A mi kis családunk

A mi kis családunk

Rossz gyerek?

2021. április 30. - gchg

Amikor újraindult az általános iskolák alsó tagozatában a jelenléti oktatás, nem engedtük vissza a gyerekeket az iskolába, mivel mi, szülők még nem szereztünk védettséget a covid ellen. Kérvényeztük, hogy itthon maradhassanak még egy ideig. Az engedélyt gond nélkül megkaptuk, az igazgató nagyon támogató ebben a kérdésben. A gyerekek hiányzása igazolt lesz ugyan, azonban a tanításukról nekünk kell gondoskodni. A gyerekek egyfajta hibrid oktatásban vesznek részt: bár hivatalosan hiányzók, az órák egy részét online közvetítik a számukra. A tanár a jelen lévő gyerekkel foglalkozik, őket kérdezi, az ő tempójukban halad, a közvetítés csupán egy segítség az otthon maradóknak. Na, egy ilyen óráról Ádámot a szigorúbbik tanító nénije (akit 3 éve pont azért választottunk, mert tudtuk, hogy Ádámnak nagyon kellenek a következetes keretek) „kiküldte”, mondván a gyerek nem figyel, nincs is jelen, állandóan fegyelmezni kell, miközben a többi 28 osztálytársa aktív és együttműködő, és szívesen vesz részt az órán. Ott voltam a konyhában, onnan figyeltem: Ádám óra közben kétszer kiment a konyhába enni, egyszer meg föltette a lábát a székre. És a tanára kiléptette az online óráról, ahol amúgy csak szívességből volt bent, mert ugye igazoltan hiányzik. Mindezt azok után, hogy már hónapokkal azelőtt elmondtuk neki, mire gyanakszunk, kapott róla leírást, linkeket, és segítséget kértünk az iskolán keresztül a nevelési tanácsadóban. De nem ment át az üzenet. Az ő szemében Ádám csak egy rossz gyerek, aki nem tud, nem akar viselkedni…

Nem tud, vagy nem akar? 

Bennem egy világ omlott össze. Teljesen összetörtem. Egész este szavamat se lehetett venni, annyira magam alá kerültem. Én elhiszem, hogy egy folyton izgő-mozgó, a székről majd lefolyó, oda se figyelő gyerek nagyon idegesítő. Hogy az osztály figyelmét elterelheti a tananyagról Ádám látványa a laptopon. Kétségkívül pedagógiai kihívást jelent normál (tantermi) oktatás esetében is Ádám viselkedése. A többi gyermekkel szembefordított laptop képernyőjén Ádám folyamatos fészkelődése elterelhette a jelenléti oktatásban részt vevő többség figyelmét és ezáltal zavarhatta az oktatást. Ugyanakkor Ádám végleges kitiltása helyett megoldást jelenthetett volna az is, ha ő egyszerűen kikapcsolva tartja a kamerát. Azonban kiléptették. Nyűg és kellemetlenség lett a tanára szemében, aki látni se szerette volna őt addig, amíg jogilag nem kötelezik erre. Nehéz ezek után elhitetni ugyanezzel a gyerekkel, hogy a tanára szereti, jót akar neki és nem pikkel rá, amikor a külvilág - a tanára, a nagymamája - gyakorlatilag elkönyvelte, hogy ő egy rossz gyerek

Valóban az? 

A kívülálló csak annyit lát, hogy a gyerek izeg-mozog, nem tud megülni, nem tud odafigyelni, közbeszól, amikor nem kellene, agresszív, hamar indulatba jön, unatkozik órán, sosem találja a felszerelését, folyton elhagyja a ruhadarabjait. Való igaz: benne felejti a táskájában a rothadó almát, penészes szendvicset, korhadt levelek keverednek morzsává mállott keksszel, felrobban benne a romlott dobozos tej. Sose tudja, mi a házi, de ha tudja is, felér egy harmadik világháborúval rávenni, hogy nekikezdjen. Ceruzája, radírja, füzete soha nincs, a kesztyűjét, sapkáját is folyton elveszíti. Folyton mindenki mindennek elmondja őt, sorozatban kapja a leszidásokat, a fekete pontokat, és mivel tényleg rengeteg probléma van vele, egyfolytában csak azt hallja, hogy ő mennyi mindent csinál rosszul, vagy épp meg se csinál. Bezzeg a testvérei. Miért nem olyan, mint a nagytesója, Dávid, akinek mindig rend van a tolltartójában, önállóan megold mindent, majd fel is tölti a Classroom-ba. "Bezzeg az én időmben minden gyereket megtanítottak viselkedni, az én időmben minden gyerek hátratett kézzel ült a padban, nem izgett-mozgott." Én azonban biztos vagyok benne, hogy a nagymama idejében is volt minden osztályban legalább egy sajtkukac, aki nem ült hátratett kézzel, hanem a sarokban térdepeltették kukoricán, mert nem tudta tartani a száját, és nem vigyázott az ábécés könyvére sem. A jelenség nem új. 

Ádám születése óta viselkedésében "más", azt mi is láttuk és tapasztaltuk, hiszen vannak testvérei, így volt és van összehasonlítási alapunk, csak sokáig nem állt össze nekünk magunknak sem, hogy pontosan milyen zavar írja le a rá jellemző tünetek jelentős részét. Most, a karantén alatt, az online oktatás idején a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy Ádám a testvéreivel ellentétben egyszerűen képtelen volt az önálló tanulásra. Amíg a negyedikes Dávid és az elsős Veronika mindent szépen elvégeznek, addig Ádám feladatai legjobb esetben is összecsapottak és olvashatatlanok, már ha egyáltalán elkészülnek, sok vita és halasztgatás után. Nem és nem értettem, miért van ez, miért nehezebb vele ennyire. Aztán egyszer olvastam egy cikket a neten. Az édesanya leírta a tapasztalatait a karanténról. Hogy az egyik gyermekének nagyon bejött az online oktatás, de a másik adhd-s, ő nem tud egyedül felkészülni, vele le kell ülni tanulni.
Mintha egy reflektort gyújtottak volna fel a fejemben. Ez az édesanya a mi családunkat írta le! Rákerestem az adhd, azaz a figyelemhiányos hiperaktivitás tüneteire. Minden stimmelt. A problémák három területen jelentkeznek: figyelemzavar, hiperaktivitás, impulzivitás. 

 

Figyelemzavar

- Nehézséget okoz a figyelmet megtartani, különösen, ha az illető számára nem érdekes az adott foglalatosság (pl. adminisztrációs feladatok, lecke írása)

- A figyelem könnyen terelődik külső stimulusok hatására, nehezen tudja kiszűrni, figyelmen kívül hagyni a zavaró külső tényezőket (pl. ha mások beszélgetnek a háttérben, utcai zaj beszűrődése)

- Sokszor követ el figyelmetlenségből eredő hibákat feladatok elvégzésénél, mivel hajlamos összecsapni a mentálisan megterhelő, tartós figyelmet igénylő feladatokat

- Társalgás közben úgy tűnik, mint aki egyáltalán nem figyel, gondolatai elkalandoznak, felszólításra gyakran nem reagál

- Gyakran kerüli, halogatja azon feladatokat, amelyek mentális kitartást igényelnek

Hiperaktivitás

- Állandóan „pörög”, mindig elfoglalja magát valamivel. 

- A monoton, rutinszerű munkáktól elfárad, folyamatosan új ingerekre, változatosságra van szüksége

- Jellemző egyfajta „belső nyugtalanság” érzése, nehezen tud ellazulni

- Folyton babrál valamivel (pl. toll, kulcs), mozgatja a lábát, nem tud egyhelyben nyugodtan ülni vagy állni (pl sorban állni a pénztárnál)

- Általában verbálisan is hiperaktív, azaz sokat beszél

- Megállás nélkül pörögnek a gondolatok a fejében, azonban gyakran felesleges dolgokon gondolkodik, nem konstruktív a gondolkodás

- Impulzivitás

- Hiányzó vagy alulműködő önkontroll: nem gondolja át, mielőtt csinál vagy mond valamit

- Sokat eszik vagy sokat iszik, nehezére esik mértéket tartani

- Gyakran „rizikózik”, gondolkodás nélkül belemegy veszélyes szituációkba

- Beszéd közben gyakran félbeszakít másokat

- Indulatait nehezen tartja kordában, nem ritkán dühkitöréssel reagál („felmegy benne a pumpa” egy pillanat alatt)

Egyéb jellegzetes nehézségek

- A feladatok elkezdésének nehézsége, gyakran halogatja főként az unalmas feladatokat

- Jellemzően több dologba belekezd, de nem fejezi be őket

- Rossz időérzék, gyakran elkésik

- Nehezére esik előre megtervezni, megszervezni a mindennapok teendőit

- Feledékenység, szétszórtság, gyakran hagyja el a dolgait (pl. kulcs, telefon, stb.)

- Egyenetlen, hullámzó energiaszint és hangulat, mely akár óráról órára változik

De ami a legmegdöbbentőbb volt, az az a felismerés, hogy ezek szerint ez nem nevelési probléma, hanem neurológiai természetű veleszületett vagy fejlődési rendellenesség. Ádám nem azért ilyen, mert mi rosszul neveltük volna, mert valamit nagyon elrontottunk, vagy mert nem szerettük eléggé. Ádám egyszerűen csak ilyen. Más. Nem neurotipikus. És attól, hogy elvárom tőle, hogy neurotipikus legyen, még nem lesz az. Ennyi erővel azt is elvárhatnám tőle, hogy kék helyett barna legyen a szeme színe. Nem az akaratától függ
iras1.jpg

Ádám 33 hétre született a megyei kórházban. Amikor megszületett, csak felmutatták, majd azonnal elvitték egy másik épületbe, a koraszülött intenzívre (PIC). Két napig nem is láttuk egymást, és csak három nap múlva tehettem mellre először. Utána két hétig háromóránként bemehettem hozzá szoptatni frissen szülten, gátsebbel. Otthonról, a 21 hónapos nagytesó mellől, busszal. Minden álló nap könyörögni kellett a személyzetnek, hogy éjjel a saját tejemet adják neki, ne tápszert, és a váltás személyzetnek sajnos „elfelejtették” ezt megmondani. Tizennyolc naposan hoztuk haza; az első hetek pótolhatatlanul kimaradtak. 

Már odabent a PIC-en is sokat sírt. Miután hazahoztuk, 4 hónapos koráig egész nap vigasztalhatatlanul sírt, csak a szoros testközelség (hordozókendő) nyugtatta meg, az is csak akkor, ha egyenes vonalú egyenletes mozgást végeztem vele (lendületesen körbe-körbe sétáltam a nappaliban). Leülni vele megenni egy tányér levest esélytelen volt. Letenni bárhová, vagy átadni őt bárki másnak még esélytelenebb. Nagyon-nagyon sokáig (több, mint egy éves koráig) nem is maradt el más kezében, csak nálam. Hihetetlenül bizalmatlan és elutasító volt minden új dologgal szemben: ha vendég jött, elbújt a takaró alá vagy a szekrénybe, ha vendégségbe mentünk, nem volt hajlandó bemenni az udvarra se, ha új pizsamát, törölközőt, ágyneműt, bármit kapott, nem volt hajlandó használni. Neki csak a régi kellett, akkor is, ha az már kopott, lyukas, szakadt, használhatatlan volt. Míg a kétéves húga már vígan játszott a vízi játszótéren és sorozatban csúszott le a kis vízicsúszdán, a négyéves Ádámot a közelébe se lehetett vontatni, mert félt lecsúszni. Az óvodai közösségbe nagyon nehezen szokott be, az egész első tanévben nem tudták bevonni semmilyen csoportfoglalkozásba. Egy egész évig nem vett részt az óvodai kézműves dolgokban, nem ült oda játszani, ragasztgatni, kifesteni. Nem evett, hátat fordított az asztalnál, és inkább éhen maradt. Nem tornázott tornaórán. Óriási előrelépés volt, amikor végre leült ebédelni, és magától elkezdett részt venni a foglalkozásokon.

Ugyanakkor meg egy rendkívül okos, ügyes, éleseszű, tehetséges gyerek. Folyton tele van kérdésekkel, és szívja magába az információkat. Hihetetlenül erős kíváncsiság él benne, hatalmas a természettudományos érdeklődése, és korát erősen meghaladóak az ezirányú ismeretei. A nyelvi képességei kiemelkedően jók. Két évesen már összetett mondatokban beszélt, tisztán, beszédhiba nélkül, múlt és jövő időt használva, helyesen ragozva, nagy és választékos (!) szókinccsel. Körülbelül mint egy középsős vagy nagycsoportos ovis. (A tesói ebben a nyomába se értek, Balázs szókincse pl kétévesen kb ötven volt, közte számos helytelen, mint autó helyett tautó, víz helyett zíz, és egyáltalán nem beszélt mondatokban.) Négyévesen komplett ismeretterjesztő dokumentumfilmet forgatott egy repülő alakú, sípoló gumi fürdőjátékról, részletesen elmagyarázva rajta, hogy van a függőleges vezérsík, a futómű, és hol vannak a hajtóművek. 

Minden gyerekünket a saját életkori szintjén arra biztatjuk és tanítjuk, hogy amit tud, azt csinálja meg, mi pedig lassan, fokozatosan lépünk egyre hátrébb. Na, Ádám mögül nem lehet kihátrálni, mert abból őskáosz lesz. Ha rábízom az önálló öltözést, akkor benyúl a szekrénybe és alaposan felforgatja azt, a pizsamáját meg a padlóra dobja. Ha rábízom a bepakolást az iskolatáskába, garantáltan kimarad valami. Minden egyes áldott nap. Ha rábízom a házi feladat elkészítését, vagy nem emlékszik rá, vagy elfelejti megcsinálni, vagy addig halogatja, ameddig lehet (akár este tízig is), vagy azt se tudja, mi volt, szóval a házija mellett is ott kell lenni. Az a legkevesebb, hogy a ruháját folyton összekeni, leeszi, elszaggatja, fehér zokniban mászkál a kertben cipő nélkül és hasonlók. De a szennyes ruháját, a cukros papírokat és a tanszereit szanaszét hagyja a ház legkülönbözőbb pontjain, és hiába veszem a fáradtságot évek óta, hogy minden egyes alkalommal odahívjam, felhívjam a figyelmét a szanaszét hagyott cuccokra és vele pakoltassam el, nem érek el eredményt. Írhatok én táblázatot a mindennapi teendőkről, adhatok az elvégzett házimunkáért változatos jutalmat, nála nem értem el eredményt.  Ha megkérem egy kis minimális (!) házimunkára, akkor csak sokadik felszólításra, dühösen, morogva, gyűlölködő arccal csinálja meg, amikor már nem talál több kifogást (éhes, épp eszik, fáradt, más dolga van, pisilnie kell). Választhatok, hogy vagy elpakolom utána a romokat, de ezzel még további trehányságra nevelem, vagy igyekszem vele elvégeztetni a szükséges minimumot, de ez meg gyakorlatilag örökös hadakozást jelent. Ugyanez a többi testvérével nem ilyen folyamatos háborúzás. Ádám azonban soha, de tényleg soha nem fogad szót, hanem azonnal kifogást keres, hárít, menekül a feladat elől, minden beszélőkéjét beveti, hogy kidumálja magát, és amikor már nincs több kifogás, akkor gyűlölködve, kiabálva, tessék-lássék összecsapja. Amikor ételt szed magának, hiába figyelmeztetjük rá, hogy ez túl sok, nem fogja megenni; és a végén tényleg nem eszi meg, ott hagyja, mert túl sok. Nem tud ebben sem mértéket tartani. 

Ugyanez a helyzet az iskolai feladataival is. Semmilyen erőfeszítést nem tesz bele abba, hogy ami valahogy megyeget, az jobban menjen, ami meg sehogyse megy, az menjen már legalább valahogy. Csak ha én rugdosom, erőltetem. Minek a szépírás, ha a szülei se gyöngybetűkkel írnak. Minek a hangos olvasás, meg úgy egyáltalán az olvasás, ha videókból is mindent meg lehet tanulni. Minden nap le kell írniuk tíz szót egy füzetbe, nyomtatottról írottra, hibátlanul. Ez neki elsőben egyáltalán nem ment, szavanként több (!) hibát is ejtett a másolásban, betűket hagyott ki, és olvashatatlanul, kifejezetten rondán, igénytelenül írt. Egyszer két órába telt, hogy leírja ezt a tíz szót hibátlanul, mert én minden hiba után kiradíroztam a hibás szót, ő meg képes volt újra leírni hibásan vagy rondán, annyira nem figyelt oda. 

Ami érdekli, azt képes egész nap csinálni (playstation), ami nem érdekli, abba minimális energiát sem hajlandó beletolni. Ami a többi testvérénél magától megy, vagy egy kérésre, az Ádámnál nem, vagy csak rimánkodásra, nógatásra, nyaggatásra, és akkor is csúnyán vagy sehogyse. Se erőfeszítésre ne hajlandó, se igénye nincs, se türelme, de amit ő kér, azt természetesen azonnal akarja, de inkább rögtön. Az ő olvasatában mi rossz szülők vagyunk, és rosszat akarunk neki, rosszat csinálunk vele, mert nem hagyjuk neki azt tenni, ami szerinte a legjobb a világon: képernyőzni. El kell ismerni, Ádám képernyőfüggő. És nem nagyon tudunk mit kezdeni a helyzettel, részben a pandémia miatt, mivel sok minden, ami eddig élőben működött, most az online térbe helyeződött át. Az iskolában például elvárnák, hogy Ádám minden nap nézze az email fiókját, belépjen a google classroom-ba, online megnézze az oktatóvideókat vagy az oktató játékokat, de a valóságban ha kettesben hagyom őt egy számítógéppel, akkor lehetetlen benne megbízni: az iskolai feladatairól villámgyorsan elterelődik a figyelme, és vagy videojétákozni, vagy youtube-ozni kezd. 

Amikor offline tanulok Ádámmal a könyvei és a munkafüzete felett, vagy amikor online zongoraórán ül, akkor is nehezen koncentrál, folyton babrál valamivel, izeg-mozog, nem tud megülni a fenekén, szó szerint lefolyik a székről. A felszerelése gyakran nincs meg, nem találja, hiányos. Igyekszik összecsapni a feladatot, minél előbb túllenni rajta, folyton elterelődik a figyelme, ezer dolgot kérdez, és nem tud arra összpontosítani, hogy az adott feladatot oldjuk meg, lépésről lépésre. Nagyon hamar indulatba jön, nehezen tűri az azzal járó frusztrációt, hogy még nincs kész a feladat, tehát még nem állhat fel mellőle. Kemény küzdelem a figyelmét megtartani a hatékony sávban. Arról már nem is beszélve, mit művel a padban, amikor hetente egyszer családilag elmegyünk a templomba.

Nem értettük, miért van ez, hogy ennyire mások a gyerekeink, hogy Ádámmal miért ennyire nehéz, míg a többiekkel sokkal könnyebb. Most már értem. Ha tényleg ez a helyzet, és Ádám tényleg adhd-s, akkor az nem nevelési probléma, hanem a magatartása hátterében idegrendszeri eltérés áll, az agyi hormonháztartás egyensúlyzavara. Van egy bizonyos anyag az agyban, a dopamin, ami ahhoz kell, hogy összpontosítani tudjunk, képesek legyünk kontrollálni magunkat és fenntartani a figyelmünket. Ennek a szintje túlságosan hamar lecsökken a hiperaktív gyerekek agyában. Ha jól ítéljük meg a helyzetet Ádám esetében, akkor ezeket a tüneteket nem fogja kinőni, mivel az adhd születési rendellenesség, eltérő idegrendszeri működés. És ha valóban így van, akkor Ádám nem azért viselkedik úgy, ahogy, mert neveletlen vagy tiszteletlen, vagy mert "nem akar részt venni az órában", hanem mert pusztán akaraterővel nem tudja szabályozni az agya dopaminszintjét, ugyanúgy, ahogy egy cukorbeteg sem tudja pusztán akaraterővel szabályozni az inzulinszintjét, vagy egy magas vérnyomással küszködő beteg a vérnyomását. Régebben könnyebben sütötték rá az ADHD-s gyerekekre, hogy szimplán „rosszak” vagy „figyelmetlenek”, hiszen 40 évvel ezelőtt még nem is léteztek azok a kritériumok, amik alapján ma megállapítják a hiperaktivitást és a figyelemzavart. "Korábban fel sem merült, hogy ez olyasmi, amin sem a szülő, sem a gyerek nem tud változtatni. Ha ez az egész csak azon múlna, hogy a gyerek kontrollálja magát, megtenné" - magyarázza Dr. Nagy Péter, a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia kórházigazgatója. A Ritalin ebben segít, segít magasan tartani a dopaminszintet, fenntartani a figyelmet, a koncentrációt. 

A kezeletlen adhd nagyon veszélyes.  „Ha a gyerek kiskorától kezdődően azt éli meg, hogy soha nem tud figyelni, és mindig csak szidják, az iskolában pedig csak kudarcot él át, akkor ösztönösen elkezdi majd keresni azokat a szituációkat, ahol elfogadást és pozitív visszajelzést kap. [...] Ha pedig az iskolában nem találják a helyüket, gyakran az utcán keresnek megerősítést. [...] Előbb-utóbb drogok is előkerülhetnek, ha pedig ezek történetesen stimuláló hatású szerek, akkor a gyerek életében először azt tapasztalja, hogy végre tud figyelni, végre képes végighallgatni egy beszélgetést. Ezt pedig aztán nagyon nehéz ott hagyni.”  Vajon véletlen, hogy Ádám régóta azt állítja: őt a kávé nem felpörgeti, hanem jobban tud tőle koncentrálni? 

Felnőttkorban diagnosztizált adhd-nál pedig már rég nem csak az ADHD a probléma, hanem jó nagy a puttony... Az ADHD felnőttkorban ritkán jár egyedül, az érzelemszabályozás zavara miatt megjelenhet mellette a szorongás, depresszió, oppozíciós zavar, bipoláris zavar... Gyakran együtt jár tanulási nehézséggel, a végrehajtó funkciók zavarával, motoros nehézségekkel. Az addikciók (alkohol, drog, szerencsejáték, pornó) is színesítik a képet... A nem kezelt ADHD például kötődési zavarokat is okoz, ami felnőttkorban párkapcsolati nehézségek formájában jelenik meg és a gyermeknevelést is nagyon megnehezíti.

Tényleg rossz gyerek Ádám? Tehet róla, hogy egy neurológiai eltérés miatt nagyon gyorsan lecsökken az agyában a dopamin szintje? Tehet róla, hogy emiatt sokkal nehezebben tudja megtartani a figyelmét és az önuralmát, mint mások? Tehet róla bárki, hogy így született? Mit mond erről Jézus? 

Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. (János 9:2-3)

Jézus maga mondja, hogy nem Ádám hibája, és nem is a szülei hibája, hogy ő rendellenességgel született. Nem Ádám hibája, hogy ő problémásabb, mint egy átlagos gyerek. Jézus emellett arra is felhívja a követőit, hogy ne csak azokat szeressék, akiket könnyű, hanem azokat is, akiket nehéz. (Lukács 6) Jób azt mondta, hogy "ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk" (Jób 2:10) "Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik" (Róma 8:28). Minden, tehát még ez is. A férjemmel együtt hisszük, hogy a legnehezebb helyzeteket is arra használja Isten, hogy tanuljunk belőle. Szülőként óriási kihívást kaptunk Ádámban. Őt nem könnyű nevelni, nem könnyű vele kijönni, és nem könnyű szeretni sem. De ha mindenki más le is mond róla, én nem fogok.

Ádám egész környezete - és a legutóbbi időkig én is - abban a hitben él, hogy Ádám egy trehány, neveletlen, rossz gyerek, és ha eleget korholják, eleget fegyelmezik, eleget mondják neki, mit kellene tennie, akkor majd "megjavul". Hogy ez csak nevelési probléma, rosszabb esetben öröklött trehányság, de példaadással, következetességgel, kitartással meg tudom őt változtatni, hogy szelíd, pontos, odafigyelő, a környezetére igényes ember legyen belőle. És ez az, ami megváltozott bennem: már nem gondolom, hogy Ádámot meg tudom változtatni. Ami nem azt jelenti, hogy nem nevelem, hogy lemondok róla, hogy csak legyintek, hadd csinálja a hülyeségeit, mert ő úgyis ilyen, és kész. Nem. Biztos vagyok benne, hogy ő is formálható, alakítható, nevelhető. Csak éppen nem olyan eszközökkel és nem olyan mértékben, mint a testvérei. Annyi nyilvánvaló, hogy az elvárások és a büntetés őrá nem hatnak. Hiába mondom, mit kellene tennie, hogyan kellene viselkednie, ő ettől nem képes azt tenni és úgy viselkedni. Hiába mondom, mire kellene figyelnie, ez folyamatosan kimegy a fejéből, nem képes észben tartani. Hiába adunk büntetést, hiába lesz negatív következménye Ádám rossz magatartásának, ő ebből nem tanul. Az ilyen nevelési módszerekből Ádám csak azt szűri le, hogy a környezete, a szülei ellene vannak, nem pedig mellette. Én folyamatosan magyarázok meg követelek, ő folyamatosan kitér, hárít és ellenáll, a kapcsolatunk pedig megromlik, a bizalom összetörik. Ez - így - nem működik. 

Ha belegondolok, itt van ez a rendkívül okos, tehetséges gyerek, aki évek óta mást se hall, mint hogy ő milyen hülye, rossz, neveletlen, idétlen, igénytelen, trehány, mennyire nem tud semmit se megcsinálni, és őt látni se akarják. Nem csoda, ha semmi önbizalma sincs. Nem csoda, ha szorongásában véresre rágja az ujját és a száját. Van egy svéd kisfilm, ami művészi eszközökkel szemlélteti és nagyon érzékenyen ábrázolja, milyen érzés a gyereknek figyelemzavarral élni, így felnőni. Amióta szembesültem azzal, hogy ez valószínűleg születési rendellenesség, nem pedig nevelési probléma, már nem haragszom magamra, és nem haragszom Ádámra sem. Ő a fiam, és arra van szüksége, hogy szeressék. Hát szeretem. Átölelem, amikor csak érem, főleg mivel tudom, hogy a testi érintés az elsődleges szeretetnyelve. Megdicsérem, amikor csak lehet. Türelmesebb vagyok vele, akár erőn felül is. A korholásból, kritikából visszaveszek 90%-ot, a maradék 10% is épp elég sok. Nem megkövetelek tőle dolgokat, hanem segítek neki megcsinálni azokat. Nem várom el, hogy olyan legyen, mint a testvérei: szervezett, összeszedett, pedáns, pontos.  Nem szembeszállok vele, hanem melléállok, hogy ne érezze magára hagyva magát. Neki több segítségre van - és lesz - szüksége a mindennapok menedzselésében, ráadásul nem csak most, hanem élete végéig, ez van. Mire idáig eljutottam, amit most tudok és értek, addigra rengeteget romlott a kapcsolatunk. És nem csak velem romlott meg a kapcsolata, hanem az apjával, a testvéreivel, a nagymamájával, a tanáraival is. Most ott tartunk, hogy próbálom felszámolni a károkat, és visszacsinálni dolgokat. Újra felépíteni a bizalmat. Továbbra is nagyon nehéz, hiszen a gyerek nem változott meg. Továbbra is nehezére esik figyelni, nehezére esik nekilátni erőfeszítést igénylő dolgoknak, továbbra is könnyen indulatba jön stb. De nyomon vagyok, vannak eredmények. Már le tudunk ülni tanulni, például. Vannak napok, amikor háborúzás nélkül sikerül megcsinálni a háziját. Már nem félóra ellenkezés jut egy ötperces feladatra, hanem esetleg csak öt vagy tíz perc. Megélheti, milyen jó érzés az elvégzett, befejezett feladat tudata. Végig tudom kísérni, segíteni őt az egész napon, hogy el tudja végezni a feladatait, és aztán megkapja az annyira vágyott képernyőidejét is. De más még mindig csak szenved vele és miatta, és rengeteg ebből a konfliktus. Én nem lehetek mindig, mindenütt mellette, hogy ütközőzóna legyek közte és a környezete között. Őt pedig valahogy el kell juttatni egy olyan szintre, olyan állapotba legkésőbb fiatal felnőtt korára, hogy önállóan menedzselni tudja az életét (pl odaérjen időben a munkahelyére, el tudja végezni a napi nyolc órányi munkát, be tudja fizetni időben a számlákat), és kijöjjön a körülötte élőkkel. 

Most azon töröm a fejemet, hogyan tovább. A nevelési tanácsadó korábban se volt gyors, de most a covid miatt tetszhalott állapotba merevedett. Megoldjuk magánban is, kifizetjük, de akkor meg kell egy jó gyermekpszichiáter. A mi városunkban és 100 km-es körzetében azonban nincs, messzebb kell menni érte. Ha találunk gyermekpszichiátert, és igazolja a gyanúnkat, akkor még mindig ott a kérdés, hogy kapjon-e plecsnit (SNI besorolás), vagy ne. Kapjon-e gyógyszert, ami segít neki koncentrálni, sikereket elérni a munkájában és beilleszkedni a közösségbe, vagy ne. Nem lesz könnyű menet. Kihívás lesz, sok munka lesz, kemény lesz. Viszont hiszem, hogy van megoldás. Csak meg kell találni. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mikiscsaladunk.blog.hu/api/trackback/id/tr2516517690

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása