Az előző bejegyzésben alaposan kipanaszkodtam magamat, hogy mennyire nehéz itthon egyszerre több funkcióban is helyt állni a Nagy Leállás óta. De jobban belegondolva a dologba, valójában szerencsések vagyunk. Gyurival mindkettőnknek van állása, kapjuk a fizetésünket. Tágas házban élünk, van egy nagy udvarunk is, ahová a gyerekek kimehetnek ugrálni. Vagy hatalmas mélyhűtő ládánk, ahová rengeteg élelmiszert be tudunk pakolni, van autónk, és nem szorulunk a tömegközlekedésre meg a két lábunkra, két karunkra, ha be kell vásárolni. Van több digitális eszközünk is, hogy azon dolgozzunk, tanuljunk, és tartsuk a kapcsolatot a külvilággal.
Sokan vannak, akiknek nálunk sokkal nehezebb a helyzete. Ott vannak a magányos nyugdíjasok, akikre senki sem nyitja rá az ajtót. Az egykék, akiknek nincs kivel játszani odahaza. Az egyedülálló szülők, akik nem is tudom, hogyan oldják meg, hogy egyszerre dolgozzanak meg otthon legyenek a gyerekeikkel. Az elvált szülők, ahol a láthatás most gondokba ütközik, az elvált szülők gyerekei meg főleg. Azok, akik most nem tudnak dolgozni és ezért nem kapnak fizetést, például az előadóművészek, színésztől kezdve a színházi kellékesen át az esküvői szintiboy-ig, a fogorvosok, a pincérek, a piacra háztájival kijáró kisnyugdíjasok, a vágott virággal kereskedő kertészek és virágboltosok. Azok, akik panelban laknak a gyerekeikkel, és a játszóterek bezárásával már ezt a kis mozgási lehetőséget is elvesztették. Azok, akik bántalmazó kapcsolatban élnek, és most éjjel-nappal össze vannak zárva a bántalmazójukkal. Azok, akik sérült vagy beteg gyermeket nevelnek, és most nem vihetik őket fejlesztésre, speciális iskolába, vagy az egészséges gyerekekhez mérve veszélyesebb rájuk nézve a vírus. A frontvonalban dolgozó orvosokról, mentősökről, ápolókról és bolti eladókról nem is beszélve. És hosszasan sorolhatnám tovább. Bármekkora is most rajtunk a terhelés, sokan vannak, akik nálunk nehezebb helyzetben vannak. Nagycsaládos, otthon dolgozó tanárként most sokkal többet kell dolgoznom, és a négy gyerek miatt abszolút nem adottak az itthoni optimális munkafeltételek, valójában mégis áldásos és privilegizált helyzetben van a családunk.
Az első, rendkívül zűrös hét után a másodikban már igyekszem beállni egy olyan rendszerre, ami tartható is. Reggel hagyom őket sokáig aludni, és maguktól felébredni. Ez egy olyan luxus, ami az iskolába járás idején nagyon hiányzott nekik, nagyon nehezen keltek fel korán, pláne télen, amikor még sötét is volt reggel. Hát legalább ezt kapják meg. Addig nekem is van egy kis nyugtom reggel, elolvashatom a híreket, intézhetem a levelezést, közbeszólás nélkül beszélgethetek fél mondatnál többet a férjemmel, és dolgozhatok is egy kicsit. Ez az az idősáv, amikor a bevásárlást is intézem. Mivel csak a legszükségesebbekkor akarunk itthonról elmenni, és nem akarok mindennap kenyérért kimenni, ezért alapból heti egy nagybevásárlással számolok, és megint elkezdtem itthon kenyeret sütni. Újraélesztettem a kovászomat is, ami szárítva, a hűtőben várta a sorsát. Most, hogy egész nap itthon vagyok, megint van időm finom, friss, nagylyukú kovászos kenyeret sütni. Enyém a konyha rendbetétele, beteszek egy mosást-szárítást, bepakolom a mosogatógépet, nekikezdek egy kenyér dagasztásának.
Amikor a gyerekek felébrednek, elkészítik maguknak és Balázsnak a reggelit. Ez a technika-óra mindennapos feladata. Utána a fiúkkal leülök, átbeszéljük az aznapi feladatokat, és ők nekilátnak. Eleinte úgy terveztem, hogy az átlátható táblázat szerint majd szépen elvégzik a feladataikat a szobájukban, aztán irány az udvar, de ebből annyi lett meg, hogy irány az udvar. A digitális detoxnak hála a gyerekek szó szerint megszerették a szabad levegőn mozgást, a szabad játékot, és alig várják, hogy kimehessenek az udvarra. Annyi önfegyelem azonban még nincs bennük, hogy rugdosás nélkül megcsinálják a feladataikat, ezért leköltöztettem őket a nappaliba. Itt szemmel tudom tartani, hogy mit hogyan végeznek el, kéznél vagyok, ha valami kérdésük van, és a számítógép is közel van, ha valamit ott kell megnézni vagy elvégezni. Az iskola változatosan terheli őket: a másodikosom viszonylag kevés feladatot kap, ellenben a harmadikos Dávid hétfőtől szerdáig, amíg nem ellenőriztem naponta, úgy lemaradt, hogy másfél hétbe került feldolgozni a hiányokat. Úgyhogy hiába írta azt a tanára, hogy ők már nagyok, ne üljünk mellettük, hagyjuk őket egyedül dolgozni, amikor a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem megy. Egyelőre mellettük kell ülnöm és rugdosnom kell őket, csak akkor lesz meg, amit előírtak nekik.
Arról nem is beszélve, hogy az ovi is jelentkezett azzal az igénnyel, hogy a heti feladatokat végezzem el Veronikával, és küldjek be róla fényképet. Jó vicc. Home office, gyerekfelvigyázás és otthonoktatás mellett még az ovi feladatait is én végezzem el. Mégis mikor? Szegény gyerekek úgy nőnek fel, mint a dudva, mert az otthonoktatás mellett egyszerűen NINCS IDŐM úgy foglalkozni velük, ahogy kellene, ahogy szeretnék, vagy ahogy az ovi tenné. De elvárják tőlem ezt is.
Az ebéd meg majd megfőzi magát valahogy...
Egyszerűen nincs idő minden nap levest és másodikat is főzni, a leves a hétvége luxusa. Jobb esetben csak köretet kell főznöm az előző napról maradt főétel mellé. Ebédidőben találkozik az egész család, apjuk is kibújik a dolgozószobából egy kis időre, és szépen, ahogy kell, körbeüljük a nagy étkezőasztalt - aminek láttán mindig eltölt a hála, hogy 11 éve, amikor a kis garzonomból saját családi házba költöztünk, Gyurinak volt annyi előrelátása, hogy lebeszélt egy parasztos jellegű lóca+asztal+tálaló kombinációról, amibe totálisan belezúgtam, ennek a 16 személyesre bővíthető asztalnak a javára. Igaz, most csak hatan ülünk körülötte, de legalább sok minden elfér rajta.
Igyekezni kell, hogy az ebéddel ne csússzak meg, mert szerda kivételével minden délután a fiúknak órarend szerinti, zeneiskolai hangszerórájuk van, hol fél négytől, hol négytől, hol fél öttől. Addigra Balázsnak ki kell aludnia magát, hogy délután kipihent legyen, és ne csússzon bele a fáradtság miatti kezelhetetlen hisztibe. Ez az alvásidő az én kávépótlóm, mert hogy én is lefekszem vele aludni, pont úgy, ahogy az elmúlt három évben mindig. Ha ez nem lenne, sokkal nehezebb lenne reggel felkelni, és késő estig végigcsinálni a napot. A mediterrán embereknek van eszük, hogy hallgatnak a testükre, és sziesztát tartanak.
Házimunka. Nem sokat adok ki, de azt minden nap. A nagyok a reggelijüket, vacsorájukat a kenyérszelést kivéve már el tudják készíteni maguknak, sőt, Balázsnak is, tehát nem szolgálom azzal az érdekeiket, ha megcsinálom helyettük. A kutyát Dávid akarta, tehát ő eteti. Az étkezőasztalt Ádám szedi le, Veronika terít. A mosogatógép kipakolása szintén Dávid feladata, a bepakolást azonban nem engedem át senkinek, mert az olyan bonyolult kirakós, hogy ha valaki nem megfelelő helyre rakodja a dolgokat, akkor jóval kevesebb fér bele, és azok is felborulnak az erős vízsugártól. Egyszerűbb, ha eleve én pakolok be, mint hogy ha még át is kell pakolni valaki más után a gépet.
Alvás után hangszeróra, messengeren. Ehhez be kellett ruházni egy mikrofonos webkamerára. Hangszórónk szerencsére van, nagyon jó minőségű, így azzal nincs probléma. Csak a zongorát kell a pc-hez tolni, és már mehet is az online zongoraóra. A furulyát még könnyebb mozgatni. És mivel mindkettő a nappaliban van, egy légtérben a konyhával, étkezővel, folyosóval és a galériával, persze hogy az összes többi gyerek is ott csoportosul a közelben a hangszerórák idejében. Veronikát szó szerint úgy kell elrángatnom, mert nem túlzás: percenként belelóg a képernyőbe. Ádám szerint meg roppant vicces, ha a messengeren bekapcsol egy filtert, mint az az olasz pap véletlenül, és kalap lesz a fején, vagy rosszabb esetben egy földönkívüli arca a saját arca helyén. A szolfézsóra nem élő egyenesben megy, hanem kapnak egy kis házi feladatot, amit talán fel tudnak dolgozni önállóan, a youtube segítségével. Kész szerencse, hogy a gyerekeim anyja szolfézstanár, aki történetesen nem csak zongorázni , hanem furulyázni is tud. Így együtt fel tudjuk dolgozni a kiadott szolfézs anyagot, tudunk együtt gyakorolni, négykezest játszani Ádámmal, és én lettem Dávid fiam korrepetitora és furulya-kamaratársa is. Együtt zenélni pedig hatalmas öröm. :)
Ha jobb az idő, és van még erőm, akkor délután-estefelé kimegyek a kertbe, ahol mindig van valami munka így tavasszal. Szeretnék ültetni egy sor krumplit, bokorbabot, karósbabot, tizenkét paradicsompalántát, valamennyi paprikát is. Ültettem vagy harminc szamócapalántát cserépbe, kaspóba, balkonládába, amit csak találtam. Átültetem a hóvirágokat a rózsák alól az áfonya alá, szeretném elültetni az előkertbe a pázsitviola-palántákat a járda két oldalára. Át kell ültetni nagyobb cserépbe a leandereket, a muskátlikat. Három tő rózsát becserepeztem, a teraszra kerültek. A többi holland rózsa is a végleges helyére került. A paradicsomok ágyásába tavaszi fokhagymát tettem el, és lesz még ott büdöske, a rézsűn meg dichondra repens lesz a talajtakaró. Már ahol nem sárgadinnye.
Este öt-hat körül, amikor egy normál ember végre leteheti a lantot, én még a közelében se járok ennek. Már hullafárad vagyok az egpész napos megosztott figyelemtől, de még ekkor kell leülnöm dolgozni: elvégezni a pedagógusi munkámat online. Bevonulok a dolgozószobába, meghallgatom a felgyűlt feleleteket, megválaszolom a felmerült kérdéseket, megnézem a kidolgozott összhangpéldákat, adminisztrálom a Krétában, amit lehet. Közben Gyuri tartja a frontot a gyerekekkel, ahogy én tartottam egész nap, hogy ő dolgozni tudjon, viszonylagos háborítatlanságban. Este pedig ágyba zuhanunk. Hogy mikor, az változó, a gyerekek ugyanis vérprofik időhúzásban (de még nem ettem, kérek szörpöt, fáj a lábam, hol van a csodalámpám, nem találok pizsamanadrágot, még nem mostam fogat, pisilni kell, kell a kulacsom, takarót kérek, nem kérek takarót, fáj a lábam, nekem is fáj a lábam, kiütés van a kezemen, fáj a horzsolásom, sebtapaszt kérek rá stb).
A diákjaimnak szánt tananyagot videóra veszem, és elküldöm nekik a neten. A felvételhez azonban koránt sincsenek stúdiókörülmények: valamelyik gyerek biztosan zizeg, Balázs meg még túl kicsi ahhoz, hogy öt másodpercnél tovább csendben tudjon maradni. Születtek olyan felvételek, amelyikbe Balázs belegyalogolt valamelyik eszméletlenül fontos, aktuális mondanivalójával, pl hogy bekakilt, olyan felvételek, amiken folyamatosan pittyegett a messenger, hogy új üzenetem érkezett, és olyanok is, amik valami baki folytán épp akkor kezdődtek, amikor befejeztem az okítást, és felálltam a zongora mellől. Lényeg a lényeg, hogy rengetegszer kellett újra és újra felénekelnem vagy felmondanom a megtanulandó anyagot videóra, ennek következtében már a háromévesem is moldvai népdalt meg Figarót dúdol szolmizálva.
A Nemzetközi Űrállomáson élő, másokkal kis helyen bezárva sok időt eltöltött űrhajósok azt javasolják, hogy tartsuk magunkat egy napi rutinhoz, és szigorúan válasszuk el a munkát a magánélettől és a szabadidőtől. Hétvégén tehát nem dolgozom. Mármint nem tanítok. Mert dolgozni, azt hétvégén is kell. Ilyenkor jut idő egy kis takarításra, nagyobb főzésre, és komolyabb kerti munkákra.
Múlt szombattól a legújabb kormányrendelet szerint 9 és 12 óra között csak a 65 évnél idősebbek vásárolhatnak be, így szombat reggel fél nyolckor indultam el bevásárolni. Korlátozott számú vásárló, az eladó előtt plexi üveg, a száján házilag varrott, rosszul feltett maszk (kint van az orra), a kezén cérnakesztyű, hogy mégis legyen valami. Egy másik kollégájával ott puffognak, hogy csak aznap reggel már három nyugdíjast küldtek el, akik fittyet hányva a kormányrendeletre akkor mentek bevásárolni, amikor nekik tilos, a boltot pedig pénzbüntetéssel sújthatják, ha kiszolgálják őket. Pedig ők az a korosztály, amelyik még hallgat rádiót, néz tévét, elvileg értesültek a korlátozásról. Gondoltam, kilenckor meg a 65 év alattiak fognak szembesülni ugyanezzel.
Vasárnap nem megyünk templomba. Helyette istentiszteletet, misét hallgatunk youtube-ról. A gyerekekkel együtt is szoktunk tartani családi áhítatot, dicsőítő és gyermekénekekkel, a gyerekeket is belevonva a beszélgetésbe.
Tisztára háborús helyzet van. Mindenki beáll arra, hogy a vírus elleni háborúból kivegye a maga részét. A nagy divatmárkák szájmaszkokat gyártanak, a parfümmárkák kézfertőtlenítőket, a MOL szélvédő-folyadék helyett szintén kézfertőtlenítőt, az autógyárak lélegeztető gépeket. A munkanélkülivé vált színházi kellékesek szájmaszkok varrásába fogtak. Az hírlik, hogy a munka nélkül maradt óvónőket és bölcsődei dolgozókat a szociális ellátásba irányítják majd át, az éttermek munka nélkül maradt dolgozói pedig a kiskereskedelemben kaphatnak ideiglenesen munkát, ahol jelenleg nagy a munkaerő-hiány, mert sokan otthon maradtak a gyerekükkel. Sokan berendezkednek az önellátásra kisebb-nagyobb mértékben, újra divat pl a kenyérsütés meg a kertészkedés. A posta, a patikák, de újabban már mindenféle bolt előtt állandósult a sorbanállás, és a boltokban egy fő által vásárolható mennyiség maximálva van. Legutóbb a második világháborúban volt hasonló, de arra már csak kevesen emlékeznek.
Hát ilyen az élet home office-ban dolgozva két iskolással, egy ovissal és egy bölcsissel, de legalább családi házban, stabil munkahellyel, autóval, hűtőládával, egészségesen.
