nem egy napon volt a polgári és az egyházi esküvő.) 20-án étterembe mentünk, 21-én pedig egy szuperjó hangversenyre a legidősebb fiunkkal. Ekkor még csak "hadgyakorlat" volt az ukrán-orosz határ orosz oldalán, és az orosz hadügyminiszter fenyegetőzött. Ekkor még nem tudtuk, mi lesz. Ekkor még senki sem tudta. Egy ukrán pár papagájokat vett egymásnak Bálint-napra. Most ezekkel a papagájokkal menekültek el a hazájukból, talán örökre. Egy fiatal nő Kijevben az első gyermekét várta, gyengéd szülésre készült egy békés, működő országban, Pilates-leckéket is vett a várandóssága alatt. Aztán kitört a háború, és egy omladozó falú, kicsi, ajtó nélküli helyiségben kellett szülnie, amit csupán egy zuhanyfüggöny választott el a fő helyiségtől, ahol vagy ötven ember zsúfolódott össze. És ő még szerencsésnek is mondhatja magát, mert él a gyermeke.

Mariupolban egy repeszgránáttól megsérült kislányt próbáltak megmenteni az orvosok. Nem sikerült nekik. Még csak hat éves volt, unikornisos pizsamát viselt. A kislányt még a mentőautóban próbálták meg újjáéleszteni, miközben az anyja sírva nézte. A kórházban defibrillátorral próbálták menteni az orvosok és nővérek, akik maguk is sírtak. Az egyik orvos egyenesen a kamerába mondta dühösen: „Ezt mutassátok meg Putyinnak! Ennek a gyereknek a szemeit és a síró orvosokat!” 

Akárhová nézek, akármit teszek, az életemben minden arra emlékeztet, amim van, és amijük nekik nincs, mert Putyin rommá lőtte.  

Miért pont ez a háború érint ilyen érzékenyen? Miért nem a szíriai, az afganisztáni, vagy akár az etióp helyzet, hiszen ezekben az országokban (meg még sok más helyen a világon) is háborús állapotok vannak, és elképzelhetetlen szenvedés. Talán azért, mert ezek az emberek közel vannak hozzánk. Olyanok, mint mi. Európaiak, mint mi. Tíz napja még pontosan úgy éltek, mint mi (csak valamivel szegényebben). Iskolába, munkahelyre készülődtek, edzőterembe meg úszni jártak, hangversenyre, étterembe vagy moziba mentek, születésnapot és esküvőt ünnepeltek, unikornisos pizsamában ágyba bújtak. Azután hadüzenet nélkül megtámadták őket, most éppen totális háborút folytat ellenük a világ egyik vezető hatalma, és szisztematikusan rommá lövik az országukat. Európában 75 éve nem támadott meg egy ország egy szuverén másik országot. És most megtörtént.