Ciki, nem ciki, ez is a mi életünk, úgyhogy úgy döntöttem, leírom ezt is. Mert nem az a szégyen, ha felbukkan, hanem az, ha nem teszünk ellene semmit, és hagyjuk elszaporodni.
A fejtetű nem terem csak úgy a semmiből. Mi is összeszedtük valahol. Legvalószínűbb, hogy az oviban, mert Veronika volt a legérintettebb. Múlt héten péntek reggel szokásom szerint épp fésültem a haját, amikor találtam benne egy muslincához hasonló, de annál kisebb rovart. Rövid idő múlva találtam még egyet. Még sose láttam fejtetűt, de biztos voltam benne, hogy ez az. Ez nem muslinca. És egyből értelmet nyert, hogy miért viszketett az utóbbi napokban a tarkóm, és hogy a nyakamon azok ott nem pattanások, hanem csípések. A francba. :( Mi egy együttalvós, összebújós család vagyunk. Ha bennem is van, akkor az egész család tutira érintett. Azonnal szóltam az óvónőnek, hazavittem az ágyneműt kimosni (pénteken Veronika amúgy is rendszerint délbemenős), és azzal a lendülettel meg is indultam a legközelebbi gyógyszertár felé. 8:03-kor én voltam az első vevőjük, korábban érkeztem, mint a gyógyszerszállító futár. A gyógyszerész hölgy nagyon kedves és készséges volt, csak akkor jött kicsit zavarba, amikor közöltem vele, hogy egy hattagú családot kell kezelni, aminek két tagja hosszú hajú. Valószínűleg a készletük nagy részét leraboltam, mert nem is tudott adni egyféléből eleget: hazahoztam két tetűirtó sampont a két hosszú hajúnak (nekem és Veronikának), meg egy tetűirtó spray-t a rövid hajú fiúknak. Otthagytam majdnem 12 ezer forintot. A gyógyszerész hölgy ezenkívül megnyugtatott, hogy a dolog nem olyan vészes, nem kell mindent fertőtleníteni meg vasalni, elég egy mosás.
Egy? Inkább rengeteg. Hat szett ágynemű lepedőkkel, plusz a mindenféle takarók és plédek, amiket csak úgy magunkra húzunk tévénézés közben. Hat kabát, sapka-sál (hogy könnyebb legyen a dolog, sötét gyapjúból meg világos gyapjúból is, nehogy egyszerre ki tudjam mosni), az összes pizsama, törölköző, és persze minden felsőruha, ami csak rajtunk volt az utóbbi napokban. No meg a fésűk, hajkefék, hajgumik, hajbavalók...
Azonnal szóltam persze az iskolában és az óvodában is, hogy nézzék meg a gyerekeket. Az iskola lazábban kezelte, az egyik fiú osztályát át se nézték tudtommal. (Remélem, nem érintett ott senki, és nem fog visszafertőződni a fiam.) A bölcsi ellenben átesett a ló túloldalára, átnézték Balázst, és bár őbenne nem találtak, csak a csoporttársaiban, azonnal hazaküldték a gyereket, mondván hogy fertőző. Oldjam meg, ahogy tudom. Jó vicc, ott álltam én is nyakig bekenve tetűirtóval, közben a délutáni témazáró dolgozat feladatlapját szerkesztettem éppen, meg a havi munkaidő-nyilvántartást, meg a digitális naplót töltöttem ki és a délutáni tanításomra készültem fel. Pont ráértem. :( Szerencsére anyósom mozdítható volt, vele együtt megterveztük, hogy elmegy Balázsért délre a bölcsibe, aztán átballag fél egyre Veronikáért az oviba. Így azonban utóbbinak ugrott a délutáni úszás, az már nem fért bele, nem maradt felnőtt, aki elvigye szegényt az uszodába.
A nap ráadásul nekem extra hosszúra sikeredett, mert a tanítás után még délután négytől hatig felvételi előkészítőt tartottam a leendő elsősöknek (nem fizetett túlóra, hurrá, de hosszú távon a magunk dolgát könnyítjük meg vele, mert amit most megtanítunk nekik, annyival kevesebbet kell pótolni jövőre a hiányosságokból). Hazatelefonáltam, hogy a férjem húzza le az összes ágyneműt, mire hazaérek. Este hétre értem haza hullafáradtan, beálltunk a garázsba, ettem pár falatot, aztán kezdődhetett a második műszak: az általános tetűirtás.
Kezdésnek a férjemnek és minden fiúnak lenyírtam a haját; a gyerekeknek egyenesen tüsi 5 mm-esre. Utána egyenként felkentem magamon kívül mindenkinek a tetűirtót, mértem a 15 perc hatóidőt, a sűrű fogú fésűvel kifésültem a serkéket, majd a használati utasításnak megfelelően samponnal vagy anélkül lemostam a szert. Közben pihenésképpen szennyes ruhát és ágyneműt szortíroztam színenként, és pakoltam a mosógépbe. Nagyon nem esett jól a derekamnak, ami még mindig az előző napi eséstől fájt, és nagyon kívántam az ágyat, de nem volt mese, csinálni kellett a dolgokat. A férjem pedig nekilátott a porszívózásnak, még a matracokat is kiporszívózta. Este 11-re estünk ágyba, hullafáradtan, de legalább tisztán és tetűmentesen.
Úgy terveztem, hogy péntek este megfőzöm a másnapi ebédet, mert szombat délelőttre Dávid legjobb barátjának születésnapjára voltunk hivatalosak egy játszóházba, a város másik végébe. De ez sajnos nem jött össze. Így nekiszegeztem a férjemnek a kérdést: inkább elviszi a gyerekeket a játszóházba, vagy inkább főz, mosogat és mos. Az utóbbit választotta... Nem kis megdöbbenésemre. Ugyanis bár a sztrapacskát meg a krumplipürét remekül csinálja, és ő süti a világ legjobb rántottáját, de egy komplett ebédet még sose főzött meg egyedül. Húst sütni mondjuk nem egy nagy vaszisztdasz, megsózza, befűszerezi, olajat és vizet önt alá, befedi alufóliával, aztán két órára betolja a sütőbe 200 fokra, na de ragulevest főzni? De hát ő akarta. Én nekiindultam a játszóháznak, ő meg telefonos segítséggel nekilátott a háztartásnak. Többször is felhívott, meg sms-ben leírtam neki a receptet, miközben Balázs után totyogtam a játszóházban. Arra jöttünk haza, hogy hangosan szól Bach 131-es kantátája, és nagyon-nagyon finom illatok terjengenek a házban. :) Kellett neki a magány, meg a zene, na. De becsületére legyen mondva: tisztességgel helytállt, és olyan levest főzött, de olyat... Szóval nagyon finomat. Többször is szedtünk belőle, és a hús is finomra, ízletesre sikerült. Ebéd után altatás, a kéthetenkénti szokásos bibliakör, aztán loptunk magunknak másfél órát egy étteremben kettesben, majd ágyba tettük a gyerekeket. Ez így olyan egyszerűnek hangzik, de valójában az élet egyik nagy igazságtalansága, hogy aki ágyba akar bújni, annak kell ágyba fektetni azokat, akik egyáltalán nem akarnak ágyba bújni.
A mosógép és a szárító közben folyamatosan ment. Gyuri még éjjel is felkelt, és betett egy adagot.
Vasárnap délelőttre olyan összetörve éreztem magam, mintha háromnapos hátizsákos hegyi túrán vettem volna részt. István király törvényére hivatkozva beteget jelentettem, és nem mentem misére, inkább őriztem itthon a tüzet (meg beraktam egy-két mosást, szárítást, mosogatást). Délután még úgyis várt rám egy istentisztelet, kántorizálással és énektanítással egybekötve.
Hétfő reggel az élet még rúgott egyet rajtam: annyi levelezés közben a bölcsi nem volt képes közölni, hogy a gyereket csak orvosi igazolással veszik vissza. Csak hétfő reggel, amikor elalvás és nagy rohanás után (a férjem elvesztette a buszbérletét, azt kerestem szerte a házban, de csak délben lett meg a táskámban, a forgalmiba csúszva) az utolsó pillanatban csapódtuk be a bölcsibe és a gyerek már félig le volt vetkőztetve, akkor közlik, hogy bocs, de orvosi igazolás kell... az orvos meg délután rendel. Ha előre szólnak, akkor legalább a reggeli rohanós bölcsis kört megspórolom magunknak, annyival is egyszerűbb lehetett volna az életünk. Hétfő délután ráadásul az összes hétvégi beteg rászabadul az orvosra, munkaidő vége után pláne sokan lesznek, ki tudja, mikorra kapok időpontot. Van, hogy fél háromkor telefonálok (akkortól lehet), és már nincs is aznapra időpont, csak a sorbaülés marad. Az vicces lesz négy gyerekkel, mert aznap délutánra a férjemnek az új munkahelyén csapatépítő buli lesz, későn kerül haza, nem lesz, aki vigyázzon a többi gyerekre, együtt kell mennünk. Hullafáradt vagyok. Két emberre kell így rendes ebédet főznöm. Meg egész nap szórakoztatnom egy háromévest. Nincs meg a buszbérlet, az a városkártyával együtt cirka 9 ezer Ft-os nem tervezett kiadás. És még nem vagyok készen a mosással sem. Ott és akkor elsírtam magam. Ilyen nincs... Aztán felálltam, és mentem tovább, mert az élet nem állt meg.
És Isten gondoskodott rólunk: PONT AKKORRA kaptunk időpontot, amikorra a legjobban kijött: délután négyre. Előtte Balázs ki tudta aludni magát (velem együtt, mert tíz éve tartom magam ahhoz a főszabályhoz, hogy egyél, amikor a baba eszik, aludj, amikor a baba alszik, vasalj, amikor a baba vasal), utána pedig azonnal tudtam menni a többi gyerekért az iskolába, óvodába. A rendelőben sem volt tömegnyomor, két percen belül sorra kerültünk, és végre meglett a papír, a szent papír arról, hogy a gyerek közösségbe mehet. Hurrá.
Szerencsétlen mosógép és szárító, az utóbbi napokban mindkettő folyamatosan ment, még éjjel is. Most szerda van. Nem számoltam, de becslésem szerint úgy 10-12 mosás mehetett le eddig múlt péntek este óta, és még nincs vége, még hátravannak az ágytakarók, a plédek, és a nagy gyapjúpaplan. Isten áldja meg, aki a szárítógépet feltalálta, anélkül nem tudom, mit csinálnék, hogyan szárítanék meg mindent, hova teregetnék ennyi cuccot.
Az utóbbi pár nap nagyon sűrű és kemény volt. Nagyon-nagyon elfáradtam. Bárcsak feltalálná valaki a hajtogató gépet meg a rendrakó gépet is... De ne legyek elégedetlen. Nagyon ne. Sokakkal ellentétben, nekem még él és mozgásképes az anyukám, és ma eljön, hogy segítsen helyre rakni a tiszta ruhákat. Isten áldja meg érte!
UTÓIRAT
Hat nap múlva Veronika hajában megint tetűt talált a védőnő. A családunk többi tagja ezúttal megúszta, se serke, se tetű nem volt a hajunkban, csak a Veronika cuccait kellett kimosni. Azaz a fertőzés gócpontja tényleg az óvoda. Három kislány volt még érintett Veronikán kívül, közülük egynek az anyja olyan mértékben nem veszi komolyan a dolgot, mintha egy alternatív valóságban élne, és rájuk nem vonatkoznának a fizika meg a biológia törvényszerűségei. Pedig nem műveletlen, hanem orvos. Hát majd meglátjuk, hogy az óvónők rá tudják-e venni, hogy kezelje le a lánya haját, vagy a védőnő kezeli le az oviban, a jogszabálynak megfelelően.
