Hát ezt a kertet szeretném én átépíteni tüskés díszkertből virágos- és gyümöcstermő kertté. És ez se megy gyorsabban, mint az abszolút nulla fokról fokról eljutni az előző házunk kertjéig.
Zsoltárok 141:1-2 Hozzád kiáltok, Uram, siess segítségemre, figyelj szavamra, ha kiáltok hozzád! Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat, imára emelt kezem, mint esti áldozat!
De azért sokat haladtunk már. Főleg én, mert az én mániám, az én ötletem, engem hajt a vágy, hogy haladjunk már vele, legyen szebb, jobb, termőbb, virágosabb. Az utóbbi időben minden szabad percemet, amikor nem esett az eső és elég világos volt a kerti munkához, kint töltöttem. De ehhez nem elég a női akarat, ehhez bizony karizma kell. Egy férfi karizma. :) Úgyhogy nem tagadom le: rengeteget dolgozott az elképzelésem miatt a férjem és az apám is. Gyuri folyton morogva, mert nem érti, minek kivágni, ami megvan. Apuval kiástuk a csipkebokrot, mert tüskés, és 100 méterre a házunktól az út mentén úgyis vagy egy, ha épp feltétlenül igazi csipkebogyót szeretnénk szedni. A férjemmel megmetszettük a szilvafát tavasszal (ő fent metszett, én lent dirigáltam), minek következtében rekordtermést hozott, én meg finom lekvárt főztem belőle. Kiszedtem a japánbirset, mert nem terem semmi hasznosat, ellenben jó tüskés, és mert pont oda képzeltem el a gyerekek új homokozóját: árnyékban van, és közel a házhoz és a sütögetőhöz, hogy szemmel tarthassuk a gyerekeket. Felcsákányoztuk és elhordtuk a kupac földet a leendő virágágyás mellett. (Két évig próbálkoztam egynyári virágokat ültetni bele, soha semmi nem kelt ki, jövőre rózsakertet telepítek oda, előkészítésként felástam és kiszedtem a gyökereket.) Kiástam a pünkösdi rózsákat, a csipkebokor helyén fognak nyílni ezután. Az írisz-telep keményebb dió, azt rábízom a férjemre, ha végre eláll az eső. Az egyik rózsabokor és két kerítésmenti tuja helyén áfonya fog nőni ezután, a belátást meg futórózsa gátolja majd terveim szerint. A két tuját nagyon nehéz volt kiszedni: előbb Gyuri legallyazta, aztán tőből nagy nehezen elfűrészelte, a tövét én alaposan körbeástam, végül apu stílfűrésszel talajszint alá vágta. A rézsűn burjánzó vadszedresnek azonban nekimentem egyedül is, véres harci sérüléseket szereztem közben, és rengeteg spirituális tapasztalatot. Ha ennek már tavasszal vagy még tavaly nekikezdünk, akkor nem vadult volna el ennyire. Akkor még csak pár inda volt, az aljnövényzet java részét vérehulló fecskefű tette ki. Őszre azonban ezek az indák befásodtak, rengeteg helyen a földbe gyökereztek, új sarjakat hajtottak, és elindultak a lombhullató sövények alatt a gyep felé. Ha most nem tennénk semmit, két-három év múlva a gyepünk helyén áthatolhatatlan tüskebokor nőne.
Mire tanított ez az egész kertészkedés engem? Miért lelki kert az, amin családilag dolgozunk? Miféle spirituális tapasztalatokról beszélek én? Mikor azt is mondhatnánk, hogy csak annyi történt, hogy az őszi szünetben pihenés helyett jól elfáradtunk...
Nagyon sok mindent tanultam. Amikor a szederindákkal küzdöttem, eszembe jutott, hogy pont olyan ez, mint a bűn. Ha nem figyelünk oda, a szeder egykettőre elburjánzik, áthatolhatatlan és szinte kiirthatatlan lesz. Ekkor mondhatjuk azt, hogy mit küszködjünk vele, jobb dolgunk is lenne odabent, ez túl fárasztó, már csupa vér és karmolás az alkarom, pihenni szeretnék, a szeder úgyis idevaló a fák alá a rézsűre, erdei aljnövényzet, az erdő meg itt van 50 méterre, még gyümölcse is akad, jó fekete. De a szeder nem marad meg a rézsűn a fák alatt, hanem indáival már elindult a gyep felé, ahol a gyerekek játszanak. Nem választhatjuk a pihenést. Nem választhatjuk azt, hogy nem teszünk semmit. Tenni kell, küzdeni kell, még akkor is, ha fárasztó, ha véres, ha nemszeretem. És akkor is, ha újra meg újra meg újra előbukkan, és még évekig kell lemetszeni a gyökérről kibukkanó sarjakat, meg ásáskor lehajolni és egyenként kiszedegetni a gyökereket. A bűnre se mondhatom, hogy hát ez hozzátartozik az emberi természethez, nem érdemes küzdeni ellene, inkább élvezzük az életet. Ha így teszek, nagyon hamar nem fogom élvezni az életet, mert a bűn irtózatosan hamar befonja, átszövi, és ha elburjánzik, akkor sokkal nehezebb lesz megszabadulni tőle, mint az első jelek idején. Ráadásul számíthatok rá, hogy visszajön. Mindaddig újra ki fog nőni, amíg a gyökerét nyom nélkül ki nem irtom a földből.
A kiszáradt bukszustövekből azt tanultam, hogy nem elég annyit eltüntetni, ami látszik. Azzal is foglalkozni kell, ami nem látszik. És ne keressünk kifogásokat, hogy ezek a gyökerek tartják egyben a rézsűt, és ha kiszednénk, lemosná a talajt a víz. Ez nem igaz. Ezek a gyökerek halottak, és folyton csak felbukunk bennük. Ki kell ásni őket, és a helyére élőt ültetni.
A megmetszetlen szilvafától azt tanultam, hogy a metszés fáj. Nem értjük, minek kell levágni azt, ami élő és lombos? Hát azért, hogy gyümölcsöt teremjen, mégpedig nem keveset, hanem nagyon sokat és édeset. (Mellékesen csomó tűzifa is keletkezik ilyenkor, aminek a lángjánál jókat lehet főzni.) A gyümölcstermés nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Az egy folyamat. A szilvafa olyan a mi kertünkben, mint mi Isten kertjében. A bölcs kertész jobban látja a növényt, mint maga a növény önmagát. Amikor megmetszettük a szilvafát, sokkal többet vágtunk le róla, mint ami feltétlenül szükséges volt. Mondhatnánk, hogy miért vágsz le olyan sokat, miért vágod le, ami még jó? Hát azért, mert a szilvafa már terem ugyan egy kicsit, de képessé akarjuk tenni arra, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Erről beszélt Jim Murphy 2018 októberében a Katolikus Karizmatikus Konferencián, akinek vagy 50 perce, érdemes megnézni, meghallgatni.
A tujáktól és a tüskés bokroktól azt tanultam, hogy nem elég az, ha valami dekoratív. Sem növényben, sem emberben. Hány embert látok, aki csinos, jóalakú, jól öltözött, arca kisminkelt, haja-körme megcsinált, megfelel az aktuális szépségideálnak - és gyümölcstelen az élete. Zöldebb koromban irigyeltem őket, hogy milyen jó nekik, bárcsak olyan lehetnék, mint ők. Ma már nem irigylem őket. Ugyanakkor látok másokat kivirulni, kivirágozni, sok gyümölcsöt teremni. Sok esetben olyan embereket, akikből középiskolás vagy egyetemista korukban senki ki nem nézte volna, hogy viszik valamire. Szürke kis egerek voltak, most pedig felelősségteljes, boldog férfiak és nők, családanyák és családapák.
Magamról pedig azt tanultam, hogy legyen türelmes. Ne akarjak azonnal eredményt látni. Gondolkozzam távlatokban, hosszú távon, előrelátóan. Dolgozzam kitartóan, ne ijedjek meg a munkától, az erőfeszítéstől, a fáradságtól. Mindig a célt tartsam a szemem előtt, és akkor nem fogom eltéveszteni az irányt. Csináljam akkor is tovább, ha újra meg újra visszatér a gaz, a gyom, az inda, mert megéri. Reménykedjek és bízzam, hogy ha kellő kitartással, szeretettel és bölcsességgel nevelgetjük a gyerekeinket, belőlük is tudunk gyümölcstermő, gazdagon virágzó, messziről illatozó felnőtteket nevelni. Ne adjam fel azért, mert épp elfáradtam vagy kudarc ért, vagy mert nem látom az eredményét rövid idő után. A kertészkedés - ahogy a gyereknevelés is - nem sprint, hanem maraton.
Ján 15:5,8 „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. [...] Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek.”
Idén ősszel ültettünk kajszit, ribizlit, áfonyát, és egy diófát. A fagyokig, illetve jövő tavasszal tervezek ültetni folytontermő málnát, a virágágyásba vadul illatozó rózsákat, a tuják helyére a kerítéshez illatos, tüskétlen futórózsát, hogy ne akadjon bele a járdán haladókba, a lombhullató sövény helyére fanyarkát, a díszfüvek helyére két mézbogyó-bokrot, a gyepbe krókuszt, a csalán helyére mentát. A járda mellé évelő pázsitviolát, hogy eső esetén megfogja a talajt, és ne menjen tele sárral a járda. Szeretném, ha ez a kert az elkövetkezendő években virágozna, illatozna és bőven teremne mindenféle gyümölcsöt. Jólesik odakint dolgozni, látni a lassú haladást, a kezünk munkájának eredményét. Tudni azt, hogy nem magamnak ültetek (a diófát pláne nem), és bízni abban, hogy az eredmény egy olyan, gazdagon termő gyümölcskert lesz, amibe a gyerekek örömmel mennek ki és sokáig időznek, a rózsák illata pedig betölti majd a levegőt.
Valójában a földművelés a legősibb foglalkozás, nem a prostitúció. 1 Móz 2:14 "És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze."
