Ez a téma is megér egy posztot. 

Ma reggel a bölcsiben Balázs büszkén újságolta a gondozó nénijének, hogy meleg szendvicset evett reggelire. Történt ez reggel háromnegyed nyolckor. Igen. Háromnegyed nyolcra már annyi mindenen túl voltam aznap - pl megsütöttem 3 adag, azaz 12 db melegszendvicset -, hogy a húsz évvel ezelőtti énem elismerően ciccentett volna. Ha épp ébren van. Mennyit változtam, Istenem! 

Ovis koromban még nem szerettem aludni. Legalábbis délben és este bizonyosan nem, erre jól emlékszem. Az óvodai délben alvást kimondottan rühelltem, mert sose tudtam elaludni, így az alvásidő másfél órányi masszív unatkozást jelentett, amit értelmesen is eltölthettem volna, pl játékkal. Helyette én mondtam mesét a többieknek, kiállítva a csoportszoba közepére - ugyanis a nagymamámnak köszönhetően, aki sokat olvasott nekem, rengeteg magyar népmesét tudtam szóról szóra, kívülről, könyv nélkül (by Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok, fordította Mészöly Dezső). Az esti lefekvést sem szerettem, az is nehezen és lassan ment. Emlékszem, mindig a Világszép nádszál kisasszonyt kértem, mert az volt a leghosszabb (7 oldal) a mesekönyvben. És az esti mese után még sokáig ébren voltam, mire elnyomott az álom. Nem is szeretett velem aludni a nagymamám, nem nagyon engedte, hogy vele aludjak, mert folyton mocorogtam az ágyban, kerestem a helyem. Reggel bezzeg... aludtam volna még sokáig, nagyon sokáig. Nem értettem, hogy ha az oviba elég 9-re beérni, akkor nekem miért kell odaérni már fél nyolcra. (Hát mert a szüleim is időre jártak dolgozni, azért.) 

A tendencia nem változott később se. Bagoly típus voltam, este nagyon hatékonyan tudtam dolgozni, tanulni, reggel meg szerettem jó sokáig aludni. Az este tíz órai lefekvések meg se kottyantak általános iskolában, reggel azonban olyan lassan ébredtem, hogy körülbelül délelőtt tízre tértem magamhoz. Emlékszem a rendszeres veszekedésekre anyuval, aki szerint reggeli nélkül nem indulhatok el otthonról, és nem akarta megérteni, hogy én majd csak a tízórai szünetre fogok megéhezni.  

Úgy alakult, hogy olyan szakmám lett, amihez nem kell korán kelni, zenetanárként ugyanis javarészt délután tanítok. Ez odáig fajult, hogy éjjel hajlamos voltam fennmaradni kettőig, fél háromig, ellenben délelőtt volt, hogy csak 11 körül másztam ki az ágyból. Hát igen. Boldogult lánykorom.

A dolog akkor kezdett változni, amikor férjhez mentem. A férjem ugyanis nem 11-re járt dolgozni, hanem nyolcra. Ennek megfelelően hétkor fel is kelt, amihez legkésőbb éjfélkor le kellett feküdnie. És mivel egy egyszobás garzonban kezdtük a közös életünket, ez azt jelentette, hogy nekem is le kellett feküdnöm éjfélkor. Way too early. Nincs több hajnalig tartó olvasás, netezés vagy tévézés. De a házasság ezzel jár. Aki egyedülálló, az mindent úgy csinál, ahogy neki tetszik, arra költ, amire akar, oda megy és akkor, ahová és amikor akar. Ez a szinglilét előnye (amiről az egyedülállók gyakran elfeledkeznek, amikor a házasokat irigylik): a tiéd az időd, a pénzed, nagyobb a szabadságod, sokkal több mindenre ráérsz, nem kell folyamatosan alkalmazkodnod. Házasságban azonban nagyon is kell. Aki házasságban él, ott minden közös (jó esetben). Nem csak fizikailag lettünk egy test - ami szuper -, hanem onnantól közös a kassza, és bizony közös a szabadidő is - ami korlátokat jelent. Nem a magaméból költök, hanem a közöset költöm, akár pénzről van szó, akár időről. A házasság első pár hónapjában ez a felismerés csapott pofon. Ezt nem szokták mondogatni a párkapcsolati könyvek. A Biblia azonban mondja, 1 Korinthus 7:4 "A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje, hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége." 1 Korinthus 7:32-34 "A nőtlen embernek az Úr dolgaira van gondja, arra, hogyan tessék az Úrnak. A házasembernek pedig a világ dolgaira van gondja, arra, hogy hogyan tessék a feleségének, és élete megosztott. A nem férjes asszony és a hajadon az Úr dolgaira visel gondot, arra, hogy szent legyen mind testében, mind lelkében, aki pedig férjhez ment, a világiakra visel gondot, hogy hogyan tessék a férjének." Aki egyedülálló, annak több ideje és energiája marad önmagára vagy a számára fontos dolgokra, legyen az szórakozás, közélet, jótékonyság, gyülekezeti szolgálat vagy bármi. A házasnak azonban elsődleges kötelessége a házastársa és a családja. Van egy-két egyedülálló ismerősöm - szerencsére a többségük nem ilyen -, aki ezt nem érti, és vagy csak a hátrányokat látja az egyedülállóságban és csak az előnyöket a házaséletben, vagy furcsállja, hogy egy feleség elsődleges gondja a férje és a gyerekei, nem pedig a barátai és az érdeklődési köre, mint neki. 

Na szóval, a házasságkötéssel együtt le kellett szoknom az éjszakába nyúló virrasztásokról. Aztán jött az első terhesség, vele együtt a mindent elborító, egész napos, estére még fokozódó hányinger, amiből csak akkor volt pillanatnyi fellélegzés, amikor ettem vagy aludtam. Aludtam hát rengeteget. Az első hónapokkal ráadásul korai álmosság is együtt járt. Én, aki régebben hajnali fél háromkor kényszerítettem magam ágyba, most este hétkor már aludtam...volna, ha  nincs még 1-2-3 gyerek is, akit egész nap el kell látni, szórakoztatni, este ágyba kell tenni, hiába voltam pocsékul, és voltam olyan álmos, hogy hétkor már durmoltam volna. 

No és az éjszakák... az átaludt éjszakáknak hosszú időre vége szakadt. Helyette jobb esetben jött az, hogy háromóránként felébredt mellettem az aktuális kicsi, betömtem a száját cicivel, és próbáltam tovább aludni. (Az együttalvás életmentő volt; nem is tudom, hogy lehet ezt az időszakot kibírni külön ágyban, pláne külön szobában, elvárni magadtól, hogy addig ringasd a kicsit, amíg letehető a gyerekágyba, ahol azonnal felébred, amint matracot ér a feneke, és kezdheted az egészet elölről... Értelmetlen kínzás.) Rosszabb esetben hányt-fájt a hasa-nem szelelt az orra-jött a foga-rosszat álmodott, és fel kellett vele kelni, ápolni kellett, ringatni kellett, akár órákon át, hol ölben, hol kendőben. Muszáj volt, hogy a család többi tagja aludni tudjon. Igen, ehhez képest a háromóránkénti ébredés maga volt a Kánaán. A déli altatás pedig mennyországi boldogság, a nap fémpontya (by irigy Hónaljmirigy), mert én is bealhattam a kicsivel együtt. Ráadásul legálisan, mert rendszerint fekve szoptattam.

Ha ovis koromban én tudtam volna, milyen jó a déli alvás! De nem tudtam. És most visszakapom a saját gyerekeimtől, aki szintén nem hajlandóak délben aludni. És ők vélhetőleg majd visszakapják ugyanezt a saját gyerekeiktől. 

A helyzet tovább fokozódott, amikor a gyerekek intézményesültek, és nem értünk rá a magunk tempójában felkelni reggel, hanem időre be kellett érni. Előbb fél kilencre az oviba, majd fél nyolcra a suliba. Ez bizony reggel hat órás kelést jelent. Amire egy három műszakba járó vagy vidékről ingázó csak legyint, ám nekem ez a hajnalok hajnala.... volt egykoron. De az ember mindenhez hozzá tud szokni. Olyannyira, hogy most már ébresztőóra se kell, reggel hat előtt minden nap felébredek, még hétvégén és a nyári szünetben is, amikor nem kellene. Este gyakran a gyerekekkel dőlök ágyba én is, és hiába próbálok ébren maradni, hogy olvassak vagy Gyurival beszélgessünk, filmet nézzünk, nem tudok. Győz az álmosság. És ha választani kell az alvás és a szex között, bizony gyakran az előbbit választjuk. Ez van. Én, az egykori bagoly, a tyúkokkal fekszem. 

Kedves alvás! Tudom, amikor kicsi voltam, akadt néhány nézeteltérésünk. De hidd el: őszintén, szívből szeretlek. És hiányzol.