Elég régen nem írtam már. Nem véletlenül: se időm, se kedvem, se erőm nem volt rá, amíg tartott a tanév. A digitális munkarend (leánykori nevén otthonoktatás) eleve egy nagyon nehéz műfaj. Még úgy is, hogy foglalkozásomra nézve tanár vagyok. Egy másodikost és egy harmadikost kellett kézben tartanom. Naponta kiosztanom a feladatokat, készen állni rá, hogy bármit elmagyarázzak, megmutassak, begyakoroltassak, számon kérjek, videóra vegyek 18-szor, ráadásul türelmesen, mert ha ideges leszek, az nulla hatékonyságú és motiváló erejű. Oda kellett figyelnem, hogy miközben az egyik gyerekkel foglalkozom éppen, a másik ne csábuljon el a youtube-on rossz irányba. Közben ott volt egy ovisom meg egy bölcsisem, akik jó esetben lefoglalták egymást, rossz esetben zavarták az apjukat, aki volt olyan szerencsés, hogy saját, külön szobában, saját, külön számítógépen dolgozhatott home office-ban. Közben meleg ebédet kellett rittyentenem délre. Ebéd után altatás, majd online zeneiskola. Valamit foglalkozni kellett a háztartással is, hogy mindig legyen tiszta edény, tiszta ruha, és ne bukjunk fel a rendetlenségben. Lopott percekben, illetve kora reggel, késő este, valamint hétvégén dolgozhattam én is otthonról: leadtam az anyagot a diákjaimnak, meghallgattam a feleleteiket, értékeltem, vezettem a digitális naplót, oktatási segédanyagokat (oktatóvideókat) készítettem, és amikor szükséges volt, összehoztunk egy-egy online beszélgetést is. 

Azt mondják, nincs olyan szekér, amire ne lehetne rakni még egy lapáttal. Erre is lehetett. Ha mindez nem lett volna önmagában is elég nehéz, megtetézte még egy jó alapos, egész napos hányinger: leendő ötödik gyermekünk egyik - igen markáns - életjele. :) Morning sickness, angolul így hívják. Elég megtévesztő elnevezés. Jó lenne, ha tényleg csak reggel lenne, majd a nap folyamán békén hagyna. De nem. Nálam a morning sickness ébredéstől elalvásig tartott, estefelé még jól rá is erősített, megspékelve egy klassz kis gyomorfájással és általános fáradtsággal. Csak akkor nem volt hányingerem, amikor ettem vagy aludtam, így érthető, hogy erre a kettőre vágytam leginkább. De már nem volt meg az első terhesség luxusa, amikor csak magamra figyelhettem: most el kellett látnom a többi gyerekemet is. No meg a munkámat, ráadásul úgy, hogy ne látsszon rajtam semmi, hogy ne áruljam el az állapotomat addig, amíg biztos nem lesz, hogy megmarad a baba. Iszonyú nehéz volt így odafigyelni. 

Normál esetben a nyári szünet azt jelentette, hogy az összes gyerekre egész nap én vigyázok, főzök, plusz a háztartás. Más években ez többletmunkát jelentett a tanévhez képest, amikor az óvoda, iskola levette a vállamról a terhek egy részét. De most... A nyári szünet maga volt a teljes felszabadulás ígérete. Most egyet jelentett a fellélegzéssel. Jobban vártam, mint a karácsonyt, a Mikulást és a szülinapomat együttvéve. Elmondhatom, hogy a családunkban senki, SENKI nem várta jobban a nyári szünetet, mint én. Hogy végre letehessem magamról legalább az otthonoktatás és az otthonról tanítás terhét, és üdítő megkönnyebbülésként maradhasson csupán a négy gyerek, a főzés, és a háztartás.

Meg a hányinger.