Gondolom, nem mondok semmi meglepőt azzal, hogy minél fiatalabb valaki, annál könnyebben alkalmazkodik az új körülményekhez. A hároméves Balázsnak fel se tűnt, hogy egy hete nincs képernyő. A hatéves Veronika simán lefoglalta magát ezer más dologgal, pl rajzolt, festett, legózott, társasozott, és gyakran kérte, hogy olvassak neki. A nyolcéves Ádám és főleg a maholnap tízéves Dávid azonban már sokkal nehezebben mondanak le kedvenc időtöltésükről, és nemigen találnak helyette más elfoglaltságot. Azaz még nem találtak semmi mást, ami a képernyőn kívül örömet okozna nekik, amiben kedvük telne. Ellenben egyáltalán nem együttműködőek, sőt, kifejezetten ellenforradalmi a légkör idehaza. Ha megkérem őket valamire, 5x-6x el kell ismételnem a kérést, és még akkor is csak duzzogva, fenyegetések hatására mozdulnak csak meg. Pedig nem kell óóóriási dolgokra gondolni, csak arra a minimumra, hogy maguk körül legyen rend (például a koszos zokninak nem a padlón a helye),a kutyát meg etesse már meg, aki másfél éve megígérte, hogy ő majd foglakozik vele, csak legyen kiskutyánk. Ha valahol véletlenül bekapcsolva marad a képernyő, lecsapnak rá, mint a sáskák. Ennek hiányában képesek a kikapcsolt, inaktív képernyőt is böködni.  Ha olvasnak, akkor Minecraft-os könyvet olvasnak, egyébként meg látványosan unatkoznak, nem csinálnak semmit, csak hasalnak egy labdán, és várják, hogy teljesen a percek, és leteljen a második hét digitális detox is. 

Mert hogy úgy döntöttünk Gyurival, hogy mivel az első hét nem hozta meg a várt eredményt - a nagyobb gyerekek nem fordultak a képernyő helyett más tevékenységek felé -, ezért a detoxot meghosszabbítjuk egy héttel. 

Nekünk nem hiányzik a képernyő, megvagyunk nélküle. Mi is több könyvet olvastunk az elmúlt héten, mint internetes cikkeket. Mi, szülők nagyon élvezzük az újabban csendes estéket, amiket együtt töltünk, közös időtöltéssel. Abszolút nem hiányzik nekünk a következő forgatókönyv:

1) az egyik gyerek odaül a PS4 elé a félórás képernyőidejére, játszani.

2) a többi testvére odaül melléje, és nézik

3) az egyik (jellemzően egy nálánál idősebb) egy idő után bele is szól, hogy mit hogyan lehetne hatékonyabban, ügyesebben, jobban megcsinálni

4) nem sokkal ezután át is veszi a kontrollert, hogy "megmutassa"

5) letelik a félóra, szólunk a gyereknek, aki erre felháborodottan - és jogosan - tiltakozik, hogy ő még alig játszott...

Nem hiányzik ez nekünk. Most esténként társasozunk, többet olvasunk - mármint nem a gyerekek maguknak sajnos, hanem mi a gyerekeknek -, időben vacsorázunk, beszélgetünk egymással, egyáltalán: több idő van EGYÜTT LENNI. Ez teljesen elveszik, ha hétközben képernyőidő van. Még nem tudjuk, mikor, milyen formában és milyen mennyiségben vezetjük vissza a képernyőt az életünkbe, de annyi biztos: hétközben nem szeretnénk képernyőidőt. Inkább egy nagyobb etap szombaton, meg mondjuk családi filmnézős est vasárnap este, de a hétközi esték maradjanak meg nekünk, mint családnak.

Hálistennek a nagyszülők is partnerek. Még az anyai nagyapa is, akinek egyébként lételeme a képernyő, még ő is meg tudott lenni tévé nélkül, amíg itt volt nálunk és a gyerekekre vigyázott. Nagyon hálás vagyok ezért. De a cél fontos. Meg kell mentenünk a gyerekeinket. A technológia, az internet, a képernyő nem mumus, nem az ördögtől való, de a gyerekek még nem tudnak mértéket tartani. Még nem tudnak neki nemet mondani, se lemondani róla, és mostanra teljesen átvette az életük fölött az uralmat még az a napi félóra is. És amíg nem tudnak nemet mondani saját kútfőből, addig a szüleik dolga ezt megtenni helyettük. Nem hagyhatjuk, hogy a videojátékok és a képernyő vegyék át az irányító szerepet a gyerekeink életében.