Amikor egy férfi és egy nő összeházasodik, új szerkezeti egység születik, ami magában hordozza előző alkotórészei tulajdonságait, mégis új, és más. Vegyül benne az, amit a két fél hoz magával az előző életéből (mind a genetikában, mind a hagyományban, szokásokban), és gyakran keletkezik valami új is, ami addig nem volt. Megmutatkozik ez a pénzkezelésben, a szabadidő eltöltésében, a gyereknevelésben, és gyakorlatilag mindenben az életben. Egészen sajátosan mutatkozik meg a karácsony megünneplésében.

Én egykeként nőttem fel vidéken parasztcsaládban, a férjem a bátyjával együtt egy értelmiségi polgárcsaládban városon. Amikor összeházasodtunk, kértem, hogy az első közös karácsonyunk legyen olyan, amilyennek én megszoktam: hogy szenteste csak az adott háztartásban lakók vannak együtt, kívülről senki. A férjem és a szülei nem értették, de teljesítették, amit kértem. A következő évben azonban úgy ünnepeltük a szentestét, ahogy a férjem családjában volt szokás, ez pedig azt jelentette, hogy összegyűlt a tágabb család, a nagyszülők is részesei lehettek a csillogó gyermekszemeknek, a karácsonyfára való rácsodálkozásnak, az ajándékozás örömének, a közösségnek, a közös ünnepi vacsorának. Ezt meg az én szüleim nem értették, nem értik. Nekik a Szenteste nem hangos és vidám, közös ünneplést jelent, hanem intim, csöndes együttlétet. Persze örülnek ők is annak, hogy együtt vagyunk, mégis: évről évre hihetetlen energiába és fáradozásba kerül rábeszélni őket arra, hogy jöjjenek el és ünnepeljék velünk a Szentestét. Pedig amikor eljöttek, mindig nagyon jól érezték magukat, együtt örültek az unokákkal, finomakat főztem, jókat ettünk, közösségben voltunk. És mégis, az ő agyuk rugója arra jár, hogy ha Szenteste, akkor behúzódnak kettesben a házukba. Olyan sokat vannak kettesben, egyedül, és olyan keveset velünk együtt, közösen. A karácsony lehetne más. De nem. Hívtuk őket tavaly is és idén is, de sajnos nem hajlandók kimozdulni otthonról. Ez van. Én meg nem erőltetem. Csak sajnálom, mert kimaradnak valami nagyon szépből, ami nem jön vissza többé sohasem. 

A karácsonyfa mérete is egy olyan dolog, ami jellegzetesen sajátos. Nálunk a fa világéletemben az asztalon volt, azaz kb 80 cm magasságban, és még így sem ért a plafonig. Erre volt pénzünk. Szép volt így is; emlékszem, négyévesen hogyan táncoltam körbe a feldíszített, színes égős, ragyogó fát, és énekeltem közben azokat a karácsonyi dalokat, amiket az oviban tanultam. A férjeméknél magasabb volt a fa, ő ezt hozta magával, így a kezdetektől ragaszkodott hozzá, hogy adjuk meg a módját. Hát megadtuk. Még a házasságunk évében vettünk is hozzá egy remek, stabil talpat, ami valami jó nehéz fémből készült, lapos diszkosz alakú, egy alsó és három oldalsó csavarral lehet benne rögzíteni a fát (a férjem egyet fúr a fa törzsébe alulról, és benne van a fa a talpban), gyakorlatilag felboríthatatlan. Vettünk is bele akkora fenyőt, amekkora csak elfért a plafonig. Aztán amikor három éve ebbe a házba költöztünk, és itt tovább tágultak a lehetőségek, ugyanis a nappali galériás, a belmagasság pedig egészen a lambériázott tetőszerkezetig nyúlik. Ide aztán lehet magas fát venni! és mi vettünk is. Az autóba 3 méter 20 centi fér, de szerencsére házhoz is szállítanak. Az idei közelíti a négy métert, és széles, sűrű. A talpba alig fért bele a törzs, olyan széles volt alul, sokat kellett rajta faragni és ésszel, de azért van az embernek felesége, hogy megmondja neki, mit csináljon, :D és így, közös erőfeszítéssel sikerült. Nem hiszem, hogy akár egyikünk szülei is értenék, miért vettünk ilyen hatalmas fát, miért nem jó a kisebb. De amikor a gyerekeink csillogó szemét látjuk, mi értjük. Majd ráérünk kisebb fát venni, ha a gyerekek kirepülnek, és mi itt maradunk kettesben.  

Mivel ekkora a fa, nem hagytuk kint a teraszon, mert még feldöntötte volna a szél (vagy agyon ázott volna az esőben), hanem viszonylag hamar behoztuk a nappaliba, már napok óta ott állt. Megvolt annak is a varázsa, amikor még a gyerekek nagyon picik voltak, a férjemmel titokban tartottuk a fenyőfát, 23-án altatás után nagy csendben beleraktuk a talpba (amint említettem, a talp kialakításának köszönhetően egy szó szerint egy-két perc volt), bevittük a nappaliba, feldíszítettük, és mire Szenteste felébredtek a gyerekek, már ott állt a feldíszített fa, teljes pompájában. Ahogy nagyobbak lettek a gyerekek, igény mutatkozott rá, hogy ne ajándékba kapják a fát, hanem részt vehessenek a feldíszítésében is 24-én délelőtt. Így azonban én kimaradtam ebből, lévén beszorultam a konyhába főzni. Így idén ismét változtattunk a hagyományon, és már 23-án feldíszítettük az amúgy is a nappaliban álló fát, és így én is részt vehettem a díszítésben a gyerekekkel együtt. Én otthonról azt hoztam, hogy szaloncukor van a fán, a férjeméknél mézeskaláccsal díszítettek. Eleinte fura volt a mézes, odahaza sose sütöttünk, az első adagot félve készítettem el, de mára profin belejöttem mind a sütésbe, mind a díszítésbe. A gyerekek nagyon szeretik – enni is, így aztán mire leszedjük a fát januárban, már nem nagyon marad rajta kalács, de díszítés előtt is dugdosni kell a mézeskalácsos tálat, mert rájárnak. :D Valamint mindketten kedves emlékeket őrzünk arról, hogy milyen szép volt a karácsonyfa „színesben”: régimódi szocialista, színes égőkkel. Manapság már más a divat, egyszínű vagy épp villogó ledsorokat árulnak, de a férjem nagy nehezen felhajtott néhány hagyományosabb, színes égősort Szlovákiából, nálunk az kerül a fára. A mi gyerekeink is úgy fognak felnőni hogy a karácsonyfaizzó színes. És nem villog.

A karácsonyi ajándékot nálunk nem a Jézuska hozza, hanem az angyalok. Amikor az első gyerekünk elég nagy lett ahhoz, hogy kérdezzen, akkor döntenünk kellett, mit mondjunk, és semmi kedvünk nem volt az Isten Fiát lekisjézuskázni. Az angyalok tökéletes helyettesítőnek bizonyultak. Ajándékok tekintetében már kisebb volt az egyetértés családon belül. Vannak, akik nagyon szeretik az ajándékozás érzését, főleg azok, akiknek egyébként is ez a szeretetnyelvük. De ez nem mindig társul vastag erszénnyel. Ami nem baj, mert az ajándékozásban nem az ár a fontos, hanem a szív. És ez fontos - minőség. Gagyit ne adjunk. Ha kevés pénzünk van, inkább vegyünk kisebb, de jó minőségű ajándékot, mint nagyot, de hamar elromlót. Mert amikor a nagy szívvel vásárolt és odaadott kínai műanyag vonat az első héten széttörik, majd a nagy nehezen felkutatott hasonmás is eltörik, én meg nézhetem, ahogy a gyerek vigasztalhatatlanul sír – na, azt az érzést nem kívánom senkinek. De akkor már nincs itt az ajándékozó, ezt nem látja, ő hazamegy azzal a boldog érzéssel, hogy sikerült örömet okoznia. A könnyeket meg a kétségbeesést csak mi láttuk, később. Egy idő után megkértük a rokonokat, hogy nem baj, ha nem hoznak ajándékot, hozzák inkább csak magukat. Nem baj, ha csak kevés pénzük van, majd mi hozzátesszük a többit, és abból olyat veszünk, ami nem törik el pár nap alatt, nem meríti le az elemet tíz perc alatt stb. Az első Duplo-vonat így került a házunkba. Na, az leeshet bárhonnan, nem törik el. Akár egy templom karzatáról is leeshet egy néni fejére (amint azt rémülten tapasztaltuk), akkor sem törik el. A Duplo-vonatokat később követték a Lego-vonatok (ha arra rálépsz, nem a vonat törik el, hanem a meztelen talpad látja kárát), és mára nagyjából már hagyomány, hogy a karácsonyfa körül szenteste a gyerekek sínpályát építenek az új vonatnak.

Ami az ünnepi vacsorát illeti, nem emlékszem, hogy nálunk lett volna  bármi szigorúan követett  hagyomány, a húslevest kivéve. Időnként újításokkal is próbálkoztunk, több-kevesebb sikerrel, így a szüleimnél az utóbbi húsz évben már sült pulykacomb van az asztalon Szenteste. A férjem családja felvidéki származású, sok náluk a tóth ihletettségű étel, így például a kolbászos-gombás káposztaleves is, ami a szüleinél a hagyományos karácsonyi asztal elmaradhatatlan kelléke. Én is megtanultam a receptet, és nem csak karácsonykor főzöm meg, hanem az évben bármikor, amikor megkívánjuk, mert igen finom táp. De nálunk sincs olyan menüsor, amit évről évre pont karácsonykor ismétlünk meg. Inkább arra törekszünk, hogy valami finom és különleges legyen. Szívesen főzök például halat: vagy levesnek, vagy főételnek. Aztán volt olyan év, amikor épp hazaengedtek az újszülöttel a kórházból, akkor még arra se törekedtünk, hogy különleges legyen a vacsora, főztem valami egyszerűt, amit bármelyik vasárnap megfőznék, de együtt voltunk, ez volt a fő. Idén marhahúsleves lesz, utána pedig harcsapaprikás túrós csuszával, és csokis-diós süti, aminek a receptjét a neten találtam. Ebben megmutatkozik az, ami a házasságunkat ez esküvő óta jellemzi: tisztelettel vagyunk a hagyományok iránt, de nem félünk újítani. A húsleves a férjem családjában mindig is a marhahúst jelentette. Mi ellenben SOHA nem főztünk marhát semmilyen formában (nálunk a húsleves sertéshúsból készült), olyannyira, hogy fogalmam se volt, hogyan kell elkészíteni. Ennek megfelelően Az első hagymás rostélyosom olyan szárazra sikerült, mint a cipőtalp, de a férjem becsületére legyen mondva, szó nélkül megette. :D Azóta azért már jobban főzök, de a húsleves nálunk rendszerint csirkéből készül, aminek a húsa olcsó, és a kisgyerekek is könnyen megrágják. A marha íze erőteljesebb, a húsa pedig szálkásabb, a kicsik rendszerint nem szerették. De ma már nagyobbak, és most a férjem kedvéért marhából főzök a levest. A második fogás hal lesz, azt se főztünk odahaza soha, tízéves koromban ettem először egy étteremben, de azóta is nagyon szeretem. A süti pedig újítás lesz – és egyben maradékfelhasználás, mert teli vagyunk dióval és étcsokival -, a szokásos bejgli helyett.

Még egy szokás, amit jellemzően megtartunk, hogy Szenteste elmegyünk a templomba, és megnézzük az elsőáldozó gyerekek karácsonyi műsorát, a pásztorjátékot. Amíg odavagyunk, az angyalok meghozzák a gyerekeknek az ajándékokat a fa alá. A szüleim ezt sem értik. Esik a hó vagy az eső, fúj a szél, hideg van, minek azzal fáradni, hogy elmenjünk még a templomba is, miért nem elég odahaza együtt lenni, hiszen karácsony van. De a karácsony nem arról szól, hogy együtt vagyunk, jókat eszünk és megajándékozzuk egymást. A karácsony arról szól, hogy az Ige testté lett és közöttünk lakozott. (Ján 1:14) A karácsony arról szól, hogy „A szűz fogan és fiút szül, akit Immánuelnek fognak nevezni, ami azt jelenti, 'Velünk az Isten'”. (Mt 1,23) A karácsony azt jelenti, hogy a láthatatlan Isten megtestesült, emberi testet öltött, köztünk élt, és innentől fogva látható, tapintható, ábrázolható, és velünk van. A karácsony valóban a szeretet ünnepe, de azért, mert Isten a szeretet, és Ő nekünk adta az Egyetlenét, az egyszülött Fiát. Nem szabad hagynunk, hogy a karácsony lényegét elhomályosítsa a sok szép (vagy kevésbé szép) emberi hagyomány és szokás. Keresztény szülőként akkor járunk el helyesen, ha a mi gyerekeink számára Jézus nem csak egy mellékszereplő, hanem valódi családtag. Hétköznap is, karácsonykor meg pláne. Jézus fontosabb szereplője a karácsonynak, mint a halászlé, a bejgli vagy az ajándékok. Jézus nélkül nem lenne karácsony.

Egy barátom ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A karácsony - akár tetszik, akár nem - Jézus születésének ünnepe. Az elfogadható, ha valaki ateista, meggyőződését tiszteletben kell tartani. De az nem, ha a tartalmától akarja megfosztani az ünnepet ("nekem a karácsony másról szól"). Karácsony Jézus nélkül olyan, mint augusztus 20-a István király nélkül, március 15-e Petőfi nélkül, vagy május első vasárnapja az édesanyák nélkül. Ahogy augusztus 20-a nem a tüzijátékról és a körhintáról szól, úgy karácsony se a szeretetről, a családról és a bejgliről. Eleme és összetevője, de nem lényege és üzenete. Tiszteletben tartom, ha valaki nem hisz. De az ünnepeinket ne fosszuk meg a valódi tartalmuktól csak azért, mert valaki nincs kibékülve az ünnepelttel. A "nekem a karácsony másról szól" mondat pont annyira értelmetlen, mint az, hogy "nekem az anyák napja nem az édesanyákról szól".” 

Hát ez volt a terv. A megvalósítás pedig meglepően jól sikerült. 24-én délelőtt – kisebb ellenállásokat és kitörni készülő forradalmakat legyőzve – a gyerekek az apjukkal karöltve kitakarították és rendbe tették a házat, miközben én megfőztem a marhahúslevest, meg egy egyszerűbb ebédet. Ebéd után altatás/csendes pihenő, én közben megfőztem a harcsapaprikást túrós csuszával. Fél négyre összekaptuk magunkat, és elmentünk megnézni a pásztorjátékot a templomban. Mire hazaértünk, az angyalok már elhelyezték a fa alatt az ajándékokat, néhány  hófehér tolluk is lehullott a munkában. ;) A gyerekek lelkesen örültek, bontogattak, szerencsére nem csomagolópapírt, mert a csomagolásról még az első gyerek első karácsonya idején leszoktunk, így egyszerűbb (és zöldebb is, ami azt illeti). Balázs, a legkisebb azonnal megtalált magának egy sárga, zenélő-villogó taxit, azt napokig ki nem engedte a kezéből, más ajándék nem is nagyon kellett neki, ezzel az eggyel tökéletesen boldog volt. Veronika Barbie-babát és rengeteg ruhát kapott. Szerencsére semmi baj a testképével, így hosszas tépelődés után engedni mertünk a nagy vágyának, hogy neki is legyen saját Barbie-ja. Hercegnős babát szerettem volna neki, de azok nagyon drágák, és a ruhát is aranyárban mérik. Így végül egy egyszerű, szőke, hosszú hajú babát kapott, mellé a Vaterán néztünk neki használtan, csomagban rengeteg ruhát és kiegészítőt, így a hercegnős Barbie árának töredékéből sokkal több és használhatóbb ajándékot kapott. Ádám a szokásos karácsonyi Legó-vonatát kérte – és kapta – az angyaloktól, egész este elvolt annak az összerakásával. Ahogy Dávid is, aki meglepetésként Legó-Mars-missziót kapott űrhajóval és marsjáróval. Ádám ezen kívül kapott még több természettudományos könyvet és egy gyerekeknek szánt kémiai labort egyszerű konyhai kísérletek elvégzésére, Dávid pedig ifjúsági regényt és Harry Potter-Dobble játékot. Ezen kívül kaptak egy olyan videojátékot, amivel egyszerre többen is játszhatnak (nem támogatjuk az elvonuló kütyüzést: ha már videojáték, akkor legyen legalább közösségi), meg egy remek társast (Labirintus a Ravensburger-től), ami azonnal lenyűgözött mindenkit, gyereket, szülőt, nagyszülőt egyaránt. Be fogjuk veti a szilveszteri buliban is, az biztos.

Este nyolckor megvacsoráztunk, majd utána késő estig folyt a játék: legózás, taxizás, társasozás, videojáték, a kádban a kicsik kipróbálták a habfagyigyárat, majd megint társas. Mi, felnőttek természetesen hamarabb kidőltünk, mint a gyerekek, akiket fél tizenkettőkor úgy kellett berimánkodni az ágyba azzal, hogy holnap is van nap, a játékok nem szaladnak el. Az éjféli misére csak apa és nagyapa ment, mi többiek az ágyba dőltünk.  

Másnap, ünnep első napján délelőtt ünnepi, úrvacsorás istentisztelet, utána szokás szerint az apai nagyszülőknél ebédeltünk. Ünnep másodnapján pedig az anyai nagyszülőkhöz mentünk ebédre. A gyerekek nem is jöttek velünk vissza, ők ilyenkor rendszerint ott maradnak kicsit, illetve egy baráti házaspár szokta őket a szárnyai alá venni pár napra: a gyerekeknek izgalom és nagy öröm, nekünk fellélegzés és pihenés. De erről majd legközelebb. :)