Három napja fekszem. Nem vagyok nagyon beteg, csak épp annyira, hogy ne tudjak felkelni az ágyból: megy a hasam, van egy kis lázam, és egész nap erős hányingerem van. Visszaidézi azokat a hónapokat, amikor kisterhesen reggeli rosszulléttel küszködtem. (Reggeli rosszullét... a szó közelről sem fedi le a fogalmat, amit takar. Egész nap tartott, sőt, estefelé még rá is erősített, és ez ment az első 3-4 hónapban, tehettem bármit.) Akkor éreztem magam ilyen vacakul, az egész nap el nem múló émelygéssel, amit nem csillapított semmi, csak az evés vagy az alvás. Most még enni se tudok, annyira fáj a gyomrom. De legalább bízhatok benne, hogy ez hamarabb elmúlik, mint a morning sickness, és pár nap múlva minden visszaállhat a szokásos kerékvágásba. Reggel  összekaparom magam annyira, hogy összerakjam a gyerekeket, majd elvigyem őket bölcsibe/oviba/suliba, majd délután haza. A kettő között, és utána pedig begyógyulok az ágyba, eszem a ropit, iszom a teát, és várom, hogy elmúljon rólam ez a nyavalya. 

Az élet megállt. Borult minden, amit erre a hétre terveztem elvégezni. Nagymosást terveztem, meg szelektálni a gyerekjátékok és gyerekruhák között, rendet rakni a gyerekkönyvek között (kemény borítósak az alsó polcra, téphető mesekönyvek felülre) croissant-t akartam sütni, és segíteni az iskolai papírgyűjtésben. De hát ember tervez, Isten végez. Az első ilyen estét Gyuri vitte egyedül. Ellenőrizte a házi feladatokat, adott mindenkinek vacsorát, ki-bepakolta a mosogatógépet, majd adott mindenkinek vacsorát MÉG EGYSZER (mert lefekvés előtt hirtelen minden gyerek rájön, hogy farkaséhes), pizsama, fogmosás, esti mese, és ágyba tett mindenkit. Mindezt úgy, hogy ő is nyűgös és fáradt volt. 

Azt hittem, egyszerű gyomorrontás, de komolyabbnak bizonyult, táppénzre kellett jönnöm. Másnap már nagyszülői segítséget is kértünk. Eljött anyu és apu, hogy vigyék a háztartást, és fertőtlenítsenek, hogy senki más ne kapja el tőlem a betegséget; és eljött anyósom is, hogy a gyerekek logisztikájában és esti szórakoztatásában segítsen. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy jönnek, hogy mindig jönnek, önzetlenül, szeretetből, nem kényszerből, ki a város másik végéből, ki a másik megyéből. És nagyon hálás vagy Istennek, hogy a gyerekeinknek még élhetnek a nagyszülei, lehet velük élő kapcsolatuk, szeretetteljes emlékeik. 

Én pedig nyugodt lelkiismerettel fekhetek az ágyban betegen. Már amennyire tudok, mert az eszem hiába mondja, hogy most feküdni KELL, a lelkiismeretem folyton cseszeget, hogy csinálnom KELLENE, miért fekszem, amikor nincs is 40 fokos lázam... 

Hallgatom a felszűrődő zajokat. A hálószoba előtti lépcsőház csőként vezeti fel a hangot, mindent hallok, ami odalent történik. Mennyire más, mint egy szokásos este. Ádám teát főz nekem, többször is feljön érdeklődni, hogyan kell, mibe tegye, majd öntevékenyen talál egy kulacsot, és felhozza. Édes. Mármint a gyerek. :) Balázs másik pizsamát akar, az apja nem találja a szekrényben. Veronika többször is feljön verstanulás ürügyén. A szokásosnál lassabban megy neki; gyanítom, hogy több időt akar anyával tölteni, azért. A gyerekek ágyhoz hozzák a mesekönyvet, ott olvasom nekik. Puszi, ölelés ma nincsen, maradjatok távol anyától, ha nem akartok ti is betegek lenni. 

Van ennél nehezebb is: amikor a gyerek is beteg, és nem fekhetek, hanem fel kell kelni, hogy ápoljam. Minősített eset, ha egyszerre több gyerek beteg. És a legrosszabb, amikor az egész család beteg: anya, apa, gyerekek, és mindenkit ápolni kell. Na, az szívás. Az is megvolt már. Olyankor tényleg csak a túlélésre játszunk. Ahhoz képest ez a pár nap részemről csak egy kis diéta és legális ágynyugalom, a többieknek meg emlékeztető, hogy mi mindent csinál meg anya, amikor épp nincs kiesve a forgalomból.