Október 28. szerda
3:26
Hajnal kettő óta vagyok a császáros őrzőben, negyedmagammal. Nagyon fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Kezd kimenni a spinális érzéstelenítés hatása. A lábamat nem tudom mozgatni, még zsibbad, de a fájdalmat már érzem a hasamban. Kérek fájdalomcsillapítót, ami infúzió formájában érkezik (Algopirin). Gyurit beengedték a kicsihez, készített fotókat is. Átküldi nekem. Végre megnézhetem magamnak a kislányomat! Csak a fél feje látszik, a többit beteríti a CPAP lélegeztető. De így is gyönyörű... Nem gyűrte össze a fejét a hüvelyi szülés. Megdöbbentően hasonlít Balázsra.

10:00

Az Algopirin nem hatott, most Cataflamot adnak. Meg azt a feladatot, hogy forduljak az oldalamra. Mindkét irányba. Piszkosul fáj. Legalább annyira, mint a vajúdás. Csakhogy itt nincs fájásszünet, nem lehet pihenni két fájás között. Őszinte elismerés támadt bennem minden olyan édesanya iránt, aki ezt egynél többször is bevállalja - mert hogy császárral szülni nem a könnyebbik út, hanem a nehezebb és a fájdalmasabb, ezt most már tapasztalatból tudom.

14:00
Eltelt 12 óra a műtét óta, kiraknak az őrzőből a gyermekágyas osztályra. Innentől nincs segítség, egyedül kell mozognom, ráadásul úgy, hogy lóg belőlem egy dréncső, a végén egy műanyag zacskóval. Abba távozik a felgyülemlett vér és váladék a hasamból. Amíg az bennem van, a fertőzésveszély miatt nem léphetek be a koraszülött intenzívre. Szeretnék felmenni a kislányomhoz a PIC- re, de jelenleg a WC-re kimenni is fájdalmas kihívás. Minden lépés fáj, de még jobban a lefekvés és a felkelés.
Feltelefonálok a PIC-re, hogy mi újság Zsófiával. Elmondják, hogy 2340 grammal született, 7/8-as Apgar-ral, CPAP lélegeztető segít neki lélegezni. Elkapott egy méhen belüli fertőzést, ezért nagyon fontos lenne, hogy mielőbb megkapja a tejemet, mert abban ott vannak azok az ellenanyagok, amik segítenek neki legyűrni a fertőzést. Fejnem kellene, hogy legyen neki tej, de nem tudok ülni sem... Nagyon fáj. Amíg bennem van a dréncső, nem mehetek fel a PIC-re a fertőzésveszély miatt. Azt pedig csak akkor veszik ki, ha már van vizelet és széklet. Ezeket kell produkálnom, minél előbb...

18:39
Egyórás késéssel végre felhozza a portás a csomagomat. Életmentő cuccok vannak benne: fejőgép, rengeteg kaja, és fájdalomcsillapító. Hátha ma este többet alszom majd.

Október 29. csütörtök
7:00
Aludtam vagy két órát a fájdalomtól. Vizelet van, széklet nincs. Reggel összeszedem magam, és kiülök egy székbe, elkezdek fejni. Ilyenkor még nincs mit, szó szerint a semmit fejem, és ha nem tudnám, hogy mi lesz az eredménye, nehezen tudnám elképzelni, hogy ebből tej lesz. Mégpedig sok tej. Csak ki kell tartani. Estére megjelennek az első cseppek, de ez még ahhoz is kevés, hogy összekenje a mellszívót. Azért folytatom, háromóránként nekilátok fejni, éjjel is.
Napközben kikérdezem a császáros szobatársaimat, a császárral szült barátnőimet, és kifaggatom az internetet, hogy meddig fog még ennyire fájni. Kb egy hetet mondanak. Nem lettem boldog. Mégis: estére észrevehetően enyhül a fájdalom, és könnyebben tudok mozogni.

Október 30. péntek
8:00
Reggelre, kemény munkával sikerül összegyűjtenem 10 ml-t. Épp hogy össze tudom vele kenni a cumisüveg alját. Ezt kellett volna megkapnia Zsófiának még a szülőszobán. Az orvos, aki műtött, kiveszi a dréncsövet, én alaposan kifaggatom a szülés részleteiről, közben lemaradok a vizitről. Összeszedem a mellszívót, a mikrós sterilizálót meg a tejet, és elindulok a PIC-re. Ott közlik velem, hogy épp lemaradtam a szoptatási időről, menjek vissza 11-re. A tejet meg önthetem ki, mert kintről nem fogadják el. Sejtettem, hogy ez lesz, de érthető is. 2013-ban tüdőgyulladás-járvány volt a miskolci PIC-en, amiben kilenc koraszülött halt meg. Eszem ágában sincs a kislányom életét veszélyeztetni egy behurcolt baktériummal.

11:00
A szobatársaim egy nappal szültek előttem, egy kivételével mind császárral. Sorban szórják ki őket. Normál esetben öt napig kell bent lenni császár után, most meg alig két nappal a szülés után kiteszik őket. Koronavírus... 11-re felballagok a második emeletre, ott van a PIC. Nem könnyű oda bejutni. Az épület sajátosságai miatt előbb le kell mennem az egyik lifttel a földszintre, majd fel egy másikkal a másodikra. Ott előbb lábzsákot kell húzni, csak úgy szabad bemenni az anyaöltözőbe. Ott kulcsos szekrényekbe zárhatjuk minden holminkat, bugyira vetkőzünk, deréktól felfelé antibakteriális szappannal megmosakszunk, majd friss, tiszta hálóinget adnak. Hálóingből kétféle méret van: kislány és hordó. Én a hordót választom "sudár" alkatomra. A szekrény kulcsát magunkkal vihetjük bentre. A többi anyuka a zoknijába rejti. Én mezítláb jöttem fel, papucsban, nincs hová tennem a kulcsot. Az összehajgumizott hajamba rejtem... És legközelebb nem felejtem el felvenni a "kulcstartót" a lábamra. Maszk és kézfertőtlenítés természetesen kötelező, ezen felül mielőtt beengednek bennünket, szertartásosan sorba állunk, az ápolónő gumikesztyűt húz, steril (előrecsomagolt) csipeszt vesz elő, folyadékot önt egy üvegbe, steril gézlapot rángat elő a csipesszel, a folyadékba tömködi, és ezzel kell lemosni a mellünket. Mindezen előkészületek után az anyukák beáramlanak a PIC-re, és mindenki megkeresi a maga babáját a központi helyiségből nyíló szobákban. 

Az én kislányom a hatos szobában fekszik, a négy inkubátor közül az ajtóhoz legközelebb esőben. Keresem a hasonlóságot a műtőben látott gyönyörű baba és eközött a vöröses kis lény között, aki ott fekszik az inkubátorban, teleszúrva csövekkel, a jobb karján miniatűr vérnyomásmérő, orrán-fején CPAP lélegeztető, a bal karja tiszta kék. A méhem gyümölcse, a gyermekem, akit a testemben neveltem, amíg csak tudtam. Az élet, akit nem féltünk vállalni. Nemrég még akkora volt, mint egy rizsszem, egy homályos paca az ultrahangon, a szívverését is csak sejteni lehetett. Most meg itt van, készen van, idekint van, keze-lába megvan, és gyönyörű. A magammal hozott mellszívót sterilizálják, és fejni kezdek. 30 ml. 

14:00
Az utolsó szobatársamtól úgy búcsúztam 11-kor, hogy remélem, mire visszaérek, ő már nem lesz itt. De még ott volt. Kettőkor már tiszta ideg, a fogadott orvosa elfeledkezett róluk és nem írta meg a zárót. Még mindig itt vannak a kicsivel, miközben a család órák óta vár rájuk a parkolóban. Engem nem engednek haza: magas a CRP-m, ami azt jelzi, hogy valahol valamilyen gyulladás van a szervezetemben. Hogy milyen és hol, azt ez az érték nem tudja megmondani, de azért infúziót és vénás injekciót írnak elő nekem, legalább három napig. Bosszankodhatnék, de igazából örülök: amíg itt vagyok az osztályon, bármikor átmehetek papucsban, hálóingben a kislányomhoz, öt perc alatt. Odakintről ez sokkal nehezebb lesz.

35 ml. Nem sok, és ezért is keményen meg kell dolgoznom.

17:00
Azt hittem, egyedül maradok, de lett egy új szobatársam. 33 hétre szült, de legalább nem császárral. Ő sem így képzelte a dolgot, még nincs készen a babaszoba, nem szedte elő a kiságyat, semmit. És egyedülálló anya, az apuka még a terhesség elején otthagyta, a nevét sem adja a gyerekhez. Rengeteget telefonál, hogy megpróbálja elrendezni az otthoni dolgokat, a nagytesó felügyeletét, és hogy kitalálja, hogyan tudna itt maradni a kicsivel akár hetekig. Nem lehet könnyű. Én nem is tudom, mit csinálnék a család és a barátok segítsége nélkül. 25 ml

20:00
A szobatársamnak azt mondták, majd másnap menjen fel a kicsihez, de nem bírja ki addig, velem jön. Elkalauzolom a PIC-be.

20 ml. Ha nem tudnám, hogy lesz ebből még több is, most esnék kétségbe.

23:00
Alig bírtam felkelni. Tiszta kemény a mellem, olyan göcsörtös, mint egy vén fa gyökerei, és piros foltok terjengenek rajta. Remélem, nem mellgyulladás. 35 ml.

Október 31. szombat
2:20
Elaludtam, húsz perc késéssel ébredtem. Hogy ne ébresszem fel a szobatársamat a világossággal, a vécébe húzódom be fejni. 70 ml. Milyen kár, hogy ezt ki kell önteni. :(

5:00
A húsz perc késés megbosszulta magát, alig akar beindulni a tejem. Aztán felfigyelek rá, hogy a tegnap esti keménység és a göbök sehol, a mellem felpuhult, cseppek helyett vékony sugarakban jön belőle a tej. Túl vagyok a tejbelövellésen! Megcsináltam, megint. Beindítottam a tejtermelésemet egyedül, csecsemőszáj nélkül, pusztán mellszívóval. A kemény munka ismét kifizetődött, a hit gyümölcsöt termett, a csoda megismétlődött. I make milk. What's your superpower?
50 ml

8:00
Zsófiát kék fény alatt találtam. Besárgult kicsit, de nem vészes, csak 220 a bilirubin-szintje. A kék fényben tiszta fekete-fehér az egész gyerek, nem látszik a véraláfutás sem a karján, ellenben minden kis puha szőrszála és ráncocskája tisztán kivehető.
50 ml. Majd lesz több is, nem szabad aggódni. Eddig is lett mindig tej, most is lesz. Megkérdezem a súlyát: 2210 gr. Az jó, eddig csak 6 százalékot veszített a születési súlyából. Amíg odavagyok, lemaradok a vizitről.

11:00
50 ml. Ma nem akarok hosszasan üldögélni Zsófia mellett, mert 11:40 körül meg szokták hozni az ebédet, és nem sok időt hagynak az elfogyasztására. Mire fél 12-re leérek, már mindenki nagyban eszik. A szokásos semmilyen zöldségleves van, másodiknak babfőzelék húsgombóccal.

14:00
50 ml. Öten vagyunk anyák, kezdünk felengedni egymással. Lefoszlik itt az emberről minden szemérem. Félmeztelenül mosakszunk be, csöpög a mellünkből az előtej, mindenkin ott a függőleges császárseb, jeléül annak, hogy sürgősen kellett nagyot vágni, nem volt sem idő, sem alkalom szép, csinos bikinimetszést végezni. Mikor legutóbb itt voltam (3,5 éve), én voltam a kivétel az ép hasfalammal. Most nem lógok ki a többiek közül.


17:00
45 ml. Fél hatkor van a műszakváltás, végighallgatom, ahogy egyik ápoló átadja a babákat a másiknak, elmondva, mire kell figyelni. Zsófiámról így megtudom, hogy jól pisil, jó a vérnyomása, de néha elfelejt levegőt venni, ám ha kicsit megmacerálják, újra elkezdi. Orvos csak hétfőn lesz, a kérdéseimmel addig várnom kell. Türelemjáték. Várni és várni kell. Várni most is, mint eddig. Csak most nem fekve várakozom, hanem függőlegesen és aktívan. Van tennivalóm dögivel, és még több lesz, ha elengednek a kórházból.

20:00
Együtt ballagunk fel a szobatársammal. 40 ml.

23:00
70 ml. Zsófia élénk, mozgolódik, sírdogál. Még nem is hallottam sírni. Megemlítem az ápolónak, hogy a születésekor is csak nyekergett. Mire mondta, hogy szerinte azt se. Kiderült, hogy pont ő volt ott a kiemeléskor. Érdekes érzés, hogy egy vadidegennek mennyivel több jutott Zsófia születéséből, mint nekem. Én a paraván miatt nem láttam semmit, csak a plafont, meg néha az anesztest, és többnyire annyira rosszul voltam, hogy csak igyekeztem nem elájulni. Amikor felmutatták Zsófiát jobbról, akkor is épp balra volt fordítva a fejem, hogy hányjak... Azt a látványt sose fogom elfelejteni. Gyönyörű baba!
Megkérdeztem az ápolót, hogy benyúlhatok-e az inkubátorba. Eddig még meg se érinthettem Zsófiát... Persze, anyuka, csak fertőtlenítse a kezét. Szóval benyújtottam a kezem, és Zsófia egyből rámarkolt az ujjamra. :) Az első érintés: születés után majdnem három nappal. Egyből felment a pulzusa 190-re.
A szobatársamat is nagy öröm érte: ő kézbe is foghatta a kisfiát. Hiába született majd fél kilóval kevesebbel, mint az enyém, az övé 33 hétre született. Nincs szüksége se légzéstámogatásra, se keringéstámogatásra. Csak híznia kell. Valószínűleg két hét múlva hazavihetik. Ennyit számít a méhen belül eltöltött plusz egy hét.

November 1. vasárnap
02:00
Nem bírtam felkelni. Azzal igazoltam magam, hogy tesztelem, mi van, ha kimarad egy fejés. Nemsokára kiderül.

05:00
70 ml. Nem is rossz. Zsófia most nem volt kék fény alatt, jól látszott a bal keze, szépen gyógyul. Mindkét kezét a feje mellé emelte, ahogy kell. Kár, hogy nincs nálam a telefonom, ezt le kellene fotózni Gyurinak, hogy ő is lássa. Szóltam, hogy nincs lábzsák.

8:00
Még mindig nincs lábzsák. Kértünk. Ki is tettük volna az ajtó elé, de azt mondtak, hogy majd ők...
A fotelt az inkubátor mellé tolva találtam, a kék fény bekapcsolva. Hiába hoztam telót, a kék fény miatt nem látszana a képen semmi, így elő se veszem.
75 ml. A leghátsó inkubátor most nincs letakarva. Benézek. Nagyon apró kisfiú van benne, 24 hétre született, alig fél kilóval, két hete. Cigány baba. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele. Vajon túléli-e, és ha igen, lesz-e maradandó sérülése? Vajon milyen lehet a családja, milyen lesz az élete? Mióta itt vagyok, nem látogatta senki.

11:00
Nem tettek ki lábzsákot. Odabent elfogyott a hálóing és a papírtörlő is. Így nem lehet megtörölközni, és nincs mibe átöltözni sem. Nyolcan vagyunk. Melltartóban várakozom, úgy picivel komfortosabb, mint félmeztelenül csöpögve. Sokat kell várni, már 11:10 is elmúlik, mire jön valaki és hoz hálóinget, papírtörlőt, lábzsákot, és elvégzi a szertartásos gézes lemosást.
Zsófia most hason fekszik. Odajön az ügyeletes orvos és elmondja, hogy Zsófia többször is hányt aznap, a mai nap már nem adnak neki enni, nem terhelik a gyomrát. Pedig széklete, az van. Megnyugtat az orvos, hogy infúzióban kap aminosavakat, zsírokat, minden fontosat, holnaptól pedig megpróbálják újra felépíteni az étkezését. Amit lefejek, pedig nem megy a csapba, hanem pasztörizálják, és odaadják más babáknak. Legalább nem megy pocsékba. 70 ml

Nem szabad sírni...

14:00
Megint várakoztatnak az öltözőben. De most nem ok nélkül: csurig megtelt az osztály, nincs több szabad inkubátor, ezért három babát áthelyeznek a "hizlaldába", azaz a baba-mama szobába, a másik épületbe. Nyolcan várakozunk, egyikünk babája is érintett. Boldog szülő: ők már nemsokára hazamehetnek.
75 ml.

17:00
Megint megvárattak, óra húszra értem csak be Zsófiához. És ami dühítő, hogy semmi okát nem láttuk. Hangos kacagás, jókedvű csevegés hallatszott be az anyaöltözőbe. Látszólag elfeledkeztek rólunk.
Amikor végre jött lemosni minket valaki, kiderült, hogy nincs gumikesztyű. Valami mindig hiányzik. Valahogy sose jut energia arra, hogy három óránként felkészüljenek az anyák fogadására. Ez valahogy sosem elég fontos.
60 ml. Este mindig kevesebb van. Ezt még nekem is el kell ismételnem magamnak, az ötödik gyereknél is, elég alapos szoptatási ismeretek birtokában is, hogy ne essek kétségbe. Képzelem, mennyire stresszelhet az az anya, aki nem tud arról, hogy ez normális, és azt hiszi, hogy kevés a teje, vagy el fog fogyni. Ezért tápszerrel pótol, és attól aztán tényleg kevés lesz a teje. Ördögi kör...

20:00
120 ml. Megígértem neked, kislányom, hogy lesz elég tej. Most már rajtad a sor: tessék elkezdeni enni, és nem kihányni nekem!

23:00
Aggasztó híreket kaptam: az iskolában Dávid több osztálytársának szülei is koronavírusosak, vagy teszteredményre várnak. Dávid osztályfőnöke is elkapta. Kész tragédia lenne, ha a mi családunk is elkapná most. Zsófia olyan pici és esendő lény. Ha elkapja tőlem, vajon túléli-e? De ha meg nem járnának a gyerekek iskolába, azt hogyan oldanánk meg? Gyurinak dolgoznia kell, nekem meg bejárni a kórházba Zsófiához.
Végig ezen járt az agyam fejés közben. 80 ml.

November 2. hétfő

5:29
Elaludtam, megint. Pedig beállítottam a telefont, de vagy nem jelzett, vagy nem hallottam. Öt előtt ki kellett volna mennem a nővérpulthoz vérvételre, ehelyett a nővér ébreszt 5:08-kor azzal, hogy fullra felkapcsolja a lámpát, felébresztve ezzel a szobatársamat is. Sajnálom.
70 ml

8:00
A vizit és a sebkötözés miatt nem megyek fel a kicsihez. Hálistennek javultak a gyulladásos értékeim, ma hazaengednek.
Számokban: 70 halott, 4417 új fertőzött, 26% a pozitív tesztek aránya. 150 ml tej ment a csapba.

11:00
Jött három új anyuka, ezzel most már tizenegyen vagyunk. Fél órát (!) várakoztunk maszkban abban a picike öltözőben, mire beengedtek minket a babákhoz. "Megbeszélés volt."
90 ml
Fejés után jó darabig várakoztak, hogy beszélhessek az orvossal, de ő műtét utáni adminisztrációt végzett, aztán nagyvizitet csinált. Mivel nagyon éhes voltam, lementem az osztályra ebédelni. Kiderült, hogy már kiírtak minket, ebédet nem kapunk. Na ne már... :( Értem csak este jön Gyuri, munkaidő után, a szobatársam meg haza se megy, hanem az anyaszálláson marad. Megszántak a nővérek, kerítettek nekünk valahonnan két ebédet. A középiskolai menza óta nem ettem mákos tésztát...


14:00
Végre sikerül beszélnem az orvossal. Levették a lélegeztetőt Zsófiáról, hogy kitisztítsák az orrát. Felkínálták, hogy maradjak ott még két órát "kenguruzni", azaz a csupasz mellkasomon aludjon a baba, ha nincs semmi dolgom. Elfogadtam, naná! Ennél fontosabb dolgom nem lehet. :) Olyan izgatott lettem, hogy csak 50 ml tej jött le. Végre készült Zsófiáról olyan kép is, amin látszik az arca is, nem csak a lélegeztető. Másfél óra gyönyörűség. :)

17:00
Végre hazamehetek a nagyokhoz. Gyuri jön értem autóval, átcuccolok az anyaszállásra, segítünk átköltözni a szobatársamnak is.
90 ml. Viszlát holnap, kicsim.

Nehéz szülés volt. Pedig most nem aktív részese, hanem passzív elszenvedője voltam, ahogy a kislányom is. És mégis. De kezdjük az elején. Vagy még előtte.

Több koraszülés és spontán vetélés után ismét esélyt adtunk az életnek, 42 évesen ismét babát vállaltam. Akár a többi terhességem, ez sem volt problémamentes: vérzések, rosszullétek tarkították, ismét előjött a terhességi cukrom, durván diétáznom kellett, és hogy elkerüljük a koraszülést, szinte egész nap feküdtem, és brutális mennyiségű magnéziumot fogyasztottam, amitől gyakorlatilag folyamatosan ment a hasam. De hát valamit valamiért. Semmit nem tettem azért, hogy ha beteg a gyerekem, elvetessem (genetikai vizsgálaton se voltam épp ezért), de mindent megtettem azért, hogy a testem ki tudja hordani a babát, és egészséges legyen.

A 31. héten, egy hétfői napon arra ébredtem, hogy barnás, kocsonyás folyásom van - ami valószínűleg a nyákdugó volt -, és a baba nem mozog. Nem mozdul meleg zuhanyra, lefekvésre, felkelésre, még hasrázásra sem. Sírva imádkoztam, hogy még életben legyen, miközben összecuccoltam, és amint a férjem hazaért a reggeli sulijáratból, közöltem vele, mi a helyzet, és hogy mi akkor most bemegyünk a megyei kórházba. Ha baj van, ott tudnak a leggyorsabban segíteni mindkettőnknek, de elsősorban a magzatnak. Egyetértett. Az autóban aztán elkezdett mozogni a baba - legnagyobb  megkönnyebbülésemre. Aznapra volt időpontom a várandós diabetológiára is. A kórházban azonban rajtam kívül senki sem izgult azon, hogy egy 31 hetes terhesnek, akinek több koraszülés is van a kórelőzményében, elment a nyákdugója és alig mozog a babája. Nem vettek előre, ugyanúgy ki kellett várnom a sort, mintha minden rendben lenne. Pedig a váróban RENGETEGEN voltak, a covid miatt ugyanis az egész megyében csak itt működött terhesgondozás meg nőgyógyászati ambulancia. (Ezt mondjuk nem értem; ha fertőzésveszély van, és távolságot kellene tartani egymástól, akkor pont nem kellene a megye összes kismamáját egyetlen rendelésre bezsúfolni.) Nagy sokára csináltak egy ultrahangot, azon az látszott, hogy a baba feje két héttel nagyobb a kelleténél, a magzatvíz sok, a köldökzsinór elölfekvő, és a baba haránt fekszik. Lássa a várandós ambulancia. A nyákos folyás az ambulanciát sem érdekelte; két hét múlva menjek vissza kontrollra, és ennyi. Én befektettem volna magamat, és tüdőérlelőt adtam volna, hogy koraszülés esetén több esélye legyen a babának, de hát nem én vagyok az orvos. Én csak egy aggódó anya vagyok

Hazamentünk, és onnantól még szigorúbban feküdtem, a délutáni sulijáratot sem vállaltam, mosogatást, főzést, ruhahajtogatást se, semmit. Ki kellene húzni még négy hétig...

Szerdán véres folyásra keltem. Felhívtam a védőnőmet, aki azt javasolta, hogy hívjam fel a nőgyógyászomat, aki meg berendelt péntekre. Oda is cuccal mentem, hátha befektet, és ad tüdőérlelőt, koraszülés esetére. Ő ultrahangot nem csinált, azonban hüvelyi vizsgálatot igen. Igazolta a gyanúmat: a nyákdugóm folydogált, a külső méhszáj nyitva, a belső még zárt. Ha baj van, a 36. hét előtt a megyeibe menjek, mert ott tudnak segíteni. Addig is sok fekvés, sok magnézium, hogy leállítsa a méhtevékenységet. Jó. Hazamentünk.

Az őszi szünet alatt a gyerekeket kettesével kiadtuk dajkaságba a nagyszülőknek, és itt maradtunk egymásnak mi ketten. Napközben Gyuri dolgozott, én feküdtem, este pedig megnéztünk közösen egy filmet. Kedd este az Ad Astra című Brad Pitt-film került sorra. Este tízre meg is néztük. Utána valami borzalmas hasmenés kapott el, valószínűleg a túladagolt magnézium mellékhatására. Négyszer is ellátogattam a vécére, és közben görcsölt a hasam is. Fél 11-kor ledőltem a hálóban pihenni - ekkor tűnt fel, hogy még mindig görcsöl a hasam. Elkezdtem mérni egy telefonos applikációval. Szabályos, ötperces keményedések voltak, és FÁJTAK. Három fájást vártam ki, és ekkor már biztos voltam benne, hogy beindult a szülés. Pontosan a betöltött 32. héten. Túl korán. Megint. Az autónk pedig épp szervizben volt, másnap délelőttre ígérték, hogy elkészül. Azonnal hívtam a mentőket, utána két fájás között gyorsan bedobáltam a táskába, ami addig még kimaradt belőle. Minden szülés más: ennél az ötödiknél ülve volt a legjobb átvészelni a fájásokat. (Valószínűleg labdán vajúdtam volna, ha sikerül kihúzni tovább a terhességet.) Megbeszéltük, hogy a gyerekeknek, nagyszülőknek nem szólunk, ne aggódjanak; majd értesítjük őket, ha már tudjuk, mi van. A mentő fél 12-re ért ki, már a kapuban vártuk, hogy ne veszítsünk időt. Gyurit nem akarták elvinni, mondván, hogy kísérő nem jöhet, látogatási tilalom van. De ez az együttszülésre nem vonatkozik, érveltünk. Ekkor még élt bennem a remény, hogy hátha le lehet még állítani a szülést, legalább annyi időre, amíg beadják a tüdőérlelőt, hogy a kicsi ne éretlen tüdővel jöjjön a világra, de készültem arra is, hogy szülés lesz, és még aznap meglesz a gyerek. Végül elhozták Gyurit is. 

De a kórházba már nem engedték be. Ha tényleg szülés lesz, majd telefonálhatok neki, és beengedik. Pár perccel éjfél után kerültem a szülőszoba felvételi helyiségébe, kezemben a telefonnal. Az asszisztens nem bírta ki, hogy be ne szóljon: nem lehet olyan nagy a baj, ha még itt is a telefont nyomkodom. Nem tudom, meghallotta-e a válaszomat, hogy csak a fájások hosszát mérem vele. (A mentőben az ötperces fájásokból hárompercesek lettek, felvételkor már kétpercessé sűrűsödtek.) Mindenesetre eléggé megalázó módon viselkedett velem a továbbiakban is. Beszólt, hogy nem öltözöm át olyan sebességgel, amit ő elvárt volna (a fájások alatt leültem), hogy hol vannak az ultrahang-leleteim (a terhes kiskönyvemben voltak, amit odaadtam neki; épp előző nap tettem dátum szerint sorba az összes leletemet), és hogy ne legyek olyan agresszív (nem voltam az, pusztán bejelentettem, hogy a fájások alatt NEM mozgok, mert FÁJ). Felmásztam a vizsgálóasztalra, és az orvos megvizsgálta a méhszájat. 

És ekkor elfolyt a magzatvíz. Rettenetesen sok volt, csak ömlött és ömlött. Meghűlt a vér mindenkiben, aki bent volt a szobában. Nem erre számítottak. Gyorsan közbeszóltam, hogy a baba haránt fekszik, és elölfekvő a zsinór. Erre irtózatos kapkodás kezdődött. Az orvos odakapott, hogy visszatartsa a zsinórt, ha a víz kisodorná magával, de szerencsére ez nem történt meg. Gyorsan ránéztek a babára dopplerrel és ultrahanggal is: tényleg haránt feküdt. A méhszáj négyujjnyira nyitva. Ekkor már tudtam, pedig csak két másodperc múlva mondták ki: császármetszés lesz. Most, rögtön, azonnal. Ennek is meg kell esnie rajtam, négy hüvelyi szülés után. Meg kell történnie, különben meghal a baba odabent, és meghalhatok én is. 150 éve, az életmentő császármetszés kora előtt egy ilyen szülési komplikáció a biztos halált jelentette anyának és babának egyaránt. Hirtelen sokkal többen lettek a szobában. A telefonom elérhetetlen távolságban hevert egy polcon, nem tudtam szólni Gyurinak. Nekem branült szúrtak, katétert tettek fel, leborotváltak, feltettek ezer kérdést, hogy milyen gyógyszerre vagyok allergiás, érzékeny vagyok-e a jódra, mi lesz a gyerek neve, vegyem le az ékszereimet (a jegygyűrű nem moccant sehová, az velem jött a műtőbe), ki a legközelebbi hozzátartozóm, mi a telefonszáma, mikor és hol házasodtunk stb. Az orvos szólt, hogy valaki telefonáljon fel a PIC-be (Perinatális Intenzív Centrum), hogy jöjjenek le, érkezik egy baba. Egy goromba pokróc beteghordó sürgetett, hogy feküdjek már át gyorsan egy gurulós ágyra. Mintha az olyan könnyen menne, egy görögdinnyével a hasam helyén. Egy ápolónővel gyorsan megbeszéltem, hogy rakja el a telefonomat, és szóljon le a portára Gyurinak, hogy mi történt, és már toltak is a műtőbe. 

A műtőben felültettek a műtőasztalra, beadták a spinális érzéstelenítőt, aztán lefektettek. Egyik karomra vérnyomásmérő került, a másikban ott volt a branül, elém meg felhúztak egy zöld paravánt. Féltem, bevallom, nagyon féltem. De az anesztes végre emberségesen viselkedett velem, kérdezgetett, hogy jól vagyok-e, készségesen válaszolt a kérdéseimre is. Kérdezte, hogy még ezt érzem-e, meg azt még érzem-e, majd közölte, hogy már meg is történt az első vágás. Dáviddal anno 10 éve kértem és kaptam EDÁ-t, rosszul is lettem utána, számítottam rá, hogy most is rosszul lehetek. Lettem is. Nem nagyon emlékszem a műtétre, pedig cibáltak rendesen, csak arra, hogy rosszul érzem magam, szemcsésedik a plafon a szemem előtt, mindjárt hányok, és hiába homályosul el előttem minden, nem merem lehunyni a szemem, nehogy elájuljak. Egy idő múlva halk nyöszörgést hallottam. Tudtam, hogy megszületett a kicsi. De nem éreztem magamban annyi erőt sem, hogy megkérdezzem, tényleg kislány-e, ahogy az ultrahangon látták. Egy ponton vesetálat kértem, a bal oldalamra tették. Már éppen hánytam volna, amikor jobb oldalról szóltak, hogy nézzem meg a kislányomat, és felmutattak egy rózsaszínbe bugyolált, magzatmázas csomagot. Gyönyörű volt. :) Október 28-án, szerdán, 0:47 perckor megszületett Zsófia lányom. Azonnal elvitték a PIC-be. 

Később megtudtam, hogy nagyon rosszul feküdt, még a harántfekvésből is a legrosszabb pozíciót választotta ki, egészen behúzódott a bordáim alá, popsival felfelé. Az első metszés után ráadásul kidugta a bal karját (ennek a szülési komplikációnak aprórész előreesése a neve), és nem tudták visszatenni. Ezért az orvosoknak belül meg kellett hosszabbítaniuk a vízszintes vágást függőlegesen is, így belül a méhemen most egy nagy T alakú vágás van. (Emiatt aztán ha lenne még egy gyermekem, meg se kísérelhetném a hüvelyi szülést a méhrepedés veszélye miatt.) Még így is alig tudták elérni Zsófiát, se a fejét, se a popsiját, se a lábait nem tudták könnyen megragadni, hogy annál fogva kihúzhassák. A karját meg nem szabad. Így is reccsent egyet a kicsi karja, amikor kiemelték, és utána sokáig tiszta sötétkék volt a véraláfutástól válltól lefelé, és hátul a lapockáján is. Fájlalta, ezért napokig kábították. Hamarosan azt is megtudtam, hogy Zsófia még a méhen belül elkapott tőlem egy fertőzést, hiába vigyáztunk az egész terhesség alatt. Valószínűleg ez a hüvelyi - egyébként tünetmentes, hiszen az az orvos sem vette észre, amelyik megvizsgált - fertőzés lehetett az oka, hogy meggyengült a magzatburok, és hogy egyáltalán beindult a koraszülés. 

Ez az egy dühít: hogy meg lehetett volna előzni ezt az egész kálváriát egy kis odafigyeléssel. Az előzményemben volt két koraszülés, és a visszatérő vérzések miatt lehetett számítani egy újabbra. KÉTSZER is voltam orvosnál a szülés előtti 9 napban, mondva a tüneteimet. Mindkétszer CUCCAL mentem, hátha az orvos befektet és elővigyázatosságból megkapom a tüdőérlelőt, amit 9 éve, Ádám esetében beadtak, nagyon helyesen. Volt hüvelyi vizsgálat is, mégsem kaptam semmit a hüvelyi fertőzésre, ami állítólag a koraszülést okozta. És akkor én nem egy nyolc általánost végzett, az orvosokra istenként feltekintő naiva vagyok, hanem tisztában vagyok azzal, mi történik a testemben, tudok latinul, használom a guglit, vállalom a véleményemet és kiállok a jogaimért egy orvossal szemben is. De még nekem sem sikerült elérnem, hogy komolyan vegyék a tüneteimet, hogy kezeljék a problémámat, és beadják a tüdőérlelőt. :(

Engem még sokáig cibáltak Zsófi kiemelése után. Fogalmam sincs, mi mindenhez nyúltak hozzá a hasamban, csak arra emlékszem, hogy még a gyomrom mögül is kiszedtek valamit, és az NAGYON fájt a szegycsontomnál, szóvá is tettem. Mondta is az egyik orvos a műtét közben, hogy jogosan fájlalom. Halványan hallottam, ahogy háromszor is megszámolták, hogy megvan-e az összes tampon. Az anesztes időnként megsimogatta az arcomat, és adott valamit, amitől elmúlt a hányingerem. Zsibbadt a lábam, fáradt voltam, már nagyon vártam a végét, és elkezdtem csillapíthatatlanul remegni. Kérdeztem az anesztest, hogy ez normális-e, azt felelte, hogy igen. Végül éjjel kettőre végeztek velem. A goromba pokróc ölbe kapott, és a műtőasztalról áttett egy gurulós ágyra. Deréktól lefelé nem éreztem semmit, és mozgatni sem tudtam a lábam. 

Nem tudtam, mi van közben Gyurival, beengedték-e, vagy a hideg éjszakában kell kivárnia, mi történik velünk. Meglepetésemre ott volt, amikor kitoltak a folyosóra. Beengedték, amikor eldőlt, hogy szülünk, és a műtő előtt várakozhatott. Tudtam vele pár szót is váltani: hogy én jól vagyok, ő menjen a kislányunk után, tudja meg, hogy van, és ha lehet, csináljon róla fényképeket, és küldje át nekem. Később ezt írta arról a másfél óráról, amit a folyosón töltött, a műtő előtt:

A császármetszés kimenetelére várakozva folyamatosan a következő dicsőítő ének sorai visszhangzottak ma hajnalban a fejemben az előtérben várakozva: "I’m no longer a slave to fear, I am a child of God" vagyis: "Nem vagyok már a félelem rabszolgája, mert Isten gyermeke vagyok." Érdekes volt, hogy kb. 10-15 perc feszültség után - önnön aggályoskodó természetemet ismerve - váratlan nyugalom és bizakodás töltött el és maradt is velem órákon keresztül. Azt hiszem, a mi családunkban lezajlott születések közül ez volt a legneccesebb, de valamiért nyugodt maradtam, és már a várakozás órái alatt is dicsőítettem - igaz, csak csendben, magamban -  Istent. Később ébredtem rá, hogy ez az ének éppen arról a bibliai versről szól a Zsidókhoz írott levélből, ami nekem az idei évben a legfontosabb volt: 

Szabadító Istenünk van, aki egyszerre ajándékozott nekünk új életet és szabadulást a félelmeinkből, mi pedig - nagyszülők, apák, anyák, gyermekek és azok is, akik épp ma születtek -  mind az Ő gyermekei vagyunk. Én mindezt ma megtapasztaltam egészen közvetlenül és szó szerint.

Aztán engem betoltak a császáros őrzőbe, ahol rajtam kívül még három másik, előző nap műtött anyát figyeltek meg a műtét után 12 óra hosszan. Itt kaptam a következő sms-t, ami a szívem legmélyéig megérintett, október 28-án, szerdán, 2:21-kor:

Köszönöm, Istenem, hogy épp ezt a férfit adtad páromul. 

A terhességi cukorbetegség (latinul gestációs diabétesz mellitus, röviden GDM) egy átmeneti anyagcserezavar, ami általában csak a várandósság ideje alatt áll fenn. Lényege, hogy a méhlepény olyan anyagokat termel, melyek csökkentik a szervet inzulin-érzékenységét. A kismama szervezete a csökkent inzulin-érzékenységre fokozott inzulin-termeléssel válaszol (ez természetes és normális), akár a háromszor annyit termel, mint a várandósság előtt. Azonban még ez is kevés lehet. A túl kevés inzulin miatt az anya vércukorszintje megemelkedik és tartósan magas maradhat, sőt, a vizeletében is megjelenhet a cukor. A magas vércukorszint miatt a méhlepény sejtjei károsodnak, így romlik a baba oxigén- és tápanyagellátottsága. A magzat fejlődése elmarad, a szervei is károsodhatnak. A lepény károsodása miatt koraszülés vagy rosszabb esetben méhen belüli elhalás következhet be. A ló másik oldala, ha a magas vércukorszint miatt a baba belső szervei megnőnek, sőt, maga a baba is extrém nagyra nőhet méhen belül. Ez nehezebb szülést okozhat, ami mind az anyánál, mind a babánál károsodáshoz vezethet, sőt, akár halálhoz is, ha a baba például elakad a szülőcsatornában (vállelakadás). Ha a baba a terhesség alatt hozzászokott az állandóan magas vércukorszinthez, akkor a születés után kórosan alacsony vércukorszint, hipoglikémia alakulhat ki nála, ami rosszullétet, remegést, szopási nehézségeket okozhat, és infúziós kezelésre lehet szükség. Ezeket a babákat születés után fokozott súlyvesztés és légzési nehézség is fenyegeti. Az anyára nézve is veszélyes az állandóan magas vércukor: vesekárodosást, retinakárodást, érszűkületet, akár kómát és halált is okozhat. Szóval a GDM egy olyan állapot, amit komolyan kell venni, és kezelni kell. 

A kezelés elsődlegesen diétával történik: naponta maximum 180 gr szénhidrátot szabad elfogyasztani, hat étkezésre szétosztva (25-25-55-25-35-15). Digitális mérleg és táblázatok segítségével kiszámolható, miben mennyi szénhidrát van. Itt jön az első pofon: olyan ételekben is van cukor, amiben az ember nem gondolta volna. Egy 50 grammos szelet kenyérben pl 25 gr (50%) a szénhidrát. Egy pohár tejben (2 dl) 10 gr. Egy darabka Korpovit kekszben 4 gr. Egy deci gyümölcslében 10 gr, egy pohárnyiban már 20 gr. Megeszek pár szem kekszet, vagy megiszok egy pohár gyümölcslevet, még jóformán el se kezdtem enni, máris abba kell hagyni, mert már elfogyasztottam egy kisétkezésre való szénhidrátot, azaz kimerítettem a szénhidrát-keretemet két-három órára. A szokásos köretek (rizs, tészta, krumpli) tömve vannak szénhidráttal, ezeket komolyan, szigorúan mérni kell. Süti kizárva, gyümölcslé kizárva, bolti kakaópor kizárva. Ami marad: hús, zöldség, sajt, tojás, ezekből bármikor bármennyit. Vicces, hogy a füstölt kolbászra vagy a székelykáposztára (kenyér nélkül) mint diétás kajára kell gondolni, de a cukorbetegségben ez van. 

Már az előző két gyermekem is cukorbetegséggel sújtott terhességből született, szóval a diéta nem volt ismeretlen fogalom a számomra. Nem volt kellemes, mert oda kellett figyelni, méricskélni kellett, de körülbelül két hét alatt az ember megszokta a mennyiségeket, és már tudtam, miből mennyi ehetek. A hagyományos köretek felét lecseréltem párolt zöldségre, a tízórait egy pohár joghurtra, az uzsonnát egy marék gyümölcsre, és ennyi. Elég volt, ha tartottam az egyes étkezésekre előírt szénhidrát-mennyiséget, és tökéletes cukorértékeket produkáltam. Na, ez most nincs így. Az első hatpontos vércukor-profilom (vérvétel reggeli előtt-után, ebéd előtt-után, vacsora előtt-után, összesen hat szúrás reggel fél héttől este fél nyolcig) gyalázatos lett. Gyanítom, hogy azért, mert csupa gyors felszívódású cukrot ettem (értsd: fehér lisztből sütött zsemlét, amit könnyű csomagolni). Két héttel később a második hatpontos vérvétel már nem sikerült ilyen gyászosan, mert a fehér zsemle helyett bajor fekete kenyeret ettem, ebédre pedig párolt zöldséget hússal, annak ellenére, hogy a vérvétel helyén nem volt lehetőség megmelegíteni. Ezenkívül beszereztem egy vércukormérőt is, hogy az orvos utasításainak megfelelően odahaza is kövessem a vércukorszintem alakulását. Egyik nap reggeli előtt, majd utána egy órával, másik nap ebéd előtt, majd utána egy órával, harmadik nap vacsora előtt, majd utána egy órával, és így tovább. 

És bizony kiderült, hogy milyen ételekre hogyan reagál a szervezetem. Nem csak az számít, hogy mennyi szénhidrátot eszem, hanem az is számít, hogy milyet: gyors vagy lassú felszívódásút (pl fehér vagy teljes kiőrlésű kenyeret). És az se mindegy, hogy mikor. A szervezet inzulin-érzékenysége reggel a legkisebb, tehát ugyanannyi szénhidrát reggel sokkal jobban megemeli a vércukorszintet, mint délben vagy mondjuk késő este, és reggel fontosabb, hogy kevesebb szénhidrátot együnk, és az is lassú felszívódású legyen. 

Itt jön a képbe a glikémiás index, ami azt jelzi, hogy egy adott élelmiszerben a szénhidrát milyen gyorsan (vagy lassan) szívódik fel. A tejben pl magas glikémiás indexű tejcukor van, ami gyorsan megemeli a vércukorszintet, ezért reggel nem jó választás. Sajnos ebben a terhességben én délben és este is rosszul reagálok a tehéntejre, kilő tőle a cukrom az űrbe, és ott is marad, úgyhogy nem ihatom, helyette most magtejeket fogyasztok. A mandulatejben pl egyáltalán nincs cukor. Pár szem ropira vagy pár darabka sült krumplira is ugyanilyen rosszul reagálok. Próbát tettem 100%-os teljes kiőrlésű kenyérrel, amit tényleg magam sütöttem, nem volt benne semmi adalékanyag. Attól is magas lett a cukrom. Azaz most sokkal szigorúbb diétát kell követnem, mint eddig bármikor. 

De rábukkantam néhány olyan ételre, ami - egyelőre - úgy tűnik, hogy működik. A Lidl-ben árulnak szénhidrát-csökkentett kenyeret, ami javarészt magvakból és szójából áll, 100 grammjában csak 6 gramm szénhidrát van (a kenyér 50 grammjával szemben), azt eszem kenyér helyett. Ebédre főzeléket eszem húsos feltéttel (tk liszttel habarva), vagy húst zöldséggel, édesburgonyával, esetleg tk kiőrlésű tésztával. Az édesburgonya tényleg édes, viszont cukorbetegeknek kifejezetten ajánlott: egyrészt mert magas rosttartalmának köszönhetően lassítja az emésztést és lassabban emeli meg a vércukorszintet, másrészt a benne lévő adiponektin hatására a sejtek könnyebben veszik fel a vérből a cukrot. Szeretem még a lencsét és a babot is, ezek fehérjedúsak, laktatóak, és a bennük levő szénhidrát lassú felszívódású. Délután-estefelé már belefér némi gyümölcs és joghurt is. A fekete áfonya például alacsony glikémiás indexszel bír, ugyanakkor magas a rosttartalma, és sok krómot tartalmaz, cukorbetegeknek ideális. A joghurtban pedig alig van tejcukor, ellenben fehérjében és kalciumban gazdag, így gyakori uzsonnám a natúr görög joghurt, áfonyával keverve, eritrittel édesítve. Utóvacsorára már belefér egy kis igazi rozskenyér is. :) Ha pedig két étkezés között megéhezem, akkor ehetek sajtot, sonkát, olajbogyót, tojást, uborkasalátát.

És még így is nagyon oda kell figyelnem. Nem kelhetek későn, az a legjobb, ha reggel hétre már meg is reggelizem (hétvégén is), mert a vércukorszint csökkenésére a májam éjszaka azzal reagál, hogy glükózt gyárt, ami 7 fölé emelheti az éhgyomri cukromat. (Célértékek: éhgyomri érték: 5,3 mmol/l alatt, étkezés utáni 60 perces érték: 7 mmol/l alatt.) Ha az éhgyomri cukrom magas, az egész aznapi cukorértékeim is magasabbak lesznek.  Hogy a helyzetet bonyolítsuk, a reggeli éhgyomri cukrom már előző este eldől: ha lassú felszívódású szénhidrátot eszem utóvacsorára (lefekvés előtt), akkor jobb lesz, ha gyorsabbat eszem, vagy éppen túl kevés szénhidrátot eszem, akkor magasabb. Az egyensúly elérése nagyon bonyolult, soktényezős egyenlet, ami jelenleg eléggé kitölti a napjaimat. 

Annál is inkább, mert nem csak magam vagyok idehaza, és nem csak magamra kell főznöm. A tanév kezdete óta még nem volt olyan hét, hogy valamelyik gyerekem ne lett volna itthon betegség miatt, ráadásul a férjem is home office-ba kényszerült ismét, az emelkedő covid-esetszámok miatt. Hétköznap magamon kívül legalább még két főre kell főznöm. Hétvégére meg olyat kell kitalálnom, amit mindenki szeret, és én is megehetem. Folyamatosan az kattog a fejemben, hogy mit egyek és mikor, mit főzzek, és milyen köretet készítsek hozzá. 

Jelenleg reggelire 25 gr szénhidrát helyett 3-at eszem, tízóraira kb 10-et, ebédre 55 helyett 30-40-et, uzsonnára 25 helyett 10-15-öt, vacsorára 35 helyett szintén 15-öt, utóvacsorára 20-at. Ez összesen kb 100-110 gr szénhidrát az engedélyezett 180 helyett. És csak nagyon nehezen tudom a cukromat 7 alatt tartani. Egyelőre megúsztam az inzulint, Isten segítségével remélem, hogy ez így is marad. Az inzulinszükséglet a terhesség 32-34. hetéig fokozatosan növekszik, majd csökken. Én most töltöttem a 29. hetet, szóval a neheze még előttem áll. És nagyon szeretném megúszni az inzulint - mert inzulinnal nem szülhetek abban a vidéki kórházban, ahol szeretnék: ahol emberségesen bánnak velem, ahol gépre kötés nélkül, tetszőleges testhelyzetben vajúdhatok, ahol nem kell égbe kötözött lábakkal, fekve szülnöm, ahol nem vágnak gátat, ha nem muszáj, ahol nem vágják el azonnal a köldökzsinórt, ahol a szülésznő anyám helyett anyám, és ahol megbízom az orvosomban. Hanem helyette marad a megyei kórház, amiből köszönöm, egyszer épp elég volt. 

Mostanában ez a bibliai igevers segít át a mindennapokon, amikor megkívánok egy kis ropit, sütit, fehér kenyeret, szőlőt, tehéntejből készült kakaót, vagy sült krumplit:

Minden sportoló, aki a versenyre készül, nagy önuralommal végzi az edzéseket, és minden tekintetben fegyelmezetten él. Azért teszi ezt, hogy megnyerje a versenyt, és megkapja a győztesnek járó babérkoszorút. [...] Keményen megfegyelmezem tehát a testemet, mint egy sportoló, és szolgámmá teszem. (1Kor 9:25-27)

Az én célom most az egészséges gyermek, és a lehetőségekhez mérten háborítatlan szülés egy normális szemléletű kórházban. Egyedül nem megy. De Isten segítségével sikerülhet. Ezért imádkozom.

Orbán Viktor szerint a magyar egészségügy világszínvonalú, Európa egyik legjobbja. Valószínűleg valami alternatív valóságban él, de a fejemet teszem rá, hogy nem az állami egészségügyet veszi igénybe, különben nem mondana ilyet. Bemutatom most, hogyan működik ez a világszínvonalú egészségügy abban a valóságban, ahol én élek. 

A hatpontos vércukor-profil eredményem kiértékeléséhez szükséges lenne bejutnom a várandós diabetológiai szakrendelésre. Beutaló nem szükséges, de előjegyzés igen, tehát telefonon előjegyzést kérek. Mi lehet ebben a nehéz? 

1. Felmegyek a kórház honlapjára, megtalálom a rendelés adatait. Rendelés hétfőn és kedden a sebészet épületében, időpontkérés 14-16 között. A megadott melléken azonban másik osztály jelentkezik be. 

2. Tárcsázom a központi számot, és a várandós diabetológiát kérem. Nem veszik fel. 

3. A terhespatológiától elkérem a várandós diabetológia mellékét. Nem az, ami a honlapon szerepel. Tárcsázom. Nem veszik fel.

4. Ismét tárcsázom a központi számot. Ott megadnak egy mobilszámot, ami 8-14-ig él. Jelenleg 15 óra van. Nem veszik fel. Eddig félórát telefonálgattam. Úgy tűnik, délután a fű se nő. Úgy döntök, hogy másnap megpróbálom délelőtt. 

5. Másnap reggel kilenc. Tárcsázom a központi számot, kérem a várandós diabetológiát. Nem veszik fel. 

6. Tárcsázom a tegnap kapott mobilszámot. A nőgyógyászat veszi fel. Közlik, hogy a váradós diab átköltözött a volt Kaáli Intézet épületébe. Megadja ennek a telefonszámát, és átkapcsol valahová. 

7. Ahová átkapcsol, ott is közlik, hogy csak hetente egyszer van várandós diab szakrendelés, most épp nem az folyik, de előkeresi az előjegyzési naptárat. Ám nem azzal tér vissza a vonalba, hanem egy telefonszámmal. Hívjam azt, ott fognak tudni előjegyzést adni.

8. Hívom a megadott telefonszámot, ami a Kaáli Intézet száma. Háromszor is kicsöngetem, egyszer sem veszik fel. Eddig félórát telefonáltam, és megint nem mentem semmire.

9. Húsz perc múlva újra próbálkozom. Háromszor foglalt, utána megint nem veszik fel, hiába csöngetem folyamatosan vagy tíz percig.

10. felhívom a várandós ambulanciát, ahonnan a vérvételre a beutalót kaptam, és azt az utasítást, hogy a várandós diabetológián kérjek előjegyzést. Nem vették fel...

És akkor én elkötelezett vagyok, hogy megtaláljam ezt a szakrendelést, mert fontos nekem a gyerekem egészsége. Mégse megyek semmire. Kíváncsi vagyok, mire menne a helyemben Kolompár Dzsenifer Szendrőládról, ő vajon meddig telefonálgatna, mielőtt feladná.

Megjegyzem, hogy a kórházösszevonások előtt a várandós ambulancián volt a várandós diabetológiai szakrendelés, semmi nehézséget nem okozott sem az időpontfoglalás, sem a rendelés megtalálása. Bezzeg most, a világszínvonalú egészségügy korában... 

u.i. 10:45-kor végre felvették. 3 hét múlvára kaptam időpontot. 

Ez a bejegyzés hosszú lesz, és talán unalmas. De olyan sokan kérdezik, hogy mi történt, hogy vagyok, hogy inkább leírom, és akkor meglesz egyben. 

Isten soha nem ígérte azt a követőinek, hogy könnyű és gondtalan lesz az életük. Sőt ellenkezőleg: Jézus figyelmeztette a tanítványait, hogy ugyanolyan nehéz lesz nekik is, mint Neki volt. De Isten azt is megígérte, hogy mindig velünk lesz. Épp ezért - és Jób könyve miatt - tartom nagyon hamisnak azt az egyébként keresztények között is igen elterjedt elképzelést, ami minden minket érő bajt, gondot, problémát csak és kizárólag Isten büntetésének tart, nem pedig esetleg próbának, ami megerősít. Ez az ötödik gyerek nem adja magát könnyen, sokat kell küzdeni érte, nem gondtalan és felhőtlen ez a terhesség - de azt is megtapasztalom, milyen az, amikor Isten ott van velem a kórházi ágyon, és erőt ad a mindennapokban. Napról napra. 

A 17. héten kezdődött. Egy reggel arra ébredtem, hogy valami nagy és véres kicsusszan belőlem. Azonnal arra gondoltam, hogy ez a gyerek, csak az lehet, hogy elvetéltem, a baba valahogy túl korán megszületett, és hamarosan hatalmas vérzésre számíthatok. Nem értettem a dolgot. Miért történik ez velünk, ha egyszer sorozatban kaptuk az ígéreteket? Ez nem lehet. Ez nem történhet meg ilyen későn, a 17. héten... A férjem összeomlott - de nem hagytam neki: miközben én ágyban maradtam vízszintesen, és hívtam a mentőket, sorban mondtam neki, mi mindent szedjen össze evőeszköztől iratokon át törölközőig egy nagy szatyorba. Gyászolni ráérünk később is, most cselekedni kell. A véres valamit dobozba tettük és magunkkal vittük. Elhatároztam, hogy ha az a gyerekünk, nem adom ki a kezemből, hanem eltemetjük tisztességesen, ha csak a kertben, akkor is. Ne kerüljön a veszélyes hulladékok közé, az égetőbe. A gyerekek és apukám  - aki aznap épp ott aludt nálunk - fel se ébredtek a mentőre. Míg élek, emlékezni fogok arra az útra ott, a mentőben, ahogy a férjemmel fogtuk egymás kezét és a legrosszabbra készültünk. Bár akkor is volt bennem egy pár százaléknyi remény, hogy hátha mégsem a babánkat vesztettük el, hátha csak valami más jött ki belőlem. Hátha. De ha mégis, ha mégis elvetéltem (Dániel 3:18 "de ha nem tenné is..."), akkor is, kibe kapaszkodjam, ha nem az Úrba? 

Az ambulancián se biztattak ("középidős vetélés lesz, valószínűleg magzatvíz is távozott már"), de aztán jött az ultrahang. És az ultrahangon ott volt a gyerek! És élt, dobogott a szíve!! Magzatvíz is volt körülötte, az meg folyamatosan újratermelődik. Még volt remény. Az a valami a dobozban egy nagy darab alvadt vér volt, ami az éjszaka folyamán gyűlt össze, és hajnalban, egybeállva távozott. Hogy honnan jött, nem lehetett tudni, én semmi megerőltetőt nem végeztem már régóta.

Innentől a terhesség megtartására fókuszáltunk. Felvettek a terhespatológiára, kaptam ágyat, infúzióban magnéziumot és antibiotikumot. Volt egy második UH is, amin alaposan végignézték a gyereket, és kiderült, hogy semmi baja! Él, mint hal a vízben. A magzatvíz mennyisége normális, lepényleválásnak vagy hematómának semmi jele, de a lepény a méhszáj közelében tapad (placenta praevia marginalis), a vérzést valószínűleg ez okozta. Erről engem senki nem tájékoztatott ám, csak utólag, a zárójelentésből derült ki. 

A viziten jól lecsesztek, amiért az előzmények miatt (az előző két gyereknél terhességi vércukor lépett fel) egy ideje már nem ettem sütit, fagyit, nem ittam cukros üdítőket (ki érti ezt, hogy egészséges étkezés miatt felelőtlennek hordanak le a kórházban); és azért is, mert a korom ellenére (42 év) nem jártam genetikai tanácsadáson. Persze, hogy nem. Pontosan tudom, mi folyik ott: az nem tanácsadás, hanem egy beutalógyár. Az esetlegesen beteg gyerekeken nem lehet segíteni, csak abortálni lehet őket. Izland eleve azzal büszkélkedik, hogy náluk megszűnt a Down-szindróma. Nem mintha ott nem fogannának beteg babák, nem; csak éppen nem hagyják megszületni őket. Jó pénzért (az én koromban már ingyen) megtudhatja az anya, hogy beteg-e a gyereke, és ha igen, akkor elvetetheti. Ezért menjek oda? Én tudtam, hogy nem akarok abortuszt, esetemben a vizsgálat maximum arra volna jó, hogy előre fel tudjak készülni egy beteg gyerek érkezésére, de ezzel sem akartam élni. Egyfelől a vérvizsgálat nem ad pontos eredményt, csak becslést, szóval ugyanúgy izgulhatnék a szülésig. A magzatvízvétel 100% pontosságot ad, de annak meg 2% a vetélési kockázata, az nekem túl magas. Meg aztán, minek utazzak el egy másik városba kivizsgáltatni magamat, minek fektessek ebbe pénzt, időt és energiát, amikor úgyse akarok abortuszt? A gyerekemet nem elvetetni akarom, hanem megtartani. Mindent megteszek, hogy egészséges gyerekem szülessen, de semmit sem teszek meg azért, hogy elvetessem. Ez az idős doktornő meg a terhespatológián majd' összecsinálta magát félelmében, hogy nincs meg a 12 hetes kombinált teszt eredménye, jaj mi lesz. Meg hogy ez nem csak a gyerek állapotáról szolgálna felvilágosítással, hanem az enyémről is. Hogy ő már elég idős, látott ő már mindent, higgyem el neki. Nem kérdezte, hogy vagyok, nem mondott semmit az állapotomról, és amikor megpróbáltam beszélni hozzá, beleszólt, hogy most ő beszél. Úgy kezelt, mint egy kisgyereket. Mindezt úgy, hogy ott állt felettem a sleppjével, én meg feküdtem infúzióra kötve, és közben mondja fennhangon, hogy ő mindenkinek megadja a tiszteletet. Én elhiszem, hogy minden betegét meg akarja gyógyítani, de ha szerinte ez a tisztelet, akkor milyen lehet, amikor meg akar alázni valakit? Jól le lettem cseszve, na. Nem kedveltette meg magát velem, és bizalmat sem ébresztett bennem. 

A szobám pont a nővérpult mellett volt, ahol a doktornő is intézte a papírmunkáit. Mindent hallottam, amit ott beszéltek. Azt is hallottam, amikor a doktornő elpanaszolta a nővéreknek, hogy a kórházösszevonások miatt került ebbe a megalázó helyzetbe, amiben most van: hogy hiába ő a legidősebb, legrégebben praktizáló orvos ezen a szakterületen, a nyakára ültettek egy fiatalabbat, aki férfi. Hát innen fúj a szél! Őt tapossák felülről, tehát ő meg lefelé tapos. Engem. Mert megteheti. Én ezen nem változtathatok, csak egy dolgon: azon, ahogyan viszonyulok hozzá. Úgy döntöttem, hogy kedves leszek. Csakazértis. Mert Jézus is kedves lenne. Én meg Jézust követem.

Ha már ott voltam, túlestem egy OGTT-n (terheléses cukor: megiszol 75 gramm glükózt két deci vízbe keverve. Éhgyomorra. Fuj. Előtte-utána vérvétel.) Kiderült, hogy 10,6 a terheléses cukrom. Hívtak hozzám dietetikust (az előzmények miatt nem túl sok újat tudott mondani), elkezdtem diétázni, és amikor megkaptam a zárót, a doktornő elmondta, hogy szeretne egy hatpontos vércukor-profilt csinálni, hogy működik-e a diéta. Erre ő be szokta fektetni a betegeit, hogy a vérvételek között ne mászkáljanak, és ha már bent fekszem, csinálna egy hasi UH-t és egy szemfenék-vizsgálatot is. Két hét múlva, hétfő reggel hétkor jelentkezzem felvételre az ambulancián. 

Nem örültem az újabb kórházi bentlétnek, de ez alkalommal legalább fel tudtunk rá készülni, előre el tudtuk tervezni, hogy ki, mikor, hol és hogyan vigyáz a négy gyerekre, amíg én bent leszek, nem csak úgy ad hoc dobáltuk szét a gyerekeket a nagyszülők között. Ezúttal a férjem is tervezni tudott, hogy mikor megy be dolgozni, mikor dolgozik home office-ból, és mikor vesz ki szabit, nem csak sodródott az eseményekkel (majd csak kedden engednek ki; valószínűleg még hétfőn kiengednek, este hatig valamikor; már készítik a zárót, értem tudsz jönni ebédidőben???).

Ekkor volt esedékes a 18. heti genetikai UH a saját orvosomnál, egy másik városban. A férjem nem engedett vezetni, inkább szabit vett ki és elvitt. Fél nap szabi, fél nap home office. Eléggé hektikusan dolgozik mostanában, plusz rászakadt a házimunka is, nem könnyű neki sem... 

A békesség kedvéért elmentem arra a genetikai tanácsadásra, hogy legyen róla papír, és ne cseszegtessenek amiatt is. Minden csütörtökön 8-13 között van a rendelés. A három nagy szerencsére épp napközis táborban volt azon a héten, miattuk nem fájt a fejem, de a hároméves kicsit nem volt hova tegyem, hát vittem magammal. Háromnegyed tízre értünk oda. Tízkor (!), a rendelési idő kezdete után két órával befutott az orvos is, és csókossági sorrendben hívta be az anyákat. Én utolsó előttiként, fél egykor kerültem sorra. Addigra a háromévesem végigjátszotta az összes magával hozott autóját, többször is megmászta a folyosón tárolt, kiszuperált vizsgálószéket, és volt egy sírós hiszti is, mert nem hagytam, hogy a hideg kövön feküdjön. Végül bekerültem, és az volt, amire számítottam: beutalógyár. Rólam nem kérdezett az orvos semmit, ellenben elmondta: ha beteg a gyerek, nem tudnak érte semmit, maximum elvetethetem. Én mondtam neki, hogy tisztában vagyok a lehetőségeimmel, de nem élek velük. Ennyiben maradtunk, tiszteletben tartotta a döntésemet. Végre kezemben volt a papír, ami hivatalosan is igazolta, hogy az orvosok mindent megtettek, tájékoztattak, kiadták a megfelelő beutalókat, ők mossák kezeiket, és ha ezek után beteg gyereket szülök, nem ők a hibásak benne.

Mire hazaértem a kisfiammal abban hőségben, ebédet csináltam magunknak és lefekhettünk az ágyba, már megint barnáztam. És ez így is maradt majd' egy hétig. Hát erre volt jó az a genetikai tanácsadás. :( 

Eljött augusztus harmadika, a kórházba vonulásom napja. Megszerveztük, hogy a két kicsi elkerüljön a szüleimhez (ezúttal elegendő mennyiségű ruhával, nem úgy, mint három héttel azelőtt, amikor nem én pakoltam össze, hanem a hatéves nővére), a két nagy meg az apai nagyszülőkhöz. Odaültem egy bőröndnyi felszereléssel meg egy szatyor kajával a terhespatológia várótermébe, és a felvételemet kértem. Az elkövetkező négy órában egy kemény padon ülve (miközben feküdnöm kellett volna a placenta previa miatt) végignézhettem, ahogy félóránként jönnek NST-re a mindenórás anyukák, majd kiértékelik az eredményeiket. Közben a nővér folyamatosan sopánkodik, hogy heten várunk felvételre, és neki egyszerre kell intézni ezt is, meg az NST-t is. Én a kutyát sem izgattam. Végül 11-kor végre behívtak, és az ambuláns orvos közölte, hogy minek vagyok itt, az állapotom nem indokolja a felvételt, a hatpontos vércukorprofilt még inzulinosoknak is ambulánsan szokták megcsinálni, menjek haza. Hiába mondtam, hogy nem én találtam ki. Azt már meg se hallotta, hogy placenta previa, mert épp fordult ki az ajtón telefonálva. Sikerült beszélnem a terhespatológiás doktornővel, aki bement az ambuláns orvoshoz - majd vert seregként jött ki. Ilyen a magyar egészségügy, tiszta feudális középkor: kiskirályok csapnak össze, és az erősebb győz, a beteg meg le van sz@rva. Kiadták a beutalókat a hasi UH-ra, a szemvizsgálatra meg a vérvételre, hogy csináltassam meg. A szemészetet még aznap sikerült letudnom, 13-kor végeztem, addigra teljesen ki voltam purcanva testileg is, lelkileg is, és kopogott  szemem az éhségtől, mert a bőröndöt és szatyor kaját a terhespatológia épületében hagytam, hogy ne kelljen cipelni. Az utolsó csepp az volt, amikor nem engedtek ki a bejáraton, hanem a másik irányba kellett kimennem. Így sikeresen megkerültették velem az egész óóóriási épülettömböt, miközben a vércukrom a padlón volt, a pupillatágítótól alig láttam a napsütésben, fájt a hasam, fájt a derekam, de leginkább a fenekem attól az átok kemény padtól, amin egész nap dekkoltam. A férjem hazavitt, vett nekem ebédet, aminek még az autóban nekiestem, és aznapra részemről ennyi volt, már csak aludni tudtam. Csak azt nem tudtam, hogyan fogom végigcsinálni a másnapi egész napos vérvételt, ha most egy fél naptól így kipurcantam... 

Másnap reggel fél hatkor keltem, hogy hatkor el tudjak indulni. Úgy terveztem, hogy a reggeli előtti és utáni vérvétel között ott ülök, majd hazavezetek, hogy lefekhessek pihenni. Majd az ebéd előtti vérvételre megint beautózom, az ebéd utáni vérvétel után megint haza, és így tovább. Szokásom szerint reggel megnéztem a Mai Igét. Ez volt aznapra: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippi 4:13) Ezzel a bátorítással indulhattam neki annak a nehéz napnak, hogy saját erőből nem fog menni, de Isten segíteni fog. És segített is. :) C. S. Lewis azt írja a Csűrcsavar leveleiben, hogy Isten számos tényezőből kerekíti ki a holnapi időjárást, és ezek között ott vannak az én ma elhangzó imáim is. Nem hinném, hogy Isten csak az én kedvemért hozott aznapra egy erős lehűléssel járó időjárási frontot, mindenesetre nagyon jól jött, hogy reggel csupán 17 fok volt, az autóban nem fenyegetett hőguta, és a kemény pad helyett az autó puha ülésén várhattam ki a következő vérvételig eltelő másfél órát. Este nyolcra értem végül haza, egy gyors utóvacsora (a diétában kötelező) után úgy estem ágyba, hogy most szénné alszom magam. Úgy is lett. 

Pénteken védőnő. Jövő héten hétfőn hasi UH. Még időpontot kell kérnem a diabetológiai szakrendelésre (mission impossible, a honlapon megadott időben és melléken senki sem veszi fel a telefont), ott értékelik ki a leleteimet, és döntenek arról, hogy elég-e a diéta, szigorúbb diéta kell, vagy esetleg inzulin. Ettől függ, hogy hol szülhetek majd. És még csak félidőnél járok, a fele még hátravan. Ez a terhesség kész aknamező. Nehéz lesz. De nem leszek egyedül. 

"Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg." (Ézsaiás 43:2-3)

A kormányablak egyike a Fidesz-kormány olyan újításainak, amit fantasztikusan jónak tartok, és nagyon sokat könnyít(ene) a mindennapok ügyintézéseiben. Óriási ötlet, hogy a sokféle hivatalos ügyeinket mind egy helyen intézhessük, ne kelljen ezerfelé rohangálni miattuk. Ráadásul még online időpontot is foglalhatunk oda, így feleslegesen sorba se kell állnunk. Igen sok dolgot pedig eleve intézhetünk online az Ügyfélkapun - már amennyiben az embernek sikerül átverekednie magát a rendszernek az átlagember számára nehezen követhető, logikátlan és dzsungelszövevényű útvesztőin, és megtalálja a megfelelő ügykör megfelelő alkategóriájában ismét a megfelelő ügykörön belül a megfelelő elintézendő ügyet. 

Úgy hozta a sors, hogy elveszett az eredeti, még a múlt évezredből származó születési anyakönyvi kivonatom, és sürgősen szükségem lett egy újra. Ráadásul akadályoztatva voltam (épp kórházban feküdtem), ezért megkértem a férjemet, kérje már ki nekem. Ha erkölcsi bizonyítványt lehet kérni online, akkor biztosan anyakönyvi kivonatot is. 

Nos, igen, lehet - de csak 2014 utántól. Úgyhogy esetemben nem maradt más lehetőség, mint a személyes ügyintézés. Városunkban három kormányablak is van, amiből válogatni lehet. A férjem az egyikbe - nevezzük "A"-nak - kért időpontot, mert megfigyelte, hogy ott kevesen vannak. Bár egy hónappal azelőtt épp megjártuk ott, amikor megjelentünk a lefoglalt időpontban elintézni az ügyünket, mert azt mondták róla, hogy nem odavaló (bár érdekes módon az Ügyfélkapu adott rá online időpontot), majd az "A" kormányablakból átküldtek bennünket a Földhivatalba. A Földhivatalban meg néztek ránk nagy bociszemekkel, hogy mit keresünk mi ott, amikor ezt nem is ott intézik - és adtak sorszámot a "B" kormányablakba, ami a Földhivatalal egy légtérben van. Ezek után a férjem erősen rákészült az ügyintézésre, mind lelkiekben, mind utánaolvasással, hogy ezúttal ne hagyja lerázni magát.

Mint kiderült, nem alaptalanul. Amikor előadta, hogy mit szeretne, először át akarták küldeni a polgármesteri hivatalba, mondván, csak 40 méterre van, amúgy is oda küldi át a kérvényt, ezt az ügyet ott gyorsabban elintézné. Aha, csak nem délután ötkor, amikor már feltehetően senki ügyintéző nincs ott, nemhogy sorszámosztó. Én ráadásul nem abban a városban születtem, így ott helyben nem is tudnák kiadni a férjemnek a születési anyakönyvi kivonatot, mindenképpen postázni kellene, nem lenne gyorsabb. Ez volt az első számú lepattintási kísérlet.

Kettes számú lepattintási kísérlet: miért nem intézi online? De a férjem felkészült: a 2014 előtti okiratok még nincsenek digitalizálva, ezeket csak akkor lehet kikérni online, ha előtte már egyszer kikérték. Úgy, ahogy ő azt épp most teszi. 

Hármas számú lepattintási kísérlet: ezt az ügyet nekem, személyesen kellene intéznem (persze, a kórházból). Mire a férjem elkérte az igénylési nyomtatványt, és szépen megmutatta az ügyintézőnek, mi van a legalján: aláírás - ügyfél vagy meghatalmazottja. Ráadásul neki épp volt a kezében egy meghatalmazás, általam aláírva, két tanúval hitelesítve, ami teljes bizonyító erejű magánokiratnak számít.

Négyes számú lepattintási kísérlet: ki fogja ávenni? Erre a férjem megint csak megmutatta a meghatalmazást, amin rajta volt, hogy nem csak az igénylésre, hanem az átvételre is meghatalmazom a férjemet. (Ez az én ötletem volt, nehogy belekössenek, hogy más az igénylés és más az átvétel.) Ráadásul mindkettőnknek ugyanaz a lakcíme, így jó eséllyel én magam fogom átvenni a postástól, amikor végül majd kiküldik.

A férjem vagy 20 percet töltött a kormányablakban, ebből az ügyintéző 15 percet azzal foglalkozott, hogyan tudná lepattintani magáról a munkát. Elismerem, rendkívül tehetséges ebben a műfajban. Ezek után már teljesen egyértelmű, miért vannak mindig olyan kevesen az "A" kormányablakban. 

Elég régen nem írtam már. Nem véletlenül: se időm, se kedvem, se erőm nem volt rá, amíg tartott a tanév. A digitális munkarend (leánykori nevén otthonoktatás) eleve egy nagyon nehéz műfaj. Még úgy is, hogy foglalkozásomra nézve tanár vagyok. Egy másodikost és egy harmadikost kellett kézben tartanom. Naponta kiosztanom a feladatokat, készen állni rá, hogy bármit elmagyarázzak, megmutassak, begyakoroltassak, számon kérjek, videóra vegyek 18-szor, ráadásul türelmesen, mert ha ideges leszek, az nulla hatékonyságú és motiváló erejű. Oda kellett figyelnem, hogy miközben az egyik gyerekkel foglalkozom éppen, a másik ne csábuljon el a youtube-on rossz irányba. Közben ott volt egy ovisom meg egy bölcsisem, akik jó esetben lefoglalták egymást, rossz esetben zavarták az apjukat, aki volt olyan szerencsés, hogy saját, külön szobában, saját, külön számítógépen dolgozhatott home office-ban. Közben meleg ebédet kellett rittyentenem délre. Ebéd után altatás, majd online zeneiskola. Valamit foglalkozni kellett a háztartással is, hogy mindig legyen tiszta edény, tiszta ruha, és ne bukjunk fel a rendetlenségben. Lopott percekben, illetve kora reggel, késő este, valamint hétvégén dolgozhattam én is otthonról: leadtam az anyagot a diákjaimnak, meghallgattam a feleleteiket, értékeltem, vezettem a digitális naplót, oktatási segédanyagokat (oktatóvideókat) készítettem, és amikor szükséges volt, összehoztunk egy-egy online beszélgetést is. 

Azt mondják, nincs olyan szekér, amire ne lehetne rakni még egy lapáttal. Erre is lehetett. Ha mindez nem lett volna önmagában is elég nehéz, megtetézte még egy jó alapos, egész napos hányinger: leendő ötödik gyermekünk egyik - igen markáns - életjele. :) Morning sickness, angolul így hívják. Elég megtévesztő elnevezés. Jó lenne, ha tényleg csak reggel lenne, majd a nap folyamán békén hagyna. De nem. Nálam a morning sickness ébredéstől elalvásig tartott, estefelé még jól rá is erősített, megspékelve egy klassz kis gyomorfájással és általános fáradtsággal. Csak akkor nem volt hányingerem, amikor ettem vagy aludtam, így érthető, hogy erre a kettőre vágytam leginkább. De már nem volt meg az első terhesség luxusa, amikor csak magamra figyelhettem: most el kellett látnom a többi gyerekemet is. No meg a munkámat, ráadásul úgy, hogy ne látsszon rajtam semmi, hogy ne áruljam el az állapotomat addig, amíg biztos nem lesz, hogy megmarad a baba. Iszonyú nehéz volt így odafigyelni. 

Normál esetben a nyári szünet azt jelentette, hogy az összes gyerekre egész nap én vigyázok, főzök, plusz a háztartás. Más években ez többletmunkát jelentett a tanévhez képest, amikor az óvoda, iskola levette a vállamról a terhek egy részét. De most... A nyári szünet maga volt a teljes felszabadulás ígérete. Most egyet jelentett a fellélegzéssel. Jobban vártam, mint a karácsonyt, a Mikulást és a szülinapomat együttvéve. Elmondhatom, hogy a családunkban senki, SENKI nem várta jobban a nyári szünetet, mint én. Hogy végre letehessem magamról legalább az otthonoktatás és az otthonról tanítás terhét, és üdítő megkönnyebbülésként maradhasson csupán a négy gyerek, a főzés, és a háztartás.

Meg a hányinger.

Az előző bejegyzésben alaposan kipanaszkodtam magamat, hogy mennyire nehéz itthon egyszerre több funkcióban is helyt állni a Nagy Leállás óta. De jobban belegondolva a dologba, valójában szerencsések vagyunk. Gyurival mindkettőnknek van állása, kapjuk a fizetésünket. Tágas házban élünk, van egy nagy udvarunk is, ahová a gyerekek kimehetnek ugrálni. Vagy hatalmas mélyhűtő ládánk, ahová rengeteg élelmiszert be tudunk pakolni, van autónk, és nem szorulunk a tömegközlekedésre meg a két lábunkra, két karunkra, ha be kell vásárolni. Van több digitális eszközünk is, hogy azon dolgozzunk, tanuljunk, és tartsuk a kapcsolatot a külvilággal. 

Sokan vannak, akiknek nálunk sokkal nehezebb a helyzete. Ott vannak a magányos nyugdíjasok, akikre senki sem nyitja rá az ajtót. Az egykék, akiknek nincs kivel játszani odahaza. Az egyedülálló szülők, akik nem is tudom, hogyan oldják meg, hogy egyszerre dolgozzanak meg otthon legyenek a gyerekeikkel. Az elvált szülők, ahol a láthatás most gondokba ütközik, az elvált szülők gyerekei meg főleg. Azok, akik most nem tudnak dolgozni és ezért nem kapnak fizetést, például az előadóművészek, színésztől kezdve a színházi kellékesen át az esküvői szintiboy-ig, a fogorvosok, a pincérek, a piacra háztájival kijáró kisnyugdíjasok, a vágott virággal kereskedő kertészek és virágboltosok. Azok, akik panelban laknak a gyerekeikkel, és a játszóterek bezárásával már ezt a kis mozgási lehetőséget is elvesztették. Azok, akik bántalmazó kapcsolatban élnek, és most éjjel-nappal össze vannak zárva a bántalmazójukkal. Azok, akik sérült vagy beteg gyermeket nevelnek, és most nem vihetik őket fejlesztésre, speciális iskolába, vagy az egészséges gyerekekhez mérve veszélyesebb rájuk nézve a vírus. A frontvonalban dolgozó orvosokról, mentősökről, ápolókról és bolti eladókról nem is beszélve. És hosszasan sorolhatnám tovább. Bármekkora is most rajtunk a terhelés, sokan vannak, akik nálunk nehezebb helyzetben vannak. Nagycsaládos, otthon dolgozó tanárként most sokkal többet kell dolgoznom, és a négy gyerek miatt abszolút nem adottak az itthoni optimális munkafeltételek, valójában mégis áldásos és privilegizált helyzetben van a családunk. 

Az első, rendkívül zűrös hét után a másodikban már igyekszem beállni egy olyan rendszerre, ami tartható is. Reggel hagyom őket sokáig aludni, és maguktól felébredni. Ez egy olyan luxus, ami az iskolába járás idején nagyon hiányzott nekik, nagyon nehezen keltek fel korán, pláne télen, amikor még sötét is volt reggel. Hát legalább ezt kapják meg. Addig nekem is van egy kis nyugtom reggel, elolvashatom a híreket, intézhetem a levelezést, közbeszólás nélkül beszélgethetek fél mondatnál többet a férjemmel, és dolgozhatok is egy kicsit. Ez az az idősáv, amikor a bevásárlást is intézem. Mivel csak a legszükségesebbekkor akarunk itthonról elmenni,  és nem akarok mindennap kenyérért kimenni, ezért alapból heti egy nagybevásárlással számolok, és megint elkezdtem itthon kenyeret sütni. Újraélesztettem a kovászomat is, ami szárítva, a hűtőben várta a sorsát. Most, hogy egész nap itthon vagyok, megint van időm finom, friss, nagylyukú kovászos kenyeret sütni. Enyém a konyha rendbetétele, beteszek egy mosást-szárítást, bepakolom a mosogatógépet, nekikezdek egy kenyér dagasztásának.

Amikor a gyerekek felébrednek, elkészítik maguknak és Balázsnak a reggelit. Ez a technika-óra mindennapos feladata. Utána a fiúkkal leülök, átbeszéljük az aznapi feladatokat, és ők nekilátnak. Eleinte úgy terveztem, hogy az átlátható táblázat szerint majd szépen elvégzik a feladataikat a szobájukban, aztán irány az udvar, de ebből annyi lett meg, hogy irány az udvar. A digitális detoxnak hála a gyerekek szó szerint megszerették a szabad levegőn mozgást, a szabad játékot, és alig várják, hogy kimehessenek az udvarra. Annyi önfegyelem azonban még nincs bennük, hogy rugdosás nélkül megcsinálják a feladataikat, ezért leköltöztettem őket a nappaliba. Itt szemmel tudom tartani, hogy mit hogyan végeznek el, kéznél vagyok, ha valami kérdésük van, és a számítógép is közel van, ha valamit ott kell megnézni vagy elvégezni. Az iskola változatosan terheli őket: a másodikosom viszonylag kevés feladatot kap, ellenben a harmadikos Dávid hétfőtől szerdáig, amíg nem ellenőriztem naponta, úgy lemaradt, hogy másfél hétbe került feldolgozni a hiányokat. Úgyhogy hiába írta azt a tanára, hogy ők már nagyok, ne üljünk mellettük, hagyjuk őket egyedül dolgozni, amikor a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem megy. Egyelőre mellettük kell ülnöm és rugdosnom kell őket, csak akkor lesz meg, amit előírtak nekik. 

Arról nem is beszélve, hogy az ovi is jelentkezett azzal az igénnyel, hogy a heti feladatokat végezzem el Veronikával, és küldjek be róla fényképet. Jó vicc. Home office, gyerekfelvigyázás és otthonoktatás mellett még az ovi feladatait is én végezzem el. Mégis mikor? Szegény gyerekek úgy nőnek fel, mint a dudva, mert az otthonoktatás mellett egyszerűen NINCS IDŐM úgy foglalkozni velük, ahogy kellene, ahogy szeretnék, vagy ahogy az ovi tenné. De elvárják tőlem ezt is.

Az ebéd meg majd megfőzi magát valahogy...

Egyszerűen nincs idő minden nap levest és másodikat is főzni, a leves a hétvége luxusa. Jobb esetben csak köretet kell főznöm az előző napról maradt főétel mellé. Ebédidőben találkozik az egész család, apjuk is kibújik a dolgozószobából egy kis időre, és szépen, ahogy kell, körbeüljük a nagy étkezőasztalt - aminek láttán mindig eltölt a hála, hogy 11 éve, amikor a  kis garzonomból saját családi házba költöztünk, Gyurinak volt annyi előrelátása, hogy lebeszélt egy parasztos jellegű lóca+asztal+tálaló kombinációról, amibe totálisan belezúgtam, ennek a 16 személyesre bővíthető asztalnak a javára. Igaz, most csak hatan ülünk körülötte, de legalább sok minden elfér rajta.

Igyekezni kell, hogy az ebéddel ne csússzak meg, mert szerda kivételével minden délután a fiúknak órarend szerinti, zeneiskolai hangszerórájuk van, hol fél négytől, hol négytől, hol fél öttől. Addigra Balázsnak ki kell aludnia magát, hogy délután kipihent legyen, és ne csússzon bele a fáradtság miatti kezelhetetlen hisztibe. Ez az alvásidő az én kávépótlóm, mert hogy én is lefekszem vele aludni, pont úgy, ahogy az elmúlt három évben mindig. Ha ez nem lenne, sokkal nehezebb lenne reggel felkelni, és késő estig végigcsinálni a napot. A mediterrán embereknek van eszük, hogy hallgatnak a testükre, és sziesztát tartanak. 

Házimunka. Nem sokat adok ki, de azt minden nap. A nagyok a reggelijüket, vacsorájukat  a kenyérszelést kivéve már el tudják készíteni maguknak, sőt, Balázsnak is, tehát nem szolgálom azzal az érdekeiket, ha megcsinálom helyettük. A kutyát Dávid akarta, tehát ő eteti. Az étkezőasztalt Ádám szedi le, Veronika terít. A mosogatógép kipakolása szintén Dávid feladata, a bepakolást azonban nem engedem át senkinek, mert az olyan bonyolult kirakós, hogy ha valaki nem megfelelő helyre rakodja a dolgokat, akkor jóval kevesebb fér bele, és azok is felborulnak az erős vízsugártól. Egyszerűbb, ha eleve én pakolok be, mint hogy ha még át is kell pakolni valaki más után a gépet. 

Alvás után hangszeróra, messengeren. Ehhez be kellett ruházni egy mikrofonos webkamerára. Hangszórónk szerencsére van, nagyon jó minőségű, így azzal nincs probléma. Csak a zongorát kell a pc-hez tolni, és már mehet is az online zongoraóra. A furulyát még könnyebb mozgatni. És mivel mindkettő a nappaliban van, egy légtérben a konyhával, étkezővel, folyosóval és a galériával, persze hogy az összes többi gyerek is ott csoportosul a közelben a hangszerórák idejében. Veronikát szó szerint úgy kell elrángatnom, mert nem túlzás: percenként belelóg a képernyőbe. Ádám szerint meg roppant vicces, ha a messengeren bekapcsol egy filtert, mint az az olasz pap véletlenül, és kalap lesz a fején, vagy rosszabb esetben egy földönkívüli arca a saját arca helyén. A szolfézsóra nem élő egyenesben megy, hanem kapnak egy kis házi feladatot, amit talán fel tudnak dolgozni önállóan, a youtube segítségével. Kész szerencse, hogy a gyerekeim anyja szolfézstanár, aki történetesen nem csak zongorázni , hanem furulyázni is tud. Így együtt fel tudjuk dolgozni a kiadott szolfézs anyagot, tudunk együtt gyakorolni, négykezest játszani Ádámmal, és én lettem Dávid fiam korrepetitora és furulya-kamaratársa is. Együtt zenélni pedig hatalmas öröm. :)

Ha jobb az idő, és van még erőm, akkor délután-estefelé kimegyek a kertbe, ahol mindig van valami munka így tavasszal. Szeretnék ültetni egy sor krumplit, bokorbabot, karósbabot, tizenkét paradicsompalántát, valamennyi paprikát is. Ültettem vagy harminc szamócapalántát cserépbe, kaspóba, balkonládába, amit csak találtam. Átültetem a hóvirágokat a rózsák alól az áfonya alá, szeretném elültetni az előkertbe a pázsitviola-palántákat a járda két oldalára. Át kell ültetni nagyobb cserépbe a leandereket, a muskátlikat. Három tő rózsát becserepeztem, a teraszra kerültek. A többi holland rózsa is a végleges helyére került. A paradicsomok ágyásába tavaszi fokhagymát tettem el, és lesz még ott büdöske, a rézsűn meg dichondra repens lesz a talajtakaró. Már ahol nem sárgadinnye. 

Este öt-hat körül, amikor egy normál ember végre leteheti a lantot, én még a közelében se járok ennek. Már hullafárad vagyok az egpész napos megosztott figyelemtől, de még ekkor kell leülnöm dolgozni: elvégezni a pedagógusi munkámat online. Bevonulok a dolgozószobába, meghallgatom a felgyűlt feleleteket, megválaszolom a felmerült kérdéseket, megnézem a kidolgozott összhangpéldákat, adminisztrálom a Krétában, amit lehet. Közben Gyuri tartja a frontot a gyerekekkel, ahogy én tartottam egész nap, hogy ő dolgozni tudjon, viszonylagos háborítatlanságban. Este pedig ágyba zuhanunk. Hogy mikor, az változó, a gyerekek ugyanis vérprofik időhúzásban (de még nem ettem, kérek szörpöt, fáj a lábam, hol van a csodalámpám, nem találok pizsamanadrágot, még nem mostam fogat, pisilni kell, kell a kulacsom, takarót kérek, nem kérek takarót, fáj a lábam, nekem is fáj a lábam, kiütés van a kezemen, fáj a horzsolásom, sebtapaszt kérek rá stb). 

A diákjaimnak szánt tananyagot videóra veszem, és elküldöm nekik a neten. A felvételhez azonban koránt sincsenek stúdiókörülmények: valamelyik gyerek biztosan zizeg, Balázs meg még túl kicsi ahhoz, hogy öt másodpercnél tovább csendben tudjon maradni. Születtek olyan felvételek, amelyikbe Balázs belegyalogolt valamelyik eszméletlenül fontos, aktuális mondanivalójával, pl hogy bekakilt, olyan felvételek, amiken folyamatosan pittyegett a messenger, hogy új üzenetem érkezett, és olyanok is, amik valami baki folytán épp akkor kezdődtek, amikor befejeztem az okítást, és felálltam a zongora mellől. Lényeg a lényeg, hogy rengetegszer kellett újra és újra felénekelnem vagy felmondanom a megtanulandó anyagot videóra, ennek következtében már a háromévesem is moldvai népdalt meg Figarót dúdol szolmizálva. 

A Nemzetközi Űrállomáson élő, másokkal kis helyen bezárva sok időt eltöltött űrhajósok azt javasolják, hogy tartsuk magunkat egy napi rutinhoz, és szigorúan válasszuk el a munkát a magánélettől és a szabadidőtől. Hétvégén tehát nem dolgozom. Mármint nem tanítok. Mert dolgozni, azt hétvégén is kell. Ilyenkor jut idő egy kis takarításra, nagyobb főzésre, és komolyabb kerti munkákra. 

Múlt szombattól a legújabb kormányrendelet szerint 9 és 12 óra között csak a 65 évnél idősebbek vásárolhatnak be, így szombat reggel fél nyolckor indultam el bevásárolni. Korlátozott számú vásárló, az eladó előtt plexi üveg, a száján házilag varrott, rosszul feltett maszk (kint van az orra), a kezén cérnakesztyű, hogy mégis legyen valami. Egy másik kollégájával ott puffognak, hogy csak aznap reggel már három nyugdíjast küldtek el, akik fittyet hányva a kormányrendeletre akkor mentek bevásárolni, amikor nekik tilos, a boltot pedig pénzbüntetéssel sújthatják, ha kiszolgálják őket. Pedig ők az a korosztály, amelyik még hallgat rádiót, néz tévét, elvileg értesültek a korlátozásról. Gondoltam, kilenckor meg a 65 év alattiak fognak szembesülni ugyanezzel. 

Vasárnap nem megyünk templomba. Helyette istentiszteletet, misét hallgatunk youtube-ról. A gyerekekkel együtt is szoktunk tartani családi áhítatot, dicsőítő és gyermekénekekkel, a gyerekeket is belevonva a beszélgetésbe. 

Tisztára háborús helyzet van. Mindenki beáll arra, hogy a vírus elleni háborúból kivegye a maga részét. A nagy divatmárkák szájmaszkokat gyártanak, a parfümmárkák kézfertőtlenítőket, a MOL szélvédő-folyadék helyett szintén kézfertőtlenítőt, az autógyárak lélegeztető gépeket. A munkanélkülivé vált színházi kellékesek szájmaszkok varrásába fogtak. Az hírlik, hogy a munka nélkül maradt óvónőket és bölcsődei dolgozókat a szociális ellátásba irányítják majd át, az éttermek munka nélkül maradt dolgozói pedig a kiskereskedelemben kaphatnak ideiglenesen munkát, ahol jelenleg nagy a munkaerő-hiány, mert sokan otthon maradtak a gyerekükkel. Sokan berendezkednek az önellátásra kisebb-nagyobb mértékben, újra divat pl a kenyérsütés meg a kertészkedés. A posta, a patikák, de újabban már mindenféle bolt előtt állandósult a sorbanállás, és a boltokban egy fő által vásárolható mennyiség maximálva van. Legutóbb a második világháborúban volt hasonló, de arra már csak kevesen emlékeznek. 

Hát ilyen az élet home office-ban dolgozva két iskolással, egy ovissal és egy bölcsissel, de legalább családi házban, stabil munkahellyel, autóval, hűtőládával, egészségesen. 

Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár szerint "a pedagógusoknak a kialakult helyzetben több szabadideje van, így van lehetőségük elvégezni az alaptantervvel kapcsolatos feladatokat". Az államtitkár úr valószínűleg egy alternatív valóságban él. Hadd meséljem el, milyen a valóság, hogy néz ki az otthonoktatás élő, egyenes adásban. Nem az államtitkárság piedesztáljáról nézve, hanem közelről, színesben. 

Amikor március 13-án este negyed tízkor Orbán Viktor bejelentette, hogy az iskolákat bezárják, de nem rendelnek el oktatási szünetet, hanem mindenféle előkészület vagy átállási idő nélkül, azonnal digitális munkarendre állunk át, a késői időpont ellenére ott ültünk a gyerekekkel mindannyian a nappaliban. Apjukkal azonnal megrohamoztuk az internetet, hogy akkor ezt most mégis hogyan. Én ugye mindkét oldalról érintett vagyok: szülőként van két alsós, egy ovis és egy bölcsis gyerekem, tanárként pedig négy csoportom. Mindkét igazgatómtól - a sajátomtól és a gyerekeim igazgatójától - nagyon hamar megérkezett az első reakció és az első tájékoztató, amit még aznap este ki tudtam küldeni a diákjaimnak a Facebook-on: "Tantermen kívüli digitális munkarend lesz, tanulók nem mehetnek be az iskolába, de az igazgatók bejárnak. Diákok az iskolába nem jöhetnek be, a kollégiumba nem jöhetnek vissza, maradjanak otthon a következő rendelkezésig, ill. tartsák a kapcsolatot." Bejelentették, hogy mindkét iskola - az enyém és a gyerekeimé is - értekezlettel kezdi a hétfői napot, valamint hogy hamarosan kidolgozzák és megkapjuk a módszertani ajánlásokat a kialakult új helyzethez. 

A szombatot úgy kezdtem, hogy felmértem, melyik növendékemnek milyen felszerelése van: van-e otthon zongorája vagy bármilyen billentyűs hangszere, van-e okostelefonja, milyen programmal tudjuk tartani a kapcsolatot. Akinek nem volt eddig Facebook-accountja, most az is regisztrált. A saját igazgatóm ugyanezt tette, és elrendelte, hogy a kapcsolattartás miatt az a kolléga is regisztráljon a Facebook-on, aki eddig valamilyen fenntartás vagy ellenérzés miatt nem tette. Közben járt az agyam, hogyan valósíthatnám meg itthonról az oktatást. Mi az, ami lehetséges, és mi az, amit engedjek el. Nagyon hamar rájöttem, hogy online, valós időben nem fogok tudni órákat tartani, ahogy azt az igazgatóm szeretné. Ugyanis amíg én tanítani szoktam az iskolában, azalatt a gyerekeim iskolában, oviban, bölcsiben vagy a zeneiskolában voltak, vagy nagyszülő vigyázott rájuk. Most ezeket bezárták, a nagyszülő pedig ellenjavallt. Szóval nekem kell idehaza vigyáznom a gyerekekre. Egyedül, mert apjuk szintén home-office-ban fejleszt szoftvert itthon, a dolgozószobába zárkózva. Ki keres pénzt erre a családra, ha ő nem tud dolgozni? A pedagógus-fizetésből kábé éhen lehetne halni, félállásból pláne. Az alsósok még nem tudnak önállóan netezni, eszközük sincsen hozzá, az itthoni feladataikat én kapom meg e-mailben, én osztom ki nekik, én magyarázom el, én segítek, és én ellenőrzöm. Eddig menzán főztek a gyerekekre, mostantól nekem kell minden nap hat főre meleg ebédet rittyentenem. Miközben itthonról dolgozom, vigyázok a bölcsisre és az ovisra, tanulok az alsósokkal, végzem a házimunkát. A tavaszi kerti munkák is épp most esedékesek. A Nagy Leállás előtt rendeltem 20 tő rózsát, 20 tő fanyarkát és 30 eperpalántát. Ezek ezen a héten érkeztek meg. Mindenképpen el kellett tenni őket, mielőtt jön a beígért hidegfront csapadékkal és lehűléssel. És 21-én Dávid tizedik születésnapjára készültünk. Eredetileg anyukám jött volna segíteni gatyába rázni a házat. A járványügyi helyzet miatt azonban lemondtunk mindenféle találkozót. Maradok otthon, otthon maradok, mert ezzel tudjuk a leghatékonyabban lelassítani a járványt, akár fertőzöttek vagyunk jelenleg, akár nem. Szóval egyedül maradtam a házra, a gyerekekre, a főzésre, a kertre, az otthonoktatásra és az otthonról oktatásra. A fiaim zeneiskolájából jelentkeztek a hangszertanárok, hogy órarendi időben megtartanák az óráikat messengeren. Ilyen helyzetben elképzelhetetlen, hogy én otthonról órarendi időben online órát tartsak. Egyszerűen idehaza nincsenek meg a megfelelő feltételek. Az ovit, bölcsit például eredetileg azért találták ki, hogy ott vigyázzanak a gyerekekre, amíg a szüleik dolgoznak. Ennek hiányában hogyan tanítsak? Idehaza soha nincs CSÖND, és folyamatosan kellek a gyerekeimnek. Főleg a kicsiknek. 

Vasárnap csatlakoztam két Facebook-csoporthoz, amik pillanatok alatt nőttek ki a semmiből és lett több tízezer tagjuk. Rengeteg ötlet és tapasztalat felmerült, egy idő után már nem győztem olvasni. A beígért módszertani ajánlástól sem lettem okosabb: érjük el a gyereket akárhogyan, ha digitálisan nem megy, akkor analóg módon, telefonon vagy levélben. Hát jó. Arra jutottam, hogy amit lehet, megteszünk, amit nem lehet, azt meg elengedem. Nyilván nem lehet páros éneket kérni szolfézsból, ha egyszer a gyerekek nincsenek egyidőben egy helyen. Legyen helyette ének+zongora. Nem lehet zongorás feladatot kérni attól, akinek nincs otthon zongorája, tehát legyen helyette ének+kopogás, összhangzattan-példa zongorázása helyett pedig papíron kidolgozás. Ez az időszak az intenzív gyakorlás időszaka lesz. Én levideózom azt az anyagot, amit számon szeretnék kérni tőlük, ők odahaza feldolgozzák a legjobb tudásuk szerint, és határidőre benyújtják: felveszik videóra, amit elküldenek nekem, én pedig értékelem őket. Ez sem egyszerű azonban. Amint említettem, idehaza soha nincs csönd. Készült olyan videó, amibe belesétált Balázs, hogy bekakilt...  Vagy Ádám zongoraóráján feltétlenül szerepelni akart ő is. Ő még nem érti, hogy a maradj csöndbent hogyan kell megvalósítani, és a várj egy kicsit mit jelent. 

A Kréta rendszer -. ami Marozsa úr annyira méltat - egy lomha elefánt. Nem is, inkább egy óriáscsiga. Hulladék. Lassú és nehezen kezelhető. Fájlokat oda nem tudok feltölteni, csak linkeket. Interaktivitás nulla. Csak arra használom, hogy adminisztráljam benne a haladást, az értékelést és a házi feladatokat, egyébként rá se nézek, és egyéb platformon érem el a diákokat, meg ők engem. 

Szóval előbb összeszedtem a diákjaimat online, és megállapodtunk a közös platformban (Facebook). Közben a gyerekeim tanárai is lelkes kutatásba és szervezésbe fogtak. Sokat vártam a hétfői értekezletektől, de semmi újat nem mondtak. Érjük el a gyerekeket valahogy, a személyes találkozó tilos. A minisztériumi módszertani ajánlással el lehetett vonulni a vécére, másra nem volt jó. Gyakorlatilag szabad kezet adtak nekünk, tanároknak: két nap alatt (ráadásul hétvégén, a családunktól elvéve az időt) találjuk ki mi, mit hogyan és mivel lehet távoktatni. Normál esetben egy ilyen lépést hosszas előkészítés, majd oktatás előz meg, és adnak hozzá eszközt is. Most a semmiből kellett létrehozni valami használhatót, eszközt meg saját pénzen vettünk hozzá (pl webkamera). 

A rendkívül intenzív és sűrű hétvége alatt mindenre volt idő, csak a családomra és a háztartásra nem. Szóval a házimunkával ERŐSEN lemaradva indultam neki az új hétnek az új, digitális munkarendben. A hétfőt eleve úgy kezdtük, hogy mindent hazacuccoltunk a suliból, oviból, bölcsiből. Ágyneműt, matekdobozt, technika-dobozt, tesicuccot, benti cipőt, váltás ruhát, mindent. Igaz, hogy egyelőre csak két hétre zárták be az iskolákat, de mivel a járvány felfutása még jócskéán előttünk van, szerintem ennek a tanévnek lőttek. Idén már nem megyünk vissza, annak is örülhetünk, ha tudunk majd tanévzárót tartani. Ezzel a hazacuccolással kábé el is telt a délelőtt, és még nem volt ebédünk, nem vigyáztunk a gyerekekre, nem tanítottunk nekik semmit, nem dolgoztunk semmit otthonról. A gyerekeknek az első két napon leginkább tömbösített tornaórájuk volt: amikor csak lehetett, kicsaptam őket az udvarra. Nekünk legalább van udvarunk, Istennek legyen hála. Bele se merek gondolni, milyen lehet több gyerekkel egy panelbe bezárva. 

A gyerekeim tanárai eleinte egyesével bombáztak a házi feladatokkal, majd összefogtak - hálistennek, mert kezdtem megbolondulni és teljesen belezavarodni a rengeteg üzenetbe -, és szerdától kezdve az összes itthoni feladatot egyetlen emailben, összesítve, de napokra lebontva kaptunk meg. Szerdától tehát beindult az új, itthoni életünk. Megpróbáltunk neki keretet adni. Hagytam a gyerekeket sokáig aludni, addig elláttam a háztartást (konyha, rendrakás, mosást-szárítást betenni), elolvastam a híreket, aztán ébredés után reggeli, majd a nagyokkal együtt leültem, színessel kiszíneztem a feladatlistában az aznapi feladataikat, elmagyaráztam, amit kellett, és magukra hagytam a nagyokat a szobájukban. Délelőtt rendszerint volt valami elintéznivaló is, bevásárlás, posta vagy gyógyszertár. Utána kimentem a kertbe. A kicsik vagy a kisebbik gyerekszobában legóztak, vagy kijöttek velem a kertbe. A digitális detox értelmében hétközben ugyanis nincs képernyő. Nem szerettünk volna visszazuhanni oda, ahonnan egy hónapja elindultunk. 11 körül bejöttem, mosogatógép ki-be pakolás, gyorsan feldobtam egy egyszerű ebédet - csak második, leves nélkül -, ebéd után csendes pihenő, ami alatt a fiúk a kiadott feladataikat végezték, Veronika megpróbálta magát csöndesen elfoglalni valamivel. Csendes pihenő után ellenőriztük a fiúk feladatait, majd miután apjuk végre ki tudott szabadulni a dolgozószobából, én is bemehettem, hogy elkezdjek távoktatni: meghallgatni a diákjaim feleleteit, elolvasni az üzeneteiket, válaszolni rájuk, és elvégezni a végtelenül lassú adminisztrációt a Krétában. És természetesen közben intézni kellett a kommunikációt a gyerekeim általános és zeneiskolájával, elolvasni a hatalmas mennyiségben ömlő üzeneteket, gyakorolni hangszeren. A zeneiskolai szolfézstanárok Google Classroom-mal jelentkeztek, a matektanár Google Drive-on adja a szorgalmi házikat, a hangszertanárok messengeren tanítanak. Mivel mind a négy gyerek, plusz az apjuk is itthon volt egész nap, sokkal több mosogatnivaló és rendetlenség keletkezett, amit fel kellett számolni. Részben azért, mert a nagyok már kellően önállóak, simán megfőzik maguknak a virslit meg a tejbegrízt, de ennek mellékhatása, hogy a konyhapulton és mellette a padlón szétszóródik a gríz meg a kristálycukor... Több ember után többet kell pakolni, na. 

Ezek után jött végre a nyugis zaklatott este, amikor Gyurival már csak arra vágytunk, hogy végre beessünk az ágyba. De előbb még ellenőrizni kellett a házi feladatokat, és rendet kellett rakni a szobájukban, hogy egyáltalán létezni lehessen. Jó esetben ketten voltunk, hogy mindezek után a gyerekeket ágyba dugjuk. Rossz esetben egyedül voltam, mert Gyuri elment a szüleihez, hogy a frissen vett webkamerát beüzemelje, és bevásároljon nekik. Péntek este, hullafáradtan még megsütöttem a szülinapi torta piskótáját... 

Hát ilyen volt az első hét. Szombaton születésnap: Dávid tíz éves lett. Tíz éve lettem anya, tíz éve lettünk család. Normál esetben anyukám itt van előtte két napig, és ketten gatyába rázzuk a házat. Most egyedül voltam, délelőtt még kimentünk Gyurival, hogy eltegyük a rózsákat és a fanyarkákat (46 gödör!), mielőtt megjön a lehűlés meg az eső. Utána nekiláttam ebédet főzni meg befejezni a Dávid által áhított és megálmodott tortát (kétféle krém, összerakni az egészet, dekorálni, hűtőbe vágni). Előző hétvégén se volt idő házitündérkedni, egész héten se volt idő, szombaton se volt idő. Jobb arra nem is gondolni, hogy a tiszta ruhák halomban hevernek a galérián, hajtogatásra várva, és hogy a padlóról enni lehetne. Morzsát, kenyérhéjat. Mire sikerült lezuhanyozni és asztalhoz ülni, már teljesen kész voltam. Életem egyik legnehezebb hete volt. És az igen tisztelt államtitkár úr szerint ebben a kialakult helyzetben nekem most több szabadidőm van, mint eddig. Hogy az a *********!!!

 Inkább mondok egy viccet: 

Az angol nyelvtanár előadást tart:
- Nos, azt biztosan tudják, hogy az angolban a dupla tagadás helyeslést jelent. Sok nyelvben (a magyar is ilyen) a dupla tagadás ugyanúgy tagadást jelent. Viszont egyetlen olyan nyelv sincsen, ahol a dupla helyeslés tagadást jelentene.
Ekkor hátul megszólal valaki:
- Aha, persze...

Az előző hét kedvező tapasztalatain felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a digitális detoxot, annyi kedvezménnyel, hogy hétvégén engedélyezünk videojátékot, sőt, lesz közös családi filmnézés is. Hiszen a digitális világ, tévétől okostelefonig a világunk része, nem megfosztani akarjuk tőle a gyerekeket teljesen, hanem arra ránevelni, hogy ezek csak eszközök, nem pedig cél; hogy a virtuális valóság helyett kezdjék el élni a SAJÁT életüket. 

És bevált. Még Dávid is, aki a detox második hetében még látványosan folyt szét a földön unalmában, még ő is elkezdte felfedezni maga körül újra a világot. Az a tény, hogy hét közben nincs semmilyen képernyő, se könyörgése, se jutalomból, se sehogy, megrendíthetetlen volt, és a gyerekek meglepően jól alkalmazkodtak ehhez.  Jó volt ez mindenki számára, mert stabil keretet adott az életnek, és a stabilitás eszméletlenül fontos dolog. ha van mihez alkalmazkodni, ami nem változik ötpercenként, akkor alkalmazkodunk hozzá. A gyerekeknek különösen szükségük van stabilitásra és következetességre ahhoz, hogy megfelelően fejlődjenek, és a kezdeti palotaforradalom-szakasz után gyönyörűen alkalmazkodtak az új helyzethez. Öröm volt látni, ahogy felkelés után, vagy éppen iskolából hazajövet a gyerekek első dolga az volt, hogy rávetették magukat a Duplóra, Legóra. Került-fordult, könyvet találtunk a kezükben. Előszedték a társasokat, régieket és újakat egyaránt. örömmel láttam, hogy újra előkerült például a Sorbanállás, és mire én hazaértem a kedd délutáni hosszú műszakomból, már másfél játszmát le is játszottak vele. Felnőtt nélkül!

Aztán előszedték az olyan régi játékaikat, mint Vernie, a robot, akivel Dávid már több, mint egy éve nem játszott. Most ismét kívánatos játszótárs lett. Igaz, hogy a programozásához, a működtetéséhez okostelefon is kell, de itt mégsem a virtuális térben játszik a gyerek virtuális kockákkal, mint a Minecraft-ban, hanem a való világban valóságos Lego-kockákkal. 

Amikor leültünk családilag filmet nézni, mindegy, mi volt az, tapadtak rá, és élvezettel nézték. Mivel nem rétest ettek egész nap, értékelni tudták, amikor rétest kaptak. És az udvar... végre megértem azt is, hogy Ádám fiam azért könyörgött, hogy kimehessen az udvarra játszani. Hosszú órákat töltenek el a gyerekek odakint a jó levegőn, mozgással, szabad játékkal. Segítettek a tavaszi munkálatokban, cserébe pedig sütöttünk velük szalonnát valamelyik este. Igaz, szokatlan dolog márciusban szalonnát sütni, de ettől eltekintve tényleg semmi oka nem volt, miért ne engedhetnénk a gyerekek kérésének. Együtt voltunk, együtt dolgoztunk, együtt jól is laktunk. 

Egyértelműen megérte meglépni a detoxot, és megérte ragaszkodni hozzá. Nem mondom, hogy teljesen problémamentes lett az élet a gyerekekkel, de sokkal-sokkal könnyebb és élvezetesebb. Nincs az a folyamatos nyígás egész nap a képernyő után. A gyerekek újra felfedezték maguknak a játékaikat, az udvart, néha még olvasnak is, csak úgy, mert olvasni szeretnének. Sokkal jobban elvannak magukban, nem kell őket folyamatosan szórakoztatni. Teljes elkeseredéssel vágtam bele ebbe, és teljes örömmel jövök ki belőle. 

A sors fintora, hogy közben a koronavírus-járvány miatt bezártak az iskolák, az óvodák, a bölcsődék, és aki csak tud, otthonról dolgozik. Apa bezárkózik a dolgozószobába, onnan próbálja meg lenyomni a napi nyolc óra munkát. Nekem jut a nappali, onnan próbálom felvenni a kapcsolatot az igazgatómmal és a diákjaimmal, és újra szervezni a tanítást, felvenni a kapcsolatot a gyerekeim igazgatójával és tanítóival, akik próbálják újraszervezni a tanítást, közben ellátni az itthonra szorult négy gyereket, szörpöt kérektől vérzik az ujjamig, minden nap hat főre főzni legalább egy egyfogásos meleg ebédet, felügyelni az otthonoktatást, megszervezni az online zeneiskolai órákat a gyerekeknek, altatni délben a kicsit, megbirkózni a háztartással és a kerti tavaszi munkálatokkal - és kezelni azt a hihetetlen, iszonyú mennyiségű levelet és üzenetet, ami folyamaton bombáz. Miközben mi a digitális detox előnyeit élvezzük, a digitális világ teljes erővel robban a képünkbe. 

Majd erről is írok, ha lesz egy kis szusszanásnyi időm... Most kihasználtam, hogy reggel van még, csönd van, a gyerekek alszanak, nem pittyeg egyfolytában a messenger, nem hallom félpercenként, hogy anya, anya, és megírhattam ezt a szösszenetet, amíg még friss az élmény. Ha Isten is úgy akarja, még jól is kijöhetünk ebből az egész új helyzetből. Új, alulról szerveződő, kreatív megoldások születhetnek az oktatás terén, a családok pedig közelebb kerülhetnek egymáshoz.

Csak a nagyszülők is megérjék...