Ez a bejegyzés hosszú lesz, és talán unalmas. De olyan sokan kérdezik, hogy mi történt, hogy vagyok, hogy inkább leírom, és akkor meglesz egyben. 

Isten soha nem ígérte azt a követőinek, hogy könnyű és gondtalan lesz az életük. Sőt ellenkezőleg: Jézus figyelmeztette a tanítványait, hogy ugyanolyan nehéz lesz nekik is, mint Neki volt. De Isten azt is megígérte, hogy mindig velünk lesz. Épp ezért - és Jób könyve miatt - tartom nagyon hamisnak azt az egyébként keresztények között is igen elterjedt elképzelést, ami minden minket érő bajt, gondot, problémát csak és kizárólag Isten büntetésének tart, nem pedig esetleg próbának, ami megerősít. Ez az ötödik gyerek nem adja magát könnyen, sokat kell küzdeni érte, nem gondtalan és felhőtlen ez a terhesség - de azt is megtapasztalom, milyen az, amikor Isten ott van velem a kórházi ágyon, és erőt ad a mindennapokban. Napról napra. 

A 17. héten kezdődött. Egy reggel arra ébredtem, hogy valami nagy és véres kicsusszan belőlem. Azonnal arra gondoltam, hogy ez a gyerek, csak az lehet, hogy elvetéltem, a baba valahogy túl korán megszületett, és hamarosan hatalmas vérzésre számíthatok. Nem értettem a dolgot. Miért történik ez velünk, ha egyszer sorozatban kaptuk az ígéreteket? Ez nem lehet. Ez nem történhet meg ilyen későn, a 17. héten... A férjem összeomlott - de nem hagytam neki: miközben én ágyban maradtam vízszintesen, és hívtam a mentőket, sorban mondtam neki, mi mindent szedjen össze evőeszköztől iratokon át törölközőig egy nagy szatyorba. Gyászolni ráérünk később is, most cselekedni kell. A véres valamit dobozba tettük és magunkkal vittük. Elhatároztam, hogy ha az a gyerekünk, nem adom ki a kezemből, hanem eltemetjük tisztességesen, ha csak a kertben, akkor is. Ne kerüljön a veszélyes hulladékok közé, az égetőbe. A gyerekek és apukám  - aki aznap épp ott aludt nálunk - fel se ébredtek a mentőre. Míg élek, emlékezni fogok arra az útra ott, a mentőben, ahogy a férjemmel fogtuk egymás kezét és a legrosszabbra készültünk. Bár akkor is volt bennem egy pár százaléknyi remény, hogy hátha mégsem a babánkat vesztettük el, hátha csak valami más jött ki belőlem. Hátha. De ha mégis, ha mégis elvetéltem (Dániel 3:18 "de ha nem tenné is..."), akkor is, kibe kapaszkodjam, ha nem az Úrba? 

Az ambulancián se biztattak ("középidős vetélés lesz, valószínűleg magzatvíz is távozott már"), de aztán jött az ultrahang. És az ultrahangon ott volt a gyerek! És élt, dobogott a szíve!! Magzatvíz is volt körülötte, az meg folyamatosan újratermelődik. Még volt remény. Az a valami a dobozban egy nagy darab alvadt vér volt, ami az éjszaka folyamán gyűlt össze, és hajnalban, egybeállva távozott. Hogy honnan jött, nem lehetett tudni, én semmi megerőltetőt nem végeztem már régóta.

Innentől a terhesség megtartására fókuszáltunk. Felvettek a terhespatológiára, kaptam ágyat, infúzióban magnéziumot és antibiotikumot. Volt egy második UH is, amin alaposan végignézték a gyereket, és kiderült, hogy semmi baja! Él, mint hal a vízben. A magzatvíz mennyisége normális, lepényleválásnak vagy hematómának semmi jele, de a lepény a méhszáj közelében tapad (placenta praevia marginalis), a vérzést valószínűleg ez okozta. Erről engem senki nem tájékoztatott ám, csak utólag, a zárójelentésből derült ki. 

A viziten jól lecsesztek, amiért az előzmények miatt (az előző két gyereknél terhességi vércukor lépett fel) egy ideje már nem ettem sütit, fagyit, nem ittam cukros üdítőket (ki érti ezt, hogy egészséges étkezés miatt felelőtlennek hordanak le a kórházban); és azért is, mert a korom ellenére (42 év) nem jártam genetikai tanácsadáson. Persze, hogy nem. Pontosan tudom, mi folyik ott: az nem tanácsadás, hanem egy beutalógyár. Az esetlegesen beteg gyerekeken nem lehet segíteni, csak abortálni lehet őket. Izland eleve azzal büszkélkedik, hogy náluk megszűnt a Down-szindróma. Nem mintha ott nem fogannának beteg babák, nem; csak éppen nem hagyják megszületni őket. Jó pénzért (az én koromban már ingyen) megtudhatja az anya, hogy beteg-e a gyereke, és ha igen, akkor elvetetheti. Ezért menjek oda? Én tudtam, hogy nem akarok abortuszt, esetemben a vizsgálat maximum arra volna jó, hogy előre fel tudjak készülni egy beteg gyerek érkezésére, de ezzel sem akartam élni. Egyfelől a vérvizsgálat nem ad pontos eredményt, csak becslést, szóval ugyanúgy izgulhatnék a szülésig. A magzatvízvétel 100% pontosságot ad, de annak meg 2% a vetélési kockázata, az nekem túl magas. Meg aztán, minek utazzak el egy másik városba kivizsgáltatni magamat, minek fektessek ebbe pénzt, időt és energiát, amikor úgyse akarok abortuszt? A gyerekemet nem elvetetni akarom, hanem megtartani. Mindent megteszek, hogy egészséges gyerekem szülessen, de semmit sem teszek meg azért, hogy elvetessem. Ez az idős doktornő meg a terhespatológián majd' összecsinálta magát félelmében, hogy nincs meg a 12 hetes kombinált teszt eredménye, jaj mi lesz. Meg hogy ez nem csak a gyerek állapotáról szolgálna felvilágosítással, hanem az enyémről is. Hogy ő már elég idős, látott ő már mindent, higgyem el neki. Nem kérdezte, hogy vagyok, nem mondott semmit az állapotomról, és amikor megpróbáltam beszélni hozzá, beleszólt, hogy most ő beszél. Úgy kezelt, mint egy kisgyereket. Mindezt úgy, hogy ott állt felettem a sleppjével, én meg feküdtem infúzióra kötve, és közben mondja fennhangon, hogy ő mindenkinek megadja a tiszteletet. Én elhiszem, hogy minden betegét meg akarja gyógyítani, de ha szerinte ez a tisztelet, akkor milyen lehet, amikor meg akar alázni valakit? Jól le lettem cseszve, na. Nem kedveltette meg magát velem, és bizalmat sem ébresztett bennem. 

A szobám pont a nővérpult mellett volt, ahol a doktornő is intézte a papírmunkáit. Mindent hallottam, amit ott beszéltek. Azt is hallottam, amikor a doktornő elpanaszolta a nővéreknek, hogy a kórházösszevonások miatt került ebbe a megalázó helyzetbe, amiben most van: hogy hiába ő a legidősebb, legrégebben praktizáló orvos ezen a szakterületen, a nyakára ültettek egy fiatalabbat, aki férfi. Hát innen fúj a szél! Őt tapossák felülről, tehát ő meg lefelé tapos. Engem. Mert megteheti. Én ezen nem változtathatok, csak egy dolgon: azon, ahogyan viszonyulok hozzá. Úgy döntöttem, hogy kedves leszek. Csakazértis. Mert Jézus is kedves lenne. Én meg Jézust követem.

Ha már ott voltam, túlestem egy OGTT-n (terheléses cukor: megiszol 75 gramm glükózt két deci vízbe keverve. Éhgyomorra. Fuj. Előtte-utána vérvétel.) Kiderült, hogy 10,6 a terheléses cukrom. Hívtak hozzám dietetikust (az előzmények miatt nem túl sok újat tudott mondani), elkezdtem diétázni, és amikor megkaptam a zárót, a doktornő elmondta, hogy szeretne egy hatpontos vércukor-profilt csinálni, hogy működik-e a diéta. Erre ő be szokta fektetni a betegeit, hogy a vérvételek között ne mászkáljanak, és ha már bent fekszem, csinálna egy hasi UH-t és egy szemfenék-vizsgálatot is. Két hét múlva, hétfő reggel hétkor jelentkezzem felvételre az ambulancián. 

Nem örültem az újabb kórházi bentlétnek, de ez alkalommal legalább fel tudtunk rá készülni, előre el tudtuk tervezni, hogy ki, mikor, hol és hogyan vigyáz a négy gyerekre, amíg én bent leszek, nem csak úgy ad hoc dobáltuk szét a gyerekeket a nagyszülők között. Ezúttal a férjem is tervezni tudott, hogy mikor megy be dolgozni, mikor dolgozik home office-ból, és mikor vesz ki szabit, nem csak sodródott az eseményekkel (majd csak kedden engednek ki; valószínűleg még hétfőn kiengednek, este hatig valamikor; már készítik a zárót, értem tudsz jönni ebédidőben???).

Ekkor volt esedékes a 18. heti genetikai UH a saját orvosomnál, egy másik városban. A férjem nem engedett vezetni, inkább szabit vett ki és elvitt. Fél nap szabi, fél nap home office. Eléggé hektikusan dolgozik mostanában, plusz rászakadt a házimunka is, nem könnyű neki sem... 

A békesség kedvéért elmentem arra a genetikai tanácsadásra, hogy legyen róla papír, és ne cseszegtessenek amiatt is. Minden csütörtökön 8-13 között van a rendelés. A három nagy szerencsére épp napközis táborban volt azon a héten, miattuk nem fájt a fejem, de a hároméves kicsit nem volt hova tegyem, hát vittem magammal. Háromnegyed tízre értünk oda. Tízkor (!), a rendelési idő kezdete után két órával befutott az orvos is, és csókossági sorrendben hívta be az anyákat. Én utolsó előttiként, fél egykor kerültem sorra. Addigra a háromévesem végigjátszotta az összes magával hozott autóját, többször is megmászta a folyosón tárolt, kiszuperált vizsgálószéket, és volt egy sírós hiszti is, mert nem hagytam, hogy a hideg kövön feküdjön. Végül bekerültem, és az volt, amire számítottam: beutalógyár. Rólam nem kérdezett az orvos semmit, ellenben elmondta: ha beteg a gyerek, nem tudnak érte semmit, maximum elvetethetem. Én mondtam neki, hogy tisztában vagyok a lehetőségeimmel, de nem élek velük. Ennyiben maradtunk, tiszteletben tartotta a döntésemet. Végre kezemben volt a papír, ami hivatalosan is igazolta, hogy az orvosok mindent megtettek, tájékoztattak, kiadták a megfelelő beutalókat, ők mossák kezeiket, és ha ezek után beteg gyereket szülök, nem ők a hibásak benne.

Mire hazaértem a kisfiammal abban hőségben, ebédet csináltam magunknak és lefekhettünk az ágyba, már megint barnáztam. És ez így is maradt majd' egy hétig. Hát erre volt jó az a genetikai tanácsadás. :( 

Eljött augusztus harmadika, a kórházba vonulásom napja. Megszerveztük, hogy a két kicsi elkerüljön a szüleimhez (ezúttal elegendő mennyiségű ruhával, nem úgy, mint három héttel azelőtt, amikor nem én pakoltam össze, hanem a hatéves nővére), a két nagy meg az apai nagyszülőkhöz. Odaültem egy bőröndnyi felszereléssel meg egy szatyor kajával a terhespatológia várótermébe, és a felvételemet kértem. Az elkövetkező négy órában egy kemény padon ülve (miközben feküdnöm kellett volna a placenta previa miatt) végignézhettem, ahogy félóránként jönnek NST-re a mindenórás anyukák, majd kiértékelik az eredményeiket. Közben a nővér folyamatosan sopánkodik, hogy heten várunk felvételre, és neki egyszerre kell intézni ezt is, meg az NST-t is. Én a kutyát sem izgattam. Végül 11-kor végre behívtak, és az ambuláns orvos közölte, hogy minek vagyok itt, az állapotom nem indokolja a felvételt, a hatpontos vércukorprofilt még inzulinosoknak is ambulánsan szokták megcsinálni, menjek haza. Hiába mondtam, hogy nem én találtam ki. Azt már meg se hallotta, hogy placenta previa, mert épp fordult ki az ajtón telefonálva. Sikerült beszélnem a terhespatológiás doktornővel, aki bement az ambuláns orvoshoz - majd vert seregként jött ki. Ilyen a magyar egészségügy, tiszta feudális középkor: kiskirályok csapnak össze, és az erősebb győz, a beteg meg le van sz@rva. Kiadták a beutalókat a hasi UH-ra, a szemvizsgálatra meg a vérvételre, hogy csináltassam meg. A szemészetet még aznap sikerült letudnom, 13-kor végeztem, addigra teljesen ki voltam purcanva testileg is, lelkileg is, és kopogott  szemem az éhségtől, mert a bőröndöt és szatyor kaját a terhespatológia épületében hagytam, hogy ne kelljen cipelni. Az utolsó csepp az volt, amikor nem engedtek ki a bejáraton, hanem a másik irányba kellett kimennem. Így sikeresen megkerültették velem az egész óóóriási épülettömböt, miközben a vércukrom a padlón volt, a pupillatágítótól alig láttam a napsütésben, fájt a hasam, fájt a derekam, de leginkább a fenekem attól az átok kemény padtól, amin egész nap dekkoltam. A férjem hazavitt, vett nekem ebédet, aminek még az autóban nekiestem, és aznapra részemről ennyi volt, már csak aludni tudtam. Csak azt nem tudtam, hogyan fogom végigcsinálni a másnapi egész napos vérvételt, ha most egy fél naptól így kipurcantam... 

Másnap reggel fél hatkor keltem, hogy hatkor el tudjak indulni. Úgy terveztem, hogy a reggeli előtti és utáni vérvétel között ott ülök, majd hazavezetek, hogy lefekhessek pihenni. Majd az ebéd előtti vérvételre megint beautózom, az ebéd utáni vérvétel után megint haza, és így tovább. Szokásom szerint reggel megnéztem a Mai Igét. Ez volt aznapra: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippi 4:13) Ezzel a bátorítással indulhattam neki annak a nehéz napnak, hogy saját erőből nem fog menni, de Isten segíteni fog. És segített is. :) C. S. Lewis azt írja a Csűrcsavar leveleiben, hogy Isten számos tényezőből kerekíti ki a holnapi időjárást, és ezek között ott vannak az én ma elhangzó imáim is. Nem hinném, hogy Isten csak az én kedvemért hozott aznapra egy erős lehűléssel járó időjárási frontot, mindenesetre nagyon jól jött, hogy reggel csupán 17 fok volt, az autóban nem fenyegetett hőguta, és a kemény pad helyett az autó puha ülésén várhattam ki a következő vérvételig eltelő másfél órát. Este nyolcra értem végül haza, egy gyors utóvacsora (a diétában kötelező) után úgy estem ágyba, hogy most szénné alszom magam. Úgy is lett. 

Pénteken védőnő. Jövő héten hétfőn hasi UH. Még időpontot kell kérnem a diabetológiai szakrendelésre (mission impossible, a honlapon megadott időben és melléken senki sem veszi fel a telefont), ott értékelik ki a leleteimet, és döntenek arról, hogy elég-e a diéta, szigorúbb diéta kell, vagy esetleg inzulin. Ettől függ, hogy hol szülhetek majd. És még csak félidőnél járok, a fele még hátravan. Ez a terhesség kész aknamező. Nehéz lesz. De nem leszek egyedül. 

"Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg." (Ézsaiás 43:2-3)