Ez a mai nap is olyan, amit érdemes leírni, hogy ne merüljön feledésbe.

Amikor hajnali három körül felébredtem és kimentem a fürdőbe, hallottam, hogy esik az eső. Eső, kombinálva faggyal, az nem jelent jót. Így is lett. Reggel arra ébredtünk, hogy mindent vastag jégpáncél borít. Innen szép nyerni. 

Reggel két körben vihettük a gyerekeket, mert apukám épp nálunk volt segíteni. Első körben Gyurival elvittük az iskolásokat, és kitapasztaltuk az utat. Szerencsére viszonylag könnyen feljött az autó a garázsból, csak kicsit kellett sózni, lefelé az úton se volt gond, és ahonnan rátértünk a busz útvonalára, onnantól minden rendben volt. 

Második körben a kicsiket vittem bölcsibe, oviba, immár egyedül. Itt már jelentkeztek a gondok, arrafelé ugyanis kevesebben jártak, és a sószóró se szórta még le az utat. Hiába haladtam lassan, kettesben, előfordult, hogy a fékezésre a blokkolásgátló kapcsolt be, az autó pedig csúszott tovább előre. Szerencsére egy útpadka felé. A további gondok akkor jelentkeztek, amikor megpróbáltunk kiszállni az autóból. Minden merő jég volt: úttest, járda, sőt, a sár és a kavics is. Veronikát nem is vittem magammal, amikor bevittem Balázst a bölcsibe: ha nem muszáj, ne csúszkáljon feleslegesen. Ahol lehet, a füvön mentünk. 

A harmadik kanyar apukám volt, aki levittem a buszmegállóba, hogy egyáltalán haza tudjon menni. Egyébként a saját lábán nem tudott volna lemenni az utcánkon. A járdát tavaly nyáron felszaggatta a villámárvíz, azóta se hozták helyre, az eleve járhatatlan. Most meg, hogy az úttestre is ráfagyott a jég, a közlekedés egyirányú lett: csak lefelé. A gravitáció tekintélye előtt mindenkinek meg kell hajolnia, akár elismeri, akár nem. 

Meg kellett hajolnia annak az autónak is, amelyiknek sikerült pont a házunk előtt keresztbe állnia az amúgy is keskeny úttesten. Miközben a délelőtti dolgaimat (házimunka, papírmunka, tanításra felkészülés) végeztem, nagy csikorgásra, kerékpörgésre lettem figyelmes. Épp időben szaladtam ki, hogy még lássam nagy ijedtem, ahogyan a keresztbe állt furgon elindul lefelé az úton, oldalvást. Az alsó szomszéd kocsibejárója fogta meg. Nagy szerencséje volt, hogy nem ment neki semminek, és nem borult fel sem. Megígértem a sofőrnek, hogy segítek és hozok sót (át a folyosón, le a pincébe, onnan a garázsba a sóért, majd ugyanez visszafelé, beletelt pár percbe), és én nagyeszű, jókora lendülettel léptem ki a lépcsőre. Olyan gyönyörűen pattogtam lépcsőfokról lépcsőfokra, akár egy rajzfilmfigura, majd továbbcsúsztam a járdán és a szemeteskuka fogott meg. Utána már szórtam magam előtt a sót, úgy mentem, de a felszaggatott járdán nem jutottam el az autóig, a sofőr jött a sóért. Annak - meg az alsó szomszéd vödörnyi hamujának - a segítségével, sok-sok autógumi elkoptatása és elfüstölése árán végül több részletben sikerült kiszabadítania magát szorult helyzetéből. Aminek én nagyon örültem, mert ha ez az furgon hosszabb ideig ott ragadt volna az úton keresztben, én is ott ragadtam volna autóstul, gyalog ugyanis nem lehetett kijutni az utcánkból - ami egyébként is zsákutca. Ráadásul az egész mai napot arra építettem fel, hogy mindenhová odaérek autóval. Tömegközlekedéssel akár el se induljak. 

Az ismeretlen sofőr manővere az utolsó zsák útszóró sónkba került, úgyhogy munkába menet még meg kellett állnom a benzinkúton sót venni. Sikeresen odaértem a munkahelyemre 13:30-ra, még parkolóhelyem is akadt - majd azzal a lendülettel, ahogyan az úttestről ráléptem a járdára, jól el is estem. Ismét. Ki a fene gondolta volna, hogy ha az úttest nem csúszik, a  járda csúszni fog? Hát nem esett jól az esés, most is fáj a bal csípőm kicsit. De ha arra gondolok, ma hány öreg néni szenvedhetett boka- vagy combnyaktörést, azt mondhatom, hogy egész szerencsésen megúsztam. 

15:00-ig tanítottam, innen a belvárosba vezetett az utam, hogy Dávid barátjának szülinapi ajándékát átvegyem az Extreme Digitalban. Nem volt könnyű parkolóhelyet találni, első körben eltévesztettem a kijáratot a körforgalomban, másodjára pedig a tervezett fizetős helyett véletlenül az OTP ügyfélparkolójába gördültem be. Hálistennek ez nagyon közel volt az eDigitalhoz, 10 perc alatt megjártam az üzletet oda-vissza, és indulhattam volna tovább... ha egy tahó parkoló nem áll be a két sor parkoló autó közé merőlegesen. Csak öt percre, mert neki úgy kényelmes. "Csak" három autó kiállását tette teljesen lehetetlenné ezzel. Kár, hogy nem fotóztam, de cserébe írtam neki pár keresetlen sort, aminek alapján remélem, elment pár perce azzal, hogy az keresse, hol húztam meg az autóját. (Nyugi, sehol.) Az OTP-ben aztán a rendszám alapján hamar megtalálták a pasast, aki másodjára már sikeresen beállt egy üres parkolóhelyre. Bár elsőre sikerült volna neki, azzal megspórolt volna nekem húsz percet. 

A következő megálló a kertészbolt, ahol tavaszra vettem néhány vetőmagot. Közben felhívott Veronika egyik ovis társának az édesanyja, hogy nem tudnám-e elhozni az ő kislányát is az oviból, mert neki arcüreg-gyulladása van (annak nagyon nem használ a kinti hideg levegő). Dehogynem, elhozom én, szívesen segítek. :) 16:04-kor elindultam a két kislánnyal, a másikat hazavittem az anyukájához, utána az enyémet elvittem úszni 16:30-ra. A következő kanyar az iskola volt 16:40-kor, ahol felszedtem a két fiút, majd jött a bölcsi 16:52-kor, ahol szegény Balázs volt az utolsó fecske, már a gondozó nénije öltöztette az öltözőben kinti ruhába. Hazavittem a három fiút, a kicsit a nagyok gondjaira bíztam - közben örömmel konstatáltam, hogy amíg odavoltam, a sószóró a mi utcánkba is betalált, és már nem csúszik az úttest -, aztán fordultam vissza Veronikáért az uszodába 17:22-re oda is értem, két perccel óra vége előtt. Nem késtem el! :)

Mire odaértünk az autóhoz, abban már a férjem is benne ült, és megjárta az élelmiszer-boltot is. Így terveztük már reggel, hogy az uszodától együtt megyünk haza. Otthon még fel kellett szórni a garázslejárót sóval, hogy le tudjunk állni az autóval, ne pedig szabacsúszásban vetődjünk neki a kazánnak. És 18:00-kor végre... kitört az esti műszak: anya, kérek tejfölös kukoricát, anya, én is kérek szendvicset, én meg kérek olyan krémet a derekamra, vidd fel a táskádat a szobádba, ne nyöszgessétek már azt a gyereket, miért kell nektek mindig pont ott ugrálni, ahol én pihenni szeretnék... Szóval mindaz, ami  ezen a Földön minden drágakőnél értékesebb nekem., és el nem cserélném semmi másra. 

Most pedig itt ülünk Veronikával a nappaliban, mindketten egy-.egy fitness labdán ugrálunk, erre a zenére: