2019 őszén-2020 tavaszán országos roadshow és kampány hirdette, hogy 2020-ban egész napos dicsőítést rendeznek a Puskás stadionban, ahová minden keresztényt várnak. Nagyon megérintett bennünket a hívás, bár nem tudtam, hogyan jutok el oda veszélyeztetett terhesként. Budapest messze van, egész nap a hőségben ülni fárasztó dolog, az esetemben veszélyes is lett volna. Aztán a covid miatt egymás után két nyáron is elmaradt a rendezvény, végül 2022. június 23-án tartották meg. Így, hogy már nem voltam állapotos, és már nem is szoptatok, végül eljutottam. A gyerekek közül a legidősebb a Balatonnál táborozott, a legkisebbet a szüleim vállalták el egy napra, a három középső meg a barátainknál töltötte a hétvégét. Kettesben mentem Gyurival különvonattal; a helyszínen egy barátunk csatlakozott hozzánk. A gyülekezetemből egy kisbusznyian egy lépcsővel odébb ültek tőlünk.  

Nem azért mentem, hogy az első sorokban csápoljak. Se nem azért, hogy a kedvenc előadóimat hallgathassam élőben. Nem is azért, hogy a kedvenc dicsőítő dalaimat énekelhessem. Mint kiderült, a dalok felét-kétharmadát nem is ismertem; sok dicsőítésben éppen ezért részt se tudtam venni, egyszerűen csak befogadtam. Remek dalokat és fantasztikus előadókat ismertem meg így. Igazából egyáltalán nem azért mentem, mert a műsortól akartam kapni valamit. Nem is tudom, mit vártam. Egyszerűen csak húzott, vonzott valami. Mennem kellett. Ott akartam lenni.

Amikor odaértem, csak akkor értettem meg, hogy miért is mentem el: hogy közösségben legyek a keresztényekkel. Hogy megtapasztaljak valamit Isten országának, a mennyországnak a valóságából, ahol csupa olyan ember lesz majd, akik szeretik Jézust, és nem kell félnünk attól, hogy bántani fognak bennünket, hogy gúnyolódás vagy éppen közömbösség tárgyai leszünk. Isten országában mindenki kedves mindenkivel, mindenki szeret mindenkit, mindenki segít mindenkinek, mert mindenki szereti a Bárányt. Ennek az előízét tapasztalhattam meg most. 

Már akkor, amikor a vonatra várakoztunk. Nagy tömeg, békésen, vidáman, nem tülekedve. Már akkor, amikor a vonatról leszállva betértünk ebédelni a Burger Kingbe. Hiába próbáltam bejutni a mosdóba, nem sikerült, aztán észrevettem egy kis táblát, ami arról tájékoztatott, hogy  számlán lévő kóddal juthatok be a helyiségbe. A számla az étterem ellentétes sarkában volt, a tálcámon. Elindultam visszafelé, de egy fiatalember megállított, és megmondta a saját kódját. Kicsi dolog volt, de mégis olyan sokat jelent nekem. Egy ember meglátta, hogy mire van szükségem, észrevette azt, és hajlandó volt segíteni. Azt se tudom, keresztény volt-e vagy sem, hogy ő is a stadionban ment-e tovább, vagy sem. Mégis, ilyen a mennyország, nem? Amikor nem a saját szájunkba próbáljuk lapátolni az ételt hiába, hanem egymás szájába. 

A stadionhoz érve egyre jobban eltöltött ez a bizonyosság, hogy ezért jöttem ide, ezért a megtapasztalásért, hogy mi, keresztények, ilyen sokan vagyunk, és EGYÜTT vagyunk. Tényleg felemelő érzés volt egy helyen látni azt a több tízezer embert, aki pénzt, időt és fáradtságot nem kímélve eljött - akár az ország másik végéből vagy külföldről is - azért, hogy ezen a helyen együtt dicsőítse Jézust. Aki ott volt, mindenki azért volt ott, mert szerette Jézust. MINDENKI. Sok ismerősömről és barátomról tudom, hogy ott volt, bár személyesen nem találkoztam velük ott, hiszen a stadion óriási. Csak felmenni az első lelátószintről a harmadikra tizenkét emeletnyi lépcsőzést jelent. Sokakról csak annyit tudok, hogy ebben vagy abban a szektorban ült a családjával, velünk szemben a második szinten, vagy középen az első szinten, vagy a kivetítőn láttam pár pillanatig, vagy a különvonaton futottunk össze. De most nem azért mentem el, hogy azokkal legyek együtt, akikkel egyébként is együtt vagyok a miséken, istentiszteleteken, bibliakörökön. Hanem azért voltam ott, hogy része legyek egy nagy egésznek, és ebben az is benne volt, hogy csupa idegen ember között ültem - akik ugyanakkor testvérek is voltak, hiszen pont ugyanazért voltak ott, amiért én: Istent dicsőíteni. Mindegy, hogy a mennybe vezető útnak melyik szakaszában járunk, vagy hogy aktuálisan milyen a lelkiállapotunk, hogy milyen zenét szeretünk, hogy felemelt kézzel vagy lehajtott fejjel szoktunk-e imádkozni. Ennyi keresztény ember egy helyen, egy célból, egy szívvel énekelt közösen. Fantasztikus, hihetetlen érzés volt. Valami ilyesmi lehetett az Ostrianumban, csak más zenével, én legalábbis ilyennek képzelem (aki olvasta a Quo Vadist, tudja, mire gondolok). 

Sokan gyűltünk össze, sok helyről jöttünk, és sokfélék voltunk. Ezt a műsor is tükrözte. Volt keresztény rap, instrumentális zene, Illés-emlékzenekar jellegű amatőr dicsőítés, folk és gospel. Énekeltek magyarul, angolul, de még románul, szerbül, szlovákul is, egy szál gitárral és fülsiketítő zenekarral is. Volt csendes elmélyülés, táncra perdülés többféle stílusban, most láttam először dicsőítést vezetni csellóval, és volt szó szerint bolygórázó hangerő is (Planetshakers). Nem mindegyik típusú dicsőítéssel tudtam azonosulni. De nem is kell. Nem kell mindenkinek táncra perdülni, és nem kell mindenkinek felemelt kézzel imádkozni. Van, aki lehajtott fejjel vagy térden állva tud jobban. Van, aki nyitott arra, hogy amit belül érez, testileg is ki tudja fejezni, mások kevésbé. A lényeg az, hogy ott voltunk, együtt. Rövid videós ízelítő a hangulatból. 

Pedig az ördög mindent megtett, hogy minél többeket távol tartson. Aznapra jósolták az év legmelegebb napját, rekordokat döntögető hőséget és viharokat is jeleztek. A MÁV azt kérte, hogy aki csak tud, ne szálljon vonatra aznap, és hogy nem tudják garantálni a pontosságot, hiszen a sínek nagyon nagy erőhatásnak lesznek kitéve a hőség miatt. A különvonatról előre tudtuk, hogy nem lesz benne légkondi. Megfordult a fejünkben, hogy ne menjünk, mert akár ott is ragadhatunk a nyílt pályán, vagy megsülünk a stadionban a tűző napon? Megfordult. Mégis elindultunk. A különvonat pontos volt, az ablakok lehúzhatóak, a helyünk a stadionban árnyékos volt, vizet pedig vittünk eleget. A vihar az ország más részeiben fákat döntögetett, a stadionban azonban csak visszafogottan csöpörgött, a koncertet sem kellett félbeszakítani miatta. Cserébe kellemesen lehűtötte a levegőt. A hazafelé útban is volt némi bizonytalanság. Én leszálltam az utolsó előtti megállón, hogy a gyerekeket összeszedjem, és másnap hazaautózzam velük, de a férjemnek másnap reggel tízkor jelenése volt, így ő továbbment a végállomásig, ahová hajnali háromnegyed kettőre futott be a vonat. Az első busz meg hajnali háromkor indult. Amekkora tömeg volt a vonaton, abban se lehetett biztos, hogy könnyű lesz neki taxit fogni. De abban a vasúti kocsiban utazott egy testvér, aki pont arra lakott, amerre mi, és hazavitte őt is. Isten gondoskodott a hazaútról, a legapróbb részletekig.  

Kíváncsi vagyok, milyen hatást tettünk a stadionban dolgozókra, a biztonsági őrökre, a takarítókra. A szemükben tudtunk-e jel lenni? Én bízom abban, hogy igen. Egész nap nem találkoztam rendbontással, tülekedéssel, egy hangos szóval se. A vécébe mindenki beletalált, a szemetet a szemetesbe dobta, összesen két poharat hagyott ott valaki a környékünkön. Sehol nem voltak szanaszét hagyott csokipapírok, sörösüvegek, vagy szotyi. Mögöttünk egy srác véletlenül kiöntötte a vizét, és azonnal szólt nekünk, hogy helyezzük biztonságba a táskáinkat, nehogy ráfolyjon a víz. Kifelé menet elég nagy volt a tülekedés az ajándék Bibliákért, az egyik sátorból már teljesen kifogyott, míg a másikban hegyekben állt még. De itt se vettem észre, hogy bárkinek elfogyott volna a türelme, és kijött volna a béketűréséből. Hihetetlen volt azt az óriási tömeget olyan rendezettnek, egymásra figyelőnek látni. 

Ahogy Jézus mondja: Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. (János 13:35) Nem tudom, hogy a dicsőítésünk kihallatszott-e a stadionból, de bízom benne, hogy ebben - az egymásra való odafigyelésben és szeretetben - nem vallottunk szégyent ezen a napon.