Életem néhány fordulópontja érdekes módon egybeesik egyéb fontos - néha egyenesen történelmi - eseményekkel. 2001-ben diplomáztam, kezdtem el tanítani, lett saját mobiltelefonom, számítógépem internettel - és ebben az évben dőltek össze az ikertornyok New Yorkban. 2005-ben halt meg szeretett nagymamám - már nem érhette meg, amint szintén ebben az évben saját lakást vettem és a saját lábamra álltam. 2010-ben szültem az első gyermekemet, ekkor lettem anya, azóta pedig vagy terhes voltam és szültem, vagy szoptattam és gyereket neveltem. Egy tanévet kivéve nem dolgoztam a munkahelyemen - azaz gyakorlatilag az egész NER-korszakot idehaza töltöttem. 2020. március 13-án elvetéltem, egész nap erősen véreztem, dolgozni se tudtam menni. Biológiailag ez a nap a következő ciklusom első napját jelenti, amiben megfogant a legkisebb gyermekem, szóval egyben a következő terhességem első napja is - és ezen a napon jelentette be Orbán Viktor, hogy a covid miatt bezárják az az iskolákat, óvodákat, éttermeket, szóval az egész országot. 2022. február 24-én ünnepeltük édesanyám a 66. születésnapját: nálunk, az unokái körében. Ezen a  napon tört ki az orosz-ukrán háború, és egyben a második hidegháború is. 

Az elmúlt négy hónapban sok minden történt, sűrű volt. Ádám felvételizni készült a kisgimibe, áttanultuk az évet, szinte minden estét erre szántunk. Kemény munka van benne. Ma volt a szóbelije. Az ukrán gyerekeknek is házi feladatot kellene megoldaniuk, vagy felvételit írniuk. Vajon marad-e iskolájuk, amiket most módszeresen lőnek rommá az oroszok? Vajon csak ez a tanévük megy a levesbe, vagy több is? Amikor autóval végigvezetek az úton, arra gondolok, hogy Ukrajnában most fel vannak túrva az utak, felrobbantva a hidak, felgyújtva az autók, elfogyott a benzin.  Amikor eszem, arra gondolok, hogy nekik marad-e mit enniük? Amikor elültetem a ribizlibokrokat, vagy megmetszem a málnát, arra gondolok, hogy Ukrajnában ki fogja művelni a kerteket? Ki fog ott idén ültetni, betakarítani? Amikor enni adok a kutyának, macskának, arra gondolok, vajon hány ukrajnai állat fog gazdi nélkül, ennivaló nélkül, kínok között elpusztulni?  Amikor ápolom a beteg kislányomat, arra gondolok, vajon Ukrajnában marad-e elég gyógyszer és orvos a beteg gyerekeknek? Mi lesz a lélegeztetőgépre kapcsolt koraszülöttekkel, amilyen Zsófi is volt, ha elfogy az orvosi oxigén? Mi lesz a kemoterápiára váró rákos gyerekekkel? Amikor étkezés előtt imádkozom, magamban hálát szoktam adni azért, hogy van tető a fejem fölött, ahol megegyem az ételt; hogy vannak szeretteim, akikkel megegyem; hogy békében ehetem meg, mert történetesen olyan országban élek, ahol épp béke van, és nem kell az életemet féltve menekülnöm. Soha aktuálisabb nem volt ima, mint ez most. 

Február 20-án és 21-én ünnepeltük a 13. házassági évfordulónkat. (Nem egy napon volt a polgári és az egyházi esküvő.) 20-án étterembe mentünk, 21-én pedig egy szuperjó hangversenyre a legidősebb fiunkkal. Ekkor még csak "hadgyakorlat" volt az ukrán-orosz határ orosz oldalán, és az orosz hadügyminiszter fenyegetőzött. Ekkor még nem tudtuk, mi lesz. Ekkor még senki sem tudta. Egy ukrán pár papagájokat vett egymásnak Bálint-napra. Most ezekkel a papagájokkal menekültek el a hazájukból, talán örökre. Egy fiatal nő Kijevben az első gyermekét várta, gyengéd szülésre készült egy békés, működő országban, Pilates-leckéket is vett a várandóssága alatt. Aztán kitört a háború, és egy omladozó falú, kicsi, ajtó nélküli helyiségben kellett szülnie, amit csupán egy zuhanyfüggöny választott el a fő helyiségtől, ahol vagy ötven ember zsúfolódott össze. És ő még szerencsésnek is mondhatja magát, mert él a gyermeke.

Mariupolban egy repeszgránáttól megsérült kislányt próbáltak megmenteni az orvosok. Nem sikerült nekik. Még csak hat éves volt, unikornisos pizsamát viselt. A kislányt még a mentőautóban próbálták meg újjáéleszteni, miközben az anyja sírva nézte. A kórházban defibrillátorral próbálták menteni az orvosok és nővérek, akik maguk is sírtak. Az egyik orvos egyenesen a kamerába mondta dühösen: „Ezt mutassátok meg Putyinnak! Ennek a gyereknek a szemeit és a síró orvosokat!” 

Akárhová nézek, akármit teszek, az életemben minden arra emlékeztet, amim van, és amijük nekik nincs, mert Putyin rommá lőtte.  

Miért pont ez a háború érint ilyen érzékenyen? Miért nem a szíriai, az afganisztáni, vagy akár az etióp helyzet, hiszen ezekben az országokban (meg még sok más helyen a világon) is háborús állapotok vannak, és elképzelhetetlen szenvedés. Talán azért, mert ezek az emberek közel vannak hozzánk. Olyanok, mint mi. Európaiak, mint mi. Tíz napja még pontosan úgy éltek, mint mi (csak valamivel szegényebben). Iskolába, munkahelyre készülődtek, edzőterembe meg úszni jártak, hangversenyre, étterembe vagy moziba mentek, születésnapot és esküvőt ünnepeltek, unikornisos pizsamában ágyba bújtak. Azután hadüzenet nélkül megtámadták őket, most éppen totális háborút folytat ellenük a világ egyik vezető hatalma, és szisztematikusan rommá lövik az országukat. Európában 75 éve nem támadott meg egy ország egy szuverén másik országot. És most megtörtént.