Nem, ez nem egy gagyi hollywood-i film címe, hanem a való élet. Avagy mit kezd egy nagycsaládos szülőpáros ennyi szabadidővel, ami az ölébe hullott?

Nagyon nagy áldás, hogy ennyi gyerek nevelésével nem vagyunk magunkra hagyva. Sok olyan család van a környezetünkben, ahol már nem élnek a nagyszülők, vagy messze vannak, vagy olyanok, hogy egyszerűen nem lehet rájuk számítani. Van, ahol egyszerűen nincs senki, akire legalább néha rá lehetne bízni a gyerekeket, és elmenni kettesben moziba vagy vacsorázni. Bennünket nagyon a tenyerén hordoz az Isten: van segítségünk, nem is kevés. A gyerekeinknek mind a négy nagyszülője él, ráadásul örömmel és szívesen töltenek időt az unokáikkal, akár a mi otthonunkban, akár az övékben. Sőt: barátaink is vannak, akik időről időre felajánlják a segítségüket, és elviszik a gyerekeinket egy kis időre. Nekik is jó: építik a kapcsolatot velük. A gyerekeknek is jó: látnak valami mást is, másféle nevelést, másféle szeretetet, másféle otthont. És nekünk, szülőknek is jó: fellélegezhetünk, utolérhetjük magunkat lélekben, testben, és nem utolsósorban házimunkában is. Rendszerint a téli és a tavaszi szünetben van pár ilyen nap.

De ez csak a nagyobb, nem szoptatott gyerekekre vonatkozik. Az aktuális kicsi, amíg szopik, nem nélkülözheti hosszabb időre az édesanyját, cicin nyugszik meg és cicin alszik el, különösen, ha éjjel felébred. A cicit nem váltja ki sem a cumi, sem a cumisüveg. Ez van, a szoptatott gyerek és az anyja egy biológiai egység, amit nem lehet (jobban mondva lehetséges, csak nem ajánlatos) megbontani. A tejtermelést sem lehet egyik pillanatról a másikra felfüggeszteni, mert mellgyulladás lesz belőle. A szoptatott baba gondozását nem veheti át tőlem senki pár óránál hosszabb időre – azaz nem léphetek le hosszabb időre kettesben az apjával. Az elmúlt tíz év meg nagyjából arról szólt, hogy jöttek a gyerekek egymás után. Rendszerint hosszan szoptatok, a WHO által javasolt két év az első két gyereknél is csak azért nem volt meg, mert gyorsan jött a következő baba, és a terhességtől elapadt a tejem. Így esett, hogy a legkisebb, Balázs 2018 márciusáig  - amikor 25 hónapos korában elválasztottam - nem aludt külön tőlem soha, egyetlen éjszakát sem. Azóta már tettünk néhány próbát a nagyszülőknél: egyszer-egyszer elvittek két gyereket magukkal a hétvégére. Annyival még elbírnak a vonaton. Mi meg élveztük a lazább hétvégéket idehaza, és megtapasztaltuk, milyen lenne kétgyerekes szülőnek lenni. (Nagyon csöndes.) 

Most azonban az volt a terv, hogy amikor karácsony másnapján szokás szerint meglátogatjuk a szüleimet vidéken, nem csak a legnagyobbak maradnak ott, hanem az aktuális legkisebbet is náluk hagyjuk, majd onnan a barátaink viszik őket tovább egy kis kényeztetésre. Mi pedig itt maradunk együtt kettecskén, mint a gyerekeink születése előtt…

És így is lett. A gyerekek boldogan, izgatottan készülődtek, mindegyik bepakolta a hátizsákjába, amit fontosnak talált (a bőröndbe azért én pakoltam be a négy napi ruhát, iratokat, pelust, gyógyszert), letettük őket a szüleimnél gyerekülésestül, és december 26-án kora délutántól itt voltunk egymásnak ketten a férjemmel. Ketten, és nem csak egy délutánra vagy estére, hanem négy teljes napra és öt éjszakára. Olyan furcsa volt, hogy leültünk vacsorázni, és végig tudtuk enni az étkezést anélkül, hogy 10 másodpercenként valakinek fel kellett volna ugrálni (én is kérek olyat, kakaót is kérek, meleg kakaót kérek, mégis inkább hideg kakaót kérek). Hogy végig tudtuk mondani a gondolatainkat anélkül, hogy valaki folyton közbeszólna. Végig tudtunk olvasni egy könyvet, anélkül, hogy félbeszakítottak volna. Hogy csak egyet gondoltunk, és elmehettünk moziba vagy vacsorázni anélkül, hogy napokkal vagy néha hetekkel előtte beszerveztük volna valamelyik családtagot gyerekfelvigyázónak. Együtt tudtunk lenni anélkül, hogy azon kellett volna aggódni, mikor ébred fel valamelyik gyerek.

Az első két nap ebben az idilli spontaneitásban és semmittevésben telt. Nagyokat aludtunk délelőtt, és nagyokat aludtunk ebéd után is. Ha együtt akartunk lenni, nem kellett megvárnunk a késő estét vagy a kora reggelt, mint máskor, hanem csak spontán összebújtunk. Este pedig filmet néztünk kettesben: egyik nap a férjem választott, a másik nap én. Mivel karácsony előtt nagyjából rendbe raktuk a házat, házimunkánk se nagyon volt. Egy kis mosogatás a déli alvás után, és ennyi. Hogy miért nem használtuk ki a lehetőséget és miért nem utaztunk el valahová kettesben? Hát mert minek bőröndpakolással meg utazással fáradni, szállásra meg étteremre pénzt költeni, amikor itthon is kettesben lehetünk tökéletes kényelemben, szállás- és benzinköltség nélkül, és a fagyasztó tele van megfőzött és frissen lefagyasztott fogásokkal? Nekünk ez a ritkaság, ez a luxus, amikor miénk lehet az egész ház, ahol mindent tudunk, hol van, cipőkanáltól felmosórongyig, és ahol nem kell idegenekhez alkalmazkodni. Még a wellness is megvolt, habfürdős-fürdősós kádfürdő formájában, egy jó könyv társaságában, ami a sietős zuhanyokhoz szokott lényemnek bizony sokévi ritkaság volt.

Étterem helyett pedig kipróbáltuk, hogy tényleg igazat mondanak-e az angus marha húsáról, amit nem kell három óráig párolni, hogy puha legyen, hanem elég neki pár perc a megfelelő konyhatechnikával. Nos, a hír igaz, oldalanként pár perc sütéssel elsőre (és másodikra is) sikerült tökéletes steak-et sütnöm, ami ízletes volt, puha, belül rózsaszín, mégsem nyers, és rendkívül zamatos, szaftos.

Utána azonban neki kellett látnunk annak, hogy még jobban összekapjuk a házat, hiszen ezúttal nálunk rendeztük a szokásos bibliaköri szilveszteri bulit, ahová nem csak felnőtteket vártunk, mint régen, hanem több kisgyereket is, akik az elmúlt években köttetett házasságokból születtek. Szóval a tökéletes rend és tisztaság elengedhetetlen volt. A galérián több évnyi felhalmozódott ruha várt rám, hogy három kupacba szelektáljam (1. még hasznos lehet, 2. nekünk nem kell, adományboltba való, 3. oda nem adnám senkinek, kukába vele), a gyerekszobában ugyanígy sok-sok doboz összeöntött játék, kisautótól kirakóson át mindenféle vegyes vicik-vacakig, hogy dobozokba  - vagy a kukába - szelektálják őket; ezt a férjem vállalta magára. Ezt nem lehet megcsinálni olyankor, amikor a gyerekek itt vannak, mert ahelyett, hogy segítenének, inkább széthordják az egészet. Nem tudnak kidobni semmit, hiába nem használják már évek óta; sőt, még a szemetet is gyűjtögetik („anya, az enyém lehet ez a PET-palack?”). A férjem vállalta magára az egész ház végigtakarítását is, porszívózástól a vécépucolásig, miközben én sütöttem-főztem, mostam és ruhákat hajtogattam, hogy ne maradjon szennyes, mire megjönnek a vendégek. A jó idő miatt még egy is kerti munka is belefért. De ezekből a napokból sem maradhatott ki a késői felkelés, az ebéd utáni szieszta, és a közös esti filmnézés. Még akkor se, ha a takarítás miatt este 11 után kezdtünk bele a filmbe, és másnap reggel fejeztük be. 

Februárban leszünk 11 éves házasok. Utoljára az első gyerekünk születése előtt voltunk fél napnál hosszabb ideig kettesben. Annak márciusban lesz tíz éve. Nagy idő. Még ha el is mentünk ketten valahová egy hétvégére, akkor is vittük az aktuális (szoptatott) legkisebbet. Ennek a négy napnak a legnagyobb tanulsága számomra az, hogy a gyereknevelés taposómalmában nem távolodtunk el egymástól. Még mindig a férjem a legjobb barátom, akivel soha nem unok meg együtt lenni, akivel bármit jó együtt csinálni, legyen az szórakozás vagy munka. Mindegy, mit csinálunk együtt, mert mindenben megértjük és kiegészítjük egymást, még abban is, amiben különbözik az ízlésünk. Képesek és hajlandók vagyunk egymáshoz alkalmazkodni és egymásért dolgozni. Szeretjük egymást, és ez nem nyál meg romantika, hanem kőkemény valóság. Mint a borsó meg a héja, hogy az egyik kedvenc filmemből idézzek. Olyan volt ez a négy nap és öt éjszaka, mint egy második nászút.  :)  Köszönjük mindenkinek, aki segített bennünket ebben. 

De nem szeretném, hogy az egész életem ilyen legyen, mint ez a négy nap. Nem. Magamtól nem választanám a gyermektelen életformát. Most egy kis ideig megtapasztalhattuk, milyen lenne gyermektelenül élni, csak egymásra és önmagunkra figyelve, sokkal kevesebb áldozatot hozva, sokkal kevesebbet dolgozva és többet szórakozva, többet aludva. De nem. Meglepően sok iskolatársam maradt mindezidáig (a negyvenes éveiben is) gyermektelen, és csak kevesekről tudom, hogy akaratuk ellenére történt így: hogy szerettek volna gyereket, csak nem sikerült. A többiekről nem tudhatom. Magamról azonban tudom, hogy nem akarnék tudatosan úgy dönteni, hogy azért nem vállalok gyereket, hogy több időm maradjon magamra, a páromra, a karrieremre, a hobbimra, a kedvteléseimre. Bármennyire is fárasztó és stresszes és zajos és idegesítő is négy gyereket nevelni, máshogy nem akarnék élni. Nagyon jólesett feltöltődni, kettesben lenni, élvezni a csendet, a nyugalmat, de már vágyom a gyerekeim társaságára és a velük való kapcsolatra.