Megint történt valami, amit annyiszor kellene elmondani, hogy inkább leírom egyszer rendesen, és körbeküldöm.
Szóval amikor csak van egy kis időm és épp nem esik az eső (már megint), akkor a délelőttjeimet kint töltöm a kertben, hogy minél több mindent el tudjak végezni, még mielőtt jönnének a fagyok. Ha ültetni kell valamit, azt jobb ősszel, jobban, könnyebben befakad. Ahhoz viszont, hogy ültethessek bármit is, előbb meg kell csinálni a helyét. A holland rózsáim már úton vannak, a holland posta szerint jövő hét hétfő és szerda között meg is érkeznek, még a fagyok előtt földbe kerülnek. A férjem a múlt hét végén kiszedte a leendő rózsaágyásból a maradék pünkösdi rózsát, az elvadult nőszirmot és a kiöregedett rózsatövet. A fanyarka leendő helyén azonban hatalmas bokrok vannak, a rézsűt meg kecskerágó takarja. Hát ennek ugrottam neki szerdán.
A kecskerágó nem jó név. Jobb lenne inkább kecskerugónak hívni. Fiatal korában teljesen zöld az ága, ez azonban kb 25 éves, és már fásodott a szára. Metszőollóval kiszabadítottam a bokrokat meg a fákat alóla, aztán nekiláttam a rézsűnek, hogy azt is megtisztítsam a kecskerágótól. Könnyű munka, hajolni se kell hozzá, olyan meredek a rézsű. De a kecskerágó rugós, és az egyik ága a bal szemembe csapott, amikor kihúztam. Kicsit fájt, de semmi gáz, csináltam tovább. Délután még simán összeszedtem autóval a gyerekeket. Estére azonban már szúrt, fájt, vadul könnyeztem, és a legjobb volt lehunyva tartanom a szemem.
Gyanítottam, hogy a szaruhártya sérült egy picit. Idegentest-érzésem nem volt, csak szúrt. Akkor volt utoljára ilyen érzésem, amikor a lézeres szemműtétből lábadoztam. Reggelre már fényérzékeny is lett, vezetni is alig bírtam, mert folyton elöntötte a könny a szememet. Szerencsére nem kellett sokat vezetni. A reggeli kör (suli, bölcsi, ovi) után valahogy elkecmeregtem az autóval a szemészetre. Gondoltam, ha jókor reggel időpontot kérek, majd csak sorra kerülök emberi időben.
Tévedtem.
Reggel negyed kilenckor megkaptam a 27. sorszámot a 13-as szobába. A kijelzőn pedig a 2. sorszám állt. Jó sokáig. NAGYON lassan haladt a sor, és most nem túlzok. Fél 11-kor a 7. sorszám állt a kijelzőn. A betegek hangosan háborogtak, hogy miért nem halad a sor, és nem ok nélkül. Volt egy néni, aki már fél hétkor sorba állt, fél nyolckor osztottak sorszámot, akkor kapta meg a maga 8. számát, és azt látni, hogy a kijelzőn a 7. szám áll már másfél órája, az orvoshoz meg folyamatosan hívják be név szerint az ismerősöket, borítékosokat, magánbetegeket, ki tudja kiket… Volt ott egy anyuka is egy hároméves gyerekkel. Ha valakit, hát őket biztosan behívtam volna korábban, de nekik se volt irgalom, ők fél 12-kor jutottak be. Pedig ez az orvos se így kezdte gondolom, hanem ő is azért ment a pályára, hogy segíthessen a betegeken. Aztán szépen beállt ő is a sorba, alkalmazkodott a magyar urambátyám-világhoz, ahol akinek van pénze/ismeretsége, mindig egyenlőbb egy kicsit, mint a többi. Miközben a 14. szobában elkezdődött egy másik szemészeti rendelés fél tízkor, és ott nem állt ám a sor. Aki később érkezett és oda kapott/kért időpontot, az minimális várakozás után szépen bejutott és végzett. Mi meg közben információ nélkül, cserben hagyva ültünk és forrongtunk. Én ráadásul nem szemüvegre vagy receptre vártam, hanem intenzíven fájt a szemem, és az unalmat még csak olvasással se tudtam elűzni. Megpróbáltam átkérni a sorszámomat a másik rendelésre, de nem lehetett. Ennyit a szabad orvosválasztásról Csak az tartotta bennünk a lelket, hogy a rendelés fél egyig tart, addig valahogy csak bejutunk, ha már egyszer kaptunk sorszámot.
Végül a magánbetegek után lassan meglódult a sor, elkezdtek pörögni a sorszámok a kijelzőn, és délben sorra kerültem én is. Igazam lett, tényleg a szaruhártyám sérült, de nem nagyon. Ha nem fertőződött el, akkor pár nap alatt teljesen rendbe is jön. Kaptam rá hámosító gélt, két nap táppénzt, meg egy kötést a bal szememre, hogy ne pislogjak, és a szemhéjam ne súrolja a sebet. Kétóránként hajtsam le a kötést, és kenjem le a géllel a szemem. A parkolóban szépen teljesen leszedtem a kötést, mert fél szemmel nem mertem vezetni, aztán itthon visszatettem, és bevettem magam az ágyba a nap hátralévő részére. A logisztikát gyorsan átszerveztük: a fiúkat hazahozta a férjem, Veronikát elvitte úszni anyósom, Ádámnak szerencsére épp elmaradt az úszás (egy gonddal kevesebb). Este csukott szemmel hevertem, és kétóránként kentem a szemem. Ma, pénteken a kicsik itthon maradnak velem. Egyszerűbb így, hogy nem kell őket hozni-vinni.
És ma reggel úgy ébredtem, hogy végre nem szúr, nem fáj, nem duzzadt, nem ömlik a könnyem, mint egy szökőkút. Jó ez a gél, gyorsan hat. Azért még ma is sokat fogom pihentetni (azaz csukva tartom a szemem; rám is fér). Egyelőre úgy néz ki, hogy nem fertőződött el, és nem lesz belőle kötőhártya-gyulladás. Istennek legyen hála érte!
