Nehéz szülés volt. Pedig most nem aktív részese, hanem passzív elszenvedője voltam, ahogy a kislányom is. És mégis. De kezdjük az elején. Vagy még előtte.

Több koraszülés és spontán vetélés után ismét esélyt adtunk az életnek, 42 évesen ismét babát vállaltam. Akár a többi terhességem, ez sem volt problémamentes: vérzések, rosszullétek tarkították, ismét előjött a terhességi cukrom, durván diétáznom kellett, és hogy elkerüljük a koraszülést, szinte egész nap feküdtem, és brutális mennyiségű magnéziumot fogyasztottam, amitől gyakorlatilag folyamatosan ment a hasam. De hát valamit valamiért. Semmit nem tettem azért, hogy ha beteg a gyerekem, elvetessem (genetikai vizsgálaton se voltam épp ezért), de mindent megtettem azért, hogy a testem ki tudja hordani a babát, és egészséges legyen.

A 31. héten, egy hétfői napon arra ébredtem, hogy barnás, kocsonyás folyásom van - ami valószínűleg a nyákdugó volt -, és a baba nem mozog. Nem mozdul meleg zuhanyra, lefekvésre, felkelésre, még hasrázásra sem. Sírva imádkoztam, hogy még életben legyen, miközben összecuccoltam, és amint a férjem hazaért a reggeli sulijáratból, közöltem vele, mi a helyzet, és hogy mi akkor most bemegyünk a megyei kórházba. Ha baj van, ott tudnak a leggyorsabban segíteni mindkettőnknek, de elsősorban a magzatnak. Egyetértett. Az autóban aztán elkezdett mozogni a baba - legnagyobb  megkönnyebbülésemre. Aznapra volt időpontom a várandós diabetológiára is. A kórházban azonban rajtam kívül senki sem izgult azon, hogy egy 31 hetes terhesnek, akinek több koraszülés is van a kórelőzményében, elment a nyákdugója és alig mozog a babája. Nem vettek előre, ugyanúgy ki kellett várnom a sort, mintha minden rendben lenne. Pedig a váróban RENGETEGEN voltak, a covid miatt ugyanis az egész megyében csak itt működött terhesgondozás meg nőgyógyászati ambulancia. (Ezt mondjuk nem értem; ha fertőzésveszély van, és távolságot kellene tartani egymástól, akkor pont nem kellene a megye összes kismamáját egyetlen rendelésre bezsúfolni.) Nagy sokára csináltak egy ultrahangot, azon az látszott, hogy a baba feje két héttel nagyobb a kelleténél, a magzatvíz sok, a köldökzsinór elölfekvő, és a baba haránt fekszik. Lássa a várandós ambulancia. A nyákos folyás az ambulanciát sem érdekelte; két hét múlva menjek vissza kontrollra, és ennyi. Én befektettem volna magamat, és tüdőérlelőt adtam volna, hogy koraszülés esetén több esélye legyen a babának, de hát nem én vagyok az orvos. Én csak egy aggódó anya vagyok

Hazamentünk, és onnantól még szigorúbban feküdtem, a délutáni sulijáratot sem vállaltam, mosogatást, főzést, ruhahajtogatást se, semmit. Ki kellene húzni még négy hétig...

Szerdán véres folyásra keltem. Felhívtam a védőnőmet, aki azt javasolta, hogy hívjam fel a nőgyógyászomat, aki meg berendelt péntekre. Oda is cuccal mentem, hátha befektet, és ad tüdőérlelőt, koraszülés esetére. Ő ultrahangot nem csinált, azonban hüvelyi vizsgálatot igen. Igazolta a gyanúmat: a nyákdugóm folydogált, a külső méhszáj nyitva, a belső még zárt. Ha baj van, a 36. hét előtt a megyeibe menjek, mert ott tudnak segíteni. Addig is sok fekvés, sok magnézium, hogy leállítsa a méhtevékenységet. Jó. Hazamentünk.

Az őszi szünet alatt a gyerekeket kettesével kiadtuk dajkaságba a nagyszülőknek, és itt maradtunk egymásnak mi ketten. Napközben Gyuri dolgozott, én feküdtem, este pedig megnéztünk közösen egy filmet. Kedd este az Ad Astra című Brad Pitt-film került sorra. Este tízre meg is néztük. Utána valami borzalmas hasmenés kapott el, valószínűleg a túladagolt magnézium mellékhatására. Négyszer is ellátogattam a vécére, és közben görcsölt a hasam is. Fél 11-kor ledőltem a hálóban pihenni - ekkor tűnt fel, hogy még mindig görcsöl a hasam. Elkezdtem mérni egy telefonos applikációval. Szabályos, ötperces keményedések voltak, és FÁJTAK. Három fájást vártam ki, és ekkor már biztos voltam benne, hogy beindult a szülés. Pontosan a betöltött 32. héten. Túl korán. Megint. Az autónk pedig épp szervizben volt, másnap délelőttre ígérték, hogy elkészül. Azonnal hívtam a mentőket, utána két fájás között gyorsan bedobáltam a táskába, ami addig még kimaradt belőle. Minden szülés más: ennél az ötödiknél ülve volt a legjobb átvészelni a fájásokat. (Valószínűleg labdán vajúdtam volna, ha sikerül kihúzni tovább a terhességet.) Megbeszéltük, hogy a gyerekeknek, nagyszülőknek nem szólunk, ne aggódjanak; majd értesítjük őket, ha már tudjuk, mi van. A mentő fél 12-re ért ki, már a kapuban vártuk, hogy ne veszítsünk időt. Gyurit nem akarták elvinni, mondván, hogy kísérő nem jöhet, látogatási tilalom van. De ez az együttszülésre nem vonatkozik, érveltünk. Ekkor még élt bennem a remény, hogy hátha le lehet még állítani a szülést, legalább annyi időre, amíg beadják a tüdőérlelőt, hogy a kicsi ne éretlen tüdővel jöjjön a világra, de készültem arra is, hogy szülés lesz, és még aznap meglesz a gyerek. Végül elhozták Gyurit is. 

De a kórházba már nem engedték be. Ha tényleg szülés lesz, majd telefonálhatok neki, és beengedik. Pár perccel éjfél után kerültem a szülőszoba felvételi helyiségébe, kezemben a telefonnal. Az asszisztens nem bírta ki, hogy be ne szóljon: nem lehet olyan nagy a baj, ha még itt is a telefont nyomkodom. Nem tudom, meghallotta-e a válaszomat, hogy csak a fájások hosszát mérem vele. (A mentőben az ötperces fájásokból hárompercesek lettek, felvételkor már kétpercessé sűrűsödtek.) Mindenesetre eléggé megalázó módon viselkedett velem a továbbiakban is. Beszólt, hogy nem öltözöm át olyan sebességgel, amit ő elvárt volna (a fájások alatt leültem), hogy hol vannak az ultrahang-leleteim (a terhes kiskönyvemben voltak, amit odaadtam neki; épp előző nap tettem dátum szerint sorba az összes leletemet), és hogy ne legyek olyan agresszív (nem voltam az, pusztán bejelentettem, hogy a fájások alatt NEM mozgok, mert FÁJ). Felmásztam a vizsgálóasztalra, és az orvos megvizsgálta a méhszájat. 

És ekkor elfolyt a magzatvíz. Rettenetesen sok volt, csak ömlött és ömlött. Meghűlt a vér mindenkiben, aki bent volt a szobában. Nem erre számítottak. Gyorsan közbeszóltam, hogy a baba haránt fekszik, és elölfekvő a zsinór. Erre irtózatos kapkodás kezdődött. Az orvos odakapott, hogy visszatartsa a zsinórt, ha a víz kisodorná magával, de szerencsére ez nem történt meg. Gyorsan ránéztek a babára dopplerrel és ultrahanggal is: tényleg haránt feküdt. A méhszáj négyujjnyira nyitva. Ekkor már tudtam, pedig csak két másodperc múlva mondták ki: császármetszés lesz. Most, rögtön, azonnal. Ennek is meg kell esnie rajtam, négy hüvelyi szülés után. Meg kell történnie, különben meghal a baba odabent, és meghalhatok én is. 150 éve, az életmentő császármetszés kora előtt egy ilyen szülési komplikáció a biztos halált jelentette anyának és babának egyaránt. Hirtelen sokkal többen lettek a szobában. A telefonom elérhetetlen távolságban hevert egy polcon, nem tudtam szólni Gyurinak. Nekem branült szúrtak, katétert tettek fel, leborotváltak, feltettek ezer kérdést, hogy milyen gyógyszerre vagyok allergiás, érzékeny vagyok-e a jódra, mi lesz a gyerek neve, vegyem le az ékszereimet (a jegygyűrű nem moccant sehová, az velem jött a műtőbe), ki a legközelebbi hozzátartozóm, mi a telefonszáma, mikor és hol házasodtunk stb. Az orvos szólt, hogy valaki telefonáljon fel a PIC-be (Perinatális Intenzív Centrum), hogy jöjjenek le, érkezik egy baba. Egy goromba pokróc beteghordó sürgetett, hogy feküdjek már át gyorsan egy gurulós ágyra. Mintha az olyan könnyen menne, egy görögdinnyével a hasam helyén. Egy ápolónővel gyorsan megbeszéltem, hogy rakja el a telefonomat, és szóljon le a portára Gyurinak, hogy mi történt, és már toltak is a műtőbe. 

A műtőben felültettek a műtőasztalra, beadták a spinális érzéstelenítőt, aztán lefektettek. Egyik karomra vérnyomásmérő került, a másikban ott volt a branül, elém meg felhúztak egy zöld paravánt. Féltem, bevallom, nagyon féltem. De az anesztes végre emberségesen viselkedett velem, kérdezgetett, hogy jól vagyok-e, készségesen válaszolt a kérdéseimre is. Kérdezte, hogy még ezt érzem-e, meg azt még érzem-e, majd közölte, hogy már meg is történt az első vágás. Dáviddal anno 10 éve kértem és kaptam EDÁ-t, rosszul is lettem utána, számítottam rá, hogy most is rosszul lehetek. Lettem is. Nem nagyon emlékszem a műtétre, pedig cibáltak rendesen, csak arra, hogy rosszul érzem magam, szemcsésedik a plafon a szemem előtt, mindjárt hányok, és hiába homályosul el előttem minden, nem merem lehunyni a szemem, nehogy elájuljak. Egy idő múlva halk nyöszörgést hallottam. Tudtam, hogy megszületett a kicsi. De nem éreztem magamban annyi erőt sem, hogy megkérdezzem, tényleg kislány-e, ahogy az ultrahangon látták. Egy ponton vesetálat kértem, a bal oldalamra tették. Már éppen hánytam volna, amikor jobb oldalról szóltak, hogy nézzem meg a kislányomat, és felmutattak egy rózsaszínbe bugyolált, magzatmázas csomagot. Gyönyörű volt. :) Október 28-án, szerdán, 0:47 perckor megszületett Zsófia lányom. Azonnal elvitték a PIC-be. 

Később megtudtam, hogy nagyon rosszul feküdt, még a harántfekvésből is a legrosszabb pozíciót választotta ki, egészen behúzódott a bordáim alá, popsival felfelé. Az első metszés után ráadásul kidugta a bal karját (ennek a szülési komplikációnak aprórész előreesése a neve), és nem tudták visszatenni. Ezért az orvosoknak belül meg kellett hosszabbítaniuk a vízszintes vágást függőlegesen is, így belül a méhemen most egy nagy T alakú vágás van. (Emiatt aztán ha lenne még egy gyermekem, meg se kísérelhetném a hüvelyi szülést a méhrepedés veszélye miatt.) Még így is alig tudták elérni Zsófiát, se a fejét, se a popsiját, se a lábait nem tudták könnyen megragadni, hogy annál fogva kihúzhassák. A karját meg nem szabad. Így is reccsent egyet a kicsi karja, amikor kiemelték, és utána sokáig tiszta sötétkék volt a véraláfutástól válltól lefelé, és hátul a lapockáján is. Fájlalta, ezért napokig kábították. Hamarosan azt is megtudtam, hogy Zsófia még a méhen belül elkapott tőlem egy fertőzést, hiába vigyáztunk az egész terhesség alatt. Valószínűleg ez a hüvelyi - egyébként tünetmentes, hiszen az az orvos sem vette észre, amelyik megvizsgált - fertőzés lehetett az oka, hogy meggyengült a magzatburok, és hogy egyáltalán beindult a koraszülés. 

Ez az egy dühít: hogy meg lehetett volna előzni ezt az egész kálváriát egy kis odafigyeléssel. Az előzményemben volt két koraszülés, és a visszatérő vérzések miatt lehetett számítani egy újabbra. KÉTSZER is voltam orvosnál a szülés előtti 9 napban, mondva a tüneteimet. Mindkétszer CUCCAL mentem, hátha az orvos befektet és elővigyázatosságból megkapom a tüdőérlelőt, amit 9 éve, Ádám esetében beadtak, nagyon helyesen. Volt hüvelyi vizsgálat is, mégsem kaptam semmit a hüvelyi fertőzésre, ami állítólag a koraszülést okozta. És akkor én nem egy nyolc általánost végzett, az orvosokra istenként feltekintő naiva vagyok, hanem tisztában vagyok azzal, mi történik a testemben, tudok latinul, használom a guglit, vállalom a véleményemet és kiállok a jogaimért egy orvossal szemben is. De még nekem sem sikerült elérnem, hogy komolyan vegyék a tüneteimet, hogy kezeljék a problémámat, és beadják a tüdőérlelőt. :(

Engem még sokáig cibáltak Zsófi kiemelése után. Fogalmam sincs, mi mindenhez nyúltak hozzá a hasamban, csak arra emlékszem, hogy még a gyomrom mögül is kiszedtek valamit, és az NAGYON fájt a szegycsontomnál, szóvá is tettem. Mondta is az egyik orvos a műtét közben, hogy jogosan fájlalom. Halványan hallottam, ahogy háromszor is megszámolták, hogy megvan-e az összes tampon. Az anesztes időnként megsimogatta az arcomat, és adott valamit, amitől elmúlt a hányingerem. Zsibbadt a lábam, fáradt voltam, már nagyon vártam a végét, és elkezdtem csillapíthatatlanul remegni. Kérdeztem az anesztest, hogy ez normális-e, azt felelte, hogy igen. Végül éjjel kettőre végeztek velem. A goromba pokróc ölbe kapott, és a műtőasztalról áttett egy gurulós ágyra. Deréktól lefelé nem éreztem semmit, és mozgatni sem tudtam a lábam. 

Nem tudtam, mi van közben Gyurival, beengedték-e, vagy a hideg éjszakában kell kivárnia, mi történik velünk. Meglepetésemre ott volt, amikor kitoltak a folyosóra. Beengedték, amikor eldőlt, hogy szülünk, és a műtő előtt várakozhatott. Tudtam vele pár szót is váltani: hogy én jól vagyok, ő menjen a kislányunk után, tudja meg, hogy van, és ha lehet, csináljon róla fényképeket, és küldje át nekem. Később ezt írta arról a másfél óráról, amit a folyosón töltött, a műtő előtt:

A császármetszés kimenetelére várakozva folyamatosan a következő dicsőítő ének sorai visszhangzottak ma hajnalban a fejemben az előtérben várakozva: "I’m no longer a slave to fear, I am a child of God" vagyis: "Nem vagyok már a félelem rabszolgája, mert Isten gyermeke vagyok." Érdekes volt, hogy kb. 10-15 perc feszültség után - önnön aggályoskodó természetemet ismerve - váratlan nyugalom és bizakodás töltött el és maradt is velem órákon keresztül. Azt hiszem, a mi családunkban lezajlott születések közül ez volt a legneccesebb, de valamiért nyugodt maradtam, és már a várakozás órái alatt is dicsőítettem - igaz, csak csendben, magamban -  Istent. Később ébredtem rá, hogy ez az ének éppen arról a bibliai versről szól a Zsidókhoz írott levélből, ami nekem az idei évben a legfontosabb volt: 

Szabadító Istenünk van, aki egyszerre ajándékozott nekünk új életet és szabadulást a félelmeinkből, mi pedig - nagyszülők, apák, anyák, gyermekek és azok is, akik épp ma születtek -  mind az Ő gyermekei vagyunk. Én mindezt ma megtapasztaltam egészen közvetlenül és szó szerint.

Aztán engem betoltak a császáros őrzőbe, ahol rajtam kívül még három másik, előző nap műtött anyát figyeltek meg a műtét után 12 óra hosszan. Itt kaptam a következő sms-t, ami a szívem legmélyéig megérintett, október 28-án, szerdán, 2:21-kor:

Köszönöm, Istenem, hogy épp ezt a férfit adtad páromul.