Már a harmadik szülés után is azt mondogatták nekünk, hogy elég ennyi gyerek, minek több, ennyivel se bírunk, én se leszek már fiatalabb. Ekkor már több koraszülés és spontán vetélés volt mögöttünk. A negyedik szülés után egy ideig mi is így gondoltuk, de nem volt benne békességünk. A férjemmel imádkozni kezdtünk, hogy mi az Isten akarata, és válaszul sorban kaptuk az Úrtól a jeleket, igéket, hogy a termékeny korszakunk még nem zárult le. A pontot az i-re Mike Sámuel bizonyságtétele tette fel a 2019-es MIÉRTT fesztiválon, ahol arra biztatta a jelenlévőket, hogy ne féljenek az élettől, merjék vállalni az életadást. 

Így aztán ismét esélyt adtunk az életnek. 4 szülés után, 42 évesen, egy világjárvány kellős közepén ismét babát vártam. A többi terhességem sem volt problémamentes, de ez még nehezebb volt: rosszullétek, vérzések tarkították, ismét előjött a terhességi cukrom, keményen diétáznom kellett, hogy ne szoruljak inzulinra. Hogy elkerüljük a koraszülést, szinte egész nap feküdtem és brutális mennyiségű magnéziumot fogyasztottam, amitől gyakorlatilag folyamatosan ment a hasam. De hát valamit valamiért. Semmit nem tettem azért, hogy ha beteg a gyerekem, elvetessem (genetikai vizsgálaton se voltam épp ezért), de mindent megtettem azért, hogy a testem ki tudja hordani a babát, és egészséges legyen. Minden nap könyörögtem az Úrhoz, hogy engedje meg kihordanom a gyermeket legalább a 37. hétig, hogy ne legyen koraszülött. A családom, a barátaim és a bibliakörünk tagjai velünk együtt imaharcot indítottak ezért. 

Az Úr azonban másképpen gondolta, mert „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) A 32. héten - két hónappal a kiírt dátum előtt - beindult a szülés, megindultak a fájások, mentővel besiettünk a kórházba. Odabent elfolyt a magzatvíz, innentől fogva egyértelmű volt, hogy a szülést már nem lehet visszatartani. Ugyanakkor a magzat még nem fordult be, hanem keresztben, harántfekvésben volt. Így lehetetlen volt természetes úton megszülni. 150 éve, az életmentő császármetszés kora előtt egy ilyen szülési komplikáció a biztos halált jelentette anyának és babának egyaránt. Tudtam, még mielőtt bejelentette az orvos, hogy nincs más mód, császármetszés lesz. Most, rögtön, azonnal. Ennek is meg kell esnie rajtam, négy természetes szülés után. Meg kell történnie, különben meghal a baba odabent, és meghalhatok én is.

Nem tudtam, mi van közben a férjemmel, akit a látogatási tilalom miatt a portás visszatartott a bejáratnál. Nem tudtam, hogy beengedték-e a kórházba, vagy a hideg éjszakában kell kivárnia, mi történik velünk. Később ezt írta arról a másfél óráról, amit a folyosón töltött, a műtő előtt: "A császármetszés kimenetelére várakozva folyamatosan a következő dicsőítő ének sorai visszhangzottak ma hajnalban a fejemben az előtérben várakozva: "I’m no longer a slave to fear, for I am a child of God" vagyis: "Nem vagyok már a félelem rabszolgája, mert Isten gyermeke vagyok." Érdekes volt, hogy kb. 10-15 perc feszültség után - önnön aggályoskodó természetemet ismerve - váratlan nyugalom és bizakodás töltött el, és maradt is velem órákon keresztül. Azt hiszem, a mi családunkban lezajlott születések közül ez volt a legneccesebb, de valamiért nyugodt maradtam, és már a várakozás órái alatt is dicsőítettem - igaz, csak csendben, magamban -  Istent. Később ébredtem rá, hogy ez az ének éppen arról a bibliai versről szól a Zsidókhoz írott levélből, ami nekem az idei évben a legfontosabb volt: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket az Isten adott nekem." Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. (Zsid 2:13 -15) Szabadító Istenünk van, aki egyszerre ajándékozott nekünk új életet és szabadulást a félelmeinkből, mi pedig - nagyszülők, apák, anyák, gyermekek és azok is, akik épp ma születtek -  mind az Ő gyermekei vagyunk. Én mindezt ma megtapasztaltam egészen közvetlenül és szó szerint."

Október 28-án, 0:47 perckor sürgősségi császármetszéssel megszületett Zsófia lányunk, az ötödik gyermekünk 2340 grammal és 47 cm-rel. A műtét után számomra hosszas, fájdalmas lábadozás következett, a kicsit pedig azonnal átszállították a koraszülött intenzív osztályra. Légzéstámogatásra, keringéstámogatásra szorult, infúzión keresztül kapta a folyadékot, gyomorszondán keresztül az ennivalót. Még a méhen belül elkapott egy fertőzést, ezért antibiotikumos kezelést is kapott, és maga a császármetszés is erősen megviselte: nagyon rosszul feküdt a méhemben, nehezen tudták kiemelni, tiszta kék lett a bal karja, amit erősen fájlalt, és megzúzódott a mája is. Még két hónapot kellett volna a pocakomban töltenie, ahol készen kapta volna a meleget, az ennivalót, az oxigént, és nem kellett volna semmiért megküzdenie. Most azonban embert próbáló feladat állt előtte: meg kellett tanulnia önállóan lélegezni, elfogyasztani az ennivalót, megemészteni, üríteni, és megtartani a saját testhőjét. Meg kellett ismerkednie a fájdalommal, az éhséggel és a hideggel. Le kellett küzdenie egy fertőzést. Speciális ellátás és kezelés nélkül nem maradt volna életben. Közben engem, az édesanyját napközben háromóránként egy órára engedtek be az intenzív osztályra, alaposan bemosakodva, lefertőtlenítve, átöltözve, szájmaszkban, lábzsákban, hogy anyatejet fejjek neki és néha megsimogathassam; estére pedig hazamentem a többi gyermekemhez. Amikor pedig elég erős lett hozzá, és már nem szorult intenzív ellátásra, akkor befeküdhettem vele együtt a baba-mama szobába, hátrahagyva a családomat, hogy a pici minél előbb megtanulhasson szonda nélkül, üvegből enni, és hazaadhassák a kórházból. Kemény időszak volt ez is mindannyiunknak, de elsősorban a családomnak, akik hetekre édesanya nélkül maradtak odahaza. 

Zsófiát november 17-én hoztuk haza a kórházból, háromhetesen, épp a Koraszülöttek Világnapján.  Ekkor még mindig öt hét volt hátra a szülés kiírt időpontjáig. Még mindig nagyon pici, alig két és fél kiló, elveszik az újszülött ruhákban, de máris mennyi harc van mögötte! Miért történt mindez vele, velünk? Miért kellett átmennünk sürgősségi császármetszésen, koraszülött intenzív osztályon, annyi egészségügyi problémán és nehézségen? Miért van szenvedés a világon? Ez az örök kérdés, amit az emberiség újra meg újra feltesz. Miért kellett ezt a sok nehézséget átélnie a családunknak? Miért engedett minket bele Isten ebbe a nagyon nehéz, veszélyes helyzetbe? Miért született vakon a vakon született ember? Ő vétkezett, vagy a szülei? 

"Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei." (Ján 9:3) És nyilvánvalóvá is lettek. Ezért a pici babáért annyian imádkoztak, hogy csodálatosan gyorsan összeszedte magát, kigyógyult a fertőzésből, megtanult lélegezni, emészteni, enni, és alig három hét alatt hazaadható lett a kórházból. Azért, hogy a szülés előtt minél többet fekhessek és a baba minél tovább bent maradhasson az anyaméhben, majd később azért, hogy a szülés után minél több időt tölthessek a kicsi mellett, rengeteg ember fogott össze, hogy segítsenek bennünket. Nem csak a vér szerinti családom támogatását tapasztalhattam meg, hanem kívülállókét is, a legváratlanabb helyekről. Barátok, tanító nénik és ismerős anyukák fuvarozták a többi gyermekemet haza az óvodából, iskolából, zeneiskolából, uszodából, intézték az ügyeinket, hoztak be csomagot, ennivalót a kórházba, vettek át és szállítottak haza interneten rendelt babaholmikat. A nagymamák és a férjem összefogtak, és egymást váltva intézték idehaza a háztartást, hogy a nagyobb gyermekeim se szeretetben, se tiszta ruhában ne szenvedjenek hiányt. A segítségükben, az összefogásukban és az imáikban érezhettem a szeretetüket, és rajtuk keresztül is megnyilvánult az Úr hűsége, aki nem hagyja magára az övéit. Jób könyve óta folyamatosan aktuális a kérdés, hogy csak akkor szeretem-e az Istent, amikor minden simán megy, vagy akkor is hűséges maradok Hozzá, amikor az út nehéz és kihívásokkal teli?  "Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg." (Ézs 43:2) Nem azt ígérte meg az Úr, hogy nem kerülök tűzbe-vízbe, hanem hogy Ő tűzben is, vízben is velem lesz. Ez az, amit az ötödik gyermekemmel történtek során megmutatott és megtanított nekem az Isten, amit engedett nekünk megélni és megtapasztalni. 

Sok küzdelembe, nehézségbe, áldozatba és fájdalomba került, de Isten kegyelméből új élet született erre a világra. Boldog vagyok, hogy nem féltünk az élettől, hanem mertük fogadni azt. Ha nem tettük volna, ez a gyönyörű kis ember most nem létezne.