Mivel az első hét nem érte el a kívánt eredményt, folytattuk a képernyőmegvonást. Volt egy kis visszaesés a két kicsinél, akik a hétvégét intenzív tévézéssel töltötték a nagyszülőknél, de kis hüppögés után ők ketten nagyon könnyen visszabillentek abba, hogy nincs képernyőbámulás. A két nagy viszont komplett palotaforradalmat csinált a hét első napjaiban. Ahol csak lehetett, nem fogadtak szót, nem csináltak meg semmit, amire kértük őket, sőt: időnként direkt az ellenkezőjét csinálták. És a szokásosnál SOKKAL idegesítőbbek voltak. Dávid pl kedd este olyan rémisztő pofákat vágott Balázsra, hogy szegény gyerek komolyan megijedt, és elsírta magát.
De ez volt a mélypont. Utána meglepően jól kezdtek el viselkedni. Lehet, hogy azért, mert tényleg elkezdték élvezni azokat a tevékenységeket, amikbe képernyő mellett bele se kezdtek. De lehet, hogy azért, mert többször nyomatékosan felhívtuk rá a figyelmüket: hiába unatkoznak olyan látványosan, a detox nem ér véget automatikusan a hét végén. Csak akkor ér véget, ha azt látjuk, hogy végre elkezdik (újra) felfedezni a való világot maguk körül, és értelmesen el tudják tölteni az idejüket. Ehhez megvan minden segédeszközük: játékok, társasok, könyvek, rengeteg Lego, nagy udvar. A detox nem öncélú, hanem határozott célja van: az, hogy a gyerekeink felfedezzék, mennyi mindent lehet csinálni a VALÓ VILÁGBAN, képernyő nélkül. Ha nem a videojátékok körül forogna minden gondolatuk, hanem a játékidő letelte után fel tudnának állni a képernyő elől és mennének a dolgukra, és úgy viselkednének, mint a normális gyerekek (játszanak, szaladgálnak, néha még olvasnak is), nem aggódnánk egy percet se. De sajnos amíg nem ez a helyzet, addig nekünk, szülőknek kell határt szabni, mert nem hagyhatjuk, hogy a gyerekeink életét a videojátékok irányítsák.
A digitális detoxot sokkal könnyebb volt úgy betartani, hogy ki volt kötve és teljesen el volt pakolva a playstation, a dvd lejátszó, és még a tv távirányítóját is eltettük szem elől. No meg persze továbbra is minden számítógép és kütyü le van kódolva. Egyszerűen NEM VOLT OPCIÓ a képernyőbámulás. Nem volt olyan, hogy ha eléggé szépen kérik, ha elég jó a rábeszélőkéjük, ha elég szépen néznek, vagy akár ha elég fáradtak vagyunk, akkor megengedjük. Egyszerűen nem volt hardver. Így nekünk is könnyebb volt betartani a detoxot, meg nekik is.
Szóval szerdától látványos javulást tapasztaltunk a két nagyobbik fiunk viselkedésében. Elkezdtek JÁT-SZA-NI! Így, nagybetűvel. Társasokat szedtek elő. Ha meg elunták magukat, a nagyok elővettek egy-egy könyvet. Bizony, erre is ráfanyalodtak. :) Csütörtöktől össze sem vesztek egymással, hanem képesek voltak órákon át békében egymással játszani. Mi, felnőttek pedig közben nyugodtan olvashattunk. Ilyen is rég volt már, hogy egy hét alatt kivégeztem egy könyvet. :)
Mivel láttunk elmozdulást a pozitív irányba, szombaton felfüggesztettük a digitális detoxot: elmentünk családilag moziba, megnéztük a Sonic-ot, aminek a bemutatását a gyerekek már nagyon régóta várták. Aranyos családi film egy kék színű, földönkívüli sündisznóról, aki összebarátkozik egy kisvárosi rendőrrel Montanában. Balázst is elvittük, és ő is szépen végigülte, ahogy kell. Természetesen vagonnyi pattogatott kukoricát és kólát vettünk melléje, majd a mekiben ebédeltünk (mivel főzni nem volt időm, mert délelőtt meg szőlőt ültettünk), de amilyen ritkán járunk moziba, nem volt miatta lelkiismeret-furdalásom. A nagyfiúk a szombat estét Dávid osztálytársával és legjobb barátjával, Barnabással együtt töltötték, monopolyztak, élményekkel gazdagon jöttek haza. Vasárnapra pedig beígértünk nekik két óra videojátékot. Ők szerették volna meghívni hozzánk Barnabást, és vele együtt kiélvezni ezt a két órát, ezért megvárták, amíg a fiú előkerül délután (ő is moziban volt a szüleivel, szintén a Sonic-ot nézték), majd először megmutatták neki az egyik kedvenc társasjátékukat, a Sorbanállást, és csak másfél kör után ültek le a Playstation elé minecraftozni.
Miután azonban Barnabás hazament, elszabadultak az indulatok. Apjukkal már annyira hozzászoktunk a csöndes, békés estékhez, hogy kifejezetten fájt azt látni-hallani, hogy újra veszekedés van, a gyerekeink már megint egymást ölik. Ráadásul a videojáték miatt. Veronika valahogyan belépett Ádám Minecraft-világába, és nemkívánatos irányba fejlesztette azt ("Veronika teljesen elrontotta a világomat!"). Aztán jött az ordító-pingpong, iszonytatóan sikító hangon: - Dávid! - Veronika! - Dávid! - Ádám! - Dávid! - Visszakívántuk a digitális detoxot. Meg lettek fenyegetve, hogy ha nem bírnak magukkal, megint jön két hét eltiltás. Most már tudják, hogy ez nem üres fenyegetőzés, hanem be tudjuk tartani, amit ígértünk.
Persze nem vesztek volna össze, ha az apjuknak nincs az a megrögzött elképzelése, hogy a videojátékozás, a képernyőzés ne magányos kütyüzést jelentsen, hanem családi elfoglaltság, közös program legyen egy közös képernyő előtt, egy helyiségben, együtt, egyszerre. Ha mindenki a saját kütyüje mellett zombult volna, nem vesztek volna össze - mert nem lett volna min. Kérdés, hogy annak van-e bármi értelme, ha egy család tagjai a közösen is eltölthető időt külön-külön töltik, mindenki a saját virtuális valóságába bezárva. Mint a kőkorszakban, ahol minden ősember a maga külön barlangjában élt, a maga külön hegyén...
És hogy hogyan tovább? Hát, egyelőre hétközben nem lesz képernyő, csak hétvégén. Az is csak akkor, ha hétközben minden rendben megy. A munkás mindennapokban egyszerűen túl kevés idő marad egymásra. Mire mindenki hazaér a suliból, oviból, bölcsiből, különóráról, munkahelyről, már majdnem este van. Azt a kevés időt, ami lefekvésig hátra van, bölcsen kell kihasználni. Ha még képernyőzik is, egyszerűen nem marad idő házi feladatot írni, játszani, együtt lenni, beszélgetni, esti mesét olvasni. Próbáltuk, de nem megy.
