Soha ne mondd, hogy soha. De tényleg. Én mondtam már számtalanszor életem során, aztán mindig megcáfolt az élet. Meggyőződéssel hajtogattam, hogy én sose leszek zeneiskolás. (Zenetanár lettem.) Hogy én sose fogok Miskolcra költözni. (20 éve itt élek.) Sosem fogok lakásban lakni. (5 évet húztam le egy 34 m2-es garzonban.) Sose fogok tudni megtanulni horgolni, se varrni. (Mindkettőt megtanultam.) Sosem fogok a gyerekeimnek mesefigurás ruhaneműt venni. (Megveszem a Mancs őrjáratos zoknit a kislányomnak, mert azt biztosan nem rúgja le a lábáról, éppen ellenkezőleg.) És még hosszasan sorolhatnám. Az egyik ilyen dolog, amit meggyőződéssel állítottam, az az, hogy a futást nem nekem találták ki. Csinálok bármit, csak futni ne kelljen. Aztán most nézz meg… Futok. Ráadásul rendszeresen, hetente háromszor. ÉN!
Az egész úgy kezdődött, hogy 2022. február 24-én (igen, véletlenül pont aznap, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát), öt gyerek után kitaláltam: én lefogyok. Igaz, hogy ezt is lehetetlennek tartottam korábban, el is ajándékoztam szinte az összes lánykori ruhámat, mondván, ezekbe én soha többé nem fogok beleférni. De ezen a ponton teljesen elegem lett önmagamból. Elegem lett abból, hogy nem találok magamra egy normális nadrágot, ami ne akarna lepöndörödni rólam, és hogy mindenki a hatodik babához gratulál nekem. DEREKAT AKAROK! És pont ma fogom elkezdeni. Elkezdtem kalóriát számolni, a kilók pedig elkezdtek leolvadni rólam. Pár hét múlva rájöttem, hogy mozgás nélkül nem a zsír fog megszűnni rajtam, hanem az izom, ezért elkezdtem mozogni is. Előbb óvatosan tornázni a youtube előtt, majd szobabiciklizni. Miután végigtekertem pár tévésorozatot a legmagasabb fokozaton, és a helybenfutás is elég hosszasan ment, az a meredek ötletem támadt, hogy kipróbálom, milyen sokáig tudnék futni odakint megállás nélkül. 2023 novemberében szedtem ehhez össze a bátorságomat. Hát nem sokáig: 17 percig. Ez mindösszesen 2200 m volt. Utána két napig majd meghaltam, olyan izomlázam volt. Fél évig nem is próbálkoztam újra.
2024 nyarán azonban megint cipőt húztam, mert izgatta a fantáziámat a dolog, és nem hagyott nyugodni. Én ugyanis soha, de soha nem bírtam a futást. Emlékszem, oviban mindenki egész udvari szünetben futkorászott, én 100 méter után teljesen kifulladtam és meg kellett állnom. Az iskolában a Cooper-tesztből, a 12 perces futásból két percet sikerült futnom, a többit sétáltam. Egész nap kitartóan tudtam hegyet mászni, az osztálykirándulásokon mindig én voltam az élen, de a kitartó futás egy olyan mozgásforma volt, ami egyszerűen nem ment. Nem és nem. Nekem ez lehetetlen. Még indokom is volt rá, miért nem: mindkét térdemben porckorong-kopás van elég régóta. Tehát nálam a futás kizárva, téma lezárva. Igaz?
Nem igaz. Olvasgattam egy kicsit. Na jó, nem kicsit, hanem sokat. Például arról, hogy szabad-e porckorong-kopással futni. (Szabad.) Találtam egy edzéstervet, és elkezdtem ez alapján futni. Nem a nulláról kezdtem, hanem öt perc futás-két perc sétától indultam. Eleinte a férjemmel, aztán ő egy idő után kimaradt, nem bírta az egyre forróbb nyári meleget. Én nyomtam tovább. De ésszel, nagyon fokozatosan, és két futás között legalább egy nap pihenőt tartva. Egy idő után már 10 perc futás-1 perc sétával. Majd 15 perc futás-1 perc sétával. Közben vettem egy normális futócipőt is, mert az előzőben – ami egy használt decathlonos cipő volt - negyedóra múlva már zsibbadt a talpam. És 2024. szeptember másodikán megtört a jég: sikerült egyben, megállás nélkül 30 percet futnom! 3,7 km lett. Sokak számára ez semmiség. De nekem, akinek világéletében nem ment a futás, 30 percet egyhuzamban futni legalább olyan teljesítmény volt, mint másnak lefutni egy maratont. Lehetségessé vált, ami korábban lehetetlennek tűnt. 47 évesen FUTOK! Valóban, tényleg!
És nincs megállás. Azóta is futok tovább rendületlenül, hetente háromszor. 2024 októberében törtem át az 5 km-es határt. Jelenleg 7,5 km-t futok egyhuzamban, kb 55 perc alatt, lassan, kocogó tempóban, de fokozatosan egyre javuló időkkel (7,16 perc/km). Sérülés, fájdalom nem jelentkezett egyáltalán. Nagyon megszerettem ezt a mozgásformát. Egy órára kiszabadulhatok otthonról, a folyamatos elvárások elől, egyedül lehetek, olyan zenét hallgathatok, amilyet szeretnék, senki nem szól bele, senki nem zavar, senki nem akar tőlem semmit, és senkinek nem kell megfelelnem, egyedül önmagamnak. Eléggé meg kell dolgoznom ezért az egy óra zavartalan énidőért, de fölöttébb megéri. Megszervezni sem egyszerű. Most, télen akkor futok, amikor a legmelegebb van, azaz ebéd előtt. A nyári melegben viszont este, naplemente előtt indulok neki, amikor már nem fő meg az ember a saját levében, de még látja az utat. Hétközben egyedül futok, és utána csinálok valami nagyon egyszerű, nagyon gyors ebédet, például sült csirkemellet párolt zöldséggel. Szombaton viszont ebédre egy hétfős családra kell főznöm. Ehhez időben fel kell kelni, hogy tizenegyre az ebéd már sínen legyen, és ott lehessen hagyni, hogy mire egy óra múlva visszaérünk, már csak le kelljen ülni ebédelni.
Menet közben apránként szereztem be a felszerelést, ahogy igényem támadt rá: futópólót, melltartót, cipőt, zoknit, meleg utófelsőt, meleg nadrágot, fülvédőt, sapkát, karpántot a telefonnak, bluetooth fülhallgatót, lámpát. Majd amikor a férjem csatlakozott hozzám a téli szünetben, mindezt neki is megvettük (a melltartó kivévelével, természetesen).
Valahányszor nekiindulok, mindig az van a fejemben, hogy tiszta hülye vagyok, hogy ebben a takony hidegben nekiindulok futni, baromira el fogok fáradni, normális ember ilyenkor nem futni indul, hanem bekuckózik egy kád meleg vízbe, vagy a kanapéra egy könyvvel meg egy csésze meleg kakaóval. Tíz perc múlva aztán már nem fázom. Húsz perc múlva kezdem magam jól érezni, harminc perc múlva úgy érzem, elfutnék akármeddig, negyven perc múlva meg már azt látom, hogy itt a visszafordulás ideje, már „csak” haza kell futnom. Ez ugyanaz a szakasz, amit 2023 novemberében 17 perc alatt tettem meg, és utána majd meghaltam. Most meg „csak” hazaszaladok… És utána olyan dopamin-löket önt el, hogy még órákig kitart. Teljesen függővé lehet ettől válni, komolyan. Nagyon-nagyon jó érzés. Futok! ÉN! Én, aki annak idején az iskolában mindig legutolsónak választottak be tesiórán a csapatba. Közben pedig elégettem 500-600 kalóriát, erősebb lettem testileg-lelkileg, és megint tettem valamit azért, hogy ne vigyen el egy szívroham, és ne kelljen járókeret, hanem ringathassam az unokáimat.
Szépen, fokozatosan egyre jobb időket futok. Nem vagyok messze a folyamatos 1 órás futástól, sem a 10 km-es távtól, de a magam 7,5 km-ével, 7,16-os tempójával mazsola vagyok a vérprofik között. Nekem a kanapéról indulva óriási teljesítmény ez, ami másoknak csupán bemelegítés. Egyszer azért majd szeretnék elindulni egy futóversenyen is. Na nem azért, hogy nyerjek is. 47 évesen, 160 centisen kizártnak tartom. (Bár mivel is kezdtem ezt a posztot? Soha ne mondd, hogy soha…) Hanem hogy elmondhassam magamról: megcsináltam, ami korábban lehetetlennek tűnt. Legyőztem a saját határaimat, és a legjobbat hozom ki magamból.
„Ami embernél lehetetlen, Istennél lehetséges.” (Lukács 18:24)
