Amikor 12-13 évesen elkezdett érdekelni a kereszténység, jártam én katolikus misén is, de annak az összetett szimbolikája és a liturgia bonyolultsága nem vonzott, sőt, elriasztott. Egy református istentiszteletre beülve azonban üstökön ragadott és szó szerint szíven ütött az igehirdetés, mintha egyenesen és pont nekem szólt volna. Ott tértem meg, ezért lettem pont református, és ezért maradtam a mai napig is az. Mégis Isten áldásának érzem, hogy minden logisztikai nehézség ellenére a férjem, és így a családom fele katolikus, mert így, a segítségükkel bepillantást nyerhetek a kereszténységnek ebbe a részébe is, hogy hogyan élik meg a hitüket, mit miért gondolnak és tesznek. Nem tartom magamat többnek és jobbnak a "pápistáknál" azért, mert én reformált keresztény vagyok. Közelebb kerülhetek hozzájuk azáltal, hogy egyikükhöz minden más embernél közelebb kerültem ezen a világon, és kitartok mellette, "ahová megy, odamegyek én is". Misére is. 

Most húsvétkor a szüleim segítségével (eljöttek vigyázni az öt gyerekre éjszaka) hosszú évek óta ismét alkalmam nyílt elmenni Gyurival a feltámadási misére. Részt vehettem valami nagyon-nagyon ősiben, ahogyan tüzet gyújtottunk, majd arról egyenként gyertyákat, és a gyertyák fényénél olyan ősi énekeket énekeltünk, mint az Exultet, ami még a gergelyi liturgikus reform előttről származik, a hatodik századi gallikán rítusból. Valamikor tanultunk erről egyházzene szakon a református (!) gregorián-tanárunktól. Énekeltük latinul, lefordítottuk, énekeltük magyarul is a protestáns Öreg Graduál-béli változatát, vizsgáztam belőle, szóval abszolút nem volt ismeretlen előttem az ének. De most nem pusztán elénekeltem, hanem átéltem azt. Bekapcsolódtam valami nagyon ősibe, valami nagyon régibe, a keresztényeknek egy ősi liturgiájába, és átélhettem, milyen lehetett a régi kőfalakon belül, gyertyafény mellett várni a pirkadatot, hallgatni az ószövetségi próféciákat egymás után, és mindegyikre közös zsoltárral felelni, amit természetesen gregorián intonációval és zsoltártónusban énekeltünk. Igen: bekapcsolódhattam valami nagyon ősi várakozásba. Ilyesmi lehetett, amiről Egeria zarándoknő írt a fennmaradt úti beszámolójában. A 4. században kelt útra Hispániából Jeruzsálembe, és ott ünnepelte a húsvétot abban a korban, amikor a kereszténység még csak nemrégen lett hivatalos államvallás. Ő még akkor járt ott, amikor a születés, a kereszthalál és a feltámadás helyszínei még nagyjából eredeti állapotukban léteztek, de annyi keresztény zarándok ment el oda megnézni ezeket a helyeket és együtt imádkozni, elmélkedni és ünnepelni, hogy a befogadásukra elkezdtek kőtemplomokat építeni az eredeti helyszínek fölé. Igen, a gyülekezés előbb volt, mint  templom... a fejünkben hajlamosak vagyunk felcserélni ezt. A húsvéti feltámadási misén ebbe a nagyon ősi gyakorlatba kapcsolódhattam bele, és lehettem társa a réges-régi keresztényeknek. 

Két éve volt az eucharisztikus kongresszus Budapesten, aminek a zárómiséjét Ferenc pápa celebrálta, ezért három óra hosszára Magyarországra érkezett. Gyuri akkor nem akart elmenni rá. Megbánta. Most, hogy Ferenc pápa apostoli látogatásra három napra Magyarországra érkezett, el akart menni a Kossuth téri misére. Elkísértem. Természetes, hogy elkísértem, hisz "ahová megy, odamegyek én is". Nem egy híres embert látni mentem, nem pápát látni mentem. Az apostoli látogatásnak nagyon régi hagyománya van a keresztény egyházban. Tele van vele az Újszövetség. Majdnem minden apostoli levél azért íródott, mert az egyik apostol nem tudott eljutni abba a városba, ahová menni szándékozott, és nem tudta meglátogatni azt a gyülekezetetet, amelyik várta őt. Szintén ezekből a levelekből meg az ApCselből tudjuk, hogy számos városba, számos gyülekezetbe viszont eljutottak, és hogy hogyan zajlottak ezek a látogatások. Pál több helyen meghatódva emlékezik vissza azokra a gyülekezetekre, amelyek befogadták őt, ellátták, sőt, ajándékokat is adtak neki. A gyülekezetek pedig emésztően kíváncsiak voltak az apostolok tanítására. Nyilván ebben a korban még nem létezett írott Újszövetség, az első evangéliumot csak Péter élete vége felé kezdte lejegyezni Márk, Péter beszédeiből összeállítva, Lukács még később kezdte az adatgyűjtését, felkutatva a szemtanúkat, János mély teológiai felismerései meg még a kanyarban sem voltak. Az apostoli leveleket kézről kézre, gyülekezetről gyülekezetre adták, egyik gyülekezetnek se volt meg mind, hiszen kánon se volt még, ami ezeknek az eredetiségét megállapította volna. Szóval ezek az apostoli látogatások elengedhetetlenek voltak, hogy a keresztény hit megmaradhasson tisztának és eredetinek, és ne alakuljon át már a kezdet kezdetén valami gnosztikus katyvasszá. Ez a hagyomány az egyházatyák idején is élő és eleven volt. Olvashatunk egy ilyenről igen részletesen a Quo Vadisban. Most pedig ilyen apostoli látogatásra jön Róma püspöke, Péter apostol kései utóda és letéteményese, a római katolikus egyház feje - akire akkor is odafigyelek, ha jómagam nem vagyok római katolikus, és nem Krisztus földi helytartójának tartom őt -, és mondanivalója van a magyar keresztények számára. Teljesen biblikus ez a látogatás. Nem egy celeb jön, egy híres ember, hanem egy apostoli utód. Nem magát mutogatni jön, hanem bátorítani és igét hirdetni. Nem volt bennem semmi averzió azzal kapcsolatban, hogy odamenjek és meghallgassam, mit mond, és református létemre én is részt vegyek a szentmiséjén. 

De csak hajnalban, a buszon, pirkadat előtt jöttem rá, hogy valójában zarándokúton vagyok, életemben először.  A hitem miatt útra keltem más keresztényekkel együtt, és - igaz nem gyalog vagy teveháton, hanem busszal, de - együtt tartunk valahová, hogy a hitünkben erősödjünk. Együtt haladunk, közben együtt imádkozunk, együtt énekelünk, zarándokételeket ettünk (szendvicset). A tavalyi Ez az a nap! is hasonló volt, de akkor idegenekkel utaztunk egy vonaton, és az előre váltott, helyre szóló jegyek miatt javarészt idegenek között ültünk egy stadionban. Most meg ismerősökkel voltunk, a plébánia tagjai ültek a buszon, akikkel hétről hétre találkozunk a szentmiséken, akikkel együtt járunk a szerdai dicsőítésekre, a kis közösségekbe, akikkel együtt voltunk a Szentlélek-szemináriumon. Velük beszélgettünk és énekeltünk. Milyen lehetett Józsefnek és Máriának útra kelni Názáretből Jeruzsálembe Jézus 12 éves korában? Vajon akkor mennyi ember hömpölygött az utcákon? Milyen volt velük együtt zarándokénekeket énekelni, bekapcsolódni a templomi istentiszteletbe? Nagyon ősi, nagyon régi gyakorlat a zarándoklat, maga Jézus és a családja is gyakorolta, meg is írta a Szentírás. És most a 21. század eszközeivel, de ugyanebben veszek részt én is. 

 

A Kossuth térre nem jutottunk be. Megálltunk pisilni egy benzinkúton, de mivel rengeteg busz tartott ugyanakkor ugyanoda, megállt pisilni még vagy nyolc másik busz is csak ugyanazon a benzinkúton. Mire odaértünk, a Váci út, mint parkoló, már betelt. 7:20-ra parkolt le a busz a Bajcsyn, több sarokra a Parlamenttől, az Arany János utcai metrómegálló előtt, miközben 8:15-kor zárták a beléptető kapukat. A papjaink is épphogy csak bejutottak koncelebrálni, nekik 7:30-ig kellett belépni a térre. Határozottabbnak kellett volna lennem Gyurival szemben, amikor odaértünk a beléptető kapuk közelébe, a kordonzárásig még volt 35 perc, bejuthatunk volna. Odabent meg csak olyanok között álltunk volna, akik mind ott akartak lenni. Így azonban folyamatos volt a vándorlás, folyton odébb kellett állni azok miatt a turisták miatt, akik el akartak jutni A-ból B-be, csak épp közbejött egy tömegrendezvény 800 busszal és 60 ezer emberrel. Veronika nővérék bejutottak, a pécsi csoport, ami ugyanakkor érkezett a buszával, mint mi, szintén bejutott. Nekünk is lett volna esélyünk, nem kellett volna feladni anélkül, hogy egyáltalán megpróbáltunk volna. De Gyuri úgy volt vele, hogy ahol álltunk, ott legalább volt kivetítő, amit jól láttunk, míg ki tudja, mi van odabent. Kicsit sajnálom, hogy nem voltam határozottabb, de úgy voltam vele, hogy elsősorban ő akart itt lenni, hát alkalmazkodom őhozzá. És jó volt így is. Hatalmas élmény volt annyi emberrel együtt imádkozni, énekelni, Istent dicsőíteni, részt venni a liturgiában.

 

Nagyon profi szervezés volt ennyi embert hibátlanul, rendbontás nélkül mozgatni és terelni. A buszokat úgy parkoltatták le halszálkában a Váci úton meg a Bajcsy-Zsilinszky úton, mint egy óriási parkolóban. Mindenütt rendőrautók álltak keresztben, amerre ne menjünk, a tömeg meg sodort magával, hogy merre az arra. A helyszínen tényleg sok kivetítő volt, remek hangosítás, kaptunk nyomtatott liturgiát, amiben minden benne volt latinul és magyarul is, még kotta is volt Kodály Magyar miséjéhez, mert azt adta elő a kórus a mise állandó részeinek gyanánt. Zseniális választás Sapszon Ferenctől, a kórus karnagyától: zeneileg magas minőség, nagyon magyar, ugyanakkor nagy tömegek által is könnyen énekelhető együtt. Annak is nagyon örültem, hogy a szentmise előtti dicsőítésen nem Szikora Robit és Tóth Gabit kellett hallgatni, hanem végre szerepet kaphattak a hazai katolikus egyház több évtizede hűségesen alkotó, szolgáló dalszerzői és előadói: Sillye Jenő, a Gável testvérek, Csiszér László, hogy csak néhányat említsek. Csak egyvalamivel nem voltunk megelégedve: a Kossuth tér egyértelműen kicsi volt ennyi ember befogadásához. A Hősök tere jobb választás lett volna. Istennek legyen hála, hogy a papok kijöttek a kordonon kívülre is áldoztatni, így Gyuri számára is megvolt a lényeg, Krisztus testét magához vehette. Ha ez kimaradt volna neki, azt tényleg nagyon sajnáltam volna. 

Kár, hogy nálunk, reformátusoknál nem szokás a zarándoklat intézménye. Nem az hiányzik, hogy szentképeket nézegessünk, vagy egykori csodák helyszínein ámuljunk, hanem az, hogy a hitünk miatt felkerekedjünk, kimozduljunk a komfortzónánkból, és együtt menjünk valahová azért, hogy kapjunk valamit egymás hitéből, és épüljünk általa. Tudom, emlékszem, le is írtam az imént, hogy azért lettem éppen református, mert a katolikus liturgia szimbolikájával és összetettségével szemben a református igehirdetés közvetlensége és egyszerűsége ragadott meg, reformátusok között tértem meg, ott lettem kereszténnyé, azt a teológiát tettem a magamévá. Ezért ülök fehérre meszelt templomban olyan istentiszteleten, aminek a központi része az igehirdetés, ezért énekelek protestáns gyülekezeti énekeket, ezért veszem magamhoz az Úrvacsorát. De hálás vagyok Istennek, hogy mivel ökumenikus házasságban élek, mégis részem lehet bizonyos mértékben a katolikus liturgia szimbolikájában,  összetettségében, és ősiségében. Megtapasztalhatok, átélhetek olyan dolgokat, amik nem ötszáz, hanem kétezer évesek. Vagy még annál is régebbiek, mint maga a zarándoklat gyakorlata, vagy a gregorián zsoltártónusok, amiknek eredete a régi zsidó énekek és felolvasó tónusok, amiken maga Jézus is énekelte a zsoltárokat, vagy olvasta az Ószövetséget. Olyan érzés, mintha belemerülhetnék picit abba a gyakorlatba, mintha bekapcsolódhatnék abba a liturgiába, ami az első keresztények életét jellemezte, amit az első keresztények végeztek. 

Egyszer pedig majd mindannyian bekapcsolódunk abba a liturgiába, ami a mennyben, Isten trónusa előtt folyik ebben a percben is.