A mi kis családunk

A mi kis családunk

Logisztika újratöltve

2020. január 21. - gchg

Avagy milyen jó lenne néha egy időben több helyen is lenni egyszerre. 

Vagy nem. Nem tudom. Sose tapasztaltam, de még elképzelni se volt kedvem soha. Csak az a baj, hogy néha képesnek kellene lennem rá. De talán nem is baj, hogy nem tudok egyszerre mindenütt ott lenni, mint a Szentlélek. Helyette adta Isten a családot meg a barátokat, és felszólított bennünket, hogy egymás terhét hordozzuk. Hát van mit. 

A tegnapi nap például úgy alakult, hogy délután négykor Dávidnak furulyavizsgája volt az egyik zeneiskolában. Ádámnak fél öttől néptánc-vizsgája volt a másik zeneiskolában. Én szintén fél ötre szülői értekezletre voltam hivatalos fél ötre az oviba. A férjem nem is álmodhatott arról, hogy öt előtt lelépjen a munkahelyéről, lévén még próbaidőn van, bizonyítani szeretne, nem akar ugrálni. Kész szerencse, hogy ez most rövid szülői volt, az ovi vállalta, hogy közben vigyáz egy másik teremben a gyerekekre. Sőt, azt is vállalták, hogy Balázsra is vigyáznak, aki fél lábbal már amúgy is bent van, mint tesót garantáltan felveszik, és hát születése óta bejár, már mindent  és mindenkit ismer, neki a beszoktatás szó szerint nulla perc lesz. Szóval így nem kellett még egy felnőttet beizzítani gyerekfelügyeletre, sem Balázs mellett fél füllel figyelni, hanem teljes figyelmemmel a szülőire tudtam koncentrálni. Dávidhoz a nagymamája ment be a furulyavizsgára, Ádámhoz a nagypapája a néptáncvizsgára. Utána pedig összeszedtük egymást a cukrászdában, ahol sütivel ünnepeltük meg az eredményes félévi vizsgákat.

A mai nap még cifrábban fog alakulni. Vázolom. Nekem a kedd a hosszú napom, amikor este hatig tanítok. Amikor visszamentem dolgozni, tudtam, hogy még a félállást is csak úgy tudom vállalni, ha egyik nap sokáig tanítok. Az volt a koncepciónk, hogy a férjem keddenként hamar lelép, és aznap ő viszi haza a gyerekeket, a többi nap meg én. Csakhogy közben munkahelyet váltott, most próbaidőn van, nem akar ugrálni. De a végső döfést a keddi napnak az adta meg, hogy a munkahelye kéthetente kedden este háromtól ötig munkahelyi megbeszélést tart. Mostantól. Azaz mától. Ha a belvárosban ötkor végez, még helikopterrel se érne oda szintén ötig a bölcsibe a város szélére. Olyan jó volt ezzel a problémával szembesülni a szülői értekezleten ülve, sms formájában...

A megoldás igen cifra lesz. Anyósom elmegy az oviba Veronikáért, elviszi fél ötre úszni. Utána összeszedi Balázst a bölcsiből, majd Ádámot az iskolából, és elviszi őket a buszmegállóba. Apósom közben elmegy Dávidért a zeneiskolába ötre, és elviszi őt ugyanabba a buszmegállóba. Ott átveszi Balázst is, és Dáviddal együtt elviszi hozzánk haza. Anyósom buszozik tovább az uszodába Ádámmal, akinek fél hattól fél hétig van úszásórája. A férjem kb hatra hazaér, és felváltja apósomat, aki elindulhat haza, a város másik végébe. (Egy órás út tömegközlekedéssel.) Én hatig tanítok, fél hétig gyorsan bevásárolok, és háromnegyed hétre odamegyek az autóval az uszodához, hogy hazavigyem Veronikát meg Ádámot, és ekkor végre anyósom is hazaindulhat a város másik végébe. 

82628108_2700931426641424_576695493740986368_n.jpg

A hét második felében, csütörtökön és pénteken pedig apukám fog jönni segíteni, hogy minden gyerek odaérjen mindenhová akkor is, ha mindkét szülője éppen dolgozik a munkahelyén, vagy egyéb elfoglaltsága van.

Minden egyes hetem ilyen: folyamatosan azon jár az eszem, hogy melyik gyereket mikor hova kell vinni, és ki fog erre ráérni, kit kell megkérnem. Ráadásul minden folyamatos változásban van, amihez rendkívül gyorsan kell alkalmazkodni. Nem lenne gond, ha a férjem munkahelye nem keddre, hanem szerdára szervezné a kéthetenkénti munkamegbeszélést. Akkor se lenne gond, ha az iskolám egyes tanárai nem rúgták volna fel szeptember másodikán a teljesen kész órarendet, és így nem tevődött volna át a hosszú napom hétfőről keddre, az úszás napjára. Nem lenne gond, ha délelőtt taníthatnék, nem pedig délután. Nem lenne gond, ha nem szeretnénk a gyerekeket zeneiskolába meg úszni járatni, hanem a napközi után egyenesen hazamennének. Nem lenne gond, ha a gyerekek már elég nagyok lennének ahhoz, hogy önjárók legyenek a városban. De ha csak a gondokra nézek, és nem az áldásokra, akkor elsüllyedek a tengerben, mint Péter. Istennek legyen hála, van négy darab hadra fogható nagyszülőnk, és van egy megbízható, jó nagy autónk. Egyik gondunk sem megoldhatatlan - csak kihívás. 

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. (Máté 11:28)

 

update február 5: miközben az iskolában az óráimat tartottam, olyan furcsa volt arra gondolni, hogy a családom a háttérben nélkülem működteti ezt az egészet, amit kitaláltunk. A teremtésre nem, de arra a napra nagyon igaz volt, amit Madách leírt: "a gép forog, az alkotó pihen". Jól olajozott gépezetként működött minden. Nem kaptam kétségbeesett telefonhívásokat, hogy akkor ezt most hogyan csinálják. Én végezhettem a dolgomat, miközben a családtagjaim jöttek-mentek, hozták-vitték a gyerekeket, és odaértek mindenhová. Működött, amit kitaláltunk. Tegnap ráadásul alsós szülőivel megspékelve is működött a kedd. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mikiscsaladunk.blog.hu/api/trackback/id/tr8815419012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása