Amikor egy férfi és egy nő összeházasodik, új szerkezeti egység születik, ami magában hordozza előző alkotórészei tulajdonságait, mégis új, és más. Vegyül benne az, amit a két fél hoz magával az előző életéből (mind a genetikában, mind a hagyományban, szokásokban), és gyakran keletkezik valami új is, ami addig nem volt. Megmutatkozik ez a pénzkezelésben, a szabadidő eltöltésében, a gyereknevelésben, és gyakorlatilag mindenben az életben. Egészen sajátosan mutatkozik meg a karácsony megünneplésében.

Én egykeként nőttem fel vidéken parasztcsaládban, a férjem a bátyjával együtt egy értelmiségi polgárcsaládban városon. Amikor összeházasodtunk, kértem, hogy az első közös karácsonyunk legyen olyan, amilyennek én megszoktam: hogy szenteste csak az adott háztartásban lakók vannak együtt, kívülről senki. A férjem és a szülei nem értették, de teljesítették, amit kértem. A következő évben azonban úgy ünnepeltük a szentestét, ahogy a férjem családjában volt szokás, ez pedig azt jelentette, hogy összegyűlt a tágabb család, a nagyszülők is részesei lehettek a csillogó gyermekszemeknek, a karácsonyfára való rácsodálkozásnak, az ajándékozás örömének, a közösségnek, a közös ünnepi vacsorának. Ezt meg az én szüleim nem értették, nem értik. Nekik a Szenteste nem hangos és vidám, közös ünneplést jelent, hanem intim, csöndes együttlétet. Persze örülnek ők is annak, hogy együtt vagyunk, mégis: évről évre hihetetlen energiába és fáradozásba kerül rábeszélni őket arra, hogy jöjjenek el és ünnepeljék velünk a Szentestét. Pedig amikor eljöttek, mindig nagyon jól érezték magukat, együtt örültek az unokákkal, finomakat főztem, jókat ettünk, közösségben voltunk. És mégis, az ő agyuk rugója arra jár, hogy ha Szenteste, akkor behúzódnak kettesben a házukba. Olyan sokat vannak kettesben, egyedül, és olyan keveset velünk együtt, közösen. A karácsony lehetne más. De nem. Hívtuk őket tavaly is és idén is, de sajnos nem hajlandók kimozdulni otthonról. Ez van. Én meg nem erőltetem. Csak sajnálom, mert kimaradnak valami nagyon szépből, ami nem jön vissza többé sohasem. 

A karácsonyfa mérete is egy olyan dolog, ami jellegzetesen sajátos. Nálunk a fa világéletemben az asztalon volt, azaz kb 80 cm magasságban, és még így sem ért a plafonig. Erre volt pénzünk. Szép volt így is; emlékszem, négyévesen hogyan táncoltam körbe a feldíszített, színes égős, ragyogó fát, és énekeltem közben azokat a karácsonyi dalokat, amiket az oviban tanultam. A férjeméknél magasabb volt a fa, ő ezt hozta magával, így a kezdetektől ragaszkodott hozzá, hogy adjuk meg a módját. Hát megadtuk. Még a házasságunk évében vettünk is hozzá egy remek, stabil talpat, ami valami jó nehéz fémből készült, lapos diszkosz alakú, egy alsó és három oldalsó csavarral lehet benne rögzíteni a fát (a férjem egyet fúr a fa törzsébe alulról, és benne van a fa a talpban), gyakorlatilag felboríthatatlan. Vettünk is bele akkora fenyőt, amekkora csak elfért a plafonig. Aztán amikor három éve ebbe a házba költöztünk, és itt tovább tágultak a lehetőségek, ugyanis a nappali galériás, a belmagasság pedig egészen a lambériázott tetőszerkezetig nyúlik. Ide aztán lehet magas fát venni! és mi vettünk is. Az autóba 3 méter 20 centi fér, de szerencsére házhoz is szállítanak. Az idei közelíti a négy métert, és széles, sűrű. A talpba alig fért bele a törzs, olyan széles volt alul, sokat kellett rajta faragni és ésszel, de azért van az embernek felesége, hogy megmondja neki, mit csináljon, :D és így, közös erőfeszítéssel sikerült. Nem hiszem, hogy akár egyikünk szülei is értenék, miért vettünk ilyen hatalmas fát, miért nem jó a kisebb. De amikor a gyerekeink csillogó szemét látjuk, mi értjük. Majd ráérünk kisebb fát venni, ha a gyerekek kirepülnek, és mi itt maradunk kettesben.  

Mivel ekkora a fa, nem hagytuk kint a teraszon, mert még feldöntötte volna a szél (vagy agyon ázott volna az esőben), hanem viszonylag hamar behoztuk a nappaliba, már napok óta ott állt. Megvolt annak is a varázsa, amikor még a gyerekek nagyon picik voltak, a férjemmel titokban tartottuk a fenyőfát, 23-án altatás után nagy csendben beleraktuk a talpba (amint említettem, a talp kialakításának köszönhetően egy szó szerint egy-két perc volt), bevittük a nappaliba, feldíszítettük, és mire Szenteste felébredtek a gyerekek, már ott állt a feldíszített fa, teljes pompájában. Ahogy nagyobbak lettek a gyerekek, igény mutatkozott rá, hogy ne ajándékba kapják a fát, hanem részt vehessenek a feldíszítésében is 24-én délelőtt. Így azonban én kimaradtam ebből, lévén beszorultam a konyhába főzni. Így idén ismét változtattunk a hagyományon, és már 23-án feldíszítettük az amúgy is a nappaliban álló fát, és így én is részt vehettem a díszítésben a gyerekekkel együtt. Én otthonról azt hoztam, hogy szaloncukor van a fán, a férjeméknél mézeskaláccsal díszítettek. Eleinte fura volt a mézes, odahaza sose sütöttünk, az első adagot félve készítettem el, de mára profin belejöttem mind a sütésbe, mind a díszítésbe. A gyerekek nagyon szeretik – enni is, így aztán mire leszedjük a fát januárban, már nem nagyon marad rajta kalács, de díszítés előtt is dugdosni kell a mézeskalácsos tálat, mert rájárnak. :D Valamint mindketten kedves emlékeket őrzünk arról, hogy milyen szép volt a karácsonyfa „színesben”: régimódi szocialista, színes égőkkel. Manapság már más a divat, egyszínű vagy épp villogó ledsorokat árulnak, de a férjem nagy nehezen felhajtott néhány hagyományosabb, színes égősort Szlovákiából, nálunk az kerül a fára. A mi gyerekeink is úgy fognak felnőni hogy a karácsonyfaizzó színes. És nem villog.

A karácsonyi ajándékot nálunk nem a Jézuska hozza, hanem az angyalok. Amikor az első gyerekünk elég nagy lett ahhoz, hogy kérdezzen, akkor döntenünk kellett, mit mondjunk, és semmi kedvünk nem volt az Isten Fiát lekisjézuskázni. Az angyalok tökéletes helyettesítőnek bizonyultak. Ajándékok tekintetében már kisebb volt az egyetértés családon belül. Vannak, akik nagyon szeretik az ajándékozás érzését, főleg azok, akiknek egyébként is ez a szeretetnyelvük. De ez nem mindig társul vastag erszénnyel. Ami nem baj, mert az ajándékozásban nem az ár a fontos, hanem a szív. És ez fontos - minőség. Gagyit ne adjunk. Ha kevés pénzünk van, inkább vegyünk kisebb, de jó minőségű ajándékot, mint nagyot, de hamar elromlót. Mert amikor a nagy szívvel vásárolt és odaadott kínai műanyag vonat az első héten széttörik, majd a nagy nehezen felkutatott hasonmás is eltörik, én meg nézhetem, ahogy a gyerek vigasztalhatatlanul sír – na, azt az érzést nem kívánom senkinek. De akkor már nincs itt az ajándékozó, ezt nem látja, ő hazamegy azzal a boldog érzéssel, hogy sikerült örömet okoznia. A könnyeket meg a kétségbeesést csak mi láttuk, később. Egy idő után megkértük a rokonokat, hogy nem baj, ha nem hoznak ajándékot, hozzák inkább csak magukat. Nem baj, ha csak kevés pénzük van, majd mi hozzátesszük a többit, és abból olyat veszünk, ami nem törik el pár nap alatt, nem meríti le az elemet tíz perc alatt stb. Az első Duplo-vonat így került a házunkba. Na, az leeshet bárhonnan, nem törik el. Akár egy templom karzatáról is leeshet egy néni fejére (amint azt rémülten tapasztaltuk), akkor sem törik el. A Duplo-vonatokat később követték a Lego-vonatok (ha arra rálépsz, nem a vonat törik el, hanem a meztelen talpad látja kárát), és mára nagyjából már hagyomány, hogy a karácsonyfa körül szenteste a gyerekek sínpályát építenek az új vonatnak.

Ami az ünnepi vacsorát illeti, nem emlékszem, hogy nálunk lett volna  bármi szigorúan követett  hagyomány, a húslevest kivéve. Időnként újításokkal is próbálkoztunk, több-kevesebb sikerrel, így a szüleimnél az utóbbi húsz évben már sült pulykacomb van az asztalon Szenteste. A férjem családja felvidéki származású, sok náluk a tóth ihletettségű étel, így például a kolbászos-gombás káposztaleves is, ami a szüleinél a hagyományos karácsonyi asztal elmaradhatatlan kelléke. Én is megtanultam a receptet, és nem csak karácsonykor főzöm meg, hanem az évben bármikor, amikor megkívánjuk, mert igen finom táp. De nálunk sincs olyan menüsor, amit évről évre pont karácsonykor ismétlünk meg. Inkább arra törekszünk, hogy valami finom és különleges legyen. Szívesen főzök például halat: vagy levesnek, vagy főételnek. Aztán volt olyan év, amikor épp hazaengedtek az újszülöttel a kórházból, akkor még arra se törekedtünk, hogy különleges legyen a vacsora, főztem valami egyszerűt, amit bármelyik vasárnap megfőznék, de együtt voltunk, ez volt a fő. Idén marhahúsleves lesz, utána pedig harcsapaprikás túrós csuszával, és csokis-diós süti, aminek a receptjét a neten találtam. Ebben megmutatkozik az, ami a házasságunkat ez esküvő óta jellemzi: tisztelettel vagyunk a hagyományok iránt, de nem félünk újítani. A húsleves a férjem családjában mindig is a marhahúst jelentette. Mi ellenben SOHA nem főztünk marhát semmilyen formában (nálunk a húsleves sertéshúsból készült), olyannyira, hogy fogalmam se volt, hogyan kell elkészíteni. Ennek megfelelően Az első hagymás rostélyosom olyan szárazra sikerült, mint a cipőtalp, de a férjem becsületére legyen mondva, szó nélkül megette. :D Azóta azért már jobban főzök, de a húsleves nálunk rendszerint csirkéből készül, aminek a húsa olcsó, és a kisgyerekek is könnyen megrágják. A marha íze erőteljesebb, a húsa pedig szálkásabb, a kicsik rendszerint nem szerették. De ma már nagyobbak, és most a férjem kedvéért marhából főzök a levest. A második fogás hal lesz, azt se főztünk odahaza soha, tízéves koromban ettem először egy étteremben, de azóta is nagyon szeretem. A süti pedig újítás lesz – és egyben maradékfelhasználás, mert teli vagyunk dióval és étcsokival -, a szokásos bejgli helyett.

Még egy szokás, amit jellemzően megtartunk, hogy Szenteste elmegyünk a templomba, és megnézzük az elsőáldozó gyerekek karácsonyi műsorát, a pásztorjátékot. Amíg odavagyunk, az angyalok meghozzák a gyerekeknek az ajándékokat a fa alá. A szüleim ezt sem értik. Esik a hó vagy az eső, fúj a szél, hideg van, minek azzal fáradni, hogy elmenjünk még a templomba is, miért nem elég odahaza együtt lenni, hiszen karácsony van. De a karácsony nem arról szól, hogy együtt vagyunk, jókat eszünk és megajándékozzuk egymást. A karácsony arról szól, hogy az Ige testté lett és közöttünk lakozott. (Ján 1:14) A karácsony arról szól, hogy „A szűz fogan és fiút szül, akit Immánuelnek fognak nevezni, ami azt jelenti, 'Velünk az Isten'”. (Mt 1,23) A karácsony azt jelenti, hogy a láthatatlan Isten megtestesült, emberi testet öltött, köztünk élt, és innentől fogva látható, tapintható, ábrázolható, és velünk van. A karácsony valóban a szeretet ünnepe, de azért, mert Isten a szeretet, és Ő nekünk adta az Egyetlenét, az egyszülött Fiát. Nem szabad hagynunk, hogy a karácsony lényegét elhomályosítsa a sok szép (vagy kevésbé szép) emberi hagyomány és szokás. Keresztény szülőként akkor járunk el helyesen, ha a mi gyerekeink számára Jézus nem csak egy mellékszereplő, hanem valódi családtag. Hétköznap is, karácsonykor meg pláne. Jézus fontosabb szereplője a karácsonynak, mint a halászlé, a bejgli vagy az ajándékok. Jézus nélkül nem lenne karácsony.

Egy barátom ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A karácsony - akár tetszik, akár nem - Jézus születésének ünnepe. Az elfogadható, ha valaki ateista, meggyőződését tiszteletben kell tartani. De az nem, ha a tartalmától akarja megfosztani az ünnepet ("nekem a karácsony másról szól"). Karácsony Jézus nélkül olyan, mint augusztus 20-a István király nélkül, március 15-e Petőfi nélkül, vagy május első vasárnapja az édesanyák nélkül. Ahogy augusztus 20-a nem a tüzijátékról és a körhintáról szól, úgy karácsony se a szeretetről, a családról és a bejgliről. Eleme és összetevője, de nem lényege és üzenete. Tiszteletben tartom, ha valaki nem hisz. De az ünnepeinket ne fosszuk meg a valódi tartalmuktól csak azért, mert valaki nincs kibékülve az ünnepelttel. A "nekem a karácsony másról szól" mondat pont annyira értelmetlen, mint az, hogy "nekem az anyák napja nem az édesanyákról szól".” 

Hát ez volt a terv. A megvalósítás pedig meglepően jól sikerült. 24-én délelőtt – kisebb ellenállásokat és kitörni készülő forradalmakat legyőzve – a gyerekek az apjukkal karöltve kitakarították és rendbe tették a házat, miközben én megfőztem a marhahúslevest, meg egy egyszerűbb ebédet. Ebéd után altatás/csendes pihenő, én közben megfőztem a harcsapaprikást túrós csuszával. Fél négyre összekaptuk magunkat, és elmentünk megnézni a pásztorjátékot a templomban. Mire hazaértünk, az angyalok már elhelyezték a fa alatt az ajándékokat, néhány  hófehér tolluk is lehullott a munkában. ;) A gyerekek lelkesen örültek, bontogattak, szerencsére nem csomagolópapírt, mert a csomagolásról még az első gyerek első karácsonya idején leszoktunk, így egyszerűbb (és zöldebb is, ami azt illeti). Balázs, a legkisebb azonnal megtalált magának egy sárga, zenélő-villogó taxit, azt napokig ki nem engedte a kezéből, más ajándék nem is nagyon kellett neki, ezzel az eggyel tökéletesen boldog volt. Veronika Barbie-babát és rengeteg ruhát kapott. Szerencsére semmi baj a testképével, így hosszas tépelődés után engedni mertünk a nagy vágyának, hogy neki is legyen saját Barbie-ja. Hercegnős babát szerettem volna neki, de azok nagyon drágák, és a ruhát is aranyárban mérik. Így végül egy egyszerű, szőke, hosszú hajú babát kapott, mellé a Vaterán néztünk neki használtan, csomagban rengeteg ruhát és kiegészítőt, így a hercegnős Barbie árának töredékéből sokkal több és használhatóbb ajándékot kapott. Ádám a szokásos karácsonyi Legó-vonatát kérte – és kapta – az angyaloktól, egész este elvolt annak az összerakásával. Ahogy Dávid is, aki meglepetésként Legó-Mars-missziót kapott űrhajóval és marsjáróval. Ádám ezen kívül kapott még több természettudományos könyvet és egy gyerekeknek szánt kémiai labort egyszerű konyhai kísérletek elvégzésére, Dávid pedig ifjúsági regényt és Harry Potter-Dobble játékot. Ezen kívül kaptak egy olyan videojátékot, amivel egyszerre többen is játszhatnak (nem támogatjuk az elvonuló kütyüzést: ha már videojáték, akkor legyen legalább közösségi), meg egy remek társast (Labirintus a Ravensburger-től), ami azonnal lenyűgözött mindenkit, gyereket, szülőt, nagyszülőt egyaránt. Be fogjuk veti a szilveszteri buliban is, az biztos.

Este nyolckor megvacsoráztunk, majd utána késő estig folyt a játék: legózás, taxizás, társasozás, videojáték, a kádban a kicsik kipróbálták a habfagyigyárat, majd megint társas. Mi, felnőttek természetesen hamarabb kidőltünk, mint a gyerekek, akiket fél tizenkettőkor úgy kellett berimánkodni az ágyba azzal, hogy holnap is van nap, a játékok nem szaladnak el. Az éjféli misére csak apa és nagyapa ment, mi többiek az ágyba dőltünk.  

Másnap, ünnep első napján délelőtt ünnepi, úrvacsorás istentisztelet, utána szokás szerint az apai nagyszülőknél ebédeltünk. Ünnep másodnapján pedig az anyai nagyszülőkhöz mentünk ebédre. A gyerekek nem is jöttek velünk vissza, ők ilyenkor rendszerint ott maradnak kicsit, illetve egy baráti házaspár szokta őket a szárnyai alá venni pár napra: a gyerekeknek izgalom és nagy öröm, nekünk fellélegzés és pihenés. De erről majd legközelebb. :)

3 éve, pár hónappal azután, hogy beköltöztünk ebbe a házba, megvettük az első autónkat. És azonnal szembesültünk azzal a problémával, hogy nem tudunk beállni a garázsba, mert az egyik sarkában ott a kazán. A kazán, ami a maga idejében (20-25 éve) a csúcsminőséget képviselte: kijelzős, szuperintelligens, többféle üzemmódba programozható, négy belső és egy külső érzékelőn keresztül figyeli a hőmérsékletet, és ehhez mérten kapcsolja ki-be önmagát. Szerintem ha megfelelő sorrendben nyomogatjuk rajta a gombokat, képes megfőzni a vacsorát is. Erről megy a padlófűtés, a radiátorok, és ez fűti fel a 300 liter használati melegvizet is. Tényleg nagyon rossz helyen van: olyan szorosan kell beállni, hogy az autó és a kazán között alig öt centi a távolság, mire betoltatok. Majdhogynem vazelin kell hozzá. Ha nem tolóajtós autónk lenne, a középső sorból ki se lehetne szállni, annyira nincs hely. Természetesen vigyáztunk rá, átnézettük, karban tartottuk, kitisztíttattuk, és a szerelők agyondícsérték, hogy egy ilyen jó kazán még húsz évig elketyeg, nem érdemes lecserélni.  

De ami elromolhat, az el is romlik. És minél bonyolultabb valami, annál könnyebben romlik el. Az első hibajelenségeket idén ősszel produkálta: a kijelzőn az látszott, mintha hirtelen nem látta volna egyik hőérzékelő adatait sem – és kikapcsolt. Akkor még egy sima áramtalanítás megoldotta a problémát - pont mint a hisztis Windows-nál az újraindítás -, és a kazán újra fűteni kezdett. Hogy aztán random módon leálljon újra, fél perc vagy két hét múlva. A szerelő szerint az elektromos panel a hibás. Csakhogy ez egy több, mint húsz éves Stiebel Eltron kazán, alkatrész hozzá alig van, ami van, az is nagyon drága, hozzáértő szerelő meg mint a fehér holló. Azaz NINCS. Ez a pont később még fontos lesz.

Gondolkodtunk a kazáncserében is, hogyne gondolkodtunk volna. Kérdésünkre a szerelő elmondta, hogy a kazán ára a legkisebb költség, 250-300 ezer Ft. De teljes kéménybélés-csere kell, meg egy csomó engedélyeztetés és bürokrácia, azokkal és a munkadíjjal együtt a költségek 900 ezer Ft körülre rúgnak. A másik nehezítő faktor az idő: sok az eszkimó, de kevés a fóka, akarom mondani, a kazánszerelő. Azonnal nem lesz szerelő, sokat kell várni, mire sorra kerülünk. A harmadik nehezítő faktor a papírmunka és az adminisztráció, de ha egyszerűsített kazáncserét akarunk (azaz nem tetetünk be nagyobb teljesítményű kazánt a réginél, és nem kell hozzányúlni a jelenlegi rendszerhez, gázcsövekhez, radiátorokhoz), akkor egy hónap alatt le lehet zongorázni az egészet. Ha minden rendben megy, talán decemberre be tudnának minket szorítani az ütemtervükbe. Azaz egy kazáncsere minimum három hónap, és közel egymillió forint. Ebbe azért nem ugrik bele azonnal az ember, ha nem muszáj.

Az utóbbi napokban egyre zajosabbá vált a kazán: induláskor sokáig molyolt, szívta a gázt, de nem lobbant be. Majd amikor végre belobbant, akkorát durrant, mint egy kisebbfajta robbanás. Hívtuk a szerelőt, szerinte lehet, hogy egyszerűen csak kormos a szikráztató, egy kompresszorral próbáljuk kitisztítani házilag, mert ő nem ér rá. Amíg működik a kazán, addig semmi baj, nincs életveszély.

Tegnapelőtt (december 18., szerda) aztán arra ébredtünk, hogy nincs fűtés. Újraindítás után sincs. Sőt, áramtalanítás után sincs. Bekapcsolás után halljuk, ahogy a szivattyú keringetni kezdi a vizet, de a láng nem lobban be sehogy, se halkan, se hangosan. Egy perc múltán aztán a szivattyú is leáll, és ennyi. Ismét telefon a szerelőnek: nem ér rá aznap, csütörtökön biztosan nem tud kijönni, pénteken talán, ha nem húzódik el a napja. De eddig minden napja elhúzódott, szóval ne nagyon reménykedjünk. (Később megtudtuk, hogy volt, amikor hajnal kettőig húzódott el, és reggel nyolckor kezdte újra.) Utána meg legközelebb január hatodikától dolgozik, addig ne is keressük.

És még ő volt a legkészségesebb. Ugyanis az összes többi szerelő a következő válaszokat adta: a) végig se hallgat, csak közli, hogy nem ér rá b) végighallgat, azután közli, hogy nem ér rá c) ja, Stiebel Eltron? Azzal nem foglalkozom, viszontlátásra.

Egyébként se könnyű manapság szerelőt találni, karácsony előtt pláne nem könnyű, de egy 25 éves, ritka kazántípushoz, ráadásul vidéken… Mint kiderült, ebben a városban összesen két szerelő van, aki valaha is foglalkozott Stiebel Eltron típusú gázkazánnal, és az a kettő sem foglalkozik már vele. Egyszerűen NEM. Se pénzért, se szerelemből, se könyörgésre. Volt, amelyik szerelő kíméletlenül, de legalább őszintén megmondta a telefonba: ha az a kettő nem vállalja, akkor ezen a környéken nincs SENKI. Ezzel telt el az egész szerdai nap. A barátaink beszálltak a gázkazánszerelő-keresésbe, kaptunk egy csomó telefonszámot, de sajnos mindegyiknél lukra futottunk. De addig is itt van négy gyerek, akiket nem hagyhatunk megfagyni, úgyhogy vettünk gyorsan egy olajradiátort, meg a barátoktól kaptunk kölcsön még kettőt. Végignéztük az áramrendszert, hogy hogyan tudnánk üzemeltetni egyszerre 3 nagyfogyasztót. Szerencsére a házunkban három különálló kör van, mindegyik egyenként elbír 13 ampert. Egy olajradiátor meg csak 9 ampert fogyaszt. Egy kis sakkozás és kísérletezés után (kiderült, hogy az egyik gyerekszobai konnektor nem azon a körön van, amin az ugyanabban a szobában lévő összes lámpa, hanem a másik gyerekszoba körén, és kiment az egyik biztosíték az egy körre dugott két radiátortól) végül viszonylagos melegben töltöttük az első központifűtés-mentes éjszakánkat: hatan összecuccoltunk a két gyerekszobában.

Csütörtökön aztán újraindult a telefonos kazánszerelő-kergető játék. Ismerős ismerősének az ismerőse csütörtök reggel kijött, és konstatálta, hogy ehhez a  kazánhoz tényleg nem ért. De legalább kijött. Aztán a férjem felhívta a Stiebel Eltron budaörsi központjának a számát, ahol választhatott a gépi menüből: háztartási kisgépek, hőszivattyús rendszerek, vagy operátor. Az operátor nem vette fel. A hőszivattyús rendszerek se vette fel. A háztartási kisgépek sokadik próbálkozásra felvette, de mint kiderült, ez egy külsős cég. Megadta az ügyvezető a mobilszámát. Az vagy nem csengett ki, vagy nem vették fel, de sokadik próbálkozásra végre sikerült elérni az ügyvezetőt is – aki megadta egy hozzáértő szerelő számát.

Aki végre tudott segíteni! Ismerte ezt a kazántípust. Kiderül, hogy ennek az ódon kazánnak van egy kéményseprő üzemmódja, amikor is a vezérlő panelt megkerülve, manuálisan a legmagasabb fokozatra kapcsolva, de BEINDUL és FŰT. Nem önműködő, szemmel kell tartani és nem szabad otthagyni, bár valószínűleg lekapcsolja magát, ha túl forró lesz a víz. Azaz a szikráztatónak jó eséllyel nincs baja. A pesti szerelő szerint vagy a vezérlő panel a hibás, vagy a panel kábelezése, vagy a gyújtóelektróda. Némi áramtalanítás és ki-bekapcsolás után ráadásul sikerült a kazánt normál üzemmódban is bekapcsolni, azaz most ismét az érzékelőkre támaszkodva kapcsolja ki-be önmagát és tartja megfelelő hőfokon a vizet, ráadásul robbanásos indulás nélkül. (Véleményünk szerint a Szentlélek tartja működésben a kazánt, Őt látjuk működni élő egyenes adásban.) Szóval már van rá reménységünk, hogy nem három olajradiátorral kell kihúznunk ezt a telet a 190 m2-es, galériás családi házban 4 kisgyerekkel, és nem fazékban kell melegíteni a fürdővizet, mint gyerekkoromban. Ez a telefonos segítség nagyon készséges és segítőkész volt, ráadásul azt is megígérte, hogy lejön Pestről vidékre (200+ km) még karácsony előtt (!!!), és alkatrészt is hoz. Ha azzal elketyeg a kazán a fűtésszezon végéig, utána a vezérlőpanelt ki lehet szerelni, és Pesten meg tudják javítani. De egy új panel is „csak” 140 ezer Ft, sokkal olcsóbb, mint egy új kazán.

Bár meggondolandó, hogy érdemes-e nagyobb összegeket ebbe a kazánba feccolni, amihez ennyire nincs se alkatrész, se szakember. Úgyhogy valószínűleg nem új 7 személyes autónk lesz állami támogatással, se szlovén tengerparti nyaralás, hanem ami pénzünk csak van/lesz, egy új kondenzációs kazánba fektetjük, amihez VAN SZERELŐ. Reménykedem benne, hogy „Az otthon melege” kazáncsere-program jövő tavasszal megint újraindul, és kaphatunk némi állami támogatást is a cseréhez. Nagyon jól jönne. És valószínűleg érdemes lesz vennünk egy fatüzelésű kályhát is, hogy ha minden kötél szakad (nincs áram, nincs gáz, kitör a harmadik világháború, vagy egyszerűen csak megint bedöglik a kazán) legyen alternatív fűtési lehetőségünk.

Tegnap a férjem odajött hozzám, és elmondta, hogy az utóbbi napok mire ébresztették rá. Az, hogy meleg van a házban és meleg víz folyik a csapból, az nem természetes. Az nem magától értetődő, az nincs meg magától. Azt el kell kérni minden nap, és hálát kell adni érte minden este. Kegyelemből élünk, minden nap.

Én is elmondtam neki, hogy egyszerűen annyit kértem, hogy küldjön Isten egy kazánszerelőt. És küldött. :) Valamint hogy abba kapaszkodom, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Ez is. (Róma 8:28) Biztos vagyok benne, hogy Isten ebből is valami jót fog kihozni a számunkra. Vagy azt, hogy közelebb kerülünk egymáshoz, és megtanuljuk értékelni az egyszerűbb dolgokat is. Vagy azt, hogy lesz egy új kazánunk, aminél ráadásul nulla a szénmonoxid-szivárgás esélye. Vagy valami mást. De hogy valamit, az biztos. Kíváncsi vagyok, Neki mi a terve. 

UPDATE:

A kazán vasárnap reggelre megint leállt, ezúttal végleg. Már a kéményseprő-üzemmódban sem indul be. Istennek legyen hála, hogy az a miskolci szerelő, aki eddig karban tartotta a kazánt, hétfőn délután (a szabadságáról) bejött és csodát tett: a pesti szaki telefonos távsegítségével sikerült beindítaniuk a kazánt (hajlítgatott valamit a gyújtóelektródán, és az nem tört el). Az most megint üzemel. Hogy meddig, azt nem tudni. Két ünnep közt a pesti szaki lejön, addig megpróbál alkatrészt szerezni, amivel a kazán elketyeg tavaszig. Január hatodikán pedig hívjuk a miskolci szerelőt ismét, hogy mérje fel a terepet és készítsen árajánlatot egy egyszerűsített kazáncserére. Így, hogy se alkatrész, se szerelő nincs ehhez a kazánhoz, felelőtlenség ezt üzemeltetni. 

Megint történt valami, amit annyiszor kellene elmondani, hogy inkább leírom egyszer rendesen, és körbeküldöm.  

Szóval amikor csak van egy kis időm és épp nem esik az eső (már megint), akkor a délelőttjeimet kint töltöm a kertben, hogy minél több mindent el tudjak végezni, még mielőtt jönnének a fagyok. Ha ültetni kell valamit, azt jobb ősszel, jobban, könnyebben befakad. Ahhoz viszont, hogy ültethessek bármit is, előbb meg kell csinálni a helyét. A holland rózsáim már úton vannak, a holland posta szerint jövő hét hétfő és szerda között meg is érkeznek, még a fagyok előtt földbe kerülnek. A férjem a múlt hét végén kiszedte a leendő rózsaágyásból a maradék pünkösdi rózsát, az elvadult nőszirmot és a kiöregedett rózsatövet. A fanyarka leendő helyén azonban hatalmas bokrok vannak, a rézsűt meg kecskerágó takarja. Hát ennek ugrottam neki szerdán.

A kecskerágó nem jó név. Jobb lenne inkább kecskerugónak hívni. Fiatal korában teljesen zöld az ága, ez azonban kb 25 éves, és már fásodott a szára. Metszőollóval kiszabadítottam a bokrokat meg a fákat alóla, aztán nekiláttam a rézsűnek, hogy azt is megtisztítsam a kecskerágótól. Könnyű munka, hajolni se kell hozzá, olyan meredek a rézsű. De a kecskerágó rugós, és az egyik ága a bal szemembe csapott, amikor kihúztam. Kicsit fájt, de semmi gáz, csináltam tovább. Délután még simán összeszedtem autóval a gyerekeket. Estére azonban már szúrt, fájt, vadul könnyeztem, és a legjobb volt lehunyva tartanom a szemem.

Gyanítottam, hogy a szaruhártya sérült egy picit. Idegentest-érzésem nem volt, csak szúrt. Akkor volt utoljára ilyen érzésem, amikor a lézeres szemműtétből lábadoztam. Reggelre már fényérzékeny is lett, vezetni is alig bírtam, mert folyton elöntötte a könny a szememet. Szerencsére nem kellett sokat vezetni. A reggeli kör (suli, bölcsi, ovi) után valahogy elkecmeregtem az autóval a szemészetre. Gondoltam, ha jókor reggel időpontot kérek, majd csak sorra kerülök emberi időben.

Tévedtem.

Reggel negyed kilenckor megkaptam a 27. sorszámot a 13-as szobába. A kijelzőn pedig a 2. sorszám állt. Jó sokáig. NAGYON lassan haladt a sor, és most nem túlzok. Fél 11-kor a 7. sorszám állt a kijelzőn. A betegek hangosan háborogtak, hogy miért nem halad a sor, és nem ok nélkül. Volt egy néni, aki már fél hétkor sorba állt, fél nyolckor osztottak sorszámot, akkor kapta meg a maga 8. számát, és azt látni, hogy a kijelzőn a 7. szám áll már másfél órája, az orvoshoz meg folyamatosan hívják be név szerint az ismerősöket, borítékosokat, magánbetegeket, ki tudja kiket… Volt ott egy anyuka is egy hároméves gyerekkel. Ha valakit, hát őket biztosan behívtam volna korábban, de nekik se volt irgalom, ők fél 12-kor jutottak be. Pedig ez az orvos se így kezdte gondolom, hanem ő is azért ment a pályára, hogy segíthessen a betegeken. Aztán szépen beállt ő is a sorba, alkalmazkodott a magyar urambátyám-világhoz, ahol akinek van pénze/ismeretsége, mindig egyenlőbb egy kicsit, mint a többi. Miközben a 14. szobában elkezdődött egy másik szemészeti rendelés fél tízkor, és ott nem állt ám a sor. Aki később érkezett és oda kapott/kért időpontot, az minimális várakozás után szépen bejutott és végzett. Mi meg közben információ nélkül, cserben hagyva ültünk és forrongtunk. Én ráadásul nem szemüvegre vagy receptre vártam, hanem intenzíven fájt a szemem, és az unalmat még csak olvasással se tudtam elűzni. Megpróbáltam átkérni a sorszámomat a másik rendelésre, de nem lehetett. Ennyit a szabad orvosválasztásról Csak az tartotta bennünk a lelket, hogy a rendelés fél egyig tart, addig valahogy csak bejutunk, ha már egyszer kaptunk sorszámot.

Végül a magánbetegek után lassan meglódult a sor, elkezdtek pörögni a sorszámok a kijelzőn, és délben sorra kerültem én is. Igazam lett, tényleg a szaruhártyám sérült, de nem nagyon. Ha nem fertőződött el, akkor pár nap alatt teljesen rendbe is jön. Kaptam rá hámosító gélt, két nap táppénzt, meg egy kötést a bal szememre, hogy ne pislogjak, és a szemhéjam ne súrolja a sebet. Kétóránként hajtsam le a kötést, és kenjem le a géllel a szemem. A parkolóban szépen teljesen leszedtem a kötést, mert fél szemmel nem mertem vezetni, aztán itthon visszatettem, és bevettem magam az ágyba a nap hátralévő részére. A logisztikát gyorsan átszerveztük: a fiúkat hazahozta a férjem, Veronikát elvitte úszni anyósom, Ádámnak szerencsére épp elmaradt az úszás (egy gonddal kevesebb). Este csukott szemmel hevertem, és kétóránként kentem a szemem. Ma, pénteken a kicsik itthon maradnak velem. Egyszerűbb így, hogy nem kell őket hozni-vinni.

És ma reggel úgy ébredtem, hogy végre nem szúr, nem fáj, nem duzzadt, nem ömlik a könnyem, mint egy szökőkút. Jó ez a gél, gyorsan hat. Azért még ma is sokat fogom pihentetni (azaz csukva tartom a szemem; rám is fér). Egyelőre úgy néz ki, hogy nem fertőződött el, és nem lesz belőle kötőhártya-gyulladás. Istennek legyen hála érte!

Hát ezt a kertet szeretném én átépíteni tüskés díszkertből virágos- és gyümöcstermő kertté. És ez se megy gyorsabban, mint az abszolút nulla fokról fokról eljutni az előző házunk kertjéig. 

Zsoltárok 141:1-2  Hozzád kiáltok, Uram, siess segítségemre, figyelj szavamra, ha kiáltok hozzád! Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat, imára emelt kezem, mint esti áldozat!

De azért sokat haladtunk már. Főleg én, mert az én mániám, az én ötletem, engem hajt a vágy, hogy haladjunk már vele, legyen szebb, jobb, termőbb, virágosabb. Az utóbbi időben minden szabad percemet, amikor nem esett az eső és elég világos volt a kerti munkához, kint töltöttem. De ehhez nem elég a női akarat, ehhez bizony karizma kell. Egy férfi karizma. :) Úgyhogy nem tagadom le: rengeteget dolgozott az elképzelésem miatt a férjem és az apám is. Gyuri folyton morogva, mert nem érti, minek kivágni, ami megvan. Apuval kiástuk a csipkebokrot, mert tüskés, és 100 méterre a házunktól az út mentén úgyis vagy egy, ha épp feltétlenül igazi csipkebogyót szeretnénk szedni. A férjemmel megmetszettük a szilvafát tavasszal (ő fent metszett, én lent dirigáltam), minek következtében rekordtermést hozott, én meg finom lekvárt főztem belőle. Kiszedtem a japánbirset, mert nem terem semmi hasznosat, ellenben jó tüskés, és mert pont oda képzeltem el a gyerekek új homokozóját: árnyékban van, és közel a házhoz és a sütögetőhöz, hogy szemmel tarthassuk a gyerekeket. Felcsákányoztuk és elhordtuk a kupac földet a leendő virágágyás mellett. (Két évig próbálkoztam egynyári virágokat ültetni bele, soha semmi nem kelt ki, jövőre rózsakertet telepítek oda, előkészítésként felástam és kiszedtem a gyökereket.) Kiástam a pünkösdi rózsákat, a csipkebokor helyén fognak nyílni ezután. Az írisz-telep keményebb dió, azt rábízom a férjemre, ha végre eláll az eső. Az egyik rózsabokor és két kerítésmenti tuja helyén áfonya fog nőni ezután, a belátást meg futórózsa gátolja majd terveim szerint. A két tuját nagyon nehéz volt kiszedni: előbb Gyuri legallyazta, aztán tőből nagy nehezen elfűrészelte, a tövét én alaposan körbeástam, végül apu stílfűrésszel talajszint alá vágta. A rézsűn burjánzó vadszedresnek azonban nekimentem egyedül is, véres harci sérüléseket szereztem közben, és rengeteg spirituális tapasztalatot. Ha ennek már tavasszal vagy még tavaly nekikezdünk, akkor nem vadult volna el ennyire. Akkor még csak pár inda volt, az aljnövényzet java részét vérehulló fecskefű tette ki. Őszre azonban ezek az indák befásodtak, rengeteg helyen a földbe gyökereztek, új sarjakat hajtottak, és elindultak a lombhullató sövények alatt a gyep felé. Ha most nem tennénk semmit, két-három év múlva a gyepünk helyén áthatolhatatlan tüskebokor nőne.

Mire tanított ez az egész kertészkedés engem? Miért lelki kert az, amin családilag dolgozunk?  Miféle spirituális tapasztalatokról beszélek én? Mikor azt is mondhatnánk, hogy csak annyi történt, hogy az őszi szünetben pihenés helyett jól elfáradtunk...

Nagyon sok mindent tanultam. Amikor a szederindákkal küzdöttem, eszembe jutott, hogy pont olyan ez, mint a bűn. Ha nem figyelünk oda, a szeder egykettőre elburjánzik, áthatolhatatlan és szinte kiirthatatlan lesz. Ekkor mondhatjuk azt, hogy mit küszködjünk vele, jobb dolgunk is lenne odabent, ez túl fárasztó, már csupa vér és karmolás az alkarom, pihenni szeretnék, a szeder úgyis idevaló a fák alá a rézsűre, erdei aljnövényzet, az erdő meg itt van 50 méterre, még gyümölcse is akad, jó fekete. De a szeder nem marad meg a rézsűn a fák alatt, hanem indáival már elindult a gyep felé, ahol a gyerekek játszanak. Nem választhatjuk a pihenést. Nem választhatjuk azt, hogy nem teszünk semmit. Tenni kell, küzdeni kell, még akkor is, ha fárasztó, ha véres, ha nemszeretem. És akkor is, ha újra meg újra meg újra előbukkan, és még évekig kell lemetszeni a gyökérről kibukkanó sarjakat, meg ásáskor lehajolni és egyenként kiszedegetni a gyökereket. A bűnre se mondhatom, hogy hát ez hozzátartozik az emberi természethez, nem érdemes küzdeni ellene, inkább élvezzük az életet. Ha így teszek, nagyon hamar nem fogom élvezni az életet, mert a bűn irtózatosan hamar befonja, átszövi, és ha elburjánzik, akkor sokkal nehezebb lesz megszabadulni tőle, mint az első jelek idején. Ráadásul számíthatok rá, hogy visszajön. Mindaddig újra ki fog nőni, amíg a gyökerét nyom nélkül ki nem irtom a földből. 

A kiszáradt bukszustövekből azt tanultam, hogy nem elég annyit eltüntetni, ami látszik. Azzal is foglalkozni kell, ami nem látszik. És ne keressünk kifogásokat, hogy ezek a gyökerek tartják egyben a rézsűt, és ha kiszednénk, lemosná a talajt a víz. Ez nem igaz. Ezek a gyökerek halottak, és folyton csak felbukunk bennük. Ki kell ásni őket, és a helyére élőt ültetni. 

A megmetszetlen szilvafától azt tanultam, hogy a metszés fáj. Nem értjük, minek kell levágni azt, ami élő és lombos? Hát azért, hogy gyümölcsöt teremjen, mégpedig nem keveset, hanem nagyon sokat és édeset. (Mellékesen csomó tűzifa is keletkezik ilyenkor, aminek a lángjánál jókat lehet főzni.) A gyümölcstermés nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Az egy folyamat. A szilvafa olyan a mi kertünkben, mint mi Isten kertjében. A bölcs kertész jobban látja a növényt, mint maga a növény önmagát. Amikor megmetszettük a szilvafát, sokkal többet vágtunk le róla, mint ami feltétlenül szükséges volt. Mondhatnánk, hogy miért vágsz le olyan sokat, miért vágod le, ami még jó? Hát azért, mert a szilvafa már terem ugyan egy kicsit, de képessé akarjuk tenni arra, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Erről beszélt Jim Murphy 2018 októberében a Katolikus Karizmatikus Konferencián, akinek vagy 50 perce, érdemes megnézni, meghallgatni. 

A tujáktól és a tüskés bokroktól azt tanultam, hogy nem elég az, ha valami dekoratív. Sem növényben, sem emberben. Hány embert látok, aki csinos, jóalakú, jól öltözött, arca kisminkelt, haja-körme megcsinált, megfelel az aktuális szépségideálnak - és gyümölcstelen az élete. Zöldebb koromban irigyeltem őket, hogy milyen jó nekik, bárcsak olyan lehetnék, mint ők. Ma már nem irigylem őket. Ugyanakkor látok másokat kivirulni, kivirágozni, sok gyümölcsöt teremni. Sok esetben olyan embereket, akikből középiskolás vagy egyetemista korukban senki ki nem nézte volna, hogy viszik valamire. Szürke kis egerek voltak, most pedig felelősségteljes, boldog férfiak és nők, családanyák és családapák. 

Magamról pedig azt tanultam, hogy legyen türelmes. Ne akarjak azonnal eredményt látni. Gondolkozzam távlatokban, hosszú távon, előrelátóan. Dolgozzam kitartóan, ne ijedjek meg a munkától, az erőfeszítéstől, a fáradságtól. Mindig a célt tartsam a szemem előtt, és akkor nem fogom eltéveszteni az irányt. Csináljam akkor is tovább, ha újra meg újra visszatér a gaz, a gyom, az inda, mert megéri. Reménykedjek és bízzam, hogy ha kellő kitartással, szeretettel és bölcsességgel nevelgetjük a gyerekeinket, belőlük is tudunk gyümölcstermő, gazdagon virágzó, messziről illatozó felnőtteket nevelni. Ne adjam fel azért, mert épp elfáradtam vagy kudarc ért, vagy mert nem látom az eredményét rövid idő után. A kertészkedés - ahogy a gyereknevelés is - nem sprint, hanem maraton. 

Ján 15:5,8 „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. [...] Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek.”

Idén ősszel ültettünk kajszit, ribizlit, áfonyát, és egy diófát. A fagyokig, illetve jövő tavasszal tervezek ültetni folytontermő málnát, a virágágyásba vadul illatozó rózsákat, a tuják helyére a kerítéshez illatos, tüskétlen futórózsát, hogy ne akadjon bele a járdán haladókba, a lombhullató sövény helyére fanyarkát, a díszfüvek helyére két mézbogyó-bokrot, a gyepbe krókuszt, a csalán helyére mentát. A járda mellé évelő pázsitviolát, hogy eső esetén megfogja a talajt, és ne menjen tele sárral a járda. Szeretném, ha ez a kert az elkövetkezendő években virágozna, illatozna és bőven teremne mindenféle gyümölcsöt. Jólesik odakint dolgozni, látni a lassú haladást, a kezünk munkájának eredményét. Tudni azt, hogy nem magamnak ültetek (a diófát pláne nem), és bízni abban, hogy az eredmény egy olyan, gazdagon termő gyümölcskert lesz, amibe a gyerekek örömmel mennek ki és sokáig időznek, a rózsák illata pedig betölti majd a levegőt. 

Valójában a földművelés a legősibb foglalkozás, nem a prostitúció. 1 Móz 2:14 "És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze."

Azt mondod, Ádám, hogy ez a legborzasztóbb nap az életedben. Hogy veled már megint ki akarnak szúrni, azt akarják, ami neked rossz. Folyton olyanokat mondanak neked, hogy csináld meg a házidat, edd meg a vacsorádat, meg pakold el a koszos zoknijaidat. Most meg azt találtuk ki, hogy munkaszüneti napon, ilyen szép időben még az erdőbe is elviszünk. Ahelyett, hogy egész nap a képernyő előtt ülhetnél, a te gonosz, kegyetlen szüleid el akarnak téged vinni kirándulni. Ez nem igazság.

Az a helyzet, hogy igazad van, Ádám. Tényleg ilyen rossz, gonosz, borzasztó szüleid vannak. Meg is értem, ha másikat szeretnél helyettük. Tudod, tegnap este pont azon gondolkodtunk anyával, hogy hogyan tudnánk kiszúrni a gyerekeinkkel. Mert mi ilyenek vagyunk, hogy nem szeretjük őket, ezért folyton ki akarunk velük szúrni. De leginkább azon töprengtünk el, hogy hogyan tudnánk veled a legjobban kiszúrni. Ez volt az első, amit eldöntöttünk. Elkezdtünk gondolkodni, hogy oké, Ádámmal kell a legjobban kiszúrni. Ő a célpont, egyértelmű.

De hogy tudnánk vele a legjobban kiszúrni? Felmerült, hogy csináltassunk vele egész nap házi feladatot. Á, az nem jó, ennél azért rosszabbat is ki tudunk neki gondolni. Akkor mi lenne, ha az összes testvére képernyőzhetne, őt meg bezárnánk az egyik szobába? Ezzel is kiszúrhatnánk vele. De valami jobbat találjunk ki, ezzel nem szúrunk ki vele eléggé. Találjunk ki valami olyat, ami tényleg rosszul érinti.

És akkor megnéztük az időjárás-előrejelzést. Rossz idő lesz? Mert ha rossz időben kihajtanánk őket kirándulni, az is kiszúrás lenne. De azt láttuk, hogy jó idő lesz. És akkor jött az ötlet. Figyelj ide, ha jó idő lesz, akkor még jobban kiszúrunk vele. Úgy fogunk menni kirándulni, hogy jó idő lesz, hogy még jobban kiszúrjunk vele.

Hát ez igazán jó ötlet, ennél jobbat egyelőre én se tudtam kitalálni, mondta anya. Utána meg azt mondta, hogy figyelj, csináljuk azt, hogy egy 20 km-es távon föl meg le, hegyre fel, hegyről le. Elindulunk hajnali ötkor, és este tizenegyig fogunk menni. De én mondtam neki, hogy figyelj ide, nekem ennél jobb ötletem van. Csináljuk azt, hogy tízig el se indulunk. Utána fölmegyünk libegővel, és aztán már csak lefele kell jönni.

De ennyire ki akarsz vele szúrni? Azért ez már sok, nem? kérdezte anya.

Nem. Ezt én elterveztem, hogy ennyire ki fogunk vele szúrni. Mert lehet, hogy ha egész nap, hajnaltól késő estig kellene neki gyalogolni, akkor talán még kedvet is kapna hozzá, és akkor nem érezné, hogy ennyire ki van szúrva vele. De ilyen rövid idő alatt egyszerűen rá se fog jönni, hogy kirándulni mennyire jó lehet, hanem csak azt fogja érzékelni, hogy mennyire ki van szúrva vele, és így lesz igazán kiszúrva vele. Ezt is így kigondoltunk tegnap este.

És most egyelőre jól alakulnak a dolgok, mert látjuk, hogy Ádám észrevette, hogy tényleg vele van a legjobban kiszúrva. Igen. Ilyen szüleid vannak neked, Ádám, hogy rengeteget terveznek és gondolkoznak azon, hogy lehetne a gyerekeikkel – de különösen veled, Ádám – kiszúrni. Általában különösen veled akarunk kiszúrni. Így van Ádám, jól látod. Megoldottad a rejtvényt. Látszik, hogy már másodikos vagy az iskolában, ezeket jól végig tudod gondolni, most már értesz a dolgokhoz, és most már látod, észreveszed, hogy na, most akarnak velem kiszúrni, és ennek hangot is adsz. Jól van, Ádám. Már csak az van hátra, hogy egész kirándulás alatt kellően hangosan és kitartóan puffogj, hogy veled mennyire kiszúrtak, amikor elvittek kirándulni ebben a gyönyörű időben, hogy neked egész nap fákat kell nézegetned, amiben nincs semmi érdekes, és akkor a mi kis tervünk, amit jól kifőztünk anyával, tökéletesen beválik, és úgy igazán, alaposan ki lesz veled szúrva.

Nem mintha nem lenne amúgy is elég munkám. Nem. Én még direkt csinálok magamnak pluszmunkát. Most épp dzsungelt irtok. Igen, van saját, különbejáratú dzsungelünk, nem kell hozzá repülőre se ülni, elég elmenni a kerítésig. 

Ja, nem. Azt nem lehet, annyira be van nőve vadszederrel. Machete kellene hozzá, hogy az ember utat vágjon ott magának. Nekem azonban nincs machetém, csak egy Lidl kerti ollóm (Isten áldja meg, aki feltalálta, remek szerszám), azzal irtom az aljnövényzetet. Ami az elmúlt három évben iszonyatosan elvadult. Amikor ideköltöztünk, épp terhes voltam, örültem, hogy kapok levegőt, hát nem sokat kertészkedtem. Aztán megszületett Balázs, és egy csecsemő meg három kisgyerek épp elég munkát adott. A következő nyáron Balázs még nem járt, csak mászott, hát nem nagyon lehetett vele kimenni kerti munkát végezni. Idén meg tavasszal megmetszettük Gyurival a szilvafát (rég ideje volt már), aztán elkezdett esni az eső, és csak esett, esett és esett. Meg még esett is egy kicsit. Hónapokig ki se tudtunk jönni, mert MINDEN EGYES ÁLDOTT NAP esett az eső. 

Aztán nyáron is rengeteget szakadt az eső, a pincébe be is jött. Úgyhogy rekordméretű bozótos nőtt a kerítés mentén. Kb 200 m2-ről van szó, ami teljesen elvadult. Nyáron pedig a méter magas csalán meg a rengeteg szúnyog miatt nem lehetett ide bejönni. Pedig hasznosítani is lehetne. Be lehetne kapcsolni a kert vérkeringésébe. Járhatnának ide a gyerekek bújócskázni, felfedezni, bogyókat szedegetni, kertészkedni. 

A felfedezésről jut eszembe: kicsit olyan érzésem is volt, mintha amazóniai ásatáson járnék és kincseket találnék. Találtam egy idei tujapalántát  (idefújhatta a szél a magját), két ismeretlen fajtájú sötétzöld díszbokor-palántát, rengeteg madárpirs-palántát (szintén magról kelhetett ki), valamint két gyümölcsfát, amiket valamikor tőből kivágtak, de újrasarjadtak, és rengeteg bukszustövet, amik elszáradtak, kivágták őket, és most jól hasra lehet esni bennük.

A terv az, hogy itt málnás lesz, esetleg áfonyás meg mézbogyós, meg főzni való kukorica, meg menta és citromfű. Jelenleg a kutya se jár erre. Bögre is ma csodálkozott rá, hogy jé, van itt két tökismeretlen kutya, akiket eddig sose látott, de most jól megugathatja őket. A célom az, hogy a kert könnyebben művelhető legyen, a gyerekek pedig többet legyenek kint. A folytontermő málna elég könnyen művelhető: júliustól a fagyokig szüretelhető, lombhullás után pedig tarra kell vágni, és kb ennyi. Ha építenénk néhány lépcsőt zsaludeszkából, könnyebben le lehetne menni oda. Jelenleg könnyebb csúszni meg gurulni, mint két lábon járni itt. Ha még az is sikerülne, hogy a mindenfelé növő és rengeteg lombot hullató sövényünk helyett örökzöld vagy legalább gyümölcstermő sövényünk lenne... De az már nem ennek az ősznek-tavasznak a feladata. 

Most bőven megelégednék azzal, ha a rézsűn ki tudnánk irtani a szedret, tarackot, csalánt, fel tudnánk ásni a földet, és el tudnánk benne ültetni pár vessző málnát. Remélem, a szép idő kitart, amíg végzünk. 

Egy átlagos hétköznap

16:30

- Anya! - Odaszalad elém, átölel. 

- Szia, kisfiam! Milyen napod volt?

- Hát, piros karika-piros karika. De nem tudom, miért. Mire visszajöttem zongoraóráról, már le volt húzva a gombom. (Ezen értékelik az egész napos magatartást és szorgalmat.)

- Mi az, hogy nem tudod? Márti néni biztosan mondta. De ha nem, akkor meg kell kérdezni tőle. Házi feladat van? Az üzenőd nálad van? Megvan a tíz szós füzeted? És az olvasás-füzeted?

- Van egy kis házi. Itt van az üzenőm.

- Hadd lássam. Keresd elő, hogy tényleg itt van-e. És az olvasás?

- A fenébe, azt nem találom. 

- Akkor menj be, és keresd meg a padban. 

16:35

- Nem lehet bemenni, korrepetálás van. 

- Akkor is menj be, kérj elnézést, és hozd ki a padodból mindent, ami benne van. Nézd meg a szomszédod padjában is. Meg előtte-utána. Mondd, hogy én mondtam. Siess!

16:55

- Anya, nem találom sehol!

- (Hogy az a... de jólesne most egy káromkodás. De nem szoktam.) Majd megnézzük otthon, gyere, induljunk haza. Fáradt vagyok. Mi ez itt a hajadban? Mitől ragad? Odahaza hajmosás is lesz.

- Anya, gyere, mutatok valamit. 

- Mit?

- Majd meglátod. Erre gyere. - Elindul hátul a kerítés mentén. 

- De erre hosszabb.

- Nem baj, erre gyere. - Megáll. - Ezt nézd.

- Igen? - Azt hiszem, a szomszédos épületet kell nézni, aminek belátni az ablakán. A könyvtár az. 

 Áhítatosan felnéz egy hatalmas, kb. 10 m magas, idős fára. - Ez egy tiszafa. - Tényleg az. - A piros bogyóiról ismertem fel.

Nekünk is van otthon ilyen a kertkapu mellett, de az csak egy kb két méteres fácska. Elsőre nem is hasonlít erre a hatalmas famatuzsálemre, csak ha közelebbről megnézzük a leveleit meg a bogyóit. Másnak fel se tűnik, hogy ez nem egy fenyőfa például. Pár nappal ezelőttig azt se tudtam, mi ez a növény, de aztán utánanéztem, mi nő a kertünkben. Elmeséltem neki, hogy nagyon hosszú életű, akár több ezer évet is megérhet, dugványozással lehet szaporítani, és minden része mérgező. És ő felismerte ezt az iskola kertjében. 8 évesen.

17:10

- Ádám, láss neki a házinak.

- De éhes vagyok!!! Anya, hogy kell tejberizst csinálni?

- Úgy, mint a tejbegrízt, csak épp 20 percig kell kavargatni. De nézz csak, van egy doboz bolti tejberizs a hűtőben.

- De az nem jó.

- Miért?

- Mert van rajta meggyszósz. Azt nem szeretem. Inkább főzök tejbegrízt.

- !!!! (Mindjárt ordítok.) De az sokáig tart, és el kell pakolni utána. Meg beáztatni az edényt. Ugye nem felejted el?

- Persze, hogy nem! Beáztatom. 

- Én is kéjek!

- Jó, főzök neked is, Balázs. 

17:40

Majdnem hanyattesek, amikor a papucsom megcsúszik a padlón

- Ádám! Mi ez itt? Gríz? - Kristálycukor.

- Feltakarítom, anya, összeszedem!

- És ez itt mi? Kint hagytad a grízes zacskót. Meg a cukrosat is. A cukrosban benne van a kanál, annak hol a helye? Az asztalon meg ott van a tányér, azt nem kellene beáztatni? Ideje házi feladatot csinálni végre. Mennyi van? 

- Csak egy kis olvasás, meg tíz szó. Anya, hol van ragasztó? Nem találom.

- Most a házi feladatodat kell megcsinálni, szedd elő, láss neki. 

- De anya!!!!

18:05

- Anya, nézd csak! - Egy körteleves tetrapack dobozt mutat, amin ablakot vágott, és arra alufóliát ragasztott. - Hangszer! - És belefúj. Borzasztó hangja van, és nagyon hangos. - Hogy tetszik?

- Érdekes.

- De nem működik! Miért nem működik?

- Mert nem tudtál légmentesen ragasztani.

- Apa, hol van a másik körteleves doboz?

- Összegyűrtem, kidobtam, amikor kivittem a szemetet. 

- Ááááá! Brühühü! Nekem KELLETT az a doboz! 

- Nagyon sajnálom, kisfiam, de nem mondtad, hogy neked kell az a doboz. És a házi feladattal hol tartasz? 

- De én most ragasztani akarok!

- Én meg azt mondom neked, hogy láss neki a házi feladatnak, de gyorsan. Első a kötelesség. Ezt most elveszem, majd ha megírtad a házidat, visszakapod. És még hajat is kell mosnod ma este. 

18:10 

- Anya, nézd? Megvan az olvasás-füzetem! Itt van a szekrényben. - Én meg aláírom neki a feketepontot, amit azért kapott, mert aznap nem volt olvasás-füzete. 

18:15

- Anya, szép? És mutat két szót leírva az olvasás-füzetében.

- Igen, kisfiam. 

18:20
- Anya, ez is szép? (újabb két szó)

- Igen, kisfiam. 

18:25

- Anya, nézd, ez is szép? (Újabb két szó.)

- Igen, szép, örülök, hogy most már ilyen szépen írsz. Még mindig az írás a kedvenc órád?

- Igen. Anya, mutatsz nekem videót a maghasadásról? (Igen, arról.) Megígérted! Anya, mi történik, ha összeütközik két atom?

- Nem tudom, fiam, majd utánanézek. De előbb a házi feladat.

18:40

- Balázs, hagyd abba a zajongást, így nem lehet írni!

- Ádám, ez egy étkezőasztal. Van ebben a házban 3 íróasztal, ahol lehet tanulni. Fogd a cuccodat, menj oda és ott írd meg a házidat. 

19:10

- Anya, hol van a körteleves doboz, amit elvettél?

- Előbb még bepakolunk a táskádba holnapra.

- De anya! 

- Irány-surány!

19:20

- Anya, most már tényleg kérem azt a körteleves dobozt.

- Én pedig megnézem, hogyan pakoltál be.  

- De anya!

- Ádám! Gyere, hozd ide a táskádat. Pakoljunk ki mindent. Legyünk szisztematikusak.

- Az mi?

- Haladjunk pontról pontra, lépésről lépésre, és nézzünk végig mindent. Nézzük az órarendet. Holnap nem is lesz ének! Akkor ezt miért tetted be? Olvasás, matek. A kulacsodat tedd ki a konyhapultra. Hol az uzsis dobozod? 

- A táskában.

- Itt nincs.

- De hát én betettem!

- Akkor sincs. És ez már a pótdoboz, mert tegnap sem hoztad haza az uzsis dobozod. (Az agyamba felvésem, hogy másnap délután, amikor elhozom őket az iskolából, keresni kell rajta KÉT uzsis dobozt.) Hol az üzenőd? Aláírom. Most szedjük össze a könyveket. Aztán a hozzájuk tartozó füzeteket. Az ellenőrzőt is. Itt az üzenőd. Most már mehetsz fürödni. Szólj, ha vizes a hajad, megyek és megmosom samponnal.

20:30

- Ádám, te nem szóltál!

- Megmostam a hajam.

- Mivel, samponnal?

- Nem, csak vízzel.

- Még mindig ragad... De már nem megyünk vissza a kádba. Majd kifésülöm. 

- Áááá! Anya, ez fáj, ne fésüld, hagyd abba!

- Mondtam, hogy valami bele van ragadva a hajadba. Vízzel nem jön ki, csak samponnal. Meg most fésűvel. 

- Sok van még?

- Itt is van... Ez az utolsó. Na még egy legutolsó. Pizsama, fogmosás!

- Anya, nézd? Most csináltam. Ki is vágtam papírból. Hogy tetszik? Kiragaszthatom az ajtóra?

- Pizsama, fogmosás!

- De én még éhes vagyok!!!

- !!!!!!!!! (Hogy az a...)

Ez a gyerek olyan, mint a higany. Aki tört már el régi higanyos hőmérőt, az tudja, miről beszélek. Hiába próbálod, sehogy se lehet megfogni. 

21:00

- Pizsama, fogmosás!

- Jó, anya. De hogy tetszik, amit építettem legóból? Egy miniatűr kávézó. Itt az asztal, ott vannak a székek. Ez itt az ajtó, ott van az ablak. Na, hogy tetszik? 

- Egy gyönyörű, Ádám. Tényleg. Neked építésznek kellene menned. Nagyon ügyes vagy. Még napernyőt is tettél oda. És milyen pici az egész! Igazán nagyon szép. Le is fotózom. De most már nagyon késő van. Pizsama, fogmosás!

- De anya!!!

02:00

- Anya! Elfelejtettem megcsinálni az egyik házimat! Csak most jutott eszembe! Most mi lesz? Megint feketepontot fogok kapni! - Keservesen sír.

- Semmi baj, kisfiam. Most feküdj vissza, majd reggel felkelsz és megcsinálod.

- Jó. De lekísérsz, anya?

- Lekísérlek.

6:30

- Ádám, ébresztő! Még meg kell csinálnod a házidat. Mi maradt ki?

- Nem emlékszem! Olvasásból volt valami. De nem találom. Most mi lesz? -Mindjárt sír.

Bekapcsolom a számítógépet, előkeresem az osztály zárt csoportját, előkotrom a házi feladatot. - Olvasás munkafüzet 18/1,2,3,4a. - Szerencsére majdnem kész, csak kicsi hiányzik. - Csináld, addig én készítek reggelit, meg előszedem a ruhádat. Itt a bérleted, ez az ebédbefizetős boríték. Ne felejtsd el visszatenni a könyveket a táskádba, különben megint feketepontot kapsz.

7:01

- Gyerekek, indulás, idő van. A busz nem vár. Eltettétek az uzsit? Cipő, meleg felső, kabát. Ádám, itt a bérleted. Hol a kabátod?

- Nem találom! Pedig ide tettem... Nincs sehol... Biztos bent felejtettem. Hupsz.

- !!!!!!! (Hogy az a... Ez a gyerek a fejét is elhagyná, ha nem lenne odanőve a nyakára.)

Utóhang: szombat délelőtt 

10:00

- Anya, hogy kell tiszafát dugványozni? Megmutatod? Segíthetek? Csinálhatom én? Mi kell hozzá? Majd én vágom, jó? Mutasd meg az elsőt, a többit megtisztítom én. Így kell? Jól csinálom? 

13:00

- Apa, nézd, ezt mind én ültettem! Tiszafát dugványoztunk anyával! Utána pedig segítettem anyának. Kiástunk egy csomó pünkösdi rózsát, én meg apróra vágtam a leveleit, és beletettem a komposztba. Még meg is kotortam. Meg még epret is találtunk, képzeld. Át fogjuk ültetni, és lesz gyümölcsöskertünk! Egész délelőtt dolgoztam. Örülsz, apa?

Megzabálom ezt a gyereket. 

Nehéz éjszaka volt a hétfői. Veronika felfázott, 5-10 percenként járt ki éjjel pisilni, és folyton panaszkodott, hogy viszket a puncija. Lehetetlen volt mellette aludni. Aztán éjjel kettő körül elkezdett ugatni Bögre, és nem hagyta abba. De az volt az érdekes, hogy nem az utcafronton ugatott, ahol rendszerint szokott, hanem hátul. Gyuri felkelt, kinézett, erre a kutya abbahagyta az ugatást. Visszament, a kutya megint rákezdte. Gyuri megnézte jobban, és egy pici cica kuporgott a pinceablakban. Bögre megehette volna (az idegen macskákat rendszeresen hajkurássza, űzi), de nem tette, csak szólt. 

Behoztuk. Nagyon ki volt hűlve, nem bírt ülni se, csak hevert kiterülve. Nagyon sovány volt, úgy értem, NAGYON, és rettenetesen bolhás. Ki tudja, mióta kószálhatott már, honnan jöhetett. Kapott melegvizes palackot, dobozt, takarót, lefetyelt egy pici tejet, és imádkoztunk, hogy megérje a reggelt. 

Megérte. Reggel még evett is: mohón, éhesen egy kis májkrémet. A gyerekeket ezúttal nem kellett nyaggatni: arra a hírre, hogy éjjel lett egy cicánk, azonnal felkeltek. Veronika járt a legjobban, ugyanis neki nem kellett oviba mennie: ovi helyett orvoshoz készültem vele, szóval arra számíthatott, hogy az egész napot a cicával töltheti. 

Így is lett. A reggeli bölcsis kör után gyorsan megjártuk az orvost (antibiotikum, sok folyadék, egy hét betegszabi), aztán felpakoltuk a macskát egy cipősdobozba, és irány a legközelebbi állatorvos. Az orvos lemérte (31 deka), megvizsgálta, ellátta. Kapott féregtelenítőt, antibiotikumot, étvágyjavítót, bolhairtó sprayt, hoztunk neki haza féregtelenítőt és alutasakos fincsi macskakaját is. Jó áras volt az ellátása: kedvezményesen is több, mint 8000 Ft-ba került. Idehaza aztán a cica az egész délelőttöt Veronika karjában töltötte békésen. 

 
Nekem a kedd a hosszú napom, este hat után értem haza, és egy gyors vacsi után azonnal nekiláttam Gyuri táskájának, hogy még aznap este be tudjam fejezni, és másnap már abba pakolhasson a régi szakadt helyett. (Nem éri meg boltban táskát venni, amikor iszonyú drága és semeddig se tart, konkrétan volt olyan bolti táskája Gyurinak, ami három nap alatt rommá foszlott, úgyhogy inkább varrok neki én.) Közben a gyerekek felváltva játszottak a macskával, majd hoztak neki egy zenélő babajátékot, és annak a zenéjével elaltatták. Mire én végeztem a táskavarrással és a macska után néztem, hogy kapjon végre alomtálcát is, ne az újságpapírra piszkítson, az már nem volt olyan jól, mint napközben: nem gubózott össze, mint egy egészséges macska, hanem kiterülve hevert a dobozban, és hideg volt megint. Kapott melegvizes palackot ismét, ezúttal kettőt, és egyenesen arra fektettem, polárba bebugyolálva. Kapott fecskendőből vizet is, szépen nyelte. Amikor elmentem a gyerekeket altatni, kézbe vettem még egyszer: felemelte a fejét, a szemembe nézett, és panaszosan nyávogott. 

 
Hajnal négykor már nem élt. 

 
Nem tudni, mitől pusztult el. Valószínűleg már napok óta kószált étlen-szomjan (Gyuri két éjszakával azelőtt is hallott már nyávogást), éjjel pedig 10 fok alá hűlt odakint a levegő. Az orvos 6-8 hetesre becsülte a korát: ilyen pici korban még összebújnak a tesók az anyjukkal, és osztoznak egymás testmelegén. Talán felfázott, hashártyagyulladást kapott, vagy egyszerűen csak az éhség és a kiszáradás végzett vele. 

 
Ma reggel a gyerekek arra a szomorú hírre ébredtek, hogy a cica nem élte túl az éjszakát, és apa már el is temette. Dávid, a nagyfiú elbújt, nem merte megmutatni a kivörösödött szemeit, elfordult, hogy ne lássa senki, de Ádám leplezetlenül zokogott. Sokáig öleltem őt és simogattam a hátát. Ma reggel nem volt veszekedés, se sürgetés, se nyafogás. Ma reggel sírás volt és gyász. Azzal vigasztaltuk a gyerekeket, hogy bár a cicát nem tudtuk meggyógyítani, az utolsó napját mégis úgy töltötte el, hogy nem fázott, melegben volt, simogatták, szerették, megtömhette a pocakját, és nem kellett egyedül lennie. Veronika könnyebben viseli, kicsit szomorkodott miatta, de napirendre tért a történtek fölött. Balázs pedig észre se vette, hogy már nincs cicánk, ő még nemigen érti, mit jelent a halál. 

 
Nem tudom, miért adta nekünk Isten ezt a cicát egy napra. Nem tudom, a gyerekek mit visznek magukkal ebből a napból. Ha a gyakorlati oldalát nézem: tiszta pénzkidobás. Több, mint 8000 Ft elment egy macskára, ami aztán mégis elpusztult. Sajnos sok ember él ma Magyarországon, akinek ez a 8000 Ft hatalmas pénz. 10 napi gyes. Kétharmad családi pótlék. Sok helyen a hónap utolsó hetének teljes kosztköltsége. Utalhattuk volna egy beteg gyereknek. Mi meg elköltöttük egy beteg macskára. Az érem másik oldala azonban az, hogy segítettünk egy védtelen, szenvedő lénynek. Úgy segítettünk, hogy ebből nekünk semmi hasznunk nem származott. Segítettünk, mert ez volt a helyes cselekedet. Remélem, a mi gyerekeinknek mindig ez lesz a normális. 

 
 Ádám sírva kérdezte, hogy ugye lehet még cicánk. Tavasszal talán. Amikor nincs kint hideg. 

Szegény cica, olyan kevés időt töltött velünk, ráadásul olyan sűrű, elfoglalt napon, hogy még egy fénykép se készült róla. :(

Valamelyik nap épp a reggeli kört fejeztem be, és a bölcsiből hazaindulva a Bartók Rádiót hallgattam az autóban. A műsorvezető különféle hangfelvételekről beszélgetett valakivel. Gondolom, nem emlékezetből nyomták az egészet, hanem volt előttük internetes segítség, amit a zenei szerkesztő állított össze nekik, mégis: csak úgy röpködtek a megjegyzések a különféle felvételekről, stúdiókról, zeneműkiadókról, előadókról és művekről, amikről én még csak nem is hallottam. Eléggé lemaradva éreztem magam. Mint aki tíz éve kiesett a vérkeringésből, és most csak kapkodja a fejét, hogy mennyire elszaladt mellette a világ. Vajon mennyi IDŐ kellene hozzá, hogy utolérjem őket? 

Egyáltalán: utol kell? Az életem nagyrészt nem a zenéről szól, de nem ám, hanem a gyerekeimről, a családomról. Olyan prózai dolgokról, hogy mit készítsek reggelire, Gyuri mit vegyen délben a hentesnél, és el ne felejtsem, hogy a héten fogorvos, szülői értekezlet, osztálykirándulás, gyerekzsúr, zongoraóra, meg a kazánszerelő is jön. Meg olyan, nem is annyira prózai dolgokról, mint hogy hogyan tanítsuk meg a gyerekeinknek az önzetlen segítségnyújtást, az adás örömét, vagy a türelmet és a kitartást, meg hogy a koszos zokni eljusson a szennyestartóba. A zene nem az életem, hanem annak csak egy szelete. 

Aztán ahogy ott ültem az autóban, eszembe jutott az egyik randifilmünk pár héttel azelőttről, a Yesterday. Adott egy mérsékelten sikeres popzenész, aki egy baleset után arra ébred a kómából, hogy a világ alapvetően megváltozott: bizonyos események itt nem történtek meg. Például nem találták fel a cigit, nincs Coca Cola, se Harry Potter. És őrajta kívül senki sem emlékszik a Beatlesre. Ezt kihasználva megpróbál azzal sikeressé válni, hogy emlékezetből felidézi a Beatles életművét, majd a sajátjaként adja elő, és bejön neki. A filmkészítés törvényei szerint ezzel párhuzamosan a magánélete fordul a csőd felé. Aztán találkozik a 78 éves John Lennonnal, aki nem futott be a Beatles-szel, hanem egy kis tengerparti házikóban éldegél a kutyájával, és a kutya se tudja, hogy kicsoda.  Zenészünk megkérdezi őt a sikerről, hiszen nyilvánvalóan nem volt sikeres zenész. Mire ő azt válaszolja, hogy boldog volt, ez azt jelenti, hogy sikeres is volt. Napról napra olyan munkája volt, amit szeretett. Olyan dolgokért harcolt, amikben hitt, és néha győzött is. Megtalálta azt a nőt, akit szeretett, őérte is keményen küzdött, és leélte vele az életét. Jó életet akarsz? Nem bonyolult. Mondd meg annak, akit szeretsz, hogy szereted, és mondj igazat, amikor csak tudsz. Ezt a három percet érdemes megnézni. Az egész film egy egyszerű, kiszámítható, szerethető romkom, de ez a három perc nagyot ütött. 

Az alternatív Lennonhoz hasonlóan én se futottam be nagy karriert. A szakmámban nem tettem le semmi nagyot az asztalra, és már nem is fogok. Azok közül, akikkel együtt jártam középiskolába, egyetemre, vagy akár akiket pályám kezdetén tanítottam, sokan nagy karriert futottak be. Van közöttük iskolaigazgató, koncertszervező, régizenész, zeneszerző, zenekarvezető, karnagy, viszonylag sokan koncerteznek kisebb-nagyobb formációkban, nyernek versenyeket, készítenek felvételeket, és aratnak helyi vagy akár nemzetközi sikereket is. Én mondjuk nem szeretek színpadon csillogni; megvolt az is, a kiöltözés, a taps, az ünnepi vacsorák - de jobban érzem magam a karzaton, az orgona mögött elbújva. A zenei tehetségem java része azonban parlagon hever, kihasználatlanul. Sokkal többre van tehetségem, többet adott Isten, mint amit végül is a szakmámban használok. Mégis sikeres embernek tarthatom magamat - egy másik szempontrendszer szerint, ahogy az alternatív Lennon is: olyan munkát végzek, amit szeretek, megtaláltam a férfit, akit szeretek, harcolok azért, amiben hiszek, boldog vagyok. 

És vannak más képességeim is, nem csak a zenei tehetségem, azokat meg alaposan kihasználom. Fejlődök én, csak másban. Megtanultam kötni, horgolni, varrni, kenyeret sütni. Rengeteget megtanultam a terhességről, szülésről, szoptatásról, babahordozásról, gyermeknevelésről, gyermeklélektanról. Még többet megtudtam önmagamról. A gyerekek kihozzák az emberből azt, ami benne van, a rosszat és a jót is. Az ember kénytelen szembesülni a saját önzésével, türelmetlenségével, a határaival. Ugyanakkor megtanulhat dolgozni, tűrni, kitartani, akár olyan mértékben is, amit korábban el se tudott volna képzelni magáról. Megtanulhatja, hogyan kell másokat szolgálni, önmagán átlépni, önmagát feladni. Nem kis feladat ebben fejlődni. És merem állítani, hogy ez fontosabb, mint mondjuk a zeneirodalmi ismereteimet bővíteni. 

Nagyon szeretek zenét hallgatni, élőben és felvételről is. Tudom, hogy a látszólag könnyed előadás mögött mennyi munka van. Köszönettel tartozom az előadóknak, hogy olyan sokat beletesznek önmagukból, az lelkükből, az energiáikból, effektíve az életükből abba, hogy megmutassák nekünk azt, amit a kottaképből megértettek és megéreztek. Ahogy elnézem ezeket a kollégákat, amint előadják azokat a csodálatos műveket, tudom, milyen az életük: tele van próbával, gyakorlással, utazással, adott esetben kutatással is. Kevés idejük jut a családjukra, ha van egyáltalán. Nem is tudok olyan zenészről, aki több gyerek mellett tudna sikeres lenni a szakmájában. Főleg, ha nő. Választani kell. Ha azokra a tanáraimra gondolok, akiket hazai vagy akár nemzetközi viszonylatban is számontartanak, és hívnak, várnak oktatni, nos: jellemzően ők sem több gyereket vállaltak. Én azonban már a pályám kezdeti szakaszán a családot választottam: azt az állásajánlatot vállaltam el, ami közel volt a szüleimhez, nem pedig azt, ami nagyobb szakmai karrierrel, nagyobb ismertséggel, több lehetőséggel kecsegtetett. 

18 éve robogok ezen a sínpáron, és nem bántam meg. Feleség lettem és anya - fiak anyja, meg egy kislányé -, pont olyan zenészre van szüksége a gyülekezetemnek, amilyen én vagyok, és félállásban tanítok néhány diákot. Semmi világrengető. És mégis: ha csak a gyerekeimet számolom is, négy élet van a kezemben, amiért felelős vagyok. Négy világ. Ha hozzászámítom az ő gyerekeiket, unokáikat is, rengeteg életre vagyok hatással, ráadásul sokkal nagyobb hatással, mint a színpadról lennék bárkire is. Cserébe sok lemondással és áldozattal is jár ez az életforma. Vannak, akik tudatosan azért nem vállalnak egyetlen gyereket sem, hogy több idejük legyen magukra, a párjukra, a hobbijukra, az időtöltéseikre, utazni például. Mások azért vállalnak csak egy vagy két gyereket, mert ennyi fér nekik bele: időbe, energiába, pénzbe, lakásba. Nem ítélkezem. Legyen mindenkinek az ő hite szerint. Mi annyi gyereket vállaltunk, amennyit eddig adott az Úr. Ez is egyfajta karrier. :) Értelemszerűen a skála másik oldalán ez sokkal kevesebb szabadidővel és sokkal több munkával jár. Hiába szeretnék kórusban énekelni, vagy táncolni járni, nagycsaládos anyaként ezt (jelenleg, most még) nem tehetem meg. És anyaként most nagyobb szükség van rám, mint zenészként vagy tanárként.

Kérdés, hogy jó helyen vagyok-e. Ott vagyok-e, ahol Isten látni szeretne engem. Lehetnék teljesen máshol is, teljesen más emberek között, teljesen más életet élve. De ha visszanézek az életemre, világosan látom a fordulópontokat. Voltak pontok az életemben, ahol én dönthettem két vagy több lehetőség közül, de voltak olyan pontok is, ahol Isten minden más lehetőséget bezárt, csak egyet hagyva nyitva. Elmerenghetek rajta, hogy "mi lett volna, ha", de ennek nincs semmi értelme. Itt vagyok, ahol vagyok, mert erre vezetett az utam, ami mindenütt az Úr kézjegyét viseli magán. Jó helyen vagyok. 

Eszembe jut egy délután, amikor épp erről beszélgettünk Gyurival: munkáról, karrierről, családról. Fent ültünk a teraszon, a gyerekek pedig lent játszottak az udvaron. Felidéztem, amikor pár éve nagy döntést hozott: a karrierjében visszalépett egyet, ami kevesebb fizetéssel, de egyúttal kevesebb stresszel, kevesebb túlórával és kevesebb utazással is járt. Így időben haza tudott érni, hogy ne csak az ágyba zuhanjon este hullafáradtan, hanem együtt lehessen a családjával. Nagyon tisztelem őt ezért a döntéséért. Ő sem futott be nagy karriert a szakmájában, tudatosan. Jó apa, jó férj, és jó ember. Ennél nagyobb karrier nem is kell. Megmutattam neki ezt a dalt, ami ott van az autóban a lejátszáslistán, évek óta együtt énekelem a felvétellel, valahányszor meghallom, de ő még sosem figyelt oda a szövegére.

Phil Vassar: Don' miss your life

Magam is megtapasztaltam, és sok kisgyerekes barátomon, ismerősömön láttam, mennyire ki tudja az embert meríteni egy újszülött. Még ki se pihented a szülés fáradalmait, fel sem épültél a fájdalomból és a vérzésből, máris elvárják tőled, hogy minden előképzettség nélkül, napi 24 órában, heti hét nap, pihenés és szabadság nélkül életben tarts egy újszülöttet. Folyamatosan. Szünet nélkül. A baba sír, éhes, álmos, nyűgös, elmondani se tudja, mi baja, időnként szó szerint letehetetlen, csak akkor alszik, ha valaki ölbe fogja és sétál vele. Mintha ezekben a babákban beépített mozgásérzékelő és beépített vízszintjelző lenne: amint leülsz, felébred, amint letennéd, ordítani kezd. Egy perced sincs magadra, alig eszel, lelkiismeret-furdalással jársz vécére, egy kétperces villámzuhany felér egy komplett wellness-hétvégével, a hajad mosatlan, még délben is pizsamában vagy, a ház szalad, és nem is tudod, mikor folytattál utoljára értelmes beszélgetést egy másik felnőttel, aki nem a védőnő vagy a gyerekorvos. Mindenki elvárja tőled, hogy 30 centivel a föld fölött lebegve ragyogj a boldogságtól, amiért gyermeked született, de te közben esel össze a fáradtságtól, bármit megadnál egy óra alvásért bármilyen testhelyzetben, és úgy érzed, ez már örökké így marad, sose lesz vége. 

Hogy lehet olyat mondani, hogy kis gyerek, kis gond? Aki ezt kitalálta, annak biztos nincs gyereke. 

Aztán felnő a baba, kis gyerek lesz belőle, majd nagy gyerek. És visszanézve már teljesen másnak látszik az egész. Egy baba 24 órás gondozást igényel, ez igaz. Ez piszkosul fárasztó. Ráadásul nemigen passzolhatod le másnak. De a feladat viszonylag egyszerű, nem atomfizika: legyen tele a pocakja, tiszta a pelusa, ne fázzon, ne legyen melege, és ami a legfontosabb, és mindent felülír: legyen meg a szükséges testközelség anyával. Ha anya ott van, akkor minden jó. Nem csilivili játékok kellenek, méregdrága kókuszmatrac meg hat nyelven beszélő körforgó, hanem anya. Csak anya. Meg esetleg cici és kendő. 

Amikor felnő a baba, kis gyerek lesz belőle, majd nagy gyerek, egyszerre kiderül, mennyire igaz a fenti mondás. Kis gyerek: kis gond, nagy gyerek: nagy gond. Bárcsak minden olyan egyszerű lenne ismét, hogy cicivel és kendővel meg lehetne oldani! De ide már több kell. 

Az egyik gyerekünk egyszerre makacs, lusta és türelmetlen. A legrosszabb kombináció. Szülőként igazi kihívás. Ahhoz, hogy sikerélménye legyen bármiben, energiát kellene befektetnie huzamosabb ideig, kitartóan. Mivel erre lustaságból nem hajlandó, hamar elveszti a lelkesedését, és mivel a frusztrációját nem tudja kezelni, nem tud önmagát uralkodni, ezért robban: puffog, kiabál, időnként odacsap. Legyen minden könnyű, kellemes, és kapja meg azonnal. Pedig az élet nagyon nem ilyen. Ott van pl az írás. Senki sem születik úgy, hogy tudna írni, pláne szépen írni. Egy kevesebb kalligráfiai tehetséggel megáldott fiúnak különösen nehéz lehet szép, gömbölyű betűket rajzolni megfelelő sebességben, hogy még a vonalból se menjen ki, és egy betűt se hagyjon ki. Akinek könnyen megy, annak jó. Akinek nehezebben, annak több gyakorlás kellene... és a problémák itt kezdődnek. A gyakorláshoz ugyanis nem fűlik foga, mert az munka, nem pedig szórakozás. És mégis meg kell csinálni, mert tanítónéni és anya megköveteli. Igazságtalan az élet. Ha csúnya, ki is radírozzák, és kezdheti elölről. Két mondat leírása így eltarthat két óra hosszáig is. Hajaj. Kinek van ehhez kedve, amikor kütyüzni is lehetne helyette? Vagy ott van a rendrakás kérdése. Mivel lehet ránevelni ugyanezt a lusta, figyelmetlen, önmagán uralkodni nagyon nehezen tudó, folyton csak szórakozni vágyó fiút arra, hogy a koszos zokniját ne az étkezőasztal alatt hagyja, hogy ha előveszi a müzlis dobozt, akkor rakja is vissza, ha széthányja a játékait, pakoljon el maga után, hogy ha főz magának tejbegrízt, ne szórja tele a konyhát búzadarával, kristálycukorral meg kakaóporral, ellenben utána áztassa be az edényt? (Este örömmel, reggel körömmel, mondta mindig anyai nagymamám.) Hogy az osztályban a padja környéke ne úgy nézzek ki, mint egy disznóól? Példaadással? Következetességgel? Rászánt, minőségi idővel? Következményekkel? Szeretettel, türelemmel? Büntetéssel? Szigorral? Mind meg volt, évek óta. És ha egyik se válik be, ha a gyerek továbbra is csak puffog és ellenáll, bármit kérünk vagy várunk el tőle, akkor mit csináljunk?

Bárcsak minden olyan könnyű lenne, mint babakorában, amikor elég volt a cici és a kendő. 24 órás gondozást igényelt, és rengeteg munkát, energiát, hogy ne ordítson nonstop, de legalább nem fájt miatta a fejem. Most már egyedül öltözik, fürdik, közlekedik, vécézik, eszik, alszik, játszik, nem szorul állandó gondozásra és felügyeletre - mégis: napi 24 órás fejfájást okoz, napi 24 órás töprengést, gondolkozást, aggódást és imádságot, hogy hogyan legyünk felelős szülei. Hogyan ne rontsuk el a nevelését, hogyan neveljük belőle egészséges, felelős felnőttet? Hogyan? 

Bölcsességért imádkozom.