Amióta csak szülők vagyunk, kezdettől fogva sosem voltunk a korláttalan, parttalan tévézés/számítógépezés/kütyüzés pártján. Mindig állítottunk fel korlátokat, amiket időről időre átértékeltünk, megújítottunk, szigorítottunk vagy lazítottunk rajta - és néha nem is tartottuk be következetesen, amikor egyszerűen túl fáradtak voltunk hozzá, és a képernyő lett a villanypásztor. De valamilyen szintű korlátozás mindig volt. Az utóbbi hónapokban pl hétközben csak két nap lehetett egy óra hosszát képernyőzni, a többi napba az estig nyúló egyéb elfoglaltságok miatt egyszerűen nem fért bele semennyi képernyőzés. Aztán a gyerekek elkezdtek könyörögni, hogy mindenkinek több képernyőideje van, még a tanító nénik saját gyerekeinek is, ezért bevezettük azt, hogy ha minden feladatukkal rendben elkészültek, akkor kapnak napi félóra képernyőidőt.

Nem vált be. Csak még rosszabb lett a helyzet. Egész nap csak erre vágytak, csak ez motiválta őket, más jutalmat, másféle játékot el se tudtak képzelni. Amikor pedig megkapták, akkor jött a vég nélküli veszekedés. Iszonyú volt nézni is, hallgatni is. Verekedtek, marakodtak, egymást ölték, ordibáltak, a kedvességnek és a szeretetnek a csírája sem volt bennük. Pénteken döntöttem: digitális detox kell. Most rögtön. Azonnal. Már így is elkéstünk vele. Nem érdekel, mibe kerül, nem érdekel, hogyan csináljuk meg, de próbáljuk ki, hogy egy hétig nincs SEMMIFÉLE képernyő: se tévé, se számítógép, se kütyü, se dvd lejátszó. És főleg: nincs PlayStation.

A szombati szülinap miatt adtunk magunknak egy nap haladékot, és csak szombat este jelentettük be a döntést a gyerekeknek. Úgy adtuk elő, hogy ez egy egyhetes próbaidő, ami lehetőséget ad mindannyiunknak, hogy felfedezzük, mi mindent lehet ebben a házban – és az udvaron – csinálni képernyőzés helyett. Vicces módon Balázs azonnal boldogan felkiáltott, hogy: - Jó! – mintha azt jelentettük volna be, hogy cirkuszba megyünk. :D A többiek már egyáltalán nem voltak ilyen lelkesek. dacosan, durcásan közölték, hogy ha nincs képernyő, akkor ők nem csináljak majd meg a feladataikat, és egymást túllicitálva tervezgették hangosan, hogy majd hogyan és miféle furfanggal fogják kijátszani a szülői tiltást, és fognak mégis képernyőzni. Ha-ha, azt szeretném én látni, amikor az informatikus apjukon túltesznek. Vagy a makacs anyjukon. Aznap Veronika sírva feküdt le, mert amikor a családi megbeszélés miatt amúgy is későre nyúlt lefektetés UTÁN öt perccel jelentette be, hogy éhes, nem engedtem le a konyhába enni. Még csupasz kenyeret se. VOLT vacsoraidejük, többször is meg lettek kínálva ennivalóval, véget kell vetni ennek az időhúzásnak, amit a lefektetés körül művelnek.

És másnap elkezdődött a digitális detox. Apjuk kiszerelte a helyéről a dvd-lejátszót, a ps4-et, lekódolta az összes tévécsatornát, elkobozta a hordozható dvd-lejátszót is, amit a gyerekek a nagymamájuktól kaptak, valamint letöröltünk a pendrive-jukról minden videó-tartalmat. A zenéik megmaradtak, a zenehallgatás lehetőségét nem vettük el tőlük. A két kicsi úgy ébredt, hogy reggel, teljesen maguktól elkezdtek legózni. Le-góz-ni! Előbb Balázs ajándékba kapott legó-autóját szedték darabokra és építettek belőlük kreatívan mindenfélét, repülőtől cicáig, majd átcipeltették velem a nagy legós dobozt a saját szobájukba, és abból kezdtek el alkotni.

A nagyoknak nehezebben indult a detox, pont úgy, ahogy a felnőtteknek a kábítószer-megvonás: hazugsággal, lopással és agresszióval. Ádám ellopta a telefonomat, és a kilesett kóddal belépett, majd idióta videojáték-videókat kezdett nézni. Utána azt hazudta, hogy a telefonomat az emeleten találta, ahová valaki felvitte. Természetesen azonnal lebukott. Dávid pedig a szokásos önmagánál is agresszívabb és szófogadatlanabb volt. Direkt arra buzdította a testvéreit is, hogy ne fogadjanak szót az apjuknak, vagy böfögjenek az asztalnál, és sokat nyüzgette Balázst is, szinte élvezte a visítását. :(

A nagyok egy idő után kínjukban olvasni kezdtek – egyelőre Minecraft-kézikönyvet. Mise után, amíg én az ebédet készítettem, kikergettük őket az udvarra, mivel csodaszép, napos, meleg, tavaszias idő volt. Ebéd után magam is kimentem, hogy az ősszel kivágott rengeteg bokrot legallyazzam és kötegbe kössem. A két kicsi azonnal kijött velem játszani, majd hamarosan be is álltak segíteni. Az unalom egy óra múlva a két nagyot is kikergette az udvarra friss levegőt szívni. A frissítő kerti munka után kicsit eldőltem a szobánkban az ágyon, miközben a két nagy elvolt magának csöndben, a két kicsi pedig beült egy kád vízbe a legó-alkotásaikkal játszani. Én meg csak hevertem, és élveztem, hogy az élet most éppen olyan, mint ahogyan én felnőttem: elvégeztük a feladatainkat, gyomláltunk, főztünk, olvastunk, beszélgettünk, játszottunk, együtt voltunk, nem egy virtuális valóságban. Ez az igazi Való Világ, nem az, amit a tévében adnak. Olyan boldogságot adott az a tudat, hogy nem azért van csönd, mert a gyerekek valahol épp belefeledkeztek egy véletlenül bekapcsolva hagyott vagy le nem kódolt képernyőbe, hanem mert JÁTSZANAK. Röhej, vagyis szomorú, hogy a mai gyerekek épp játszani akarnak a legkevésbé. De most nem volt más lehetőség. A képernyő egész egyszerűen nem volt opció, rákényszerültek hát, hogy keressenek valami mást, amivel lekössék magukat. Más pedig van bőven, hiszen ki se látszunk a játékok és könyvek alól, és van egy gyönyörű nagy udvarunk, szintén tele kerti játékokkal - meg egy vidám, ugrálós kutyával.

Este, istentisztelet után pedig arra értem haza, hogy apjuk Ádámmal SAKKOZIK. Ráadásul kiderült, hogy korábban Veronikával is sakkozott, és mattot adott neki. Nem a tévé előtt vannak a gyerekek, nem videókat bámulnak, nem videojátékon veszekednek, hanem EGYMÁSSAL JÁTSZANAK. Van élet előemésztett konzerv-tartalmak és virtuális valóság nélkül is.

Kíváncsian várom a kísérlet további napjait is.